Antonin Artaud

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Antonin Artaud
Artaud BNF.jpg
Élete
Született 1896. szeptember 4.
Marseille
Elhunyt 1948. március 4. (51 évesen)
Ivry-sur-Seine
Nemzetiség francia
Pályafutása
Írói álneve Eno Dailer
Jellemző műfajok vers, dráma, esszé,
Irodalmi irányzat szürrealizmus, kegyetlen színház
Első műve A limbus köldöke
Irodalmi díjai Sainte-Beuve-díj

Antoine Marie Joseph Artaud, ismetebb nevén Antonin Artaud (Marseille, 1896. szeptember 4.Ivry-sur-Seine, 1948. március 4.) francia drámaíró, költő, színész és színházi rendező.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jómódú görög származású családban született, szülei Szmirnából származtak, apja hajótulajdonos volt Marseille-ben. Bár édesanyja kilenc gyermeknek adott életet, csak Artaud és két testvére vészelte át a csecsemőkort. Öt éves korában agyhártyagyulladás tüneteivel kezelték. Kilenc éves volt, amikor meghalt egy lánytestvére, akihez nagyon kötődött. 1910-ben elveszítette anyai nagymamáját, akinél gyakran töltötte vakációit Szmirnában. A marista atyák vezették be a katolikus teológiába, szerette az ógörög és latin nyelveket, vonzotta az ókor történelme. Nagy felfedezés volt számára Charles Baudelaire költészete.

A 16 éves korában idegrendszeri zavarok jelentkeztek nála. Neuraszténiát diagnosztizáltak nála, éveken keresztül szanatóriumokban kezelték, pihentették. A testi fájdalom, gyötrő fejfájás depresszióval párosult. A neuchâteli szanatóriumban kezdett rajzolni. Misztikus élményei voltak, pap akart lenni. Ezekben az években sokat olvasott, hatalmas enciklopédikus tudásra tett szert. 1918-ban Lyonban örökletes szifiliszt mutatott ki nála a Wassermann teszt. Gyűlölettel fordult apja ellen, és örökre megbélyegzettnek érezte önmagát. Hosszú, 15-20 évig tartó kezelést kapott arzént, higanyt és bizmutot tartalmazó gyógyszerekkel. A fizikai fájdalmait ópiumos készítmények enyhítették.

Egész életét végigkísérte egy eredendő, lelkében fészkelő szorongás, önkínzó tépelődés, ami írásain is érződik. Vallomása szerint még nyolc éves sem volt, amikor már folyton azt kérdezgette önmagától, hogy tulajdonképpen kicsoda, és miért is él.

Párizsi évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalmi próbálkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920-ban Artaud-t – saját kérésére – a Párizs melletti villejuif-i elmegyógyintézetbe vitték szülei. Édouard Toulouse neuropszichiáter, aki újságíró és lelkes támogatója is volt az irodalomnak és a művészeteknek, írásra biztatta, és az általa alapított Demain folyóirat titkári teendőivel is megbízta.

1923-ban Jacques Rivière, a La Nouvelle Revue française igazgatója elutasította első verseit. Artaud válaszában kifejtette, hogy írásaiban harcol az elkalandozó, elillandó gondolatok és a lelkében elhatalmasodó űr ellen. A levelekben hihetetlen éleslátással írta le lelkiállapotát. Ez a feltárulkozás valóságos kórisme, Dr. André Gassiot és Dr. Frédéric Raffaitin pszichiáterek szerint kötelező olvasmánnyá kellene tenni a leveleket a leendő neuropszichiáterek számára. 1927-ben Rivière nyilvánosságra hozta Artaud-val folytatott levelezését.

Ugyanebben az évben Eno Dailor álnéven magánkiadásban jelentette meg Artaud a Bilboquet első számát, ami két versét tartalmazta. A bevezetőben azt írta, hogy az irodalmi folyóiratok egy gondolkodásmód rabjai, a gondolatot magát elvetik…

1925-ben csatlakozott André Breton szürrealista köréhez. A csoport tagjai voltak Max Morise, Michel Leiris, Roland Tual, Louis Aragon, Paul Éluard, Robert Desnos. Januárban Breton Artaud-ra bízta a Szürrealista kutatások központi irodájának irányítását. A Szürrealista forradalom (La Révolution surréaliste) folyóirat 3. számának főszerkesztője volt, s amelynek címlapján megjelent az elmegyógyintézetek főorvosainak címzett nyílt levele.[1]

A szűnni nem akaró gyötrődésekből, tépelődésből született A limbus köldöke és az Idegmérleg. 1926-ban Breton és csoportja azt tervezte, hogy csatlakoznak a Francia Kommunista Párthoz. Artaud ellenezte, mert szerinte a forradalom a szellem síkján kell hogy lejátszódjon és nem a politika terén. „Mit ér nekem a világ összes forradalma, ha a létezés örökösen fájdalmas és nyomorúságos számomra. Hogy mi választ el engem a szürrealistáktól?: amennyire ők szeretik az életet, én annyira megvetem.” A szürrealisták kizárták csoportjukból. 1927 áprilisában a kommunistává lett egykori írótársai pamfletben támadták őt és művészetét.

Az aszkézisre hajló Artaud-t vonzották az okkult tudományok, az alkimista hagyományok, a keleti vallások misztériumai, az álom és az ópium segítségével kereste az irracionális szférákat. Az aszkézis azt jelentette számára, hogy a gondolat, a szó elveszíti azt a szerepét, hogy fogalmat határozzon meg. Ezért van szükség jelnyelvre, gesztikuláló kifejezésmódra, újfajta, még el nem rontott pantomimra.

Artaud és a színház[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920-ban találkozott Aurélien Lugné-Poë-val, a Théâtre de l'Œuvre igazgatójával. A társulatnál közel egy évig maradt, megtanulta a színészmesterség alapjait. Artaud tehetséges színésznek bizonyult, sőt díszletet és kosztümöket is tervezett.

A Théâtre de l'Atelier-ben találkozott Génica Athanasiou román származású színésznővel, akihez szenvedélyes és gyötrelmes szerelmi kapcsolat fűzte. 1923-ban George Pitoëff örmény származású rendezővel et Louis Jouvet színházigazgatóval dolgozott együtt.

Bár gyakran váltott társulatot, ezek az évek maradandóan befolyásolták a színházról alkotott elképzeléseit. Hatottak rá a kortárs színházelméletek, de elsősorban a keleti színház, a balinéz színjátszás befolyásolta Artaud-t, ahol a tánc, a mimika, a zene, a költészet meghatározó szerepet kapnak. 1926 októberében Artaud, Roger Vitrac és Robert Aron létrehozták a Théâtre Alfred Jarry (Alfred Jarry-ról elnevezett) színházat. 1927 és 1929 között négy darabot vittek színre, nyolc előadást tartottak. A fogcsikorgató humor, a megvető gúny, a provokáció színháza volt, reakció a nyugati civilizáció színjátszására, ahol mindent, ami specifikusan a színjátékkal kapcsolatos a szövegnek rendelnek alá. Azt vallották, hogy az ilyen színház buta, önmagába fordult és pozitivista. A közönség ne maradjon passzív, kapcsolódjon be a játékba. Érezze hogy nem csak nézője az előadásnak, hanem érzékei és teste is résztvevője a darabnak. Ez az „előadás” nélküli színház elveti a rendezést, a szereplők hangjára, a zenére, a hangeffektusokra épít, és előszeretettel használ maszkokat, marionetteket, amelyek háttérbe szorítják a színészt, akinek virtuális jelenléte szimbolizálja az ember hasonmását. Artaud „misztikus”, a színpadiasságot mellőző színházat képzelt el. Ezek a gondolatok a Színház és hasonmásában leírtak előfutára, s amelynek a Cenci-ház volt az utolsó megnyilvánulása.

A Színház és hasonmása című tanulmányában fogalmazta meg gondolatait a kegyetlen színházról. Az elmélet az új irányzatok (kubizmus, fauvizmus, szürrealizmus) sorához csatlakozik. Artaud szerint az erőszak, az átélt borzalom (első világháború megrázkódtatásai) hatására a művész úgy érzi, hogy az embert egy eredendő, vad, zavaros, fogódzó nélküli világba, saját műveinek közepébe kell helyezni. Az élet maga könyörtelen, kegyetlen. Artaud szerint ezt a kegyetlenséget tág értelemben kell venni, nem szadizmusról, kimlött vérről, fizikai szenvedésről, keresztre feszített ellenségről van szó. A kegyetlen színháznak vallásos szerepet tulajdonít. A világban uralkodó eredendő kegyetlenséget és a Rossz legkülönfélébb megnyilvánulásait fel kell fedni és áldozati rítussal megsemmisíteni. Artaud-nál az exorcizmusnak konfliktusoldó szerepe van, a halál vagy a gyógyulás árán jön a megszabadulás. A rendező mágikus parancs osztogató, felszentelt ceremónia mester, egy új nyelvezet, a tér-költészet megalkotója, ahol a szöveget a mozdulatok, hanglejtések, ráolvasások helyettesítik.

A Cenci-ház volt Artaud utolsó színházi próbálkozása. A darabot először jól fogadta a közönség, de hamarosan a kritikák céltáblája lett. 17 előadás után végleg levették a műsorról. A dráma bukása mélyen lesújtotta Artaud-t, csalódottan hagyta el Franciaországot, Mexikóba utazott.

Artaud a filmvásznon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Színpadi fellépéseivel párhuzamosan filmszerepeket is vállalt. 1924 és 1935 között 21 filmben játszott olyan híres rendezők irányítása mellett mint Fritz Lang, Carl Theodor Dreyer, Georg Wilhelm Pabst és Abel Gance. Túlnyomórészt másodszerepekben láthatta a közönség. Kiemelkedő alakítást nyújtott Marat szerepében Abel Gance Napoléon című filmjében, és Carl Theodor Dreyer Jeanne d’Arc-jában. Artaud forgatókönyveket is írt, ezekből csupán egyet vittek filmvászonra Kagyló és lelkész (La Coquille et le clergyman) címmel, Germaine Dulac rendezésében.

Mexikói és írországi útja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1936-ban Artaud Mexikóba indult. Útját hosszasan készítette elő. Havannában egy kubai jósnőtől toledói kardot kapott. Veracruzban őrült franciának nevezték. Lóháton ment tovább, hogy megkeresse Chihuahua államban a tarahumara indiánokat. Részt vett vallási rítusaikban. A pejotlból kivont meszkalin hatása alatt rosszabbodott állapota.

1937-ben a Brüsszelben tartott eljegyzése botrányba fulladt. Artaud-t drogelvonásra küldték. Párizsban egy régiségkereskedésben sétabotot vásárolt, megvasaltatta, és séta közben olyan erőteljesen ütött a járdakövekre, hogy a bot vasalt vége szikrát hányt. 1937. augusztus 14-én Írországba, az Aran-szigetekre utazott Szent Patrik nyomát követve. A vasalt sétabot Patrik püspökbotját jelentette, amivel a legenda szerint a pogányok kígyóit űzte. Ezt a misztikus utazást, ahol jeleket keresett, alig készítette elő. Pénze nem volt, felkereste a jezsuita atyákat, akik szeptember 29-én hajóra toloncolták. Le Havre-ban hallucináció és üldözési mánia jeleivel azonnal internálták.

Pszichiátriai kezelések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Artaud-t Rouenba vitték, édesanyja, aki már kerestette, csak decemberben talált rá fiára. 1938. április 1-jén került Párizsba a Szent Anna kórházba. Jacques Lacan, a kórház pszichiátere azt mondta róla, hogy örökre elveszett az irodalom számára. Artud visszautasított minden kapcsolatot családjával. Az orvosok hét éven keresztül hallucinációt, megalomániát és paranoiát diagnosztizáltak nála. Párizsban 1938. április 1-jén jelent meg 400 példányban A színház és hasonmása.

1939. február 22-től 1943 januárjáig Ville-Évrard-ban (Seine-Saint-Denis) kezelték. Kórlapján íráskényszer, grafománia is szerepelt. Franciaország németek által megszállt részein a kórházak élelmiszer- és ápolóhiánnyal küzdöttek. 1940-41-ben a tartósan internált betegek egynegyede meghalt.

1942 novemberében Robert Desnos költő felvette a kapcsolatot Gaston Ferdière-rel, a rodezi pszichiátriai intézet főorvosával, a szürrealisták régi barátjával. 1943. január 22-én Ferdière doktor Párizsba utazott, és elhozta Artaud-t Rodezba, az akkor még szabad zónába. Első dolga az volt, hogy enni adjon a teljesen lesoványodott Artaud-nak. Artaud édesanyja hallott az akkor újnak számító elektrosokk-terápiáról, és kérte a kezelés megkezdését. Artaud 58 kezelést kapott. A terápia hatására újra saját nevét írta alá anyja neve helyett. Az irodalombarát Ferdière írásra és fordításra buzdította betegét. Állapota lassanként annyira javult, hogy kíséret mellett kijárhatott a városba. 1946. május 26-án hagyta el végleg Rodezt.

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Artaud visszatért Párizsba, Ivry-sur-Seine-ben lakott egy magánklinikán. Barátai árverést rendeztek a Théâtre de la Ville-ben, a befolyt összegből alapítvány hoztak létre, ami biztosította Artaud megélhetését. Ivry-ben is folytatta az írást és rajzolást, több mint 400 füzet született élete utolsó 4 évében.

1947. január 13-án újra színre lépett a Théâtre du Vieux-Colombier-ben. Mindenki, aki számított Párizs irodalmi és művészeti életében, ott ült a nézőtéren. Artaud versekkel és füzeteivel állt ki a színpadra, de rövid hallgatás után beszélni kezdett betegségéről, a pszichiátriai intézetekben töltött évekről, saját szenvedés-történetéről. A nézők lenyűgözve hallgatták ezt a fájdalmas monológot, melyet széteső mozdulatai, görcsbe ránduló kezei és belső tűztől lángoló arca tettek még hitelesebbé.

1948-ban végbélrákot diagnosztizáltak nála. Március 4-én halva találták szobájában. Halálát valószínűleg túladagolt kloráthidrát okozta. Marseille-ben, a Saint-Pierre temetőben helyezték örök nyugalomra.

Antonin Artaud-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1951. május 24-én Jean Digot és néhány költőtársa irodalmi díjat alapított Artaud emlékére Rodezben. 1952 óta ítélik oda.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tric Trac du Ciel, 1923
  • L'Ombilic des limbes, 1925 (A limbus köldöke)
  • Correspond ance avec Jacques Rivière, 1927
  • Le Pèse-nerfs, 1925 (Idegmérleg)
  • La Coquille et le Clergyman (Kagyló és lelkész), forgatókönyv
  • L'Art et la Mort, 1929 (A művészet és a halál)
  • Le Moine (Matthew Gregory Lewis), fordítás és adaptáció, 1931
  • Le Théâtre de la cruauté (manifeste), 1932 (A könyörtelen színház)
  • Héliogabale ou l'Anarchiste couronné, 1934
  • Les Nouvelles Révélations de l'être, 1937
  • Le Théâtre et son double, 1938
  • Révolte Contre La Poésie, 1943
  • D'un voyage au pays des Tarahumaras, 1945
  • Lettres de Rodez : Lettres à Henri Parisot, 1946 (Rodezi levelek)
  • Van Gogh, le suicidé de la société, 1947 (Van Gogh, avagy a társadalom öngyilkosa)
  • Artaud le Mômo, 1947 (Artaud, a mumus)
  • Ci-gît, précédé de la Culture indienne, 1947
  • Pour en finir avec le jugement de Dieu, 1948

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]