III. Arsenije Čarnojević

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Arsenije Čarnojević

III. Arsenije Čarnojević (Csarnojevics Arszenije, Arsenius; Csernovics Arszén – Арсеније III Чарнојевић – Аесеније III Црнојевић – Αρσένιος Τσιρνόγεβιτς) (Cetinje-Bajice, 1633 körül – Bécs, 1706. október 27.) – ipeki (Peć)[1] pátriárka, majd szentendrei (krusedoli (sr))[2] metropolita[3] [4]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora és pátriárkai kezdőévei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egészen fiatal fiúként, Montenegró[5] vidékéről, került Ipek szerb patriarkátusi kolostorába (Манастир Пећка патријаршија)(sr). Kora ifjúságától kezdve a szerb népet összefogó, identitást adó erőt látott az ortodox keresztényi hitben és egyházban.[6] A 16–17. században az Ipeki (Peć) Patriarkátus egy szervezetben kapcsolta össze a közép-európai és balkáni szerbek csoportjait. A szerbek (minden szerb!) egyesülésének, egyesítésének eszméje megerősödött. A szerb nemzettudat kifejlődése felgyorsult.

A Pártiárka-kolostor Pejëben

A kolostorban Szkopjei I. Szent Maxim (Skopljanac) (165516721680) pátriárka következetesen képviselte az ortodox kereszténység önállóságát, függetlenségét Rómától. Ellenezte a két egyház unióját. A szerbek egyházi egységének megteremtését és megőrzését tartotta egyik feladatának. Ő volt mestere (mentora) Arsenijének. Súlyos betegsége akadályozta pátriárkai hivatása teljesítésében, ezért a fiatalon pappá, majd püspökké szentelt (1669) Arsenijét[7] –, aki előbb a kolostor apátja (Archimandrita)[8] is lett (1665) – Hvosno[9] metropolitájaként a pátriárka helynökének választották (1669). Maxim pátriárka – betegsége állandósult és súlyosbodott – még a halála előtt visszavonult. Arsenijét a patriarkális szinódus – 39 évesen – az Ipeki (Peć) Patriarkátusban a szerb ortodox egyház 23. pátriárkájává választotta (1672 tavasza).

Kanonikus látogatásokat tett a Patriarkátus templomaiban, kolostoraiban (Bosznia-Hercegovina, Szerémség, Braničevo (a középkori szerb királyság északkeleti területe) – Szendrő, Žica, Braničevo kolostorok (1674, 1676, 1677, 1678). Célja volt az egyház tekintélyének érvényesítése, befolyásának szélesítése az emberek közt. A szerbek alakítsák ki, őrizzék, erősítsék meg magukban a szerb-nemzeti tudatot. – A török uralom terjedése ellen, a kereszténység védelmében, összeköttetést igyekezett találni Európában az iszlám ellenes egyházi-politikai erőkkel. Meglátogatta a bari katolikus érseket. Remélte, hogy rajta keresztül a Velencei Köztársasággal sikerül kapcsolatba kerülnie (1673). – Moszkvában, küldöttei a balkáni pravoszláv létesítmények segélyezését igyekeztek elérni. Később a Habsburg Birodalom területére települt szerbek politikai és anyagi támogatásáért I. Péter cárhoz is küldött követséget (1698).

Elzarándokolt a Szentföldre (Jeruzsálem, Nagy Szabbász-lavra[10] kolostor). Közben felkereste az Athosz hegyi kolostorokat[11] (1682–1683).[12]

A török elleni háború a Balkánon (16871690)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 17. század végén a balkáni szerb területekre is kiterjedt a Szent Liga Oszmán Birodalom elleni háborúja. A harcok első éveiben (1685–1657) Magyarország nagy része felszabadult a töröktől. – A szövetségesek nagyharsányi győzelme (1687. augusztus 12.) után – a Szerémség, Szlavónia és a megszállt Erdély területeinek birtoklása – lehetővé tette a magyar határoktól délre, a középkori magyar melléktartományok területére irányuló támadást.[13] Elfoglalták Belgrádot (1688. szeptember 6.). – Folytatódtak a keresztények sikerei (1689). Bevették Ništ (1689. szeptember 24.) és a bolgár Vidint (1689. október 13.). Kiterjesztették befolyásukat északon Havasalföldre, seregeik délen elérték Koszovót és Makedóniát.[14]

I. Lipót német-római császár és magyar király (rézmetszet, 1673)

A pátriárka – Szentföldi zarándoklata után – újabb kanonikus látogatása közben, a Nyugati-Morava bal partján épült Szent Miklós kolostorban (Monastery St. Nikolje) kapott hírt a bécsi Kahlenbergi csatáról, a törökök vereségéről (1683). A Porta bizalmatlan volt vele. A elfogták, és csak váltságdíj ellenében engedték szabadon. Élete ezt követőn sem volt biztonságban, így a montenegrói Nikšićbe kellett menekülnie (1689. november). Cetinjében értesült a keresztény seregek újabb sikereiről és innen hívták, várták mielőbb haza – pátriárkai kolostorába – hívei.

Miután a szövetségesek eljutottak a szerbek lakta központi területekhez (a középkori Szerbia: Raška, Koszovó, Metohija (en) és Macedónia) I. Lipót császár kiáltványban kérte és felszólította a balkáni országokat, népeket – így a szerbeket, egyházi vezetőiket – a török elleni harcra, a keresztény szövetségesek támogatására.[15] Arsenije pátriárka találkozott a szövetségesek balkáni harcait vezető tábornokkal, Giovanni Norberto Piccolominivel (en) (1650–1689).[16] Megállapodtak abban, hogy a szerbek, törökök elleni felkeléssel, segítséget nyújtanak a császári seregeknek. Felajánlották szolgálataikat I. Lipót császárnak.[17]

A császári csapatok Konstantinápoly felé tartó balkáni előnyomulása megakadt. A Német-római Birodalom nyugati határainál a franciák támadása (1688. szeptember 8.) a habsburg-császári hadsereg megosztását kívánta. A két fronton – nyugat és délkelet – egyidejűleg eredményes támadásra nem került sor. – A török a Balkánon megállították a szövetségeseket, és sikeres volt az ellentámadásuk. A Kaçaniki-szorosban[18] vereséget mértek az osztrákokra (1690. január 1). Küprülü Musztafa nagyvezér (1689–1691) (en), (tr) sorra foglalta vissza a balkáni várakat, a szerbek lakta területeket.

A vándorlás kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legtöbb városban és környékén a szövetségesek harcai pusztítással jártak. Előfordultak rablások is. Egy idő után a „felszabadító” csapatok tettei elégedetlenséget, olykor ellenállást váltottak ki az ortodox lakosságban. Különösen az Üszküpben történtek keltettek a környék lakosaiban ellenérzést.[19] A szerb katonák közül többen elhagyták a keresztények hadseregét. – A visszatérő törökök kegyetlen pusztítása – mészárlása, rablása – elől a szerbek a visszavonuló szövetségesekhez csatlakozva, családostól tömegesen menekültek északnyugati irányba.[20] Biztonságosabbnak tudták életüket, vallásuk gyakorlását és egyházuk működését a Habsburg császárságban, mint az Oszmán Birodalomban. I. Lipót császár levélben a törökökkel szembeni ellenállásra, felkelésre szólította fel őket, és egyben ígéretet tett arra, hogy országában – az Oszmán Birodalomhoz hasonló – egyházi szabadságot, vallásgyakorlást és biztonságot ad nekik (1690. április 6.). „…a menekülők sorsa csupa bizonytalanságot rejtett”. Arsenije pátriárka velük tartott. A menekülők úgy érezhették, hogy az egyház védelme alatt állnak, az egyház segíti őket.

„И дан и ноћ бежећи са
својим осиротелим народом
од места до места
као лађа на пучини великог океана
бегству се дајемо
чекајући када ће заћи сунце
и преклонити се дан
и проћи тамна ноћ
и зимска беда којa лежи над нама”
(Nappal és éjjel menekülve
elárvult népemmel
az egyik helytől a másikig
mint egy hajó a végtelen nagy óceánon
menekülünk
várva mikor fog a nap lenyugodni
és mikor ér véget a sötét éjszaka
és a tél nyomora, mely gyötör bennünket.)[21]
Paja Jovanović: Menekülő szerbek (1896)

A szerbek nagy kivándorlása (Велика сеоба Срба; Velika seoba Srba)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A menekülők a szövetséges csapatokkal együtt értek Belgrádhoz, a középkori szerb állami területek határrészéhez, a Duna és a Száva folyók találkozási vonalához. A törökök a városhoz közeledtek, amikor Belgrádban, a pátriárka kezdeményezésére, összehívták a szerbek egyházi nemzetgyűlését (Beogradski Sabor – 1690. június 18).[22] Az áprilisi levélben megfogalmazott császári ígértek megtartásában bíztak. Kérték az uralkodót: szervezett és nagy lélekszámú csoportjuk a török hódoltságot megelőző (1541 előtti), Magyar Királyság területére mehessen.[23] A töröktől felszabadított országrészben letelepülhessen.[24] A kiváltságokat kérő levelüket Gyakovics Izaiás (Isaija Đaković (sr)) (?–1708)[25] vitte el Bécsbe. I. Lipót császár kiváltságlevelében kéréseik jelentős részének teljesítését megígérte, biztosította (1690. augusztus 21.).[26] A kiváltságlevél megismerése és elfogadása után a szerbek átkeltek a Dunán, illetve a Száván. A menekülők a Magyar Királyság területére jutottak. Az utolsó csoport az ellenséget megelőzve a folyók bal partjára került (1690. október 6). A törökök visszafoglalták Belgrádot (1690. október 12.)

Metropolita az új hazában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A menekülők letelepedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az I. Lipót és az őt követő Habsburg uralkodók (I. József; III. Károly) által adott, megerősített és kibővített kiváltságok[27] körülírták a Magyarországra érkezett, letelepedett és berendezkedett szerbek egyházi és az azzal szorosan összefüggő világi jogait. Nemzeti közösségük (együtt az előző évtizedekben, századokban Magyarország területére betelepedett szerbekkel) az autokefál görögkeleti egyháznak teoktratikus állami kormányzáshoz hasonlatos formájában szerveződött.

A szerb (illyr) nemzet kiváltságlevele, 1732

Az uralkodók adta kiváltságok lehetővé tették:

  • Egyházuk vezetőjét (érsekét) saját szokásuk szerint, maguk közül választhatják.
  • Az „érsek… szabadságában áll… valamennyi görög szertartású keleti egyházzal rendelkezni, püspököket felszentelni, papokat a monostorokba rendelni, templomokat… építeni, a városokba és falvakba… papokat helyezni…” ahonnan senki sem űzheti el és egyházi munkájukban nem „háborgathatja” őket.
  • „…az egyházi rend felett senki világinak nem lehet hatalma… az érsek joga a tőle függő egyháziakat az egyházjog, vagy kánonjog szerint büntetni…”
  • A szerb nemzetiséget saját hatósága igazgatja. A közösség vezetője egyházi és világi tekintetben az érsek.
  • A dézsma, az adók és a katonák beszállásolásának kötelezettsége alól mentesültek.
  • Az örökös nélküli vagyon az egyházra száll.[28]

A kiváltságokért az uralkodó megkövetelte a személye iránti teljes és odaadó hűséget.

Komárom dunai sajkásokkal (17. század vége)

A török állam hatalma alól kikerült (menekült) szerbek azt akarták, hogy a Balkánon érvényben volt önkormányzati rendszert a Habsburg főhatalom alatt is megtartsák, és úgy kössenek eredményes kompromisszumokat, megállapodásokat. Szándékuk megvalósulását nehézzé tette a Magyar Királyság állami sajátossága, jogrendje. Így a Habsburg uralkodóház érdekei, a Magyar Királyság jogrendjét érvényesíteni hivatott magyarországi intézményrendszer intézkedései és a magyar államiság területére telepedett szerbség önkormányzati (függetlenségi) törekvése együttesen befolyásolta a 17. század végén a Magyar Királyság területére menekült szerbek életét.[29]

Magyarország töröktől felszabadult területein eltérő gyorsasággal, de újra szerveződöttek, majd működésükben megerősödtek a Magyar Királyság különböző állami intézményei (rendi országgyűlés; nádor; nemesi vármegye; fő- és alispán stb.) és a római katolikus egyházmegyék.

Djura Jaksic: Az éjjeli őrség

A menekülők, majd betelepülők száma kb. 30.000 és 100.000 között ingadozhatott. [30] [31] Útjuk a Duna jobb partján, a Szerémségen át Baranyába, valamint a mohácsi síkon keresztül, Baját érintve egészen Kevéig, Budáig és Szentendréig vezetett. Egyes csoportok még tovább tartottak Esztergom, Komárom és Győr felé. Néhányan már útközben megálltak, vagy más irányba mentek. 1690-ben is voltak menekülő csoportok, amelyek a Szerémség, a Duna-Tisza köze, Szabadka, vagy Szeged vidékén maradtak. Ekkor, a Magyarországra települt szerbség központja a 6000 fős szerb lakosú Szentendre volt.[32] – A törökök amnesztiát hirdettek a visszaköltözőknek. Voltak visszatérők, ám újabb csoportok is érkeztek.

A szalánkeméni csata emlékműve
Határőr

A szerb népi katonai csoportok részt vettek és jelentős szerepet játszottak az újra és újra ismétlődő török támadások megállításában, a felettük aratott győzelmekben. Hozzájárultak a felszabadított területek megőrzéséhez (Szalánkemén – 1691. augusztus 19.; Pétervárad, Titel, Lugos, Temesvár16941695; Zenta1697. szeptember 11.).[33]

Az Oszmán Birodalom és a Szent Szövetség államai Karlócán békét kötöttek (1699. január 26.). Befejeződött az 1683-ban kezdődött háború. A béke értelmében a Magyar Királyság nagy része, Erdély és Szlavónia megszabadult a török-uralomtól. A balkáni szerb-területek továbbra is az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradtak. Így a béke megkötése döntő következménnyel járt a Magyarországra menekültekre. Világossá lett, hogy nincs egyhamar remény visszatérésre hazájukba. Ettől kezdve már nem vendégek, hanem állandó lakosai kell legyenek Magyarországnak.

Szerb templom Grábóc 8.jpg

Az Udvar elkezdte a töröktől felszabadított területek új közigazgatásának kialakítását.[34] Megindult a szerbek áttelepítése északról délre (1694), de a császár még ekkor „…kilátásba helyezte azt is, hogy ha sikerül Szerbiát felszabadítani, akkor visszatelepedhetnek őseik földjére” (1694. május 31.). – Az áttelepítés helyéről több elképzelés megfogalmazódott. Végül azonban a Duna–Tisza közének Szeged–Baja vonalától délre található területekre és Erdélytől a Maros, Tisza és a Száva mentében, nyugatra egészen az Una folyóig szervezendő határőrvidékekre „irányították” a letelepülni szándékozó szerb menekülteket. Határőrizési feladatokkal katonai egységekbe kívánták szervezni őket (határőrség). Hozzáfogtak a civil (földműves, iparosok és kereskedők), valamint a katonai feladatokkal megbízott lakosság szétválasztásához. Az újabb területi átrendezés konfliktusokkal járt az Udvar és a szerbek között is, de különösen kiélezte az ellentéteket a letelepedő szerbek és az újjászerveződő magyarországi megyék, s azok lakói közt. [35]


Az Udvar igyekezett a pátensekben adott kedvezményeket érdekei szerint módosítani, és csak a katonai feladatokat végző csoportok tagjaira, családjaikra szűkíteni. A tárgyalásokban a pátriárkának meghatározó szerepe volt, hiszen a szerbek magtartását egyházi vezetőik állásfoglalása szabta meg. – A pátriárkát a bécsi tárgyalásainál segítették a szerbek más vezetői: Gyakovics Izaiás, Brankovics György, Jovan Monasterlija (en) stb. – Arra törekedett, hogy az uralkodó(k) kiváltságleveleiben megfogalmazottak sértetlenül megvalósuljanak, bővüljenek. A területi meghatározottsággal együtt és a vallásszabadságot biztosító rendelkezéseken túl a szerb államiság politikai jellemzőit is érvényesítendőnek kívánta.[36]

Görögkeleti kálvária, Szentendre
Georg Philipp Rugendas: Csata az 1700-as évek elejéről>

A Rákóczi-szabadságharc idején a magyarországi szerbek – az Udvar kérésére is – Bécs törekvéseit, harcát támogatták, fegyverrel segítették. A Rákóczi kezdeményezte tárgyalási kísérletek kudarcba fulladtak (1703, 1704). A fejedelem kérte és sürgette, csatlakozzanak hozzá (1704. szeptember 2.). Egyházi vezetőjüket, a metropolitát, külön levéllel hívta megegyezésre, megbékülésre. – Véres harcok folytak a kurucok és a szerb határőrök, ill. a szerb népi katonai egységek között.[37] [38]

Az egyházszervezet alapjainak kiépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kollonich Lipót (rézmetszet, 1703)
Grábóc, kolostortemplom
Szentendre, ortodox püspöki székesegyház
Dálya, pravoszláv templom

A magyarországi területen az első évtizedben nem volt főpapi székhelye. Azokon a vidékeken, településeken tett látogatásokat ahol nagyobb szerb közösség élt. Szentendrén lakott, de a szerbek egyházi vezetőjeként járt Szőregen (Sirigu), a szerémségi Hopovo kolostorban, Dunaszekcsőn (Sečuju), Futakon (Futog) és Pakrácon (Pakrac). A töröktől felszabadított országrészeken megerősödött a római katolikus egyház terjesztő tevékenysége. A szerb ortodox csoportoknál megakadályozta a katolikus egyház (és az Udvar) törekvését, az unitus püspökségek sikeres megszervezést. Az egyházi unió elleni harca eredményeként I. Lipót császár kénytelen volt 7 ortodox szerb püspökség megalapítását elismerni (1694. – Temesvár, Károlyváros (Felső-Karlóca), Szeged, Buda, Pécs, Versec, Eger (Nagyvárad).[39] – A magyarországi szerb nemzeti egyházat kiépítő terveinek megvalósulását Kollonich Lipót különösen ellenezte és akadályozta.

Rendeznie kellett (kényszerült) a Magyarországon/Horvátországban/Szlavóniában megszervezésre került ortodox autokefál szerb püspökségek egyházjogi viszonyát az Oszmán Birodalom területén újjászervezett Ipeki (Peć) Patriarkátussal és Erdély ortodox román püspökségével.[40] Az Ipeki (Peć) Patriarkátustól történő elkülönülés pontosítása az Oszmán illetve a Habsburgok Birodalmának is érdeke volt. – A török területeken élő Ipeki (Peć) Patriarkátus élére új pátriárka, I. Kalinik (Callinicus I.), került (1693).[41] I. Lipót megtiltotta, hogy Arsenije Čarnojević (Csernovics Arszén) a Magyarországon/Horvátországban/Szlavóniában – a Habsburg uralkodói fennhatóság alatti területeken – pátriárkai joghatósággal gyakorolja a szerb püspökségek egyházi vezetését és a „pátriárka” megnevezést (címet) használja. Azokon a felségterületeken az ortodox szerb püspökségeket összefogó vezetést, csak mint metropolita végezhette. A metropolita állandó székhelyének Szentendrét jelölték ki és korlátozták a mozgását is. (1701. október 8.) – A Rákóczi-szabadságharcban az Udvart támogatta. Hűségéért és szolgáltaiért feloldották az utazási tilalmat, illetve a lakóhelyét is – az adományként kapott birtokai területéhez igazodva – változtathatta (Dunaszekcső (Sečuj), Szircs (Sirač), Dálya (Dalj)).[42] – Arra törekedett, hogy a metropolitai joghatósága alá tartozó ortodox püspökségek az Ipeki kolostorral, mint az ortodox szerbek legszentebb helyével lelki kapcsolatban maradjanak.

Krusedol kolostor (Zaharije Orfelin, 1775)
Krusedol kolostor
Krusedol kolostor

Bécsben halt meg, de az őt követő metropolita, Gyakovics Izaiás, a szerémségi Krusedol kolostorban temetette el. Sírja ott található.[43]

OrthodoxCross.png
III. Arsenije Čarnojević
Dunaszekcső
Dimitriević Dragan
A metropolita címere
Karlóca – 1713

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Pallas Nagy Lexikona kötetei 1893–1897. év között jelentek meg. Szerkesztői a 19. század végének magyar tudományos világból kerültek ki. A Pallas Nagy Lexikona általános (a korszak magyarországi általános műveltséghez kapcsolódó ismeretek körét lefedő módon, rövidebb lexikon-szócikkekben ad információkat), s nem szaklexikon. A földrajzi nevek szócikkei estén nem közöl a 19. század végének megfelelő történelmi események (Magyarország története) szempontjából, a 21. század magyarországi általános műveltségének megfelelő (az általános műveltséget szakműveltséggé bővítés lehetőségét segítő) ismereteket. Előfordulhat az is, hogy információi a megismerés folyamatát hibásan korlátozzák. Az „Ipek” címszó lexikoni definícióját (a megfogalmazás idejét is figyelembe véve) ilyenek tartjuk. Ipek – A Pallas Nagy Lexikona – Hozzáférés ideje: 2013. január 26.– Ipek = Peje/Pejë/Peć koszovói város török neve. – Már a római korban is ismert város volt. – A bizánci birodalomtól Stefan Nemanja hódította el és tette a Szerb Nagy-fejedelemség (Rascia) egyik jelentős településévé (1180 és 1190 között). A szerb időszakban a város neve: Peć. Szerémségi Szent (I.) Arsenius (Arsenije Sremac) érsek (en) az autokefál ortodox szerb egyház érseki központját a Žica kolostorból (sr) Peć kolostorába (sr) helyezte át (1253). A város lett a középkori Szerbiának fő vallási központja. Utóbb, a szerb pátriárka kolostora ugyancsak Peć kolostora maradt, s ezzel a szerb pátriárka joghatósága alá tartozó püspökségek alkották a Peć Patriakátusát (Пећка патријаршија; Pecka Patrijaršija) (sr), (sr), (en), (sh). – A törökök a rigómezei csatát (1389) követően rövidesen elfoglalták a várost, aminek neve Ipek lett. Az Oszmán Birodalom különböző közigazgatási egységeiben élő város jelentős változásokon ment át. Tartósabban csak a második Balkán-háborút lezáró Bukaresti békét követően került vissza szerb etnikai többségű államalakulathoz, a Szerb Királysághoz (1913. augusztus 10.). – Az ortodox szerb pátriárka a török uralom alatt is a város melletti kolostorban élt. A pátriárkai kolostor (Манастир Пећка патријаршија) az Oszmán Birodalomban tovább élő, majd több évtizedes szünet után újjászerveződő Szerb Patriarkátus központja volt. A bekövetkező történeti változásokra utal a patriarkátusi kolostor városának török nevét használón az „Ipeki Patriarkátus” jelölés. A szerb patrirakátusban érvényesülő állandóság a város szerb nevének megadásával, latin betűs leírásával, történhet meg: Ipeki (Peć) Patriarkátus.
  2. Ma, Szerbia pátriárkáinak és metropolitáinak névsora az 1691–1716 közötti krusedoli metropoliták között – mint egykori ipeki (Peć) pátriárkát – elsőnek őt tünteti fel. Az 1346–1766 közötti Peći pátriárkák 23. választott pátriárkája Arsenije III Crnojevic a későbbi krusedoli metropolita.
  3. metropoliták – A Pallas Nagy Lexikona – Hozzáférés ideje: 2013. január 26. – A 17–18. században az ortodox szerb keresztényeknél az egyházmegyék érseke és a pátriárka között elhelyezkedő egyházi méltóság.
  4. Varga J. János  – 13. o. – Közli III. Arsenije Čarnojević szerb pátriárka képét főpapi ornátusban. A 18. század végén fára festett kép Szentendrén a Szerb Egyháztörténeti Gyűjteményben található. Hasonlóságot mutat a szócikkben közölt festményképpel.
  5. Arsenije csak az Ipeki (Peć) patriarkátus kolostor apátjaként mondta: Cetinjében született és a Crnojevićs (Црнојевићи) család tagja. Ettől az időtől kezdte a „Čarnojević” nevet használni. – A 15. században, a területében megfogyatkozott Crna Gora uralkodói a Crnojević család tagjai voltak. Államuk önállóságát a töröktől és a Velencei Köztársaságtól egyaránt megvédték. A Crnojević dinasztia politikáját jellemezte: összefogtak az albánokkal, Szkander béggel, és az ortodox egyháznak jelentős szerepet biztosítottak. – III. Arsenije Čarnojević születési helyét, annak pontos idejét és családi hovatartozását eddig semmiféle történetileg hiteles forrás nem erősítette meg.
  6. Kezdetben az ortodox szerb püspökségek, a bolgár püspökségekkel együtt, az Ohridi Érsekség joghatósága alá, de a konstantinápolyi pátriárkához tartoztak. Nem volt sem a bolgároknak, sem a szerbeknek önálló, autokefál egyházi szervezetük. Konstantinápoly elfoglalása után, a Latin császárság időszakában (12041261) az Ohridi Érsekség püspökségeinek autonóm törekvései fokozottan jelentkeztek. – Stefan Nemanjić (1113?–1199; uralkodó: 11661196) uralkodása alatt megerősödött a szerb-állam. Kisebbik fia, Szent Száva (Magyar katolikus lexikon – Hozzáférés ideje: 2013. január 28.) (Rastko Nemanjić – 11741236) Niceában kérte a szerb ortodox egyháznak (püspökségeknek) az autokefál működés lehetőségét. I. Manuél Szaranténosz konstantinápolyi pátriárka (pátriárka: 12161222) őt szentelte fel az önálló szerb egyházmegye érsekének (архиепископ; αρχεπίσκοπος – 1219). A szerb érsekség székhelye a Žica kolostor volt (1219–1253). Szent Száva megszervezte az önálló szerb ortodox egyházat. – Szerémségi Szent (I.) Arsenije (Sremac; Arsenius a Syrmian – érsek: 1233–1263) (en) Szent Száva tanítványa és az önálló szerb ortodox egyház második érseke a biztonságosabb Peć kolostorába tette át székhelyét. A kolostor akkor a szerbek területének központjában volt, és a Balkánt az Adriai-tengerrel összekötő középkori útvonal mentén található. – Stefan Uroš IV. Dušan Nemanjić (13081355) király az önálló szerb ortodox egyház érsekét Skopjében, a szerb püspöki zsinat segítségével, pátriárkai rangra emeltette (1346). A Peć Patriarkátusa első pátriárkája Szent (II.) Joanikije (†1354) cárrá koronázta Stefan Dušan királyt (1346). Dušan cár remélte, hogy az új Patriarkátus és a pátriárka segíti a Balkán déli részei felé terjeszkedő terveinek megvalósulását.
    A rigómezei csata (1389) után – a szerb vereség és a török győzelem következtében – az előbbi hatalmas szerb állam összeomlott és jelentős területei az Oszmán Birodalom részei lettek. A szerb ortodox püspökségek megmaradtak ugyan, de figyelemmel kellett lenniük a Porta érdekeire. Így az Ipeki (Peć) Patriarkátus tevékenységét is visszafogták, akadályozták. A püspökségeket ismét, a törökök által ugyancsak elfoglalt (1408) Ohridi Érsekség joghatósága alá rendelték. Az utolsó szerb erősség, Szendrő várának elfoglalása után (1459) a megüresedett pátriárkai helyet nem tölthették be (1463), ezzel az Ipeki (Peć) Pátriárkátus működését megszüntették.
    Szerbia oszmán meghódítása után közel száz évvel Mehmed Szokoli (Sokolović) (15051579) szerb származású török nagyvezír rendelettel állította vissza az Ipeki (Peć) Patriarkátust (1557). – A Pátriárkatus újjá szervezését Szokoli Szent Makarije (Makarije Sokolović; Macarius) pátriárka (en), (sr) (1557–1570/1571) végezte el. Joghatóságát kiterjesztette mindazon területekre, ahol az Oszmán Birodalomban szerbek csoportjai éltek. Így a Birodalom északi és északnyugati részén új szerb egyházmegyéket szervezett (Montenegró, Bosznia, Horvátország és Magyarország hódoltsági területei). Az ő pátriárkasága idején az Ipeki (Peć) Patriarkátus egyesített minden szerb egyházmegyét, összefogta azokat a szerb csoportokat is, akik a török invázió miatt hagyták el a szerb területeket. Két bolgár egyházmegye is patriarkátusához tartozott.
  7. Püspökké szentelése idejét a Gracanica (en) kolostor falán olvasható írás igazolja.
  8. Kolostori elöljáró a bizánci szertartású egyházak területén. – Az „archimandrita” név az Antiochiai Patriarkátus területén alakult ki, az 5. században: a „hégumenosz (igumen)” szinonimája. A 6. századtól jelentősebb kolostor elöljárója, a 11. századtól kolostorok szövetségének elnöke. Mint megtisztelő címet kitüntetésként világi személyeknek is adták. Később a leánykolostorok elöljárói viselték. Ma papi kitüntetés. Az 5–6. században diakónus vagy egyszerű szerzetes is lehetett. – Magyar katolikus lexikon.
  9. A középkor/kora újkorban a Szent Szűz hvosnói kolostora az Ipeki (Peć) Patriarkátusban, Ipektől 20 kilométerre délkeletre volt. Mára semmi sem maradt a kolostor épületeiből. – A Szent Szűz Hvosno kolostor központja volt az egyike első szerb püspökségeknek. Legkorábbi épületei a 6. századból a független Szerb Érsekséghez tartoztak (1219). A 16. század második felében virágzó szellemi és művészeti tevékenység élt a hvosnói kolostorban. Az épületek valószínű a török megtorlások elöli szerb menekülés időszakában vált lakatlanná. Elkezdődött pusztulásuk (1690). A vidékre betelepülő albánok építkezéseikhez használták az elhagyott épületek anyagát. A kolostor alapjainak feltárása után (1930) a maradványokon védelmi munkákat végeztek (19661970). Megtalálták a templom harangját, amit a menekülő szerbek mélyen a földbe temettek. Tervezték a kolostor templomának újra építését.
  10. Szent Szabbász – Magyar katolikus lexikon – Hozzáférés ideje: 2013. január 29.
  11. Athoszi kolostorok – Magyar katolikus lexikon – Hozzáférés ideje: 2013. január 28.
  12. Szentföldi zarándoklatáról naplót írt.
  13. Elfoglalták Dubicát, Kostajnicát, Gradiškát, s a boszniai basát Bródnál megverve, végül a Drina mellett Zvornik várát (sr) ugyancsak hatalmukba kerítették. – Belgrád elfoglalása után a török őrség feladta Galambócot is (1688).
  14. Elfoglalták Novibazart, illetve Mitrovica után Ipeket, Prištinát és Prizrent; Kumanovon (en), (de) át Skopjét.
  15. II. Kalinik (Callinicus – 1688; 1689–1693; 16941702) konstantinápolyi pátriárka (en), (en) az ortodox egyházak római katolikus egyházzal való egyesülésének támogatása miatt tartózkodó volt a Habsburgok vezette szövetségesekkel. Ellenezte támogatásukat, s a császár felhívásában megfogalmazottak teljesítését.
  16. Giovanni Norberto (Enea Silvio) Piccolomini (1650–1689) itáliai (Siena), magas-rangú katonai nemes-család tagja volt. – Bécsbe költözve (1660. február) ő is a császári hadseregben katonáskodott. Alezredesként harcolt a franciák ellen (1675), de ismert katonává a török elleni háborúban lett. A Bécs elleni török támadás visszaverését követően (1683), a nagyharsányi csatában volt komolyabb szerepe (1687). Niš ostromát vezette. A vár bevétele után (1689. szeptember 24.) mint tábornok átvette a déli területek – Makedónia, Koszovó, Albánia – felé tartó seregek irányítást. Vezetésével foglalták el a szövetségesek Ipeket, Prištinát, Prizrent, Üszküpöt (1689. október-november).
  17. A pátriárka fenyegetőzött: kitiltja a templomokból azokat a szerbeket, akik kapcsolatba vannak, maradnak a törökökkel. – Ennek ellenére sok szerb is harcolt a török hadseregben.
  18. Üszküptől (Skopje) északra, hozzá közeli terület; ma Koszovó déli részén található.
  19. A császári csapatok jelentős ellenállás és pusztítás után 1689. október 25-én foglalták el Üszküpöt. A városban kolera járvány volt. A járvány megfékezésének indokával Piccolomini tábornok felgyújtatta a várost. A fa épületek két napig égtek és az előzőleg virágzó, nagyváros jelentős része elpusztult (kb. 60 000 lakosa 10 000-re csökkent). – Piccolomini 1689 decemberében, a vidéken, kolerában halt meg.
  20. Koszovó-Metohijába a elmenekült szerbek helyére újabb albán és török telepesek érkeztek. Megváltozott a területen élők nemzetiségi összetétele.
  21. Idézi: Nagy Márta: A nemzeti önmegtartás útjai a 18. századi magyarországi szerb templomépítészetben című tanulmányában Мeдакoвић, Дејан – Дaвидов, Динко, Сентандреја című könyvéből.
  22. A szerbek sorsa szempontjából fontos kérdésekben döntő nemzetgyűlésen jelen levő 11 kapitányból hét, a három községi képviselőből kettő, a hét apátból öt szerémségi volt.
  23. A törökök 1521. augusztus 29-én foglalták el először Nándorfehérvárt (Belgrádot). Akkor lett a város a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom határvárosa. (Zay Ferenc: Az Landorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött – Terebess Ázsia E-Tár – Hozzáférés: 2013. február 21.) A törököknek a Magyar Királyság elleni, majd a Bécs elleni támadása illetve a II. Lajos király halála utáni kettős királyválasztást követő magyarországi belharcok Buda török elfoglalásáig képlékennyé tették a déli határszakaszt. Ám a Magyar Királyság területi integritásának szétesésig a Duna–Száva folyók vonala megmaradt a Magyar Királyság déli határszakasza. Buda török elfoglalása után szerveződött meg ezen a területen az Oszmán Birodalom közigazgatási egységeként a Budai vilájet (1541. augusztus 29.).
  24. A Magyar Királyság uralkodója (királya) I. Habsburg Lipót (Leopold) volt. Így a Magyar Királyság perszonálunióként volt része a Habsburg Birodalomnak. – A Magyar Királyság területének nagy részéről a török kiűzése megtörtént 1690 tavaszára. Várad és attól déli irányban, Temesvár és a Bánság várai (közvetlen környékük) maradtak a török birtokában.
  25. Isaija Đaković előbb egy szerémségi kolostorban szerzetes és apát volt, majd a magyarországi török hódoltság körős-vidéki területén volt püspök Borosjenőn, illetve Aradon; tapasztalatból ismerte a 17. századi Habsburg Birodalom keleti területeinek társadalmi sajátosságait, a bécsi udvar egyház- és nemzetiség-politikája jellemzőit; részt vett a belgrádi ortodox egyházi szerb nemzetgyűlésen.
  26. A sikeres bécsi tárgyalásokon – a kérelem szövegének átalakításánál, végleges formában szerkesztésénél – Gyakovics Izaiás mellett jelentős szerepe volt, a bécsi házi őrizetben lévő gróf Brankovics Györgynek (sr).
  27. uralkodói levél: 1690. április 6.; 1690. augusztus 21.; uralkodói pátens: 1691. augusztus 21.; 1695. március 4.; uralkodói levél: 1706. szeptember 26.; 1715. április 10.
  28. A szerbek Magyarországon  Darkó Jenő: A karlócai érsekség egyházszervezete és a görögkeleti népesség a XVIII. században az összeírások tükrében című tanulmány idéz az uralkodói levelekből, pátensekből. Az ott olvashatókat használva történt felsorolás a szerbeknek adott kiváltságokból. A felsorolás nem teljes. – Az uralkodói levelek idézetének forrásai a tanulmány jegyzeteiben találhatók meg.
  29. A 18. században e három társadalmi tényező történeti változási és annak közvetlen hatása figyelhető meg a Magyarország területén élő szerb, illetve velük együtt, vagy mellettük élő népcsoportok életében. – Az 1. világháborút követően a Habsburg császárság megszűnése, a Magyar Királyság összeomlása és a délszláv államalakulat hatalmi megerősödése jelentősen megváltoztatta az e területen élő nemzetek tagjainak, csoportjainak társadalmi helyzetét, életét.
  30. Belovai József  A menekülő emberek pontos és biztos számát akkor lehetne megállapítani, ha ismertek lennének a letelepedési helyeken írt anyakönyvek, vagy más, a migránsok nevét rögzítő iratok. Ilyen történeti forrásértékű „kimutatások” azonban nem készültek, vagy elvesztek. – Tudható, hogy a menekülők legtöbbje nem azonnal a végleges helyén telepedett le. Jellemző volt, hogy az ország területén belül újból és újból felkerekedtek, s addig vándoroltak még végső lakhelyükre kerültek. Ilyen „belső migrációt” az Udvar rendelkezései is szükségessé tettek. A betelepülők életmódja lehetőséget adott a gyors lakhelyváltoztatásra.
  31. Varga J. János  A pátriárka 1690-ben több mint 30.000 lélekről beszélt, de 1696-ban több mint 40.000 menekülőről írt. – A rendelkezésre álló bizonytalan történeti-források ellentmondnak egymásnak. A tudományos igénnyel megszerkesztett demográfiai rekonstrukciók közt (figyelembe véve az akkori török háborút megelőző balkáni szerb-területek lakosságának lehetséges számát, gazdasági és társadalmi fejlettségének szintjét) akadnak vélemények, amelyek 150–200.000 betelepülőről szólnak. Található olyan vélekedés is, amely 40.000–70.000 családról beszél. Szem előtt tartva a kor családi viszonyait, ez 200-300.000 ezer, vagy még ennél is több embert tett volna ki.
  32. A Magyar Királyság területére a „szerbek nagy vándorlása” idejét megelőző századokban – különböző eseményekhez köthetően – már voltak szerb betelepülések. Így találhatók voltak Rác-városrészek 1690 előtt Veszprémben, Dorogon, Egerben, Kalocsán, Pápán, a szilágysági Galgóban, Szatmáron, Csáktornyán, Budán, Komáromban, Székesfehérvárott, Esztergomban és másutt. Éltek szerbek Aradtól északra.
  33. 1690 után a magyarországi területeken a törökkel történő összecsapás mindegyikénél találhatók voltak szerb katonák. A szalánkeméni csatában 10.000 szerb a saját parancsnokai és főparancsnoka Jovan Monasterlija alatt harcolt. (Ez a csata az első, de egyben az utolsó is volt, ahol –, mint a császári csapatok kiegészítő alakulatai – a szerbek önállóan, saját egységeikben küzdöttek.) A zentai csatában is jelen voltak, de a számuk kevesebb, mint a szalánkeméni csatában, és katonai jelentőségük is kisebb volt. – Szerbek harcoltak a pfalzi örökösödési háborúban is a Habsburgok-csapatok között.
  34. Ausztria Magyarországot fegyverrel megszerzett területként kezelte. Az országot idegen hadak szállták meg, és Bécs abszolutisztikus eszközökkel kezdett hozzá a kormányzáshoz. Az abszolutisztikus kormányzás egyik sajátossága volt, hogy az 1541 előtti Magyar Királyság közigazgatási egységeinek, intézményeinek újraszerveződését lassították, akadályozták. Szlavóniában és Bácskában bevezették az kamarai közigazgatást. A birtokviszonyokban jelentős átrendeződés történt. – A Karlócai béke után kialakult területi sajátosságokból adódó védelmi kívánalmakra hivatkozással megszervezték a határőrvidékeket: megkezdődött a dunai sajkás egységek szervezésével a későbbi Maros-Tiszai Határőrvidék és a szlavóniai határőrvidék kialakítása.
  35. Iványi István A Tisza–Maros határőrvidék történetéről írt munkában részletesebben olvasható a határőrvidék szerveződésének terveiről, a megvalósítás sajátosságairól, konfliktusairól. – A katonai feladatokat ellátó határőrök családjaihoz rokonaik sokasága költözött. Olyanok is, akik nem katonáskodtak, földművelők, vagy iparosok voltak. Így akarták biztosítani maguknak mindazokat a kedvezményeket, amiket a császártól a szerb határőr-katonák kaptak. A katonai családok fenntartása elsősorban a határőrvidékhez közeli megyéknek jelentettek terhet. – A szerb lakosok életmódja ugyancsak különbségeket mutatott az előzőleg ott élő, vagy Magyarország más területeiről oda költöző emberekétől. Ugyanakkor a különböző területekről telepített és telepedett falusi (városi) lakosság együttélésének életforma-sajátosságai egyre több hasonlóságot is mutattak. A háborús időszakok feszültségeit (viszálykodását) követően egymás életmódbeli különbségeinek kölcsönös elfogadásra törekedve éltek.
  36. Az államiság megszerzésének törekvését mutatja:
    • a szerb területek pontos behatárolásának/elhatárolásnak, a külön terület kialakításának igénye fogalmazódott meg a szerbek bajai gyűlésén (1695 – a Pakrác és Pozsega környéki ún. Kis Vlaskát, valamint a Szerémség egy részét követelték);
    • a szerbek despotájának (uralkodójának) elismerése illetve megválasztása (előbb Brankovics György despotaságának elismerése, illetve Jovan Monasterlija despotává választásának terve, majd helyettes-despotává választása);
    • az új állami terület szerb ortodox egyházának vezetője pátriárkai joghatóságú személy legyen, és annak megfelelően a hozzátartozó püspökségek olyan ortodox autokefál patriarkátust képezzenek, amely patriarkátus egységben van az Oszmán Birodalom területén élő Ipeki Patriakátussal.
  37. Somogy- és Bihar-vidéki, pécsi, kecskeméti, nagykőrösi, ceglédi, szegedi, bácsi, aradi, és titeli összeütközések és vérengzések. Mind a két oldalon egyforma kegyetlenség nyilvánult meg. A szabadságharc idején végsőkig kiéleződött szerb-magyar ellentét komolyan hozzájárult a harcokat érintő országrész népessége fogyásához. – A veszteségekről – mindkét részről – sok, olykor túlzó adat is található.
  38. R. Várkonyi Ágnes
  39. A keleti kereszténység Magyarországon  – Dujmov Milán: A magyarországi ortodoxia 1945 után – Hozzáférés: 2013. április 7.
  40. A törökök a tömegesen elmenekült szerbek visszaköltözését remélték az Ipeki (Peć) Patriarkátus újjászervezésének engedélyezésétől is. – Feltételezhető, hogy felmerült III. Arsenij visszatérése az ipeki Pátriárkai Kolostorba. Voltak olyan szerb főpapok, akik továbbra is az őt ismerték el az Ipeki (Peć) Patriarkátus pátriárkájának. Egyben a Habsburg-uralkodóház területén szerveződött szerb ortodox püspökségeket ugyancsak az Ipeki (Peć) Patriarkátus vezetőjének joghatósága körébe sorolták. – Az erdélyi románok ortodox gyulafehérvári püspöksége a románok tömegeinek a római katolikus egyházzal történő uniójuk következtében megszűnt létezni (16981700). Az erdélyi román ortodox egyházmegye csak évtizedek múlva (1762) alakult újjá. Az unión kívül maradt román ortodoxok pasztorációját a szerb ortodox püspökségek papjai látták el.
  41. I. Kalinik (Calinicus I – Калиник I патријарх пећки) – ipeki (Peć) pátriárka 1693–1710 között. – Az első görög származású (fanarióta) pátriárka a szerb ortodox Patriarkátus élén. Unokatestvére, az Oszmán Birodalomban magas beosztású tisztséget segítő támogatásával nevezték ki az újjászerveződő Ipeki (Peć) Patriarkátus élére. Nem a szerb egyházi zsinat választotta, ezért több szerb főpap soká nem ismerte pátriárkának. – Sikeresen megakadályozta a római katolikus egyház tagjainak (bosnyák ferencesek és a bari érsek) térítési próbálkozásait a szerbek körében. Sok támadás érte a törökök részéről is. – Véglegesen ő ismerte el a karlócai metropolita autonómiáját (joghatósági függetlenségét) az Ipeki (Peć) Patriarkátustól, pátriárkától (1710. május 18.) – Temesváron halt meg (1710. augusztus 16.).
  42. I. Lipóttól először Dunaszekcsőt kapta főpapi székhelyül. Szentendrei lakhelyét követően ott tartózkodott és ott tervezte kialakítani állandó pátriárkai székhelyét (1697–1702). Tervét nem valósíthatta meg. El kellett hagynia Dunaszekcsőt és ismételten Szentendrére kellett költöznie, kötelezően ott kellett tartózkodnia (1702). A szigorú rendelkezés feloldását követően Dunaszekcső helyett Dályát és a Pakrác közeli Szircset kapta birtokul.
  43. Halálát követően a metropolitai székhely a Krusedol kolostor lett és az őt követő krusedoli metropolita Gyakovics Izaiás volt (1708). – A péterváradi háború (17161718) idején a törökök betörtek Szerémségbe, és felgyújtották a kolostort, ezért Vikentije (Popović Hadžilavić) (sr) metropolita áttette metropolitai székhelyét a biztosabb védelmet adó Karlócára (1718). A város két évszázadon keresztül méltó őre lett a szerb ortodoxiának és nemzeti identitásnak. – Az ortodox szerb püspökségek egyházjogi értelemben és területi vonatkozásban hosszabb ideig nem voltak pontosan meghatározottak. A karlócai (1699), majd a pozsareváci béke (1718) területváltozásához igazodva alakultak, jelentősen változtak az előbbi (1694) ortodox püspökségek területei, és a püspöki székhelyek. Ezek a változások azonban arra az egyházszervezetre alapozódtak, melyet III. Arsenije Čarnojević ipeki (peći) pátriárka, majd szentendrei (krusedoli) metropolita épített ki.

Térképek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ipeki (Peć) Patriarkátus, 1557–1693(?)  
A „Délvidék” egy részének területi felosztása (a karlócai békét követő évtizedek, 1699–1718)  
A görög-keleti egyházmegyék, Osztrák-Magyar Monarchia (1909)  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiegészítő ismeretek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]