Goliárd

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A goliárdok jellegzetes alakú fejrevalója, a francia faluche, az olasz feluca vagy pileo (Páduai Egyetem). A kalpagok színei az egyetemek különböző karait jelölik.

Goliárd (latinul clerici vagi, vagantes vagy gens Goliae, franciául goliard, gouliard vagy bacchant, olaszul goliardo, goliarda vagy gagliardo, németül goliarden, bacchanten, vaganten, spanyolul goliardo vagy sopista, provanszálul gualiar [1], hollandul goliarden, románul golan), az egyetemi polgárok középkori szellemtörténeti mozgalmának és kortárs hagyományőrző csoportjainak tagja.

A megnevezés eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abélard és Héloïse. A jelnyelv a goliárdok hagyományos közlésformája volt.

A goliárd főnév és melléknév történetére vonatkozóan több magyarázat látott napvilágot. Egyfelől valószínűnek tűnik, hogy a goliárd szó a Góliát és az Abélard nevek összevonásából keletkezett, minthogy a 12. századi közművelődés és vallási gondolkodás egyik mestere, Clairvaux-i Szent Bernát, a keresztes hadjáratok lelkes szorgalmazója és értelmi atyja, szellemi ellenfelét, a logikai és teológiai művei révén közismert Pierre Abélard-t, az egyetemista diákok, vándorköltők és -papok háború ellenes, zárt körú, céhes mozgalmának és rendjének megalapítóját s ennek nagyszámú hívét, új Góliátként bélyegezte meg egyik híres, II. Ince pápához írt levelében. A bibliai Dávid király által legyőzött, öntelt, filiszteus, pogány óriás, Góliát avagy középkori latin névváltozatában Golias, a Sátán allegorikus megfelelőjeként élt a korabeli vallásos köztudatban. Ebben az értelemben a goliárdok Góliát, vagyis Pierre Abélard hívei. Másfelől pedig a goliárd megnevezés a latin gula (gége, torok, nyeldeklő, s átvitt értelemben : a falánkság, az ínyencség) szóval is szoros kapcsolatban áll, minthogy a vándordiákok csillapíthatatlan, kulturális, s egyúttal főképp fiziológiai jellegű étvágyát, valamint szellemi s egyben a mindennapi bor iránt érzett, olthatatlan szomját góliátinak, azaz óriásinak könyvelte el a korabeli közvélemény, s a vándordiákok maguk is büszkén vállalták ezt a mind gasztronómiai, mind intellektuális meghatározottságú minősítést. Nem véletlen ekképp, hogy a mozgalom egyik korai szimbóluma a kés és a kanál, illetve a későbbiekben a villa és a kanál volt, X-alakba elhelyezve. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a goliárd szó a közfrancia gueule (pofa) és Gaule (Gallia) szavakkal avagy az ófrancia gay luron (vidám lurkók) kifejezéssel is kapcsolatban áll. A goliárdok önmagukat Golia avagy Golias, azaz Góliát eretnek püspöktől is származtatták szimbolikusan. Az alsópapság elvilágiasodásának jelensége valószínűleg jóval korábbi, mint a XII. század, tudniillik az Első nikaiai zsinat (325) és Szent Benedek Regulájának (Regla Benedictina) (529) rendelkezései már elítéltek egy bizonyos, kicsapongó életet élő papfajtát, akit a goliárdok történelmi előképének is tekinthetünk.[2]

A goliárdok történelmi kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dávid és Góliát, miniatúra. 16. századi ferences kézirat, Lichtenberg. Abélard sic et non módszerének ikonográfiai alkalmazásaképp az óriás Góliát ábrázolása lekicsinyített.

A goliárdok fölöttébb szűkös anyagi körülmények között éltek. Megélhetésük előteremtése végett utcai zenészekként, igricekként, vásári mulattatókként (lat. ioculator), ötletes játékmesterekként, ellenállhatatlan viccmondókként, mulatságos énekesekként, kimeríthetetlen, rögtönző versfaragókként, gólyalábakon járó-kelő, meghökkentő ál-óriásokként, ámulatot kiváltó bűvészekként, élőknek tűnő, hatalmas bábukat (grand guignol) mozgató, s mesebeli lényeknek parancsoló bábművészeként, meghökkentést ébresztő, ördögi ügyességű szemfényvesztőkként, alkalmi beugrószínészekként, kispénzű színházi statisztákként vagy hahotát ingerlő, megnevettető bohócokként keresték meg mindennapi kenyerüket és főképp elmaradhatatlan itókájukat, s akár a pórias koldulástól sem riadtak vissza a korabeli ingyenkonyhák szükségszerűen visszatérő kosztosaiként. A zsonglőr-mutatványok törzsközönségét alkotó, babonás köznép nyilván tátott szájjal, kimeredt szemmel s félelemmel vegyes csodálattal tekintett a goliárdok ezen, minden bizonnyal a varázslás összes csínját-bínját is tökéletesen birtokló, fura, s általában csapatosan megjelenő képviselőire. A középkori értelmiségi réteg bohémjaiként és tréfamestereiként a goliárdok a szórakoztatóipar fejlődéstörténetében jelentős mozzanatot képviseltek. A goliárdok kapcsolata a roma kultúrával és a Svájcban jelenleg nemzetiségi csoportként elismert Jénisekkel művelődéstörténeti kutatások tárgyát képezheti. A fél- vagy alvilági elemekkel (kitartott vagy cégéres kéjhölgyek, jólelkű örömlányok, keményöklű selyemfiúk, rokonszenves rablók, gyorskezű zsebmetszők, rámenős betörők, falusi tyúktolvajok, hiteltébresztő szélhámosok, furfangos csalók, stb) kialakíthatott, kölcsönös segítségnyújtást is föltételezhető viszonyuk éppen a goliárdok életmódjából adódó, kétes erkölcsű társadalmi körülményekből születhetett. A királyi és fejedelmi hatalom legbelsőbb köréhez tartozó udvari bolond Európában általánosult intézményén keresztül a goliárdok a politikai vezetésben is részt vettek cselekvő, noha közvetett módon. Mint az európai egyetemi mozgalmak legradikálisabb szárnyának tagjai, a vándordiákok abból a célból, hogy a végső, magisteri fokozatot elnyerjék, kötelező körutat kellett végigjárjanak egy vagy több ország (Franciaország, Olaszország, Németország, Anglia, Németalföld, Spanyolország) egyetemi központjai között helységről helységre követve azt az egyetemi tanárt, akit mesterüknek tekintettek, s aki gyakorta hozzájuk hasonlatos anyagi viszonyok között tevékenykedett. Noha meglehetősen széles körű műveltségre tettek szert, a vándordiákok jórésze sohasem vált mesterré, s eképp az örök egyetemista félvilági státusában maradt élete végéig a társadalom underground, marginális elemeit gyarapítva. A goliárdok hírhedten csínytevő, bárdolatlan humorú, trágárságokkal teletűzdelt, antiklerikálisnak minősíthető ténykedéseinek fő célkitűzése elsősorban mégsem egy szemellenzős vagy elfogult egyházellenesség, hanem sokkal inkább az ifjúkorra jellemző, önelismertető polgárpukkasztás és meghökkentési szándék volt, amely a görbetükörben való láttatás módszerével igyekezett pellengérre állítani a korabeli társadalom hatalmasságait és ezek emberi visszásságait. Az okcitániai Saint-Rémy-de-Provence-ban például a goliárdok azonképpen vonultak föl a misére, hogy mindegyikük egy-egy kötélre erősített heringet húzott a földön, s a játék abból állt, hogy valamennyiük az előttük lévő hering valamelyikére kellett rálépjen vigyázva ugyanakkor arra, hogy a saját heringjére senki se lépjen rá a mögöttük fölvonuló sorból. Az ezen kavarodásból származó éktelen zűrzavar keltette komikus hatás elképzelhető volt. Némely vidéken a goliárdok megrendezték a szamár ünnepét, amelynek keretében egy mókásan fölcicomázott szamarat a templomok kórusába toloncoltak föl, ahonnan a goliárd kántor a szamár parodisztikus dicséretét zengte el bőségesen szórakozó hallgatóságának. Midőn a hullámzó dalvezetésben kimerülő énekvezér kénytelen-kelletlen el-elhallgatott, a lelkes közönség a következő választ ismételgette buzgón kórusban : I-á, Sire Âne (Szamár Fenség), i-á. Továbbá megesett, hogy a goliárdok nőknek öltöztek a kórusban, vérest ettek az oltáron misézés közben, a tömjénezést pedig a kimustrált lábbelijük elégetett talpának bűzös füstjével végezték. Máskor meg fékeveszetten fogócskáztak s bolondosan ugra-bugráltak a templomban avagy nevetségesen nyikorgó kordékban húzatták körbe magukat a városon [3]. Szélsőséges nonkonformizusuk és az emberi gyarlóságokat (balgaság, fösvénység, parancsuralmi vágyak, stb) kihívóan karikírozó magatartásuk folytán a goliárdok több ízben is összetűzésbe kerültek a középkori Egyház vezetőségével, amely az önkritikát mellőző, polgári engedelmességet tekintette a társadalom legfontosabb alappillérének. 1227-ben a trieri zsinat megtiltotta a goliárdok részvételét a szentmisén. 1229-ben a goliárdok zendülést szerveztek a párizsi egyetemen a pápai küldött fondorlatai ellen tiltakozván. 1300-ban a kölni zsinat eltiltotta a goliárdokat a prédikálástól és a bűnbocsánati cédulák árusításától. Mindezen tények a félreértelmezhető látszat ellenére sem vezettek komoly szembenállásra vagy összecsapásra a számottevő társadalmi súllyal nem rendelkező, s valójában a szubkulturalitás szféráiba tartozó goliárdok, valamint a társadalomban központi kulcspozíciót betöltő középkori Egyház között. Sok évszázados, történelmi, szociológiai és pszichológiai tapasztalatainak a birtokában az Egyház fölső, széles látókörű vezetősége többnyire bölcs nagyvonalúsággal és megengedő legyintéssel, egyfajta nehezményező, ám megértő rokonszenvvel (s éppen a goliárdok sic et non módszerét alkalmazva) kezelte a vándordiákok vásott csínytevéseinek nyilvánvalóan nem egetrengető kérdését tudván, hogy a bolondos ifjúság óhatatlan elteltével avagy egy-egy zimankós, őszi szél s a rideg tél beálltával a meleg ételt, ruhát, vizet rég nem látott, világból megtért, ágrólszakadtan viharvert, toprongyos és a bűnbánó magukbaszállásra kész goliárdok százai kopogtatnak majd a koldulórendek kolostorainak vaspántos kapuján nagylelkű bebocsájtatást könyörgögvén az Egyház mindentől megtisztító kebelébe.

A goliárdok művészeti ágakban való jelenléte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minthogy a goliárdok humán-egyetemek hallgatói voltak, műveltségük elsősorban az antik kultúra ismeretére épült. A goliárd irodalomra eképp a görög-római Bacchus, Silenus- és Priaposz-kultusz, Anakreón bordal-versei, Diogenész parabolikus tanításai, Ovidius és Catullus erotikus lírája, a római elégia-költészet nagyjai (Tibullus, Propertius), valamint Persius és Juvenalis szatíraművészete hatott. A goliárdok az irodalom, ezen belül pedig a komikus és erotikus líra, a vastaghumorú pornográf elbeszélés, a pikareszk elemekkel dúsított fantázia-regény, továbbá a világi zene s a Középkorban divatos, elő-abszurd, vagyis a logikai és nyelvi lehetetlenségekkel teletűzdelt humoros színjátszás (a francia farce, illetve facétie), valamint a misztériumjátékok, a moralitásjáték s a mirákulumok szakterületein jeleskedtek. A spanyol nyelvterületen a goliárd költők és zenészek tunáknak nevezett énekkarokat alakítottak. A goliárdoknak jelentős szerepük volt a középkorban közkedveltségnek örvendő karneválok, az alkalmakhoz kötött fölvonulások (processio) megrendezésében, a reneszánsz kortól divatbajött commedia dell’arte-előadások színpadravitelében, továbbá a Bolondok Ünnepének a megszervezésében és lebonyolításában. A tolvajnyelvhez hasonlóan, amelynek kidolgozásában a goliárdok is alaposan kivették a részük, a vágánsok sajátságos nyelvezete, a görög-római mitológia százszemű Argó hajójáról elnevezett argó, elsősorban az anagrammákat bőven fölhasználó szójátékokra épült.

Carmina Burana (Codex Buranus), benediktbeuerni kolostor, Németország

Goliárd írók és költők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A San Paolo di Civitate-i Egyetem Goliárd-Rendjének szimbóluma
A Ferrarai Egyetem Goliárd-Rendjének (Phoenicis Ignis Goliardica Alchemia) címerpajzsa
A Palermói Egyetem Goliárd-Rendjének (Supreme Ordine Goliardico dello Speron di Ferro) címerpajzsa

A goliárd költészet verstani jellegzetességei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antik költészet időmértékes verselését félretéve, a goliárdok a befogadóban szavatoltan elragadó hatást kiváltó rímes ütemversek hívei voltak. Verstani újításaik bevonultak a világirodalom történetébe. A goliárd verstan jellegzetességeinek használata az alkotó eszmetörténeti hovatartozását jelezte.

  • A goliárdsor

Hangsúlyos trochaikus lejtésű, két sormetszettel három részre tagolt sor. Versképlete : 4/3//4/2. Nem lábvers, hanem ütemvers. A helyettesítő lábak pirrichiusok, azaz két rövid szótagból álló verslábak lehetnek hangsúlytalan szótagban. Az Archipoeta híres gyónása goliárdsorban, azaz vágánssorban íródott : Meum est pro / positum // in taberna / mori, // ut sint vina / proxima // morientis / ori. // Ráday Gedeon laza időmértékes fordítása két sorba rendezi a föntieket : Szándékom, hogy / éltemet / végezzem kocs / mába, // Haldokló szám / hoz közel / bor legyen kan / nába.

  • Az auctoritas-strófa

A auctoritas-strófa (tekintély-strófa) három goliárdsorból és egy eredeti mértékben idézett antik sorból áll.

A goliárd művészet- és világszemlélet tematikai állandói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A goliárdok rendhagyó, meglepő s paradoxálisan tragikomikus világnézete az utolsó óriások egyike, Góliát (héber גָּלְיָת, száműzetés, száműzött, menekült‎) ó-testamentumi alakjának (Sámuel I, 17 : 47) az allegorikus és ezoterikus értelmezéséből adódott. A provokatív fönnhéjázása okán elbukott, emblematikus óriás-héroszhoz való szellemi tartozás mesterkélten vidám és látszólag derűs vállalása a goliárd életmód szélsőséges túlméretezettségének a lesújtó kudarcát is szimbolizálta a kíméletlen, férfias önbírálat s a magábaszálló, tragikus bűnbánat szintjén. A goliárdok világi és kompenzatorikusan is programszerű, élvezetközpontú világlátásának legfontosabb jellemzője eképp a gyakran öniróniával avagy szarkazmussal társuló, s nemritkán a groteszk avagy inkább a groteszk realizmus fele hajló szatirikus szellem lett. Ugyanakkor a goliárd gúny módszeres alkalmazásának a kialakításában jelentős szerepet töltött be az ógörög cinikus iskola hatása. A társadalmi, kulturális, eszmetörténeti vagy vallási tabuk átértékelése s ezek viszonylagosságának a tudatosítása a Középkorban is számottevő szellemi erőfeszítést igényelt. Ezt az ambíciós és meglehetősen gigantikus célkitűzést a goliárdok az Abélard által tökélyre vitt dialektika sic et non (igen és nem) módszerével kísérelték meg beteljesíteni. Eme elv alkalmazásaképpen az emberi elme csupán önmagát ellentételezve juthat el az igazság megismeréséhez, s ezen heurisztikai eljárásnak a szellemében a goliárdok elsősorban a (meg)fordított, tótágast álló világ toposzát hasznosították a műveikben. Az önmagát mintegy szándékosan kódoló létezésben tehát mindaz, ami profánnak tűnik, az valójában szent, és fordítva. Aki következésképpen a földi világban nem más, mint egy közönséges és megvetett koldus, az a szellemi, transzcendens és metafizikai létezésben megtisztelő rangot elfoglaló entitásként létező misztikus királyfi. Az eszményinek, magasztosnak, tisztelnivalónak kikiáltott, konszenzuális értékek ezenképpen nem egyebek, mint a legegyszerűbb emberi hibákat elkendőző, ócska álarcok. A goliárd világ- és létérzékelés szemszögéből a látszólag legbonyolultabb dolgok valójában kiváltképpen egyszerűek, az egyszerűeknek tetszők pedig éppen a legbonyolultabbak. A goliárd költészet rejtjeles, ám szemantikailag lefordítható tárgykörének a középpontjába eképp mintegy természetszerűen a bor, a lakoma és a testi szerelem szolgáltatta gyönyörök kerültek hermeneutikai és miszterioszófiai (titoktani) megvilágításban. A goliárd művészetben is alkalmasint megjelenő fiúszerelem Platón történelmi előidőket fölidéző androgün-mítoszát tekintette elméleti alátámasztásának. Az életvidám kocsmaszellem és az izgalomkeltő játékszenvedély dicsőítése nemkülönben visszatérő motívumot képezett a goliárd irodalomban és zenében. A goliárd Szentháromság kortárs olasz triója például Bacco, Tabacco és Venere, azaz magyarítva Bor, Bagó és B... tréfás istenhármasából ötvöződik össze[4]. A goliárdok világi jellegű és parodisztikus ál-teológiájában ugyanakkor főszerepet töltött be Master Gaster, Bendő Úr, a kozmikus Űr megszemélyesítője. A váltig üres és az orfikus őskáoszhoz hasonlatos Világhasba egy, a kortárs csillagászattani s atomfizikai hipotézisek feketelyukaihoz hasonlítható intergalaktikus nyeldeklő (latin gula) csillagkapuján született bele a goliárd, s az élet mint emésztődés betetőződése után és szükségszerű következményeképpen a Világbendő végbélnyílásának (latin anus) a halál-kapuján taszítódott ki egyfajta létezés-alkímiai szupernóvaként újabb kozmikus óriások, azaz univerzumok jövendő, energiapótló nyersanyaga s eledele gyanánt. Ilyen fogalmi összefüggésben a gasztronómia művészetének mindennapi gyakorlata és értő művelése szakrális értékű ebben az egyetemes energia-átalakulást megelőlegező világszemléletben, s következésképpen az éhenkórász goliárd hasember számára a finomínyű, szakavatott szakács tölti be az ég és a föld közötti hídverő, lélekvezető főpap, a pontifex szerepét. A mindennapi táplálkozás és ürítés eképp sákramentum értékű a goliárdok tragikomikus gyomor-teológiájában, amelyben nemkülönben meghatározó szerepet töltött be a váltig körbeforgó kerékkel ábrázolt, mindent forgató Fortuna, vagyis az egyetemleges átalakulást megszemélyesítő, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, törvényszerűen szeszélyes és ingatag Szerencse istennő.

A goliárd szellemiség átörökítődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Góliát Úr és Neje : Ath város (Belgium) évi Óriásbáb-fölvonulásának kulcsfigurái. Az Óriás-pár a XV. században misztériumjáték-sorozatok főszereplői voltak.

A goliárd testvériség nemzetközi himnusza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gaudeamus igitur kezdősorainak kottája

Christian Wilhelm Kindleben

Gaudeamus Igitur (1781)

1. Gaudeamus igitur, / iuvenes dum sumus, / gaudeamus igitur, / iuvenes dum sumus ! / Post iucundam iuventutem, / post molestam senectutem, / nos habebit humus, / nos habebit humus ! //

2. Vita nostra brevis est, / brevi finietur, / vita nostra brevis est, / brevi finietur, / venit mors velociter, / rapit nos atrociter, / nemini parcetur, / nemini parcetur ! //

3. Vivat Academia, / vivant professores, / vivat Academia, / vivant professores, / vivat membrum quodlibet, / vivant membra quaelibet, / semper sint in flore, / semper sint in flore ! //

4. Vivat et res publica, / et qui illam regit, / vivat et res publica, / et qui illam regit, / vivat nostra civitas, / maecenatum caritas, / quae nos hic protegit, / quae nos hic protegit ! //

5. Vivant omnes virgines, / faciles, formosae, / vivant omnes virgines, / faciles, formosae, / vivant et mulieres, / tenerae, amabiles, / bonae, laboriosae, / bonae, laboriosae ! //

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Könyvészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Carmina Burana. Középkori diákdalok. A válogatás, az utószó és a jegyzetek Kardos Tibor munkája. Fordította Csorba Győző, Garai Gábor. Az illusztrációkat Szász Endre készítette. Budapest, Magyar Helikon, 1960.
  • Kóbor poéta vallomása. Középkori vágáns költők és névtelen szerzők versei. Összeállította, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Köllő Károly. Fordította Bajor Andor, Csorba Győző. Kriterion Könyvkiadó, Téka sorozat, 1., Bukarest, 1970.
  • Mihail Mihajlovics Bahtyin, François Rabelais művészete és a reneszánsz népi kultúrája. Fordította Könczöl Csaba. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982, 593 oldal.
  • Mihail Bahtin, Literatur und Karneval. Suhrkamp, Frankfurt, 1985. (németül)
  • Szepes ErikaSzerdahelyi István, Verstan. Gondolat, Budapest, 1981, 521-523 old.
  • Helen Waddell, The Wandering Scholars, 1927.(angolul)
  • Berengario. Ordo Clavis. Pavia, 2000. (olaszul)
  • Volpini Umberto, La Goliardia canti e tradizioni. Napoli, 1994. (olaszul)
  • Collino Manlio (Zeus), Gaudebamus Igitur. Dieci secoli di Goliardia dai Clerici medioevali ai Clerici Vagantes contemporanei. Torino. Orient Express editrice, 1992. (olaszul)
  • Bergamaschi Beppe, Storia della goliardia, dal medioevo ad oggi. Firenze. MIR edizioni, 2001. (olaszul)
  • Collino Manlio (Zeus), Come stracci al vento. Poesie e canzoni della moderna Goliardia. Torino. Orient Express editrice, 1992. (olaszul)
  • Ordine del Fittone. Statuto del Sacer VenerabilisQue Fictonis Ordo. Bologna. (olaszul)
  • Amedeus I° R.P.M., Codex juris goliardici romani. Roma. Mario Bulzoni editore, 1963.
  • Balla Bolognese. Il canzoniere della Balla Bolognese, canti goliardici dal 1848 al 1960. Bologna. CLUEB, 1988. (olaszul)
  • Collino Manlio (Zeus), 69 racconti di Goliardia. Le terze pagine di Augusta Taurinorum. Torino. Orient Express editrice, 1992. (olaszul)
  • Mallardi Franco (a cura di), Breve storia della Goliardia. Udine, 1995. (olaszul)
  • Vallisneri Guglielmo, NOS L.A.G.O. Trieste, stampato in proprio, 1997. (olaszul)
  • Ordine di San Salvi. Le palle dei medici, settantenale di San Salvi (1926-1996). Firenze, 1996. (olaszul)
  • Zancan Marcello, Codice Morandini. Padova. Rorida begonia. (olaszul)
  • Volpini Umberto, Lo Zibaldone di Abelardo. Padova. Edizione Calzae Accademiae, 1992. (olaszul)
  • Vallisneri Guglielmo ; Marsich Carlo, De Goliardia Tergestina. Trieste, stampato in proprio, 2002. (olaszul)
  • Gianmichele Cautillo, Goliardia, in Gli esami di Eduardo, Il Calamaio, Roma, 2007. (olaszul)
  • Aldo Borghi, Breve ma succosa Historia della Goliardia Fiorentina e del Supremo Ordine di San Salvi, ed. Karta s.a.s., Firenze, 1986. (olaszul)
  • Bologna University Press (Hrsg.), Gaudeamus igitur, studenti e goliardia 1888–1923, Bologna, 1995. (olaszul)
  • G. Boschetti, Storie della goliardia bolognese dall´orbace alla contestazione, Bologna, 1988. (olaszul)
  • M. Bortolotti, Studenti e goliardia, Museo degli Studenti, Bologna, 1997. (olaszul)
  • G. Gottwals, Der Sprachgebrauch der ordini goliardici, Heidelberg, 1998. (németül)
  • G. Gottwals, Ordini goliardici. In: GDS. Archiv für Hochschul- und Studentengeschichte, Band 4, Köln, 1998, pp. 168–170. (németül)
  • G. F. Moscatelli, La goliardia in Bologna dal 1945 al 1996, Bologna, 1996. (olaszul)
  • Il Punto (Hrsg.), I canti goliardici, Edizione Biblioteca P., Turin, 1997. (olaszul)
  • U. Volpini, La Goliardia, canti e tradizioni, Neapel, 1994. (olaszul)
  • Vajda Zsuzsanna, A marginalitás szociálpszichológiája. Főiskolai jegyzet. Budapest, 1990.
  • Bréda Ferenc, Golania Magna. A neo-goliárd költészet kritikai vetületei. Irodalomkritikai írások, Grinta könyvkiadó, Kolozsvár, 2005. ISBN 9737924657
  • Bréda Ferenc, Golania Magna Secunda. Mitokritikák a neo-goliárd irodalomról. Irodalomkritikai írások, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2007. ISBN 9789737648112

Külső hivatkozások és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Veronai Egyetem Goliárd-Rendjének (Sacer Ordo Goliardicus de li Cavalieri Ghibellini) jelvénye

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]