Körülbelül 2,5 kilométerre északnyugatra fekszik India egyik legismertebb iszlám építészeti emlékétől, a Tádzs Mahaltól. Ez India legfontosabb erődje, leginkább egy fallal körülvett palotavárosként lehetne jellemezni. A nagymogulok innen irányították az országot, és itt őrizték az állami vagyont is. Legkorábban 1080-ban említik a források, 1526-ban került a mogulok kezébe. Két fő részre magán és a nyilvános épületegyüttesre osztották. A nyilvános kihallgatások csarnoka, a Diván-e-Ám egy fehérre vakolt vörös homokkőből épített pavilon három oszlopsorral és hullámdíszítéses boltívekkel. Ettől a csarnoktól a Gyöngy-mecsetig terjedő területen állt a Minár Bazár, az udvari piac. A császári lakosztály építése 1637-ben fejeződött be. Ennek a része a Muszamman Burdzs, a nyolcszögletű torony, ahol az uralkodó a hagyományokat követve minden reggel megmutatta magát alattvalóinak. A Diván-i-Khász, a magánkihallgatások csarnoka a folyóra néz. Fehér márványból készült, falait a már hagyományosnak számító virágokat ábrázoló domborművekkel és féldrágakő berakásokkal, mennyezetét arannyal és ezüsttel borították. A magánlakosztályok az Anguri Bág (Szőlőskert) körül helyezkednek el, a kétszintes épületben a hárem nőtagjai laktak.
Védett terület: 8 242 ha, puffer zóna: 78 676 ha, hivatkozás: 242
Az adzsantai barlangtemplomokat Indiában, Mahárástra államban, a Vághúra folyó patkó alakú kanyarulatát körbeölelő sziklafalakba vájták az i. e. 2–1. és az i. sz. 5–6. század környékén. A 29 kivájt barlangból 4 buddhista szentélyt (csaitja) és 25 kolostort (vihára) alakítottak ki. A vulkanikus eredetű kőzetbe vájt barlangokat falfestményekkel és szobrokkal díszítették. A klasszikus indiai művészet legkorábbi alkotásai közé tartoznak amelyek jelentős hatást gyakoroltak saját koruk és az utókor művészeire. A falképek nyolc barlangban jó állapotban maradtak fenn. A korábbi alkotások vörös és barna árnyalatú éles körvonalú ábrázolásaikkal a Buddha életének és korábbi megtestesüléseinek jeleneteit mutatják be. A későbbi, realisztikus falképek az udvari és a mindennapi életből ábrázolnak esetenként erotikus jeleneteket is. A tágas barlangok jellegzetességei az impozáns oszlopsorok és falmélyedésben elhelyezett szobrok. A 7. század közepén a térséget elhagyták és a mintegy 100 kilométerre lévő Ellórát kezdték előnyben részesíteni. A barlangok ezután feledésbe merültek, és a műemlékegyüttest csak a 19. század elején fedezték fel újra.
A ellórai barlangok Indiában, Mahárástra államban találhatók.Ezek a mesterséges barlangok építészeti hasonlóságot mutatnak a Dekkán-fennsík más barlangjaival, például Adzsantával. Harmincnégy temploma és monostora a buddhizmushoz, a hinduizmushoz és a dzsainizmushoz kötődik. A 6. és 9. század között épültek. Kifejezik azt a toleranciát is ami lehetővé tette, hogy különböző vallású népcsoportok egy helyen alakítsanak ki szentélyeket. Az ellórai szentélyek fő jellegzetessége, hogy nem a sziklába építették, hanem abból vájták ki őket a szobrokkal és a díszítőelemekkel együtt. A bazalt, amiből a templomokat kivésték különösen alkalmas monolitikus alkotások készítésére. A szentélyeket i. sz. 600 és 1000 között alakították ki, a helyszínen körülbelül két kilométer hosszan harmincnégy kolostor illetve templom található. Szerkezetük egységes: előtér, előcsarnok, főcsarnok és egy cella a szent szobor részére. A templomok közül legismertebb a hatalmas Kailásza-templom ami a szent Kailász-hegyet, Siva istenség otthonát jelképezi, valamint a Tíz Avatar barlangja.
A Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcspontja, az iszlám művészet legismertebb alkotása. Sáh Dzsahán emeltette fiatalon elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal számára, aki 1631. június 17-én, tizennegyedik gyermeke születésekor halt meg. A síremlék munkálatai már 1631-ben megkezdődtek, és 1647-ben fejeződtek be. Az uralkodót 1666-ban bekövetkezett halála után szintén ide temették, kenotáfiumának elhelyezkedése az épület egyetlen aszimmetrikus eleme. A Tádzs Mahal ihletője HumájunDelhiben emelt síremléke lehetett, amelynek szerkezetét itt kisebb változtatásokkal alkalmazták. A nagy méretű hagymakupolát egy magasabb dobra helyezték, az épület tetején a sarkokban álló pavilonokat a kupolához közelebb vitték, a középső helyiséghez harmonikusabban kapcsolták hozzá a körülvevő nyolcszögletes épületrészeket, és végül négy magas minarettel egészítették ki. Az épület azonban szokatlan módon nem a kert átlóinak metszéspontjában fekszik, hanem a hátsó végében, közvetlenül a Jamuna-folyó partján. Hatalmas tömegét a vele szemben álló kapu ellensúlyozza. Az egész emlékművet és a teraszt, amin fekszik, fényesre csiszolt makranai fehér márvánnyal borították, ami éles ellentétben áll a kétoldalt emelt vörös homokkőből készült melléképületekkel.A központi helyiség belsejét féldrágakőből készült virágokat ábrázoló márványberakás díszíti. A rekesztőfalon belül Mumtáz Mahal és Sáh Dzsahán kenotáfiuma látható, a tényleges sírokat az alagsorban alakították ki.
A Konáraki naptemplomot, vagy más néven Szúrja-templomot a Ganga-dinasztiából származó I. Naraszimha Déva király építtette 1238 és 1264 között Indiában, az Orisza állambeli Bhuvanesvartól 60 kilométerre, a tengerparton. A hetvenöt méter magas templom az egyik legkorábbi és legfontosabb brahma szentély egész Ázsiában. Az épületet nem sokkal elkészülte után ismeretlen ok miatt elhagyták. A király Szúrja hindu napistennek szentelte a Fekete pagodaként is ismertté vált templomkomplexumot. A főtemplom tizenkét pár keréken gördülő, hét ló vontatta szimbolikus szekeret formáz, melyet Szúrja hajt, falait a templom alapját és a kerekeket aprólékos kőfaragványok borítják. A huszonnégy keréken a naphoz és a hónapokhoz köthető szimbólumok ismerhetők fel. A gondosan tájolt templomot úgy alakították ki, hogy a Nap első sugarai a főbejáratot érik. Az épületegyüttes állapota romos, a 17. század óta már nem tölt be szakrális funkciót sem.
Mahábalipuram templomegyüttese Dél-India egyik legjelentősebb régészeti lelőhelye, különleges dravida építészeti emlékekkel. A Pállava-dinasztia idejéből származó 7-8. századi nem épített, hanem kőből kifaragott templomok és szobrok változatos formájúak. Vannak köztük harci szekér formájú templomok, sziklaszentélyek, domborművek, lépcsős-tornyos templomok és esetenként több emelet magas rathák. A rathák gyakorlatilag kőből kivájt monumentális szobroknak tekinthetők, egyikük a későbbi dravida templomépítészet előképe lett, míg a Shore-templom a dravida építészet csúcspontjának tekinthető. A templomegyüttest gazdag szobordíszítéssel egészítették ki, alkotói esetenként a sziklák természetes hasadékait is felhasználták kompozícióikhoz. Legismertebb díszítőeleme „A Gangesz leszállása” néven ismert nagyméretű féldombormű. A Csennaitól (korábban Madrasz) délre, közvetlenül az óceánparton álló templomokra állandó veszélyt jelent a tengervíz és a szél erodáló hatása, így egyes domborművek állapota az évszázadok alatt annyira leromlott, hogy alig kivehetővé vált.
Kaziranga Nemzeti Park Asszám államban, a Brahmaputra folyó déli partján található, 1985-ben került fel a világörökség listájára. A területet 1908-ban nyilvánították rezervátummá, 1950-ben vadvédelmi területté majd 1974-ben alapították meg a nemzeti parkot. Jellegzetes tájelemei a sűrű erdők, a patakokkal, kisebb tavakkal tagolt füves területek. Ez a régió egyik utolsó érintetlen területe, az itt élő növények és állatok életkörülményei szorosan összefüggnek a folyó vízállásával, ami monszun idején elönti a park kétharmadát. A halban gazdag vízzel borított térség a madarak kedvelt táplálékforrása. Itt található a legtöbb indiai orrszarvú és sok más emlős- és madárfajnak ad otthont. Jelentős a elefántok, tigrisek, párducok, medvék, gibbonok, vaddisznók és madarak egyedszáma, valamint vidrák, langur majmok, pelikánok, gólyák, rétisasok, fácánok, szarvascsőrű madarak tigrispitonok, kobrák, indiai muntyákszarvasok élőhelye is. A fűvel benőtt mocsarakat és lápokat kedvelő indiai orrszarvúk számát ezerötszáz körülire becsülik.
A Keoladeo Nemzeti ParkIndiaRádzsasztán államában, Agrától 50 km-re nyugatra található. A közel 28,5 km2-es terület, kedvező természeti adottságainak köszönhetően, a vízi és vándormadarak gazdag populációjával büszkélkedhet. A Gangesz-alföldön elterülő rezervátum egykor a bharatpurimaharadzsák kedvelt kacsa-vadász területe volt. Az 1850-es években csatornák, zsilipek, gátak rendszerével egy mesterséges sík lápvidéket hoztak létre az egyébként száraz területen. A park kis mérete ellenére 120 faj, köztük sok veszélyeztetett állat élőhelye. Monszun idején az itt élő állatokhoz 240 költöző madárfaj egyedei is csatlakoznak. Nagyragadozók nem élnek a területen, csak kistestűek és főemlősök. Legjellegzetesebb állatai a madarak, köztük a világ legnagyobb gémpopulációjával és költöző madarakkal. A rezervátum kócsagok, gólyák, kormoránok vándorkacsák tömegeinek nyújt fészkelőhelyet. Ikonikus állata volt a súlyosan veszélyeztetett hódaru, ami a kipusztulás szélére került. A halevő madarak a monszun idején idesodródott halivadékok millióival táplálkoznak, az itt élő ragadozó madarak közül halászsast, vándorsólymot és más sasféléket figyeltek meg.
A Manasz Vadvédelmi Terület Asszám állam északkeleti részén található. Területe meghaladja a 39 000 hektárt. Számos veszélyeztetett fajnak ad otthont, többek között tigris , törpedisznó , ködfoltos párduc , ajakos medve , indiai orrszarvú , vízibivaly , indiai elefánt, aranylangur és bengáli florikán élőhelye. A bhutáni határ közelében lévő védett terület a bhutáni Királyi Manasz Nemzeti parkkal határos. Már 1928-ban vadvédelmi területté nyilvánították, de az 1990-es években így is súlyos károkat szenvedett, főleg orrszarvú-, bengáli tigris és elefánt állománya. A Himalája lábánál fekszik, felszíne hordalékos, füves területekből, szavannákból, trópusi erdőkből és jelentős vadvizekből áll. Az ország védett övezetei közül itt a leggazdagabb a vadvilág, többek között egy tigrisrezervátum központja is. Jelentős madárállománya is, a több mint 450 azonosított faj között megtalálható a bengáli túzok, szarvascsőrűmadár-félék, a foltoscsőrű pelikán és az indiai marabu.
A településen templomok és kolostorok másfél kilométer hosszan elterülő sora található. A legtöbb épületet olasz és portugál építészek tervezték, és az európai stílusok széles skáláját képviselik, a reneszánsztól a barokkon át a portugál Mánuel stílusig. Ó-Goa volt az egykor portugál fennhatóságú indiai területek fővárosa és egyben a legfontosabb kereskedelmi bázisa. Itt volt a katolikus egyház egyik fontos dél-ázsiai központja. A tengerparti sáv 1506-ban került portugál kézre, ezután kezdték építeni templomaikat és kolostoraikat, a helyben folytatott térítések emlékeit. Ó-Goa körülbelül 10 kilométeres sávot foglal el, ami a 19. században malária miatt elnéptelenedett, de vallási épületei máig jó állapotban maradtak meg. A reneszánsz Sé-katedrális 1562-ben épült, a maga korában ez volt Ázsia legnagyobb keresztény temploma. A 16. század végén épült a Bom Jesus-katedrális a térség legfontosabb missziós helye volt, benne található Xavéri Szent Ferenc a híres jezsuita hittérítő síremléke is.
Khadzsuráhó indiai városka Madhja Prades tartományban, a cshatarpuri kerületben, 175 km-re Dzshánszítól, 620 km-re délkeletre Delhitől, India fővárosától. A város a 10-11. században a Csandela uralkodók székhelye volt. Khadzsuráhó India egyik legnépszerűbb turistalátványossága, híres turistacélponttá erotikus témájú szobrokkal dekorált templomai tették. A hindu templomépítészet nágara stílusának egyik legismertebb képviselője. A két csoportban álló kelet-nyugati tájolású nyolcvanöt templomból mára mintegy húsz maradt meg. A templomokat díszítő szobrok az indiai művészet legszebb alkotásai közé tartoznak. Felépítésük egy nyugati oldali bejárati csarnokból, egy folyosóból, egy előtérből és a szentélyből áll, a szentély felé mennyezetük fokozatosan egyre magasabb. A templomok közül legjelentősebbek közé tartozik a 10. század közepéről származó Laksmana-templom és a legnagyobb és legdíszesebb Kandárija Mahádéva-templom, amelyet a 11. század első harmadában építettek.
Védett terület: 4 187,24 ha, puffer zóna: 19 453,62 ha, hivatkozás: 241
Hampi több mint 200 éven át a hindu uralkodók több generációjának, az utolsó nagy hindu birodalom Vidzsajanagar fővárosa volt. A 16. században 200-500 ezer fő lakosú város volt, napjainkban alig több mint kétezer fő állandó lakosú település. A terület műemlékhely, amely a vallási és az uralkodói központokat foglalta magába sziklahátak és sziklagörgetegek természetes védelmében. Fénykorát 1510-1542 között élte, Krisnadéva Rája és Acsjuta Rája uralkodása alatt. A gyapot és fűszer kereskedelemből meggazdagodott Hampiban a dravida uralkodók fényűző palotákat és templomokat építettek, a települést egy hatalmas erődítménnyel védték. Legfontosabb épületei a a befejezetlen Vitthala-templom díszített oszlopaival és egy kőtömbből kifaragott szekerével, a Virupaksa-templom (ötven méteres kaputornyával) amit egy korábbi szentély helyére építettek, valamint paloták, polgári rezidenciák, fürdők, elefánt istállók, bazárok és piacok.
Fatehpur Szíkrit a Mogul birodalom új fővárosát Akbar császár 1571-ben alapította. Az új város legfontosabb épületei körülbelül egy évtized alatt készültek el. Az uralkodó azonban 1584-ben fővárosát áthelyezte Lahorba, és ezután Fatehpur Szíkrit csak ritkán látogatta meg. A város Agrától negyven kilométerre nyugati irányban helyezkedik el, az Adzsmért Agrával összekötő ötszáz kilométer hosszú út mellett.A tizenegy kilométer hosszú falon belül alakították ki a lakónegyedeket, a császári kerteket, a vendégházakat, a nemesek lakóhelyét, ezenkívül pavilonokat emeltek a hazárdjátékosok és a alkoholfogyasztók számára is. Fatehpur Szíkri építészete timurida formákat és stílust követ. Mivel nagyon rövid idő alatt épült fel, a többi fővárossal ellentétben teljesen egységes hatást kelt. A település tulajdonképpeni központjában az épületek egymástól két jól elkülöníthető csoportot alkotnak, ezek egyike volt a kiszolgáló épületek csoportja, mint a karavánszeráj, a pénzverde és a bazár, a másik pedig a palota a mecsettel és az adminisztrációs központtal. A település legfontosabb részei a mára lerombolt Elefánt-kapu, a magánkihallgatások csarnoka, a Török Szultána Háza, a császár hálóterme, az adminisztratív központ, az Ötszintes Palota, a hárem, az 1573 és 1574 között épült, magas talapzaton álló mecset és Szálim Csiszti sírja.
Az Elefanta-barlangok Mumbaitól 10 km-re találhatók. A kikötőtől nem messze fekvő sziget egy elefántszoborról kapta a nevét, amelyet portugál hajósok találtak meg még a 16. században. A Stupa-és a Canon-hegy közötti területen hét barlang található, köztük a középső a legnagyobb, amelyet az építők Sivának ajánlottak. A hét barlangot két csoportban (5+2) alakították ki az i. sz. 6. és 8. század között. A keleti, víztározók közelében kialakított két barlang közül az egyik befejezetlen. A másik barlangcsoport legismertebb alkotása a hat méter magas monumentális Siva Mahádéva-szobor amely három arccal (teremtő, fenntartó és pusztító) és fejdísszel jeleníti meg az istenséget. A bejárattal szemben álló szobor mellett számos alkotás emlékezik meg a hinduizmus legfőbb istenéről az épület más részein is. A barlangok 7. századi szobrai, köztük félig isteni, félig démoni lények az indiai sziklafaragványok leglátványosabb alkotásai közé tartoznak a korai hindu művészet egyik virágkorából és a népszerű Siva istenség sokféle megtestesülését ábrázolják.
Védett terület: 21,74 ha, puffer zóna: 16,71 ha, hivatkozás: 250
A világörökségi helyszínhez tartozó három templomegyüttes a Dél-Indiát a 9. és a 12. század között uraló Csola-dinasztia építészetének és világnézetének kivételes emlékei. A három templomot a 11-12. században építették fel. A 11. század elején elkészült tandzsávúriBrihadísvara-templomRádzsarádzsa királyhoz köthető. A maga korának egyik legnagyobb épülete volt, a szentély fölött tornya hatvan méter magas. A Sivának szentelt templom bőséges királyi támogatásban részesült, állandó személyzete több száz emberből (papok, táncosok, zenészek) állt. Gangaikonda Csolapuram templomát a 11. század első harmadában fejezték be. Kialakítása különbözik a tandzsávúri templomtól, főleg a tornya, amelyre az ívesebb vonalvezetés jellemző. Később, már II. Rádzsarádzsa idejében emelték a daraszurámi templomegyüttest huszonnégy méter magas tornyával. Mindhárom templomra jellemző a gazdag szobrászati díszítés, ami a kor művészeinek kőfaragásban és bronzöntésben elért eredményeiről tanúskodik.
Védett terület: 5,56 ha, puffer zóna: 113,48 ha, hivatkozás: 239
Pattadakal kisváros India területén, Karnátaka szövetségi államban. Bengalurutól kb. 500 km-re északnyugatra, Bídzsápurtól kb. 120 km-re délre fekszik. Templomai a Csálukja-dinasztia uralma alatt épültek, amelyek közül a 680-ban épült Papanáth és a 740-ben épült Virupáksa templomok emelkednek ki. A műemlékegyütteshez kilenc hindu templom és egy dzsain szentély tartozik. A terület Észak- és Dél-India határán helyezkedik el, épületein így északi és déli építészeti hatások is felismerhetőek. Ez annak is köszönhető, hogy a Csálukja uralkodók nem ellenezték az idegen építészeti elemek alkalmazását. A északi stílusban épült Visvanath-templom jellegzetessége az előcsarnok mögötti cella (ami nem látogatható) és a fölötte lévő torony. A Sivának szentelt Virupáksa-templom, Pattakal legnagyobb, bonyolult faragványokkal díszített temploma a 8. században épült. A szentélyegyüttest egy fallal zárták körül, a templomokat egy keleti és egy nyugati kapun keresztül lehet megközelíteni. A közelében fekvő Bádámi, Ajholé és Mahakuta települések szintén hasonló stílusú és korú templomaikról ismertek.
A Szundarbansz nemzeti park a Gangesz a Brahmaputra és a Meghna folyók deltavidékén található, az édesvíz és sósvíz közötti átmeneti zónában. Az iszap, agyag és homok üledékéből épített, a folyók és a tenger árapálya formálta alacsonyan fekvő területei elmossák a különbséget a szárazföld és a tenger között. Ez a földön található legnagyobb mangroveerdő, területe kb. 10 000 km², amelynek 60%-a Bangladesben, 40%-a Indiában található. A Szundarbansz kb. 300 km hosszú és kb. 30 km mélyen nyúlik a szárazföld belsejébe. A parkot 1973-ban hozták létre, hogy megvédjék egyedülálló állatvilágát. Leghíresebb állata a végveszélybe került bengáli tigris, amelynek itt élő egyedszámát 250-re becsülik. A tigrisek mellett szarvasok, vaddisznók, rhesusmajmok, delfinek, vidrák, varánuszok, krokodilok, gólyák, gémek, kormoránok is élnek a védett övezetben. Élővilágára veszélyt jelent, hogy a Bengál-alföld süllyedése miatt a Gangesz árterülete keletre tolódik, ennek következtében a terület vízhálózatában egyre kevesebb az édesvíz.
Védett terület: 71 210 ha, puffer zóna: 514 857 ha, hivatkozás: 335
A két nemzeti park a Himalája nyugati részén található a Zanskar hegység és a Magas Himalája találkozásánál. A terület egy óriási medence, amelyet párhuzamos észak-déli hegygerincek tagolnak. A 7816 méter magas Nanda Dévi India második legmagasabb hegycsúcsa. A körülötte elterülő nemzeti parkot 1980-ban alapították, hogy megóvják a veszélyeztetett hópárducokat, ázsiai feketemedvéketpézsmaszarvasokat, kék juhokat. Bár a hegycsúcs szinte elérhetetlen területen fekszik ellen ellenére védelemre szorul a civilizáció ártalmaival szemben. A Virágok Völgye Nemzeti Park jellegzetességei őshonos és ritka alpesi virágokkal borított rétjei és természeti szépségei. A park élőhelyet biztosít többek között az örvös medvének, valamint olyan őshonos növényeknek mint a himalájai juhar.
Az 1818-ban felfedezett Száncsi Madhja Prades államban Bhopaltól 40 km-re, egy síkságra tekintő domb tetején fekszik. Felfedezésének idején a település már hatszáz éve lakatlan volt. India egykori buddhista vallási központjának építését Asóka uralkodása alatt kezdték meg az i. e. 3. században, és a 12. század közepéig megőrizte befolyását. A műemlékek csoportja körülbelül ötven többé-kevésbé romos épületből áll, jelentős részük az i. e. 2. és az i. e. 1. századból származik. Legfontosabb közülük a homokkőből épült Nagy Sztúpa, amelyet a hagyomány szerint Buddhaereklyéi számára építettek az i. e. 3. században. Félgömb alakú kupolája 36 méter átmérőjű, magassága 12 méter. A sztúpát egy kerítés zárja körül, amelynek négy gazdagon díszített, az i. e. 1. században emelt kapuja a négy égtáj felé néz. A kapukon realisztikusan ábrázolták Buddha életének eseményeit. A romterületen ezen kívül két másik sztúpa, monolit oszlopok, templomok, paloták és kolostorok romjai láthatók. A 17. számú kolostort az 5. században építették, a 18. számú kolostort a 6. században, a 45. számú kolostort pedig a 10. vagy a 11. században emelték. A romterületen 1881-ben kezdődtek az első restaurálási munkálatok, ezt 1912 és 1919 között egy átfogó helyreállítási program követte.
A Delhi déli részén fekvő Mehrauli városrészben a 12. század végén kezdték el építeni a Kutub Minár épületegyüttest, az első indiai iszlám építményeket. Leghíresebb részei közé tartozik az Iszlám Ereje-mecset, amit helybeli építőkkel a helyi hagyományok alapján építettek helyi dzsainista szentélyek díszítőelemeit felhasználva, így az eredmény a két vallás építészetének egy sajátos keveréke lett. A vörös homokkőből emelt mecset falait és homlokzatát kalligrafikus feliratokkal és iszlám motívumokkal díszítették. A mecset mellett álló szintén a 12. század végéről származó 72 méter magas Kutub Minár a világ legmagasabb téglából épült minaretje. Az ötemeletes épület szintjeit erkélyekkel választották el egymástól, alapja 14,3 méter átmérőjű, legfelső emeleténél még 3 méternél is kisebb. Jellegzetes barázdált felülete újdonság volt az indiai építészetben. A két felső szintet egy 14. századi villámcsapás után márványból pótolták. Az épületegyüttes udvarán áll a híres hét méteres nem rozsdásodó vasoszlop, a világ egyik ekiemelkedő kohászati alkotása. Az Alái Darváza-kapu a 14. század első harmadára datálható, egyike az iszlám építészet legkorábbi árkádos épületeinek.
Védett terület: 27,04 ha, puffer zóna: 53,21 ha, hivatkozás: 232
Humájun síremlékét hat évvel halála után, 1562-ben kezdték el építeni, és egy évtizeddel később, 1571 körül fejezték be. A munkálatokat az uralkodó rangidős özvegye, Hamida Bánu Bégum felügyelte. Az emlékmű Delhiben a Jamuna-folyó közelében egy nagy kert közepén helyezkedik el.A kertet egy rácsháló alapján csatornákkal és sétányokkal először négy, majd mind a négy negyedet további kilenc részre osztották fel. Így jött létre a csahár bág, a négyrészes kert, ahol a csatornák a Paradicsom négy folyóját szimbolizálják. Maga a síremlék egy teraszon emelkedik, a síremlék központi része egy nyolcszög alakú építmény. Az épület belsejében összesen több mint száz személyt kenotáfiuma kapott helyet miközben a tényleges sírokat az emlékmű alatt alakították ki. Az épület belsejében a központi teremben állították fel az uralkodó szimbolikus sírját. Humájun sírjának szerkezete a perzsa timurida építészetre vezethető vissza. Jellegzetessége a centrális, szimmetrikus alaprajz, a magas kupoladob és az enyhén hagyma alakú kupola. A tervezéskor számos helyi építészeti elemet is felhasználtak, amelyek a Delhi Szultanátus vagy a Szúri interregnum idejére vezethetők vissza. A síremlék közvetlen ihletője Sér Sáh Szúri a biháriSzaszaramban1545-ben elkészült mauzóleuma lehetett, amely egy tó közepén áll.
Védett terület: 88,99 ha, puffer zóna: 644,88 ha, hivatkozás: 944
A világörökségi helyszínhez három ma is működő keskeny nyomtávú hegyi vasút tartozik, ezek a Nilgiri hegyi vasút, a Dardzsiling-Himalája vasút és a Kalka-Simla vasút. A merész és ötletes mérnöki megoldásokkal létrehozott vasutak a 19. század vége felé és a 20. század elején épültek. Az 1881-ben megnyitott Dardzsiling-Himalája vasút több mint kétezer méter szintkülönbséget győz le, és a magashegyi személyszállításnak az egyik legkorábbi példája volt. Dardzsiling a vasútvonalnak is köszönhette, hogy India egyik legjelentősebb teatermesztő vidékévé vált. A Tamilnádu államban lévő 1908-ban átadott Nilgiri vasútvonal 46 kilométer hosszú vonala a Kék-hegységben elszigetelten élő toda őslakosokat kötötte össze központibb területekkel. Az akkor legmodernebb technikával készült vasútvonal pályája 2203 métert emelkedik. A 20. század elejétől működő 96 kilométer hosszú Kalka-Simla vonalat a Himácsal Prades államban lévő Kalka várost köti össze a „Brit India nyári fővárosával” a 2000 méter magasan fekvő Simlával.
A Mahábódhi templom (szó szerint: "Nagy Megvilágosodási Templom") buddhista templom Bodh-Gaja városban, Gautama Sziddhártha, a történelmi Buddha megvilágosodásának (bodhi) helyszíne. Bodh-Gaja mintegy 96-re fekszik a Bihár állam Patna városától, India északkeleti részén. Egyike a négy szent helynek ami a Buddha életéhez kapcsolódik és a négy legmagasabb buddhista szentély egyike. A templomot, ami az egyik legrégebbi ma is álló indiai téglatemplom a Gupta-dinasztia idejében építették. Már a korai időktől sok zarándok kereste fel, majd a buddhizmus háttérbe szorulásával fokozatosan vesztett jelentőségéből. A 12. században a muszlim hódítás során súlyos károkat szenvedett, majd a 14. században helyreállították és minden sarkán az épület kicsinyített másával egészítették ki. A legmagasabb tornya 55m magas, boltozatát aranylemezekkel borították, amelyek összsúlya közel 300 kg lehetett. Később árvíz öntötte el, a 19. században restaurálták, majd 2002-ben megkezdődött szakszerű helyreállítása.
Védett terület: 1 893 ha, puffer zóna: 10 280 ha, hivatkozás: 925
A Bhímbetkai sziklamenedékhelyek Közép-Indiában Madhja Prades államban találhatók. A középső kőkorszakból származó képződmények több mint 1800 hektáron terülnek el. A kiemelkedő homokkő sziklákban lévő több mint ötszáz barlangban a 20. század közepén sziklafestményeket tártak fel, amelyek a középső kőkorszak és a középkor között keletkeztek. A képek főleg vörös és fehér színnel készültek, de előfordulnak más színek is rajtuk. A jelenetek sokszor a mindennapi életet ábrázolják, valamint állatokat, vallási szertartásokat esetenként hindu istenségeket és átfogó képet adnak a szubkontinens lakóinak több ezer évvel ezelőtti életmódjáról. A képek jellegzetessége, hogy egyes emberalakokon érzelmek is felismerhetőek. Az állatok közül leggyakrabban bivalyokat, tigriseket, oroszlánokat, vaddisznókat, elefántokat, lovakat ábrázoltak. A képek egy részén a vadászó-gyűjtögető életmód jelenetei tűnnek fel, más képeken az emberek táncolnak, zenélnek, harcolnak vagy elefánton ülnek. A sziklamenedékek közelében tárták fel Dél-Ázsia egyik leggazdagabb kőkorszaki lelőhelyét is. Figyelemre méltó, hogy a Bhímbetka közelében lévő falvak hagyományaiban felismerhető a képeken ábrázolt jelenetek egy része.
Védett terület: 1 328,89 ha, puffer zóna: 2 911,74 ha, hivatkozás: 1101
Az elhagyott város, Csampáner a Pávágarh-hegység lábánál fekszik. Egykor az egyik Csauhán rádzsput dinasztia székhelye volt. A Gudzsarát államban található részben feltárt és helyreállított város rézkori emlékek mellett egy hindu és egy iszlám város maradványait rejti. Egy csoport muszlim, hindu és dzsain szentélyt található a lelőhelyen, valamint egy régi erőd romjai is. Területén többek között bonyolult faragványokkal ékes mecsetek, síremlékek, pompás iszlám kalligráfiát felvonultató kapuzatok maradtak fenn a 14. századból. Hindu eredetű a kapukkal tagolt külső városfal és egy nyári lak maradványa, a hegytetőn álló hindu szentélyre később egy mecsetet emeltek. Legszebb muszlim épülete a Dzsama Maszdzsid (Péntek-mecset). Az egykori Gudzsaráti Szultanatushoz tartozó Csampáner épületei egyesítik a hindu és iszlám építészet stíluselemeit. A 820 m magas Pávágarh-hegy tetején lévő Pávágarh-erőd Csampánertől 4 km-re délnyugatra fekszik. A hegyre felfelé vezető úton állnak a Csauhán királyok hétemeletes palotájának, a Szát Mahalnak a romjai.
Védett terület: 2,85 ha, puffer zóna: 90,21 ha, hivatkozás: 945
Cshatrapati Sívádzsi pályaudvar India legforgalmasabb vasúti fejpályaudvaraMumbaiban. Az ország 16 vasúti zónájából ez bonyolítja a legnagyobb forgalmat. Mumbai több elővárosi vonala is itt halad át, ami a távolsági vonatok mellett a forgalom zömét adja. Építését 1878-ban kezdték és 1887-ben avatták fel. A pályaudvar a 19. század végi brit vasúti építészetnek egyik remekműve, a viktoriánus neogótikus építészet egyik legfontosabb alkotása. A korábban Viktória-pályaudvar néven ismert épületen brit építészek indiai szakemberekkel dolgoztak együtt. Később Csatrapati Szivádzsiról nevezték el, aki egy, a mogulok ellen harcoló hadúr volt a 17. században. Terveit Frederick William Stevens brit építész készítette a londoni San Pancras pályaudvart mintájára. A neogótikus stílusú pályaudvar kupoláival, tornyaival, csúcsíveivel oszlopaival, minaretjeivel, különleges alaprajzával a két kultúra találkozásának egyik legfontosabb alkotása, a „gótikus városnak” nevezett Mumbai egyik jelképévé vált. Az épület alapanyaga homokkő és mészkő, belső termeinek díszítéséhez többek között márványt is használtak.
Védett terület: 49,18 ha, puffer zóna: 43,43 ha, hivatkozás: 231
Sáh Dzsahán1639-ben úgy döntött, hogy a birodalom fővárosát a Delhitől délre fekvő területre költözteti át. A később Sáhdzsahánábádnak nevezett várost 1639. április 29-én alapították. Az erőd kilenc évvel később készült el, befogadóképessége ötvenezer fő körül lehetett, építése hatszázezer rúpiába került. 1653-ra a város homokkő falai közel kétezer-hatszáz hektár területet határoltak, lakosainak száma elérte a négyszázezret. Területére tizenegy kapun keresztül lehetett bejutni, a falakat huszonhét torony tagolta. Az erődöt három oldalról egy több mint másfél kilométer hosszú masszív fal védelmezi, negyedik oldalról a Jamuna-folyó határolja. Alaprajzára a merőleges vonalak jellemzőek. Az épületegyüttes folyópart felőli részén alakították ki a császári lakosztályokat és az adminisztrációs célra használt pavilonok sorát. Főbejárata a Lahor-kapu, ahonnan egy fedett bazár vezet egy udvarra, amelynek hátsó részén található a nyilvános kihallgatások csarnoka. A két legdíszesebb pavilon a nők lakrésze, a Rang Mahal (Festett Palota) és a magánkihallgatások csarnoka. A magánkihallgatások csarnokában állt a híres Pávatrón, amit Nádir Sah Delhi 1739-es kifosztásakor Perzsiába vitt. Az erődkomplexum a Mogul Birodalom fővárosának szerepét töltötte be 1857-ig, amikor a brit indiai kormány az utolsó mogul uralkodót, a szipojlázadás szimbolikus vezetőjét, II. Bahádur szultánt száműzte. 1947-ig, India függetlenségének elnyeréséig a britek katonai támaszpontként használták, és később is évekig az indiai hadsereg ellenőrzése alatt állt. Ma India szuverenitásának jelképe és Delhi egyik legfőbb turistalátványossága.
Védett terület: 1,86 ha, puffer zóna: 14,66 ha, hivatkozás: 1338
A Dzsantar Mantar obszervatóriumot II. Szavái Dzsaj Szingh építtette a 18. század elején, 1727-1734 között. A tizenhat épület az akkoriban ismert csillagászati műszerek felnagyított másolata, ami számos építészeti és technikai újítást tartalmaz. Az épületek kőből és fémből épültek. A megfigyeléseket szabad szemmel végezték. Egyes műszereit a mai napig használják, például a monszun idejének előrejelzésére. Ez a legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt ilyen jellegű építmény egész Indiában, előképe az Ulug bég által építtetett szamarkandi csillagvizsgáló volt. A nagyméretű műszerek között vannak napórák, valamint a horizont és a zenit ívét és a bolygók mozgását megmutató eszközök is. Az alapító kapcsolatban állt külföldi kutatókkal is, ennek következtében a csillagvizsgáló kialakításakor figyelembe vették a nyugati tudományos eredményeket is.
A Himalájánál idősebb Nyugati-Ghátok egy hegyvonulat az indiai szubkontinens nyugati partvonala mentén. A hegylánc párhuzamosan fekszik a partvidékkel, 30-50 kilométerre az óceántól és Kerala, Tamil Nadu, Karnátaka, Goa, Mahárástra és Gudzsarát államokon halad keresztül. Mintegy 140 000 négyzetkilométernyi területet foglal el. A folyórendszer, amelynek vízgyűjtőjét képezi, India területének mintegy 40%-ának vizeit vezeti el. Magashegyi erdei ökoszisztémája befolyásolja az indiai monszunt és enyhíti a régió trópusi klímáját. A Nyugati-Ghátok átlagos kiemelkedése 1200 méter, egyharmadát erdő borítja. Egyike a világ nyolc nagy biodiverzitás-gyűjtőjének: több mint 5000 virágos növény faj, 139 emlősfaj, 508 madár- és 179 kétéltűfaj (65% endemikus), 157 hüllőfaj (62% endemikus), 219 halfaj (53% endemikus) otthona. Legalább 325 veszélyeztetett faj él a Nyugati-Ghatokban, ezek közül 129 faj sebezhető, 145 veszélyeztetett és 51 kritikusan veszélyeztetett. A helyszín összesen 39 részből áll köztük nemzeti parkok, állatrezervátumok, tigris menedékek és védett erdős területek.
Védett terület: 736 ha, puffer zóna: 3 460 ha, hivatkozás: 247
A helyszínhez hat Rádzsasztán állambeli város Csitorgarh, Kumbhalgarh, Szaváj Madhópur, Dzshálávár, Dzsaipur és Dzsaiszalmer erődjei tartoznak. Az épületegyüttesek a 8. és 18. század között virágzó rádzsput államok hatalmának és gazdagságának jelképei. Némelyikük kerülete eléri a húsz kilométeres hosszúságot is. Falaikon belül városközpontokat, palotákat, kereskedelmi központokat, alakítottak ki, az itt álló templomok egy része régebbi még az erődöknél is és ma is sok vallásos látogatót vonzanak. A városokban udvari kulturális központok fejlődtek ki ami kedvezett az oktatás a képzőművészetek és a zene fejlődésének. Az erődök építésekor kihasználták a természetes környezet védekezésre alkalmas elemeit, például a magas sziklákat, a sivatagokat, folyókat és sűrű erdőket. A városokban kiterjedt vízgazdálkodási rendszereket építettek ki, amelynek egy részét mai is használják. Chittorgarh erdője évszázadokon keresztül fejlődött, Kumbhalgarh nagy része egy hosszabb építési fázison belül kialakult. Gagrun (Dzshálávár) a víz által védett erődök egy példája, Dzsailszamer egy sivatagi hegyi erőd, az Ámbér-erőd (Dzsaipur) a rádzsput-mogul udvari erődök közé tartozik, míg a Ranthambhaur (Szaváj Madhópur)egy erdős területen épült ki.
Védett terület: 90 540 ha, puffer zóna: 26 560 ha, hivatkozás: 1406
A nemzeti park a Himalája nyugati részén található, Észak-Indiában, Himácsal Prades államban. A 90 540 hektáros védett terület jellegzetességei a magashegyi gleccserek amelyek megolvadt vize folyókat táplál és a természetes víztározók. Ez a vízkészlet életfontosságú az alacsonyabban fekvő területek több millió lakosa számára. A park 2000 és 6000 méter tengerszint feletti magasság között terül el, egyike a Himalája legnagyobb biodiverzitású térségeinek, huszonötféle erdőtársulással és számos állatfajjal, köztük veszélyeztetett állatokkal. A palearktikus faunatartomány és az orientális faunaterület határán helyezkedik el, élővilágában megtalálhatóak mindkét térség jellemzői. Eddig 805 edényes növényfajt, 192 zuzmófajt, 12 májmohafajt, 25 mohafajt, 31 emlősfajt, 209 madárfajt, 9 kétéltűfajt, 12 hüllőfajt és 125 rovarfajt azonosítottak benne. A park északnyugati határánál alakítottak ki egy 26 560 hektáros puffer zónát, ami az emberi megtelepedéstől védi a parkot, ott ahol legnagyobb a környező területek népsűrűsége. A helyszínhez tartozik ezen kívül két rezervátum is, az egyik lakatlan de legeltetést folytatnak a benne, a másikban 120 lakos él.
Védett terület: 4,68 ha, puffer zóna: 125,44 ha, hivatkozás: 922
Lépcsős kutak építése már az i. e. 3. évezredtől egy tradicionális talajvízgyűjtő és -tároló módszer volt az indiai szubkontinensen. Az idők során az egyszerű, földbe ásott gödrök többemeletes művészeti és építészeti alkotásokká fejlődtek. A 11. században épült kút egy fejtetőn álló templomra hasonlít, így akarták a víz iránti tiszteletüket kifejezni. Az építmény négy emeletes, oldalfalait magas művészi színvonalú szobrokkal és domborművekkel díszítették. A több mint ötszáz nagyméretű és több mint ezer kisebb faragvány vallásos, mitológiai, és világi jeleneteket ábrázol többször is irodalmi alkotásokra utalva. A legmélyebb, negyedik szintet 23 méter mélységben alakították ki a 9,5 méter hosszú és 9,4 méter széles medencéhez vezet. A kút tájolása kelet-nyugati irányú, hozzá tartozik a tetejénél egy lépcsős folyosó, egyre kisebb szintek pavilonok maradványaival és a medence. Az épület szerkezete a hiányzó pavilonok ellenére is könnyen felismerhető. A 13. századtól a közeli Szaraszvati folyó medre megváltozott, a kutat nem tudták tovább használni, ennek köszönhetően díszítőelemeivel együtt jó állapotban maradt meg.
Védett terület: 23 ha, puffer zóna: 57,88 ha, hivatkozás: 1502
Nálanda régészeti helyszíne India Bihár államának északkeleti részén található. A 23 hektáros lelőhelyen az i. e. 3. századtól az i. sz. 13. századig, Nálanda kifosztásáig datálható maradványokat tártak fel. Az épületek szerkezetének változásán (először sztúpák köré csoportosuló később lineáris észak-déli tájolású épületek) tanulmányozható a buddhizmus vallássá fejlődése, a szerzetesi életforma és az oktatás kialakulásának folyamata. Az itt alapított egyetem (korának legnagyobb és legkorábbi oktatási központja a térségben) évszázadokon keresztül fennállt, módszereit átvették az Indiai szubkontinensen és a Délkelet-Ázsiában működő hasonló intézmények. A területen többek között sztúpákat, tizenegy vihárát, tizennégy templomot, szentélyeket azonosítottak, fogadalmi tárgyakat, stukkódíszeket és kőből vagy fémből készült műalkotásokat találtak, amelyeknek egészen a Maláj-félszigetig kimutatható a hatása. Az ásatásokkal egy időben elvégezték a romok konzerválását is.
Védett terület: 178 400 ha, puffer zóna: 114 712 ha, hivatkozás: 1513
Az észak-indiai Szikkim államban fekvő nemzeti park arról nevezetes, hogy itt található az egy védett övezeten belüli egyik legnagyobb magasságkülönbség, több mint 7000 méter. A Himalájában lévő alig 178 400 hektáros terület 1220 és 8586 méteres tengerszint feletti magasság között terül el, ott ahol a hegység a legkeskenyebb. A tájra jellemzőek a meredek völgyek, a hóborította hegycsúcsok, (köztük a világ harmadik legmagasabb csúcsa a Kancsendzönga), a hegyi tavak, a gleccserek és az érintetlen erdők. A védett területen számos endemikus és veszélyeztetett növény- és állatfajt azonosítottak, a térségben található India egyik legösszetettebb ökoszisztémája. Az ázsiai hegyvidékek közül itt dokumentálták a legtöbb növény- és emlősfajt. A hegyvidék kulturális hatása is számottevő, a térség lakosai szentként tisztelik a hegyeket és fontos találkozási pontja a különböző vallások híveinek.
Védett terület: 99 ha, puffer zóna: 1410 ha, hivatkozás: 1321
A világörökségi helyszínhez Le Corbusier 17 épülete tartozik, amelyek hét országban, Argentínában, Belgiumban, Franciaországban, Németországban, Indiában, Japánban és Svájcban találhatók. A kiválasztott épületeket új elgondolások alapján emelték, komoly hatást gyakoroltak távolabbi környezetük építészetére is és globálisan terjesztették a modern mozgalom eszméit. Az 1910-es és az 1960-as évek között épültek, modernizálták az építési technikákat és alkalmazkodtak a 20. századi igényekhez. Néhány épület nem sokkal elkészülése után világhírnévre tett szert, köztük a Villa Savoye a mozgalom egyik jelképe, a Unité d’Habitation a modern lakóházak prototípusa, és a ronchampi Magasságos Miasszonyunk-kápolna az egyházi építészet forradalmi megközelítése miatt.
Védett terület: 535,7 ha, puffer zóna: 395 ha, hivatkozás: 1551
Ahmadábád városa Gudzsarát államban a Szábarmati folyó partján fekszik. A települést a 15. században alapította Ahmad Sah szultán a Gudzsaráti Szultanátus fővárosaként. Fallal körülvett történelmi városrésze sok emléket őrzött meg a szultanátus korából, közülük kiemelkedik a Bhadra erőd, a városközpontot körülvevő falak és kapuk, számos mecset és síremlék. Későbbi korokból hindu és dzsain templomok maradtak fenn. A város szerkezetének meghatározó elemei a szorosan egymás mellé épített tradicionális lakóépületek, kapukkal ellátott utcák és olyan jellegzetes építészeti elemek mint például a madáretetők, közkutak és vallási intézmények épületei. A település hat évszázada mint Gudzsarát állam fővárosa folyamatosan virágzik, fejlődése napjainkban is tart.
Védett terület: 66,34 ha, puffer zóna: 378,78 ha, hivatkozás: 1480
Amikor a 19. század második felében Mumbai a világkereskedelem egyik központjává vált egy ambiciózus építkezési projektbe kezdtek ami két részletben, a 19. és 20. században valósult meg. A 19. századi épületeket viktoriánus, míg a 20. századiakat szecessziós stílusban építették fel. A viktoriánus korban jellemzően nagy középületeket emeltek úgynevezett indo-gótikus stílusjegyekkel, ahol a 19. századi neogótikus formákat indiai jellegzetességekkel ötvözték. Ezen kívül a helyi klímához alkalmazkodva balkonokat és verandákat alakítottak ki. A későbbi, szecessziós épületek közé tartoznak Mumbai ikonikus mozitermei, valamint számos lakóház amelyeken szintén felismerhetőek a helyi építészet stílusjegyei. A világörökséghez tartozó épületek gyakorlatilag teljesen megőrizték eredeti formájukat, díszítőelemeiket és funkciójukat.
Védett terület: 710 ha, puffer zóna: 2 205 ha, hivatkozás: 1605
Dzsaipur megerősített városa India északnyugati államában Rádzsasztánban található. 1727-ben alapította II. Sawai Jai Singh. A régió más, hegyes részeire épített városokkal ellentétben egy síkságon épült fel. Várostervezésére hatottak a védikus építészet elemei. Az utcaképhez hozzátartoznak a központban egymást metsző oszlopsorok, amelyek nagy köztereket határolnak. A főutak mellett épült piacok, templomok, lakóépületek homlokzata egységes. A városképben ősi hindu, mogul és nyugati stíluselemek egyaránt felismerhetőek. A városszerkezet mint egység nyugati jellegű míg a negyedek elosztása tradicionális hindu felfogást követ. Az alapvetően kereskedelmi célokra létrehozott település a mai napig őrzi kézműves és kereskedelmi hagyományait.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Argentína, 
Belgium, 
Franciaország, 
Németország, 
India, 
Japán és 
Svájc közös világörökségi helyszíne
