Dzsazíra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Felső-Mezopotámia, arab nevén al-Dzsazíra („a sziget”; arab betűkkel الجزيرة [al-Ǧazīra]) a középkori muszlim világ egyik nagy régiója volt. Területe nagyjából egybeesik az ókori Asszíriáéval. Ma Délkelet-Törökország, Északkelet-Szíria és Észak-Irak osztozik rajta.

Földrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Északon a Toros-hegység keleti vonulatai választották el az Anatóliai-fennsíktól, keleti határát pedig a Zagrosz hegyei jelölték ki. Nyugaton és délnyugaton az Eufrátesz választotta el a jórészt lakatlan Szír-sivatagtól, illetve az észak-szíriai tartományoktól. Déli határa nehezebben megfogható volt, ezért többféleképpen is meghatározták. A határ a legtöbb verzió szerint vagy Ána, vagy Anbár eufráteszi városától indult kelet felé, és a valamivel Tikrít felett metszette a Tigris vonalát. Nagyjából ettől a vonaltól délre feküdt az Irak néven ismert tartomány, amely a két nagy folyam alluviális síkságát foglalta magába, és intenzív öntözéses földművelés folyt rajta. A Dzsazíra ezzel szemben nagyrészt köves, füves pusztaság volt, amit jórészt legelőként hasznosítottak. Számottevőbb mezőgazdasági tevékenység a két nagy folyam és mellékfolyói – az Eufráteszbe ömlő Balíh és Hábúr, illetve a Tigrisbe folyó Nagy- és Kis-Záb – közelében folyhatott, és a nagyobb települések is itt alakultak ki.

A zömmel sík területet helyenként alacsonyabb dombok és hegyek szakítják meg: az Abd al-Azíz-hegység a Balíh és a Hábúr között (Szíria), a Túr Abdín (Törökország) és a Szindzsár-hegység a Hábúr és a Tigris között, illetve a Kis-Záb és a Tigris összefolyásánál az utóbbitól nyugatra húzódó Makhúl-hegység, és a keletre eső Hamrín-hegység (Irak).

Igazgatási felosztása, főbb települései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dzsazíra három nagyobb tartományra oszlott, amelyeket egy-egy preiszlám időkben ott megtelepült törzs szállásterületéről (dijár) neveztek el. A legnagyobb közülük a déli és keleti vidékeken elterülő, a Hábúr és a Tigris mentét magába foglaló Dijár Rabía volt Moszul központtal. A nyugati térség, amelynek súlypontja a Balíh mentén helyezkedett el, Dijár Mudar néven volt ismert, és Rakka városa volt a központja. A legkisebb dzsazírai tartomány az északon, a Tigris forrásvidékén elhelyezkedő Dijár Bakr volt, amit a Túr Abdín hegyei választottak el Dijár Rabíától, székhelye pedig Ámid (a mai Diyarbakır) volt. Az abbászida időszakban a birodalom központja Irakban volt. Bagdaddal két főbb útvonal kötötte össze Felső-Mezopotámiát: az egyik a Tigris mentén Moszulon át egészen Ámidig és az anatóliai határvidékig húzódott, a másik Anbártól az Eufrátesz mentén tartott Rakkába, ahonnan Észak- (Aleppó) és Dél-Szíria (Damaszkusz) felé ágazott el. A tartományon belül a Moszultól a Hábúr torkolatáig vezető útvonal volt a legfontosabb.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Természeti adottságaiból következően mindig is nagy volt az itt élő nomád arab (beduin) és kurd törzsek létszáma és súlya. A területet 639 augusztusától kezdve hódoltatták a muszlimok Ijád ibn Ganam al-Asaari szíriai helytartó vezetésével, aki 640 decemberéig tartó, az örmény területeken végződő hadjárata során csak Rasz al-Ajn részéről talált komolyabb ellenállásra: a többi település rövid harc után kapitulált (a megadási feltételek mintájául szinte mindenhol az edesszaiak békeszerződése szolgált). A hadjárat befejezése Ijád távozása és halála után Umajr ibn Szaad al-Anszárira maradt, aki heves harc után elfoglalta Rasz al-Ajnt, majd az iraki határvidék településeit és erősségeit az Eufrátesz mentén. Muávija ibn Abi Szufján helytartósága alatt jelentős számú beduint telepített le a térségben.

Az elkövetkező századokban a Bizánci Birodalom elleni háborúskodás mindenekelőtt Dijár Bakrot és Dijár Mudart érintette, lévén határ menti területek; Dijár Rabía a központhoz közel jelentős élelemellátója volt Bagdadnak és az iraki nagyvárosoknak. A nomádság körében gyakran folyt sikeres államellenes agitáció, ezért az Omajjádok és a korai Abbászidák idején több háridzsita színezetű lázadás robbant ki a területen. A térség először több kisebb hadúr és helyi törzsfő vezetésével a 9. század végén függetlenedett, amikor a szamarrai anarchia következtében megroppant a birodalom.

A 10. században a helyi eredetű Hamdánidák dinasztiája uralta az egész térséget, ahol bukásuk után a nomádok vették át a hatalmat: Dijár Rabía az Ukajlidák, Dijár Mudar a Mirdászidák, Dijár Bakr pedig a kurd Marvánidák kezébe került. A térséget nomád törökök árasztották el a 11. század közepén, és a Nagyszeldzsuk Birodalom század végi szétesését követően a Dzsazírában ismét több kisebb fejedelemség jött létre utóbbiakra támaszkodva. Az egyesítést a moszuli Imád ad-Dín Zangi kezdte meg, és fia, Núr ad-Dín Mahmúd vitte végig a keresztes államok ellen harcolva. A Dzsazíra ezután az Ajjúbida-dinasztia birtoka maradt a 13. századi mongol támadásokig, amelyek nyomán részben a Mamlúk Birodalom, részben az iráni Ilhánidák uralták. Újraegyesítésére csak az Oszmán Birodalomban került sor a 16. század első felében. Az első világháború után a területet felosztották az újonnan létrejött Szíria és Irak, valamint Törökország között.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Guy Le Strange: The Lands of the Eastern Caliphate: Mesopotamia, Persia, and Central Asia from the Moslem conquest to the time of Timur. New York: Barnes & Noble. 1905.  
  • Marius Canard: Histoire de la Dynastie des H'amdanides de Jazîra et de Syrie. Párizs: Presses universitaires de France. 1953.