Ludovico Ariosto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ludovico Ariosto
Tizian 078.jpg
Született 1474. szeptember 8.
Reggio Emilia
Elhunyt 1533. július 6. (58 évesen)
Ferrara
Foglalkozása költő
drámaíró
író

Ludovico Ariosto (névváltozat: Lodovico Ariosto) (Reggio Emilia, 1474. szeptember 8.Ferrara, 1533. július 6.) olasz költő, író

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főnemesi család sarja volt, édesapja, Niccolò Reggio Emilia várkapitánya volt. Ariosto 10 éves korában követte apját Rovigóba, később Ferrarába. 1489 és 1494 között jogot tanult, ezután érdeklődésének megfelelően Gregorio Elladio spoletói humanista vezetésével irodalmat. 1500-ban apja halála miatt abba kellett hagynia tanulmányait, mivel rá hárult kilenc testvére felnevelésének gondja, s ehhez a több perrel is megterhelt családi birtok önmagában kevés volt. Emiatt 1502-ben elvállalta Canossa várának kapitányságát, majd Alfonso d'Este herceg testvérének, Ippolito kardinálisnak a szolgálatába állt (1503-1517). Egyre inkább terhessé váló hivatalának 1513-ban szeretett volna véget vetni, amikor X. Leó pápa lépett trónra, de a Medici pápa, akinek kegyében korábban reménykedett, nem fogadta környezetébe, így vissza kellett térnie Ippolito kardinálishoz. Amikor a kardinális 1517-ben magyarországi javainak átvételére indult, Ariosto nem követte, ezért elbocsátották. 1518-ban Alfonso herceg szolgálatába lépett. 1527-ben feleségül vette Alessandra Benuccit. 1522-ben elvállalta Garfagnana kormányzóságát, ahol három éven át működött. Ferrarába visszatérve a Mirasole városrészben vásárolt magának egy kis kertes házat, ahol haláláig visszavonultan élt feleségével és fiával, Virginióval.

Munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kisebb művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ariostónak már korai olasz és latin versei is kitűnnek játékosságukkal és közvetlenségükkel. Az írói függetlenség védelmében írta a „Szatírák" közül az elsőt, amikor megtagadta, hogy Ippolito kardinálist Magyarországra kísérje (1517), a másodikat öccséhez, Galassóhoz intézte, ebben az egyház romlottságán elmélkedik Rómába indultában (1517 november-december). Szatírái közül a legérdekesebb a hetedik, egyben utolsó, amelyben fiának, Virginiónak görög tanulmányairól szólva kemény bírálatot mond a tudósok világáról. Valamennyi szatírájában megfigyelhető, hogy szívesen és hosszan elidőzik önéletrajzi mozzanatoknál.

Komédiáival elindította az ókor vígjátékainak és alakjainak újrafeldolgozását, a reneszánsz keretein belül keltve életre azokat. Első vígjátéka a „Cassaria" (Ládakomédia, 1507) volt, a második az „I suppositi" (Az elcseréltek, 1508), majd hosszabb szünet után a „Negromante" (A varázsló, 1520 vagy 1528), s végül a „Lena" (A kerítőnő, 1528), amely egyben komédiaírói tevékenységének csúcspontja is. Töredékben maradt fenn a „Gli studenti" (A diákok), amelyet 1518-ban kezdett el, s fiai, Gabriele és Virginio fejeztek be. Komédiáinak legsikerültebb alakja kétségkívül a „Lena" agyafúrt szolgafigurája, kicsit kesernyés Corbolója.

Az „Őrjöngő Loránd"[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csaknem egész életén áthúzódik főművének, az „Orlando furioso"-nak (Őrjöngő Loránd, eposz, 15071533) formálása, csiszolása. Az első hír a nagy mű alakulásáról 1507. február 3-ból való, de feltehetőleg ekkor már több éve dolgozott rajta. Első, 1509-es feldolgozása még úgy szerepel, mint „Gionda" (Pótlás) Matteo Maria Boiardo „Orlando Innamorato"-jához (Szerelmes Lóránt). Az első feldolgozást csak hét év múlva, 1516-ban adta nyomdába, a tovább formált másodikat 1521-ben, a harmadik, legcsiszoltabb változatot (amelyet hat énekkel bővített) 1532. október 1-jén adta át nyomtatásra.

A mű a Nagy Károly-mondakörre épít, de a keresztények és a szaracénok küzdelmeit pusztán háttérül használja szövevényes szerelmi történeteihez. Két alapvető szerelmi bonyodalom szövődik egymással párhuzamosan: a hős Orlando a szép pogány leány, Angelica iránti szerelmében csalódik, s amikor kiderül, hogy az Medorót választotta, beleőrül a csalódásba. Ruggero viszont a keresztény Bradamante iránt érez olthatatlan szenvedélyt, feleségül veszi és megalapítja az Este-házat. E két nagy szerelmi történetet át- és átfonja az epizódok és alakok tömege: Olimpia szomorú históriája, Fiordiligi és Brandimarte gyengéd szerelme, Zerbino és Isabella tragédiája, Cloridano és Medoro hősi barátsága, Alcina varázslatai és Atlante várának káprázatai. A tulajdonképpeni cselekmény Párizs birtoklásáért folyik, s központi kalandos figurája a hatalmas erejű, ám gyermekded óriás, a szaracén Rodomonte, akit végül Ruggero öl meg. A harc Lipadusa szigetén dől el: Orlando, Brandimarte és Olivero legyőzi a három szaracén hőst, Gradassót, Agramentét és Sobrinót.

A műben Ariosto tudatosan szállítja le az addigi irodalomban emberfelettinek ábrázolt hősöket emberi mértékre. Orlando nemegyszer ügyetlennek mutatkozik, Ruggero is gyenge stb. Ez az eljárásmód talán a „Szatírák" szemléletéből szivárgott át az eposzba. A mű egyik legnevezetesebb jelenete, amikor Astolfo a Holdba utazik, s ott nem csupán Orlando szerelmi őrületét pillantja meg, hanem egyben minden emberi szenvedély őrültségét.

A mű anyagát népi epikus énekekből (cantari), Boiardo eposzából és az antik nagyepikából meríti, de egyben át is formálja forrásait: a nehézkesből könnyed, a sivárból gazdag világ, az egzaltáltból józan és bölcs szemlélet válik. Ariosto negyvenhat énekből álló műve fantáziaképek, álmok és realitás szövedékéből áll össze. A munka Olaszországban egyértelműen a reneszánsz irodalom tetőpontja, nyelvezete helyi dialektális elemekkel színezett toszkán nyelv.

Hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ariosto hatása óriási volt, bár követője nem akadt. A 16. században 154 kiadása volt, 1600 és 1679 közt már csupán 31, 1679 és 1713 közt nem is adták ki. A felvilágosodás, majd a romantika hozta meg újra Ariosto megbecsülését – leginkább az „Orlando furioso" című munkájáét – amely megbecsülés azóta is tart. Az „Orlando Furioso" hatása érezhető Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelem" című eposzában, Arany János a „Toldi szerelme" című munkájában egyes motívumokat kölcsönöz tőle. A mű számos zeneszerzőt is megihletett.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Ludovico Ariosto témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ludovico Ariosto témájú médiaállományokat.