Az Isztriai-félsziget közepén, Pazintól 12 km-re délkeletre, a D48-as számú Pazin-Kršan út mellett, a Čepić mezőtől nyugatra emelkedő dombok között fekszik.
Területén már a történelem előtti időben erődített település állt, majd a rómaiak létesítettek itt katonai tábort és a mellette fekvő "Petena" települést. Pićan a késő római kortól a 18. századig püspökség székhelye volt. Marcianus nevű püspökét 579-ben említik először "episcopus sanctae ecclesiae Petenatis" alakban.[2] Püspökei a középkorban főként német és itáliai származásúak voltak. A Nyugatrómai Birodalom bukása után néhány évvel Justinianus császár visszaállította a római uralmat és a terület egészen 751-ig a Bizánci Birodalom része volt. A kora középkorban a longobárdok, majd az avarok hódították meg Isztria területét. Az avarokkal együtt érkezett szlávokPannóniából érkezve főként a félsziget belső részein telepedtek le. A 8. század végén 788-ban a frankok hódították meg a területet, melyet 803-tól a karolingok Friuli őrgrófságához csatoltak, majd az Itáliai királyság része lett. Miután I. Ottó német-római császár952-ben meghódította Itáliát Isztriát a Veronai őrgrófsággal együtt testvérének I. Henrik bajor hercegnek adta. Amikor fia és utódja II. Ottó német-római császár megalapította a Karintiai hercegséget a délnyugati bajor területekkel, Veronával, Karintiával és Stájerországgal együtt Isztriát is hozzá csatolta. III. Ottó német-római császár Pazinnal és birtokaival együtt az aquileiai pátriárkának engedte át. A 12. században Schwarzenburg Menhard görzi gróf lett a hűbérura. A Pazin körüli belső területekkel együtt a császárnak alárendelt Goricai (görzi) grófság (melyet 1379 után Pazini grófságnak neveztek) uralma alatt maradtak és lényegében egészen 1806-ig a Német-Római Császárság része volt. 1508-ban egy időre elfoglalták a velencei hadak. 1653-ban jobbágyfelkelés tört ki a püspök ellen, mely során a felkelők behatoltak a székesegyházba, megtámadták és lerombolták a püspöki palotát és a püspöknek menekülnie kellett.[3] A püspökség megszüntetése (1788) után esperesség központja lett és máig is az maradt. A településnek 1857-ben 2004, 1910-ben 615 lakosa volt. Az első világháború után Olaszország része lett, majd a második világháborút követően Jugoszláviához csatolták. Ekkor a plébánossal együtt néhány olasz család is elmenekült. Jugoszlávia felbomlása után 1991-ben a független Horvátország része lett. 1993-ig Labin községhez tartozott, azóta önálló község központja.[3] Lakói főként mezőgazdasággal és állattartással foglalkoztak. 2011-ben a falunak 283, a községnek összesen 1820 lakosa volt.
A települést a középkorban védőfalak övezték, melyek részben még mindig állnak. A legépebben a 14. századi városkapu maradt meg, melyet 1613-ban A. Zara püspök felújíttatott. Az előtte balra fekvő parkban áll Nepomuki Szent János1714-ben emelt szobra.[3]
A városkapu előtt áll a kis Szent Rókus templom, melynek alapkövét még Gašpar Bobek püspök (1631–34) helyezte el és építése Antonio Marenzi (1637–46) püspök idejében fejeződött be.[3]
A temető mellett a városfalakon kívül áll a 12. századi egyhajós román stílusú Szent Mihály templom[6] félköríves apszissal. Falfestményeit a 15. század első felében festették (Krisztus szenvedését, a Háromkirályok imádását és az Utolsó ítéletet ábrázolják).[3]
A városkapu belső oldalától jobbra áll az egykori püspöki palota épülete.
A 48 méter magas harangtorony 1872-ben épült, a harmadik legmagasabb az Isztria területén. A mellette található az a kő, mely egykor a tized beszedésére szolgált.[3]
A mai Angyali Üdvözlet plébániatemplom egykor püspöki székesegyház a 14. századi székesegyház alapjain épült. Építését még A. Zara püspök idején kezdődött és 1753-ban Bonifacije Cecotti püspök idejében nyerte el mai formáját, bár Aldrago Piccardi püspök belsejét átépíttette. A templom padozata alatt van eltemetve több pićani püspök. Orgonája a 17. század első felében készült. Sekrestyéjéban 1741-ből származó kora gótikus stílusú, diófából faragott aranyozott ornamentikával díszített szekrény áll, mely egy kereszttel és egy arannyal átszőtt palásttal együtt Mária Terézia ajándékaként került a templomba. Fennmaradt egy 16. századi szentségtartó talpazatán Giovanni Barboa püspök (1525–47) címerével, valamint egy német készítésű kereszt ereklyetartó és egy kétrészes szentolajtartó edényke. Az örökmécses a 17. század végén készült. A reneszánsz főoltáron Valentin Metzinger 1738-ban készített oltárképe áll.[3]