Tasnádi Kubacska András

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tasnádi Kubacska András
Született 1902. április 28.[1]
Budapest
Elhunyt 1977. március 30. (74 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Foglalkozása

Tasnádi Kubacska András (Budapest, 1902. április 28. – Budapest, 1977. március 30.) magyar geológus, paleontológus, a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktora, a paleopatológia[2] magyarországi megteremtője, a tudománytörténeti gyűjtemények elindítója és fejlesztője, a természettudományi muzeológia és ismeretterjesztés vezéralakja. Az 1930-as évektől az 1960-as évek végéig végezte Ipolytarnócon, a világhírű lábnyomos homokkő lelőhelyének feltárását és megóvását.

Élete[szerkesztés]

Édesapja a Fasori Gimnázium természetrajz tanára volt,[3] aki fia érdeklődését már kisgyerek korában a természet irányába terelte.

Iskoláit és felsőfokú tanulmányait Budapesten végezte. 1920 és 1925 között a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt, majd 1925 és 1932 között a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán folytatta tanulmányait. 1924-ben diplomázott, majd 1926-ban doktorált őslénytan-, illetve ásvány-kőzettanból. 1927 és 1929 között a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa is volt, a világhírű paleontológus, Othenio Abel mellett.[3] Már hallgatóként is tanított, kutatott, gyűjtött, és gyűjteményt kezelt.[4]

Bécsből hazatérve – külső munkatársként – bekapcsolódott a Magyar Állami Földtani Intézet térképező munkájába.

1931-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa, I. osztályú segédtisztként két év alatt újjászervezte az Országos Természettudományi Múzeum[5] Ásvány-Őslénytárának közel 130 éves, rendezetlen őslénytani gyűjteményét.[4]

1935 és 1943 között felállította a Föld és az élővilág fejlődéstörténete című nagy érdeklődést és elismerést kiváltó kiállítást. Hazánkban először tárta közönség elé és elevenítette meg fejlődéstörténeti alapon, a leletek magyarázata mellett művészi ábrák, rekonstrukciós rajzok, festmények, szobrok segítségével azt a teret, környezetet, amelyben az őslények éltek.

1938-tól a Földtan-Őslénytár igazgatója. Újjászervezte a tárat, s létrehozta – magánkönyvtárára alapozva – a tár saját könyvtárát. 1941-től a Magyar Nemzeti Múzeum elnöki titkára és az Országos Természettudományi Múzeum I. osztályú múzeumi őre. A második világháború alatt a Magyarhoni Földtani Társulat titkára, majd tiszteletbeli tagja, folyóiratának, a Földtani Közlönynek szerkesztője.[3] Létrehozta a Fajok eredete és az ember származása, valamint a Nagy magyar természettudósok című kiállításokat.[6]

Nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Múzeum épületeinek, gyűjteményeinek, a Széchényi Könyvtár[7] állományának és nem utolsósorban személyzetének megmentése a II. világháború végén, azaz a nyilas hatalom, Budapest ostroma, s a szovjet csapatok bevonulása idején.[4]

1945-től az Országos Természettudományi Múzeum főigazgatója, majd a Magyar Nemzeti Múzeum alelnöke, mellette a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának föld- és őslénytani szakreferense és szakértője.[3] Megszervezte a romeltakarítást és az újjáépítést. Önálló anyagi forrásokat teremtett az újjászervezéshez. Új kutatóintézeteket létesített (Embertani tár, Biológiai Intézet, Tudománytörténeti Gyűjtemény, Fotóintézet, Nyomda- és Kliséüzem, Sajtóosztály). Monográfiákat, életrajzi köteteket, tudományos folyóiratokat jelentetett meg.[8] Felfejlesztette a múzeumi szakkönyvtárat.

1949-re felállította a nagyszabású, európai hírű Afrika élővilága című kiállítást. Ehhez nagy értékű trófea- és állatbőrgyűjteményeket vásárolt Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond híres Afrika-vadászoktól. A kiállítócsoport művészei és preparátorai Afrika nagyvadjait (hazánkban első ízben) dermoplasztikai szobrászati technikával keltették életre nagyméretű diorámákban, élőhelyük eredeti környezetébe helyezve.[9]

1949. január 27-én – koholt vádak alapján – felfüggesztették főigazgatói állásából és visszaminősítették múzeumi őrnek. Nem tört meg; tovább folytatta a tudományos és ismeretterjesztő munkát.[4]

1950 novemberétől lett a Magyar Állami Földtani Intézet Múzeumának[10] vezetője, 1973. november 29-i nyugdíjazásáig. Feladata lett az újjászervezés, a régi kiállítású múzeum átalakítása szakgyűjteménnyé. Felállította a rétegtani, az ásvány-teleptani, kőzettani, növénytani és gerinces-paleontológiai részlegeket. A gyűjtemények kiállításra alkalmas, látványos darabjait a Magyar Természettudományi Múzeumnak, az első világháború előtt létesített részletes építőkő- és agyaggyűjteményeket pedig a Műegyetemnek adta át.

Hazánkban elsőként foglalkozott a kihalt ősállatok betegségeit kutató új tudományággal. Eredményeit a Palaeopathologia című, magyar és német nyelvű, akadémiai díjas könyvében összegezte. 1960-ban. E mű alapján minősítették a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktorává.[4]

1969-ben a Magyar Állami Földtani Intézet 100 éves jubileumára az Intézet történetét, illetve Magyarország ásvány-teleptanát és rétegtanát bemutató kiállításokat rendezett.[11] Az ehhez szükséges látványos anyagokat 1968-ban szerezték be, rendszeres gyűjtőutak során. Ezekről a gyűjtőutakról is szól A láthatatlan bánya című könyve. 1972-ben létrehozta a Magyar Állami Földtani Intézet Tudománytörténeti Gyűjteményét.[4]

Számos hazai barlangban – így a Budai-hegység barlangjaiban is – kutatott, és végzett elsősorban földtani és őslénytani vizsgálatokat, melynek során azonban több érdekes megfigyelést tett az ősemberi maradványokra és az itt élő denevérfaunára vonatkozóan is. Az ő közvetítésével jutottak múzeumba az 1960-as évek végén a Rudabányán fellelt emberszerű ősmajom-leletek.

Szüntelenül dolgozott; soha sem tette le tollát. Élete utolsó éveiben, megromlott látása miatt már vakon írta le gondolatait. Lehetetlent nem ismerve folyamatosan dolgozott a nemzet kultúrájának felemeléséért és gazdagításáért, a tudomány előbbreviteléért, és a tudományos ismeretterjesztésért. Komoly igényességgel írt tudományos ismeretterjesztő könyvet a mondák állatvilágáról és a boszorkányos hírbe kevert állatokról. Negyvennél is több ismeretterjesztő könyvében, több száz cikkében, rádió és televíziós előadásaiban olvasmányos formában, közérthetően vezette be az olvasókat, nézőket a őslénytan, földtan, ásványtan és a tágabb értelemben vett természettudományok világába. Utolsó éveinek Móra Kiadónál megjelent gyermekmeséi saját gyerekkora emlékeit elevenítik fel, ezeknek is minden sorában felbukkannak az állatok és a növények. Meséi, leírásai egyúttal forrásértékű tudományos közlemények is.

Minthogy több mint harminc éven át kutatott Ipolytarnócon, neve összeforrt a Borókás-árokban talált ősnövények és ősállati lábnyomok feltárásával – róla nevezték el pár éve a maradványok bemutatására létesített csarnokot az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területén.

1963-ban munkásságát az Akadémiai Díj III. fokozatával ismerték el.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Die Grundlagen der Literatur über Ungarns Vertebraten-Paläontologie. (1928);
  • Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete (1938);
  • A mondák állatvilága (1939,2. kiad. 1958);
  • Gyűjtés hegyen-völgyön (1941, 2. kiad. 1966) (MEK);
  • Természetvédelem hazánkban (1954);
  • Kalandozás az ősvilágban (1955);
  • Nagy magyar természettudósok (1958);
  • A mi világunk (1960, 2. kiad. 1967);
  • Palaeopathologia. Az ősállatok pathologiája (1960);
  • A Föld (in: A Természet Világa, 1960);
  • Ősállatok nyomában (1961);
  • Ősvilági utazás (1963) (barlang.hu);
  • Az ősvilág fejlődéstörténete (1963);
  • Az élővilág fejlődéstörténete (A Természet Világa) (1964);
  • Repülősárkányok és gyíkmadarak (1965);
  • Földtani természetvédelmi területeink helyzete és a további feladatok ezen a téren (Fülöp Józseffel, 1967);
  • Sárkányok unokái (Réber Lászlóval, 1968);
  • Az élet fejlődése képekben (1968);
  • 100 éves a Magyar Állami földtani Intézet (szerk., Fülöp Józseffel, 1969)
  • Vadállatok gyerekszobája (Csergezán Pállal, 1969);
  • Óriások birodalma (1970);
  • Pajtások a házban és a ház körül (Reich Károllyal, 1971, 2. kiad. 1976.);
  • A láthatatlan bánya (1973);
  • Színes ásványvilág (Tildy Lászlóval, 1973);
  • Ásványok (Búvár Zsebkönyvek, Breznay Líviával 1974, 2. kiad. Kákay Szabó Orsolyával és Breznay Líviával, 1985);
  • Az ipolytarnóci lábnyomos homokkő ősélet-nyomai. (in: A MÁFI Évi Jelentése 1974-ről, 1976);
  • Hangyácska (1977);
  • Expedíció az időben (1977).

Irodalom[szerkesztés]

  • Jánossy Dénes: In memoriam Dr. András Tasnádi-Kubacska (1902-1977), Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 70. 1978., 9-12. (fényképpel)
  • Buzinkay Géza: Tasnádi Kubacska András (1902-1977) forrás: Orvostörténeti közlemények 83-84. 1978., 278-279.
  • Allodiatoris Irma: Dr. Tasnádi Kubacska András emlékezete (1902-1977), Földtani Közlöny 109. 1979., 3-4. 331-339. Bibliográfia 334-339.

Források és jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC15363/15514.htm, Tasnádi Kubacska András, 2017. október 9.
  2. Az őslények maradványain az egykori állatokat ért sérülések, betegségek nyomait kutató tudomány
  3. a b c d Tasnádi Kubacska András (magyar nyelven). Magyar életrajzi lexikon 1000-1990 (Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2009. október 25.)
  4. a b c d e f Tasnádi Kubacska András (1902-1977) életrajza; a Magyar Állami Földtani Intézet Országos Földtani Múzeumában rendezett emlékkiállítás [1] ismertetőjéből.
  5. Ekkortájt a múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum keretein belül működött.
  6. Ez utóbbi volt az első hazai tudománytörténeti kiállítás.
  7. Ekkortájt a könyvtár a Magyar Nemzeti Múzeum keretein belül működött.
  8. Közöttük a Műveltség című, csupán hat számot megért folyóiratot is, melyben a szépirodalom, a zene, a képzőművészet éppúgy helyet kapott, mint a történelem-, társadalom-, az orvos- és természettudományok.
  9. 1956-ban ez a kiállítás is leégett, anyagának nagy része megsemmisült. Lásd: Kecskeméti Tibor: Múzeum tűzben (magyar nyelven). A Természettudományi Múzeum földtani gyűjteményeinek pusztulása 1956-ban. Természet Világa 137. évfolyam, 12. szám, 2006. december. (Hozzáférés: 2009. október 25.)
  10. Szervezetileg a Magyar Állami Földtani Intézet múzeumi osztálya.
  11. Ezek közül az intézettörténeti és az ásvány-teleptani kiállítások ma is láthatóak az intézet folyosóin. (2009)

Külső hivatkozások[szerkesztés]