Bohóc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bohócmaszk
Pierrot és Harlequin Paul Cézanne festményén

A bohóc a közönséget mókáival szórakoztató, mulatságos külsejű artista vagy színész. Főként a cirkusz világából ismert.

A mai fogalmaink szerinti bohóc (és az udvari bolond is) a középkori karnevál, a korai színjátszás, a vásári szórakoztatás régi archetípusainak egyike. A karneválok alatt felfüggesztett jogrendben a bohóc kimondhatta azt is, amit a világrendben sem a király, sem a püspök nem tehetett meg. Az igazságot. Meg is tette, gátlástalanul, gyakran alpári, trágár módon. Határtalan sikere ebből ered. Előadása nem igényelt műveltséget, írástudást, csak annyi világismeretet, amivel a legegyszerűbb ember is rendelkezett.

A bohóc – karikatúra; maszkban és mimikában, mozgásban, hanghordozásban és jelenetei tartalmában szélsőségesen eltúlzott szókimondás.

Az idők folyamán a bohóc figurájának kialakult néhány alaptípusa. Ezek a cirkusz világában (mellesleg szimbólumokként a képző-, zene- és filmművészetben is) mind a mai napig élnek.

A modern cirkuszban a bohócszám általában közjáték, dramaturgiai fogás is, a manézs berendezését, átrendezését intézik el a bohócszám alatt. Ugyanakkor a bohóc általában artista is, abban az értelemben, hogy tudja és torz formában elő is adja a légtornászok, bűvészek, stb. egyes mutatványait is.

„Amikor azt mondom: bohóc, tulajdonképpen az Augusztra gondolok. A két figura tehát: a Fehér clown és az Auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság ... A Fehér clown valójában a Papa, a Mama, a Tanító, a Művész, a Szép, minden, ami előírásos, fenséges és kötelező. A csillogó flitteres ruhát öltött tökéletességnek ez a megtestesülése ingerli lázadásra a pojácát. Vonzza a csillogás, de a példakép elérhetetlen. Ezért a földre veti magát, becsinál, ordít, lázad, megbotránkoztat. Az ész gőgös kultusza csap össze az ösztönnel ... Az Auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön, egyszóval állandóan lázadásra csábít. A Fehér clown és az Auguszt a tanítónő és a kisgyerek, az anya és csibész fia, sőt, azt mondhatnánk, hogy az angyal a lángpallossal és a bűnös.”

Federico Fellini[1]

A bohócszámok egyszerű szüzséjükkel, áttetsző dramaturgiájukkal ellenállhatatlanul megnevettetnek. Ugyanakkor a nagy bohócok, bohócszámok mindig tragikusak. Éppen ez a jellegzetességük az, ami a bohócot örök, szimbolikus figurává teszi.

A bohócok eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fehér bohóc
Aguszt
Joseph Grimaldi
Watteau festménye
„Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem,
Ahogy akarok, kipucolom én
E megfertőzött világ ronda testét,
Csak szedje gyógyszerem türelmesen.”
Shakespeare: Ahogy teszik (Szabó Lőrinc fordítása)

A bohócjellem összetevőinek nyomait elég nehéz megtalálni az időben. Mivel a nevetés gyógyít – mondják, valószínűleg régi időkre nyúlik vissza eredetük.

A görög színház aranykorában tűnt fel a tragikus színész, akinek ellenpárjaként születhetett a komikus személyiség.

Ugyanezt figyelhetjük meg a farsang ünnepénél is. A nevetséges szerepek a rituális vallási szertartások ellentéteként jöhettek létre.

A komédiák bolond szereplői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bolond hagyományos szerep volt a középkori, majd Erzsébet-korabeli angliai színházban. A 15. században Anglia híres színházaiban jelent meg az öreg béna helyén, aki nem volt más, mint az ördög jobb keze. Vicces, ostoba alak volt, aki mindig jó előrelátó-érzékkel van megáldva, bár néha cinikus, de segítőkész figura volt.

Pierrot (a reménytelen szerelmes), Harlequin (a buta, de leleményes és vidám parasztfiú) és Columbine (a lány) a Comedia dell' Arte állandó figurái voltak. A középkori színház más szereplőivel együtt (pl. Pulcinella) – fixálódott karakterük, komikus maszkjuk, pantomimszerű előadásmódjuk – lassan átkerültek a színházból a cirkusz világába és ott bohócként folytatták színpadi létüket.

Cirkuszi bohócok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cirkuszi bohóc Angliában a lovardákban (derbiken) született, ahol a vezetők úgy gondolták, hogy a szünetekben szórakoztatni kellene a közönséget. Így a parasztok, akiknek nem volt lehetőségük lóra ülni, előadhattak könnyed, szórakoztató számokat.

Később, a 18. század folyamán lettek népszerűek a különböző akrobatikus számok, melyet még ma is követnek a bolondozó, nevettető mozdulatok. Amikor az egyik szereplő rájött a módjára, hogyan lehetne anélkül nevettetni, hogy színészekre lenne szükség, megszületett az első kifestett bohóc, egy igazi harlekin.

A kosztümök, sminkek, kiegészítők is fejlődtek az idők során és a bohócok egyre színesebbre festették arcukat.

Híres cirkuszi bohócok: Joseph Grimaldi(wd) – angol; Oleg Popov – orosz; Grock – svájci; Charlie Rivel – katalán; Zoli, Eötvös Gábor, magyar.

Színházi bohócok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern színházi bohócok a 19. század elején jelentek meg. Angliában bizonyos színészek ötvözni akarták Shakespeare-t és a cirkuszt. Ez teljes csőd volt, a közönség akrobatikát akart és nem szöveget. Mégis néhány ilyen bohóc híres lett, köszönhetően néhány mondatocskának, mint „1,2,3…”

A 20. században olyan komédiások tűntek fel, mint Raymond Devos és Coluche, akik darabjaikban megőrizték gesztusaikat és lelkiállapotukat, ezzel egy sajátos bohócattitűdöt teremtve.

A tarot bolondja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

0 - Le Fou.jpg

Egy férfi, hátán batyuval, kezében bottal lép, egy kutya éppen ráugrik, és nadrágját tépi. E lapnak nincs száma. Nem tudni, hogy 0 vagy pedig 22. Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékban a páratlan, a Fekete Péter, a komikus figura, ő az, aki a közösségen kívül él.

A bolond kártyája jelenti a kezdetet és a véget: Istentől való elszakadás és Istenbe való visszatérés. Utal arra, hogy a világ dolgai és történései ciklikus körforgások képében nyilvánulnak meg: kezdet – létezés – vég, a vég mindig valami újnak a kezdete. A ciklikusan ismétlődő halál-újjászületés sorozatot jelez, és nem azonos a Halál kártya egy alkalomra szóló halál-újjászületésével.

Az udvari bolond[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az udvari bolondot a mai értelmiségi zsargon őfelsége ellenzékének szokta nevezni. A Pallas lexikon ezt írja róla:

„Az udvari bolondok már az ókorban is előforduló olyan személyek, kiknek feladatuk volt a nagy urakat, különösen lakoma alatt és után, tréfáikkal szórakoztatni. Rendesen kiváltságos joguk volt kényesebb és urukat, királyukat érintő témákat is érinteni, sőt néha ízléstelen módon tárgyalni. Ennek néha megvolt a maga előnye, mert egy sikerült tréfával jó kedvre hangolva uralkodóját, olyan tárgyak felé irányíthatta annak figyelmét, melyeket más udvari embernek említeni is tilos volt. Némely Az udvari bolond szellemessége nemcsak uralkodója szívében, de a történelem lapjain is helyet biztosított magának. Igy például Triboulet és utóda Brusquet I. Ferenc francia király udvarában, azután ugyanazon időben Bölcs Frigyes szász választó fejedelem udvarában Klaus Narr, kinek bohóságai több kötetben meg is jelentek. Egyes főúri házaknál még a múlt, sőt a jelen században is tartottak bohócokat. Igy például Szigligeti Ede A dráma és válfajai c. munkájában (Budapest 1877, 447. old.) elmondja, hogy gyermekkorában még látta a nagyváradi prépost grófnak udvari bohócát. A hagyomány sokat mesél Mátyás király, Apafi Mihály és Stibor vajda Beckó nevü udvari bohócáról. Ha a róluk keringő mondák nem is volnának hitelesek, eléggé bizonyítják kihatásukat koruk szellemi életére, mely megörökíti emléküket.”

A bohóc, mint a művész önarcképe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modernségben a clown gyakran a művész önarcképeként jelenik meg.[2] Watteau Pierrotja az egyike az ilyen műalkotásoknak. De az is lehet, hogy már Shakespeare tragédiáiban a humoros közjátékok is, és kiváltképp a Lear király bolondja – művész-önarckép.

A clown figurájának szimbólumként való használata a XX. század elején bontakozott ki, legerőteljesebben Picassonál és Chagallnál, Klee-nél, Mironál, a költészetben Apollinaire-nél, a prózairodalomban Kafkánál, Thomas Mannnál, a magyar irodalomban pedig például Karinthy Frigyes Cirkusz című novellájában.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pap János: A bohóc archetípusa. (Cirkuszkutatás 2006-2007; Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2007)
  • Pap János: Bohóchumor (Cirkuszkutatás 2008-2009; Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2009)
  • Cheesmond, Robert: Where the Antic sits. Clowns, fools and picaros: popular forms in theatre, fiction and film (Amsterdam : Rodopi, 2007)
  • Federico Fellini: Játszani, mint a gyermek (Háttér Kiadó, Budapest, 2003)
  • Federico Fellini: Mesterségem, a film. (Gondolat, Budapest, 1988)
  • Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában. (Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004.)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bohóc témájú médiaállományokat.