Az iszlám művészete

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Arab mozaik (735)
Ibn Battúta (1304-1369) földrajzi író

Az iszlám művészete a muszlim kultúra és hagyomány művészeti megnyilvánulása. Fő sajátossága a hitben gyökerező dogmák szigorú tiszteletben tartása, sok esetben kiegészítve az iszlám kultúra területi kiterjedésén alapuló helyi sajátosságokkal. Az iszlám vallás, térhódítása során érintkezésbe került a szomszédos, vagy meghódított területek művészeti hagyományaival: a keresztényekével Jeruzsálemben és Bizáncban, a hellenisztikus ókori kultúrával Szíria területén, a Szászánidákéval Perzsiában (a mai Irán), fejlődése során hatottak rá a török népek hagyományai Közép-Ázsiában, érintkezésbe került az indiai szubkontinens civilizációjával, befolyásolta Délkelet-Ázsia művészeti arculatát. E keveredés eredményeként sajátos stílusvilágot alakított ki, amelyben a világ színgazdagsága iránti csodálat, a témák és anyagok fantáziadús felhasználása nyilvánul meg.

Jellemző vonásai[szerkesztés]

A muszlim kultúra jellegét alapvetően három tényező határozza meg:

  • A vallás kialakulása történelmi szempontból viszonylag későn, a 7. század első harmadára esik. A különböző gyökerű, akár évezredes civilizációk talaján alakította ki új formavilágát, amit meghatároz, hogy milyen módon telepedett rá, vagy utasította el az elfoglalt területek kultúráját, illetve építette be a saját elképzeléseibe.
  • az új hit előírásai, vagy elvárásai.
  • Az iszlám különleges építészeti megoldásokat igénylő építménye, a mecset kialakítására vonatkozó elvárások.

A művészet, különösen a szúfizmus térhódításának korától az isteni átlényegülést szolgálta, de például az írásművészetnek már a kezdetektől misztikus jelentősége volt. A 12. század folyamán különösen az Iránban kifejlődő perzsa nyelvű költészet jelentősen hatott a művészetek alakulására is. A teljes iszlám világ kulturális hagyományai azonban a vallási és etnikai sokféleség miatt rendkívül változatosak, mással össze nem téveszthetők és nagy formagazdagsággal rendelkeznek. Az iszlám találkozása a késő ókori, főleg görög mediterrán világ kultúrájával nem csak a művészetet, hanem az arab tudományt, (matematikát, technikát, természettudományokat) is jelentősen befolyásolta.

Összességében nem létezik olyan alapelv-rendszer, amely meghatározta a művészet fejlődésének irányát az iszlámban, azonban elmondhatjuk, hogy az iszlám kiinduló kinyilatkoztatása, a Korán tartalmaz részeket, amelyek irányt mutattak a művészethez való hozzáálláshoz.

Képtilalom az iszlámban[szerkesztés]

A Koránban nincs olyan kijelentés, ami konkrétan ellenezné az élőlények ábrázolását. A művészettörténészek álláspontja[1] jelenleg az, hogy a képtilalom a Földközi-tengeri mediterrán, illetve később Indiában és Közép-Ázsiában megtalálható gazdag képi világtól való idegenkedés eredménye. Bár a Korán azt írja, hogy csupán isten képes életet teremteni,[2] a vallás szükségszerű alapvető jellegzetessége a bálványok elutasítása[3] így az élet ábrázolását a muszlim teológusok bálványimádásnak tekintették. Néhány hadísz leírja, hogy az utolsó ítélet napján a művészeknek életet kell lehelniük alkotásaikba, amennyiben ez nem sikerül, a pokolra kerülnek. Mivel a hit önmagában képpel nem kifejezhető, így az istennek való alávetettség vagy a jámborság csak az írásművészet kifejlesztésével volt elképzelhető. Általános vélemény, hogy a muszlim „anikonizmus”, ellentétben az ikonoklasztáziával, vagyis a képmások erőszakos elpusztításával, amely csupán ritkán és a későbbi időkben történt, az ilyen képektől való vonakodásból eredt. Ez kezdetben társadalmi és lélektani, mintsem ideológiai volt.

Sokak szerint a hitet nem lehet képileg ábrázolni, ezért az írás felé fordultak, és a kalligráfiát egyfajta szent művészetté fejlesztették ki. A művészek számára a szent iratok nem váltak az inspiráció állandó forrásává. A leggyakoribb téma az iszlám művészetében a Paradicsom ábrázolása, amelyhez rendkívül pontos leírások szolgáltatták a művész számára a forrást. Ennek egyik következménye az, hogy amíg a keresztény, zsidó vallások esetében a művészek elsősorban a vallásos hit megerősítését látták a művészi ábrázolás céljának, addig főként az iszlám korai időszakaiban inkább a mindennapi használati tárgyak és kézművesség díszítőelemei kerültek előtérbe.

Bár a 13. század után, főként az iráni befolyás hatására a hit lehetett csak a művészetek inspirálója, a képtilalom rendkívül rugalmas volt. Már kezdetben hatott a művészetekre a Korán paradicsomábrázolása, hiszen ezek meglehetősen pontosan szerepelnek a szent könyvben és a hagyományokban. A 8. század elejéről a damaszkuszi nagymecset mozaikdíszítése a muszlim paradicsomot is ábrázolta, de előfordul a 16. századi mogul inda képábrázolásaiban is.

Építészet[szerkesztés]

Vallási építészet[szerkesztés]

Az iszlám vallás mindenkori kiterjedési területén található építészetnek vallási- vagy világi megkülönböztető csoportosításával csínján kell bánnunk. Erre egyrészt azért kell felhívni a figyelmet, mert az iszlám - mint (állam)vallás - olyan nagymértékben beleivódik a mindennapi élet és hatalom szférájába (jog, intézmények, rítus, művészet, mindennapi tevékenységek), hogy az ezeket kiszolgálni hivatott építészet alapvető funkcionális-, szerkezeti-, anyaghasználati-, valamint formaképzési tekintetben nagyfokú hasonlóságát eredményezi.

Másrészt - főleg a hatalmi rend (szultán, szultána, nagyvezir - alapítványok által támogatott létesítményekben (mai szóhasználatban nagylétesítményekben, komplexumokban) - többfajta funkciójú építmények csoportosulnak (pl.: medreszék, amelyek nemcsak vallási, rituális és/vagy oktatási, de esetenként szociális (szegénykonyha, kórház, aggok háza) vagy tudományos (könyvtár, csillagvizsgáló)). Esetenként pedig még történelmi emlékhelyek is tartoznak hozzájuk (kümbet, türbe, sírkert). Ezek a komplexumok megjelenésük különbözőségét nem annyira funkcionális tartalmuktól, mint inkább a regionális hovatartozástól, vagy a stílusfejlettségi szinttől (korszaktól) kapják.

Épülettípusok[szerkesztés]

A cordobai nagymecset
Konya: Selimiye dzsámi
Isztambul: Hagia Szophia
Isztambul: Hagia Szophia: Épületbelső
A Kék Mecset
Kék Mecset: Minbar
Mevlana-komplex (kolostor-mauzóleum-múzeum)

mecset (arab: masztzsid):

Az arab szó jelentése: az imádkozás, a földre borulás helye; lényegében imahely, az iszlám vallási szertartás kollektív gyakorlásának nyilvános létesítménye. Építészeti tekintetben többféle változata van. Állhat egyedülállóan, de a jelentősebb mecsetek általában a vele funkcionális kapcsolatban álló létesítmény(ekk)el építménycsoportot alkotnak (előkert rituális kúttal, medresze, esetleg kolostor). Azokat a mecseteket, amelyek számára engedélyezett a pénteki khutbá szertartás, nagymecsetnek, péntekmecsetnek, illetve dzsáminak nevezik. A köznapi szóhasználatban, de gyakran az építészeti szakirodalomban a dszámikat is csak mecsetként nevezik.

A korai mecset egyszerű épület volt, hasonlított Mohamed próféta medinai házára, amelyhez egy szószéket, minbart építettek, hogy a nagy tömeg is hallhassa a próféta hangját. A mecset nemcsak vallási célokat szolgált, hanem a közösségi viták színhelye, egyben a bíróság is volt. A mecsetekben napjában többször összegyűltek a hívők, hogy elmondják egyszerű imájukat.

Al-Valid kalifa vezette be a próféta medinai házának felépítésekor a mihrab (patkóíves imafülke) használatát, amely eredetileg egy falba vájt mélyedés volt, és a mekkai Kibla (Kába)irányát jelezte a mecsetekben és/vagy a madraszák udvarán. Ezért itt falat is emeltek és ebben az irányban térdre hajolva imádkoztak a hívők. Hogy megvédjék őket a tűző naptól, a madraszák udvara körüli oszlopcsarnokokat lefedték.

dzsámi (arab: masztzid-e dzuma):

más néven: nagymecset, péntekmecset. Kizárólag ebben lehetett elmondani a pénteki khutbát. A korai időkben minbarnak nevezték, és sokáig még az olyan híres masztzideket is így nevezték, mint pl. a kairói Ibn Túlúnt. A dzsámi elnevezés a fátimida korban keletkezett. Nem véletlen tehát, hogy például a híres korai kollektív imahelyek is csak mecsetként ismertek. Kezdetben csak az omajjáda állam nagyobb városaiban létesíthettek egy-egy khutba-mecsetet (Bagdad és Kairó kivételével, ahol a lakosságszám ezt szükségessé tette). Ez a gyakorlat a későbbiekben megváltozott, feltehetően azért, mert - korabeli írások szerint - egy egy khutba-mecset csak egy-egy ritusnak adott otthont. Korai épületek Kairóban: Amr mecset(641), Al-Fusztat (698), Ibn Tulún (879), al-Azhar (970-972), al Hákim (990-1013), Bajbasz mecset (1266-1269), s ezek mindvégig meg is tartották a khutba jogát.

A dzsámik alaprajzszervezés, szerkezeti kialakítás és környezetbe illeszkedés tekintetében a következőként csoportosíthatók:

  • az arab típusú,
  • a (szeldzsuk)török típusú,
  • a kifejlett török/oszmán nagymecset típusúak.

Az arab típusú dzsámi (nagymecset)

Az arab típusú dzsámi - feltehetően a perzsa építészeti előképek (apadana) hatására - horizontálisan elterülő, karcsú, ívekkel összekötött, gyakran színezett oszlopok csarnokaként jelenik meg. A teret az oszlopsorok osztják hajókra. Az ívek és az oszlopok összetett rendszerben kapcsolódnak egymáshoz, néhol egész furcsán keresztezik egymást.

Az arab típusú dzsámi leghíresebb példája Európában a córdobai nagymecset (Spanyolország), amelyet a 8. században kezdtek építeni.

A szeldzsuk-török típusú dzsámi (nagymecset)

A szeldzsuk és oszmán típusú dzsámi alaptípusa négyzet alaprajzú, közepén főkupola, körülötte négyoldalt egy-egy félkupola, a négyzet csúcsain pedig még egy-egy kisebb, alacsonyabb kupola van. (Gyönyörű szeldzsuk példája a konyai Szelimije-dzsámi). A lépcsőzetesen elhelyezett kupolák a belső teret is meghatározzák. A minaretek karcsú erkélygallérral övezett, rendkívüli magas tornyokká fejlődtek. A török dzsámik egyik híres példája Ahmed szultán nagymecsetje, amely a 17. században épült Konstantinápolyban, amely kék és fehér növényi motívumokat ábrázoló kerámiacsempéből készült díszítése miatt Kék Mecset néven ismert.

Az oszmán-török (kifejlett) típusú dzsámik

A török-oszmán birodalmi terjeszkedés során elfoglalt bizánci területeken megismert és átvett építészeti hagyományok befogadásával és tovább fejlesztésével alakult ki. Előképe a bizánci építésű Hagia Szophia, amelynek nyomán a legnevesebb oszmán építész, Mimar Koca Sinan a 16. században létrehozta Edirne és Isztambul képét a mai napig meghatározó rituális épületegyütteseit.

Általánosan: az iszlám mecsetek, dzsámik(nagymecsetek), olyan épületek, ahol a hívők közös imára gyűlnek össze. A minbar, azaz a szószék kivételével a belső terük általában szinte bútorozatlan, ezért a belső térszervezés egyszerűnek tűnik. A díszítés jellegzetessége, hogy sem a festészetben, sem stukkódíszeiben általában nem találhatók emberi alakok, amelyek pedig más kultúrterületek művészetében a lelkiséget és az érzéseket jelenítik meg.

Mecsetté alakított más épületek:

Az iszlám hódítások alkalmával sok, használaton kívülivé vált épületet alakítottak át mecsetté (II. Kürosz sírja Pasargadaiban, perszepoliszi Apadana, palmirai Bél-templom, bizánci Hagia Szophia).

medresze (madrasza):

A teológiai (a Korán, az exegézis, a hagyomány) és a kánonjog oktatására létesített felső szintű iskola. A 10. századi Khoraszánból ismertek kicsinyek voltak, rendszerint egyetlen tanár körül jöttek létre és csak kis mértékben különböztek a mecsetekben működő závijáktól. A 11-12. századi szeldzsuk korban a madraszák állami intézmények voltak, alapítványi járadékokból működtek (Kayseri: Hatuniye-komplexum).

minaret:

Az a torony, ahonnan naponta ötször felhangzik az imára szóló felhívás. Ezért a minaret a mecsetépítés lényeges eleme. Később - bár sohasem önmagában - sok magánalapítvány (madrasza, kánkáh vagy mauzóleum) kiegészítője. Eredete Szíriában valószínűleg a négyszögű római kori őrtornyokra vezethető vissza. A minaret elnevezés (az arab nár = tűz szóból) arra vall, hogy esetleg az iszlám kor előtt , Szíriában és Iránban jeladásra használt tűztornyoktól is származhat. Az iszlám imahelyek és később más vallási-szociális épületegyüttesekhez társított minaretek és az imaerkélyeik száma az illető intézmény tekintély-fokozatát is jelzi.

kolostor (arabul: kánkáh, törökül: tekke):

Iszlám szerzetesrendek építményei (derviskolostor, a szerzetesrend rituális életmódjához igazodó - többnyire többfunkciós - létesítmények. Legalább egyszemélyes cellákból, fűthető betegszobákból, konyhából, a közös szertartásokhoz szükséges gyűléstermekből, valamint a sejk(ek) szobáiból álltak. Ismertebbek a bektási-rend kolostorjai (Pécs-Tettye) és a mevlevi (kerengő) dervisrend kolostorjai (Mevlana Múzeum és kolostoregyüttes,

mauzoleum (kümbet):

(arabul: kubba, turba; perzsául gonbad) Monumentális sír vagy sír számára készült épület. A mauzoleumok gyakoriak voltak a hellenisztikus, az iráni és a kora keresztény hagyományokban. Valószínű, ez a magyarázata annak, hogy kezdetben a mohamedánok idegenkedtek tőlük. A Számarrán túl fekvő Kubbat asz-Szulajbijja (valószínűleg a 860-as évekből) alighanem a legrégebbi fennmaradt mohamedán mauzóleum, de vannak bizonyítékok arra is, hogy a mauzóleumokat a késői omajjáda-kortól kezdve, (tehát 750 előtt is) megtűrték.

A szeldzsuk korban Anatóliában létesített mauzóleumok elnevezése: kümbet (Konya: szeldzsuk szultánok kümbetje az Alaaddin-dombon, Kaiseri: Harun(?)-Hatun síremlék).

türbe

Muszlim - a mauzóleumnál szerényebb - sírbolt, melyet ismert személyeknek állítottak. A türbék először a 11. századi szeldzsuk építészetben jelentek meg Iránban, majd a szeldzsuk hódító terjeszkedés következtében fokozatosan terjedni kezdtek Anatóliában is. A türbeépítés hagyományát az oszmánok is folytatták (Gül Baba türbéje).

haram:

Szentély. Kevés mohamedán emlék számít szentélynek. Mekkán kívül Medina, Jeruzsálem és - a siita moszlimok számára – azok az iraki és perzsiai városok, amelyek kapcsolatba kerültek Alival és leszármazottaival. Közülük mindegyik bizonyos fokú menedékjogot is nyújt. A mecsetek nem tartoznak közéjük; az ortodox felfogás szerint még szent helyeknek sem számítanak.

haus:

Az egyiptomi mohamedán temetkezési gyakorlatban annak a tető nélküli, elkerített területnek a neve, ahol egy család sírjai vannak. Gyakran konyhák és fogadószobák is tartoznak hozzá. Némelyik haus nagyméretű volt, például az abbászida kalifáké Kairóban 1242-ből vagy későbbről, kibla-falán hét mihrábbal. Egyiptomban az elkerített temetési területek a ptolemaioszi, sőt a fáraó kori szokásokra vezethető vissza. Napjainkban más térségekben nem temetkeznek ily módon, de a 10. században bizonyosan léteztek hausok az egyiptomi befolyástól igen távoli Sirázban is.

Isztambul: Topkapi Szeráj
Granada: Alhambra

Világi építészet[szerkesztés]

A vallási építészetnél is jelzett okok miatt - főleg a hatalmi rend (szultán, szultána, nagyvezir, alapítványok) által támogatott többé kevésbé nyilvános közösségi létesítményekben (mai szóhasználatban nagylétesítményekben, komplexumokban) - többfajta funkciójú építmények csoportosulnak (pl.: madraszák, amelyek nemcsak vallási-, rituális-, és/vagy oktatási-, de esetenként szociális (szegénykonyha, kórház, aggok háza), vagy tudományos (könyvtár csillagvizsgáló), stb. Esetenként pedig még történelmi emlékhelyek is tartoznak hozzájuk (kümbet, türbe, sírkert). Ezek a komplexumok megjelenésük különbözőségét nem annyira funkcionális tartalmuktól, mint inkább a regionális hovatartozástól, vagy a stílusfejlettségi szinttől (stíluskorszaktól) kapják.

iszlám világi épülettípusok[szerkesztés]

Uralkodói paloták Az iszlám építészet külön fejezetét alkotják. Legelső példáik a Quseir Amra-i, a msatti, a szamarai és a bálkuvarai paloták, amelyek a 8. és 9. században keletkeztek. Méreteiket tekintve valóságos városok ezek, magas, tornyokkal ellátott falak veszik őket körül, középen hatalmas udvarral. A díszudvar rendszerint a paloták trónterme előtt húzódó sétány. Előtér, amelyet katonai díszszemlék és követfogadások céljára alakítottak ki. Számarrában és al-Ukhardijban, akárcsak Versailles-ban, egészen kivételes szépségű az építészeti megfogalmazásuk. Világhírű példa a granadai Alhambra palotakomplexum, melynek Középpontját két nyitott udvar alkotja: egy nagy, amelynek medencéjét mirtuszfák sora szegélyezi, és egy kisebb az oroszlánokkal díszített kúttal (oroszlánudvar).

A díván nemcsak mint intézmény, de mint az uralkodói palota kiemelt jelentőségű része is, tulajdonképpen az uralkodás helyszíne. Az adókkal, földadományokkal, kegyes alapítványokkal és a katonai ügyekkel foglalkozó kormányhivatal középkori megfelelője (a fogalom jelentése később kibővült); hatáskörébe tartoztak azok az eszközök, amelyekkel a kancelláriában (díván al-ínsú) megfogalmazott fejedelmi határozatokat végrehajtották. Minden dívánnak megvolt a maga oklevéltára, ám ezek közül kevés maradt fenn. A kivételek egyike az Oszmán Birodalom archívuma a Topkapi Szerájban – ma Basvekalet Arsivi.

hajr: körülvett liget kószáló vadállatokkal (a bizánci paradiszosz). Az olyan nagy iszlám palotákat tették kellemessé, mint pl. a Kaszr al-Hajr al-Garbi és a Kaszr al-Hajr as–Sarki Szíriában, vagy a számárrái Dvavszak al-Khánkáni, továbbá a 10. századi bagdadi Abbászida palota.

hárem (arabul: harím): nemcsak a palotáknak - de a lakóházaknak általánosan - az a nyilvánosságtól elzárt része, ahol a család nőtagjai laktak.

káa: központi fogadócsarnok a kairói palotákban egy, két, vagy négy ívánnal, rendszerint fedett középső térrel. A mohamedán topográfusok a „káa” kifejezést az egész palotára használták, vagyis náluk a fogadótermet, a lakórészeket és a melléképületeket együttesen jelentette.

funduk: (a bizánci görög pandokheion szóból) fogadó. A fundukok architektúráját ritkán lehet megkülönböztetni a khánokétól. A külföldi – főleg genovai, pisai, amalfi, firenzei, velencei – kereskedőknek megvolt a saját külön fundukjuk (olaszul: fondaco) olyan kereskedőtelep, ahol az ott élő idegenek lakóhelye, irattára s temploma is állt, továbbá azon árucikkek központi raktára, amelyekkel kereskedtek. Általában sajátos önkormányzattal is rendelkeztek.

hammám: Fürdő. Az első kalifák a római/bizánci fürdőket rituális megtisztulás iszlám követelményének megfelelően átalakították. A hideg csarnokot (frigidarium) megszüntették, az öltözőhelyiséget (apodyterium) pedig kibővítették. Ebből nyíltak az árnyékszékek, továbbá egy langyos csarnok (tepidarium) és egy vagy több forró terem (caldariuim), amelyet a padló alatt elhelyezett csövek fűtöttek római módra (hypocaustum), a kazánt kívülről táplálták. A nemeket szigorúan elkülönítették. Valószínű, a fürdők ellen felhozott elítélő vélemények tükröződnek az Ezeregy éjszakában, amelybe általában a hullarablók kedvelt tartózkodási helyeként említik őket. Ennek ellenére a társadalmi érintkezés színhelyei maradtak, és a Kuszajr Amrában, valamint a Khirbat al-Mafdzsarban levő omajjáda-kori fürdőkhöz pompás társalgótermek csatlakoztak.

kajszárijja (Töröko: bedesten): (valószínűleg a császári piacok bizánci elnevezéséből): lezárható piac az értékes árucikkek – finom kelmék, ékszerek, fűszerek stb. – árusítására és raktározására, gyakran éjjeliőrök felügyeltek rájuk. Törökországban az ilyen piacokat általában bedesten-nek hívják. Az ankarai ACM múzeum egyik épülete is eredetileg bedesten volt.

karavánszeráj, (khán, han, Perzsiában: ribát, vagy rubát): Szállást és némi védelmet nyújtott és alkalmat az üzletkötésre a kereskedőknek, és lakhelyet a kormánytisztviselőknek. Némelyik vidéki khán-ról tudjuk, hogy kegyes alapítvány volt, de a városiak általában nem. Az utóbbiak révén a helybeli előkelőségek „megcsapolhatták” a nemzetközi kereskedelmet. Egyes uralkodók - mint a szeldzsukok - kifejezetten támogatták a khanok létesítését (pl.: a Sultanhanik Kayserinél és Aksaraynál).

barid: Postaállomás, posta. Külső megjelenésében valószínűleg nem nagyban különbözhetett a karavánszerájoktól; megállóhelyként szolgált a főbb útvonalak mentén, ahol a hivatalos futárok megpihenhettek és lovat válthattak, vagy átadták az üzenetet váltójuknak. A posta (barid) már az Abbászidák idejétől fontos intézmény volt. A mameluk kori forrásokból többet is megtudhatunk róla: (egyébként ekkor már postagalambokat is használtak), a mongolok idejében pedig Gházán kán (1296-1304) postaállomások (jámok) láncolatát hozta létre, amely Perzsiát és Irakot összekötötte Közép-Ázsiával és Kínával.

miszr, (amszár): pl.: Kairouan vagy al Kúfa)

Erődök, várak (pl.: Isztambul, Alanya, Konya, ar Rijád)

Kikötők, arzenálok: (pl.: Alanya)

Palotakertek: pl.: Isztambul, Alhambra, a Szudi-ak palotája Rijádban)

Hidak (pl.: Visehrad, Szolnoki fahíd)

Ismert építészek, építőmesterek[szerkesztés]

Képző- és iparművészet[szerkesztés]

Kalligráfia[szerkesztés]

A kalligráfia az iszlám művészet egyik legfontosabb ága, mert a muszlimok hite szerint istenük a Koránban nyilatkoztatta ki magát, tehát a betűk is szentek. Az, hogy az iszlám hagyományosan tiltja az emberek ábrázolását, a muszlim művészeket arra ösztönözte, hogy virág, növény valamint geometrikus motívumokon, valamint az arab betűkön alapuló díszítőstílust dolgozzanak ki. (Az építészetben ez különösen a hullámvonalas arabeszkekben tükröződött.) A kalligráfia művészeti ággá vált, a 10. századra hat klasszikus írásfajta alakult ki. Szorosan összekapcsolódott a művészettel, és különösen Spanyolországban és Perzsiában egész falfelületeket borítottak a Koránból származó idézetek vagy a próféta szavai. Az iszlám díszítőművészet nem alkalmazza a tömeget és a térfogatot, csak a felület értékére koncentrál. A meglehetősen szűkös motívumrendszereken belül csak a vonalak ritmusa és a színek változatossága teremtett némi lehetőséget arra, hogy a művész megtörje a monotóniát.

Miniatúrafestészet[szerkesztés]

Muḥammad Arzānī anatómia könyv illusztrációja, a férfi
Muḥammad Arzānī anatómia könyv illusztrációja, a nő

A kalligráfia a könyvek illusztrálásának gazdag művészetét hozta létre. A könyvillusztráció másik fő ága a miniatúrafestészet volt, amely különösen a perzsa szafavidák és az indiai Mogul dinasztia uralkodása alatt virágzott. Az iszlám művészetének legkiemelkedőbb alkotásai a perzsa miniatúrák. Szellemüket és egész pompadús ábrázolásmódjukat tekintve ellentmondtak a próféta tilalmának, amely szerint az emberi alakot ábrázolni nem szabad. A miniatúrafestészet virágkorát a perzsa szépirodalom fellendülése előzte meg, s ez szolgáltatta az anyagot a miniatúrafestők számára.

Az iráni miniatúrák előfutárait a 13. századi bagdadi iskola ilyen típusú alkotásai között találjuk meg. Hariri elbeszélésének párizsi kéziratában monumentálisan felépített kompozíció ábrázolja Abu Szaid prédikációját a mecsetben. A mű stílusa inkább a mongol festészet alkotásaira emlékeztet, de sok közös vonást mutat a zománc és fajanszfestészettel is. A bagdadi miniatúrafestők nem a testek általános formáiból, hanem a foltok színértékéből indultak ki. Az alakok szabályosan oszlanak el a kép szélén, s az alkotás egy bizonyos merevséget mutat, a kolorit mégis gyengéd és finom, a színek áttetszőek és ragyogóak, a hideg és meleg tónusok kitűnő egyensúlyt mutatnak. E művészet nagyvonalúságával szemben a későbbi, ismertebb miniatúrák már kissé mesterkélten, túlzsúfoltan hatnak.

Sáhnámé, Irán, 16. század

Perzsa miniatúrák[szerkesztés]

A legrégibb perzsa miniatúrák a kínai, mezopotámiai és szíriai művészet sokféle hatását tükrözik. Helyenként a szászánida hagyomány is felismerhető. A nagy, erőteljes alakok betöltik a kép egész felületét, a kompozíciók egyszerűek, kevés alakot ábrázolnak. A 15. század elején kibontakozik a maga sajátos karaktere, a műfaj virágkora a Timuridák (15. század) és Szafevidák (16. század és 17. század) idejére esik. A perzsa miniatúrafestészet központjai: Herat és Iszfahán. Később nyugati hatás alá kerül, elveszti sajátos jellegét.

A bizánci és a középkori nyugati miniatúrákkal ellentétben a perzsának nincs vallásos vonatkoztatása. A Koránt csupán pompás címrajzok díszítették. A mesterek minden erejüket arra összpontosították, hogy történelmi mondákat és a népmeséket örökítsék meg. A 15. század miniatúrái lényegüket és rendeltetésüket tekintve már alkalmatlanok voltak az epikai témák ábrázolására. Azokat a ritka és értékes kéziratokat díszítették, melyeket a fejedelem őrzött, csak kevesek számára volt hozzáférhető, s egy túlfinomult kultúra jegyeit viselték magukon.

Az elbeszélő költemények illusztrációi heves harcokat, szorgos építkezéseket, otthoni jeleneteket, iskolákat, borbélyműhelyeket, zajos mulatozást, medencében fürdő nőket ábrázoltak. Ezeken a változatos ábrázolásokon a perzsa festők kedvelt alaptémájára bukkanunk: egy csodálatos, virágos, pázsitos kertre, amely sokszínű szőnyegként terül a néző szeme elé. az elbűvölő keretek ábrázolásaiban a perzsák sajátos szemléletmódja fejeződik ki, amely a világot káprázatos és gyönyörű, de mulandó színjátéknak látja. A muszlimok álmai tükröződnek itt a paradicsomi élet örömeiről. A perzsa festők az egész világot tarka színfoltok derűs játékává varázsolják: a mezők szőnyeghez hasonlítanak, és a csillagokkal telehintett égbolt virágos mezőkhöz. A hold áttetsző topázként lebeg az égen, és a felhők kígyózva tekeregnek. A alakja a perzsa művészetben is jelentős helyet foglal el. A háremek lakóit vonzóan, hosszú hajfonatokkal, hajlékony, csaknem lebegő járással ábrázolják.

A Gürnar és Aldasir című miniatúra a hős találkozását ábrázolja kedvesével. A vörös téglából épült palotát, a sárga kőlapokkal kirakott udvart, a sötét éjszakai égboltot, a virágokat és a lebegő madarakat a művész bensőségesen mutatja. A lovát fékező herceg méltóságteljes tartásában s az ajándékot felkínáló két lány alakjában a kor feudális életmódja is kifejezésre jut.

Behzad egyik képe

A perzsa művészek nem érzékeltették a térbeliséget. A perzsa miniatúra síkszerűen terül ki a könyvlapon, a tárgyak úgy helyezkednek el rajta, hogy alig-alig takarják el egymást.

Legrégibb és egyben leghíresebb mestere Behzad volt, a herati iskola feje, aki Szaadi Busztán című költeményének illusztrációit alkotta és több portrét is. Behzad művészete a perzsa miniatúrafestészet csúcspontját jelenti: művei nagy leleményességről tanúskodnak és az ábrázolás cselekményének átéléséről, vonalvezetésük hajlékony, kompozíciójuk szabad és merész. Nem elégedett meg a kép egészének harmonikus színösszetételével, hanem mesterien értett ahhoz, hogy minden egyes kép színezésével sajátos hangulatot teremtett.

Kászim Ali, Nizami Hamszé című művét díszítő elragadó miniatúrák mestere, Behzad tanítványa volt. Kitűnő ábrázolókészséggel rendelkezett, de művei aprólékosabbak és szárazabbak, mint mesterének alkotásai. Szultán Mohamed inkább grafikai hatású képeket alkotott, amelyeken érezhető a 16. század közepén bekövetkező miniatúrafestészet hanyatlása.

Szőnyeg- és textilművesség[szerkesztés]

Már az iszlám megjelenése előtt gazdag textil-és szőnyegművészet virágzott, elsősorban a keleti, közép-ázsiai területeken, amely elsősorban a pásztorkodó nomádok kreativitását dícsérte. Ezek színoldala csomózott volt. A legrégebbi szőnyeg az 1940-es években, a dél-szibériai Pazirik közelében fellelt jégbe fagyott 1,8X2 méteres nagyságú gyapjúszőnyeg, ami feltehetően időszámításunk előtt készült.[4]

Legszebb darabjai a díszruhákhoz készült selymek és szőnyegek. A legkorábbi szőnyegek, melyek a mai napig fennmaradtak, a 13. századi Antalóliából származnak. A kettős szőnyegek legtöbbjén a 16. századi szafavida jelenetek láthatók.

A 15. századtól a 17. századig Iránban és Törökországban művészi kelméket, szőtteseket állítottak elő. A selyemszőttesekből hosszúszárnyú kaftánokat készítettek, és a falakat, padlókat szőnyegekkel borították. A kelmék és szőnyegek ábrái összefüggő sokszínű mintákká szövődtek. A szőnyeg mintáinak kialakításában a török és perzsa szőnyegkészítők csodás leleményességről tettek tanúságot.

A szőnyegeket többnyire virágmotívumokkal díszítették, melyek hol sűrű csokorba tömörültek, hol pedig lazán szétszóródtak a tarka alapon. Gyakran mesebeli karaktereket ábrázoltak, élénk színű pázsittal, amelyen madarak sétálgatnak, s medencékkel, amelyekben halak úszkáltak. Más szőnyegeken szökdellő állatokat és vadászjelenetet látunk, és ismerünk olyan imaszőnyegeket is, amelyek mihráb (imafülke) alakú ábrája körül dús virágcsokor kandikál elő.

A motívumok sokfélesége és ritmikus ismétlődésük nagy gyönyörűséggel tölti el e szőnyegek szemlélőjét. Színösszeállításukat tekintve a keleti mesterek kiapadhatatlan ötletgazdagságra tettek szert, és a halvány színeket élénk, mély és erős színtónusokkal kombinálták. Különösen szépek azok a bolyhos szőnyegek, amelyek úgy készültek, hogy egyik oldalukon sötét alapon kirajzolódó világos minta található, míg a másik oldalon a minta sötét színben jelenik meg, az alap pedig világos. A 16. és 17. század perzsa mestereinél már figurális kompozíciókkal találkozunk, így például egy régi mitikus hős, sárkányölő Iszkander tetteinek ábrázolásával.

Az iszlám művészet története[szerkesztés]

Az iszlám szerint a Mohamed előtti korhoz a tudatlanság idejének fogalma (dzsáhilíjja) társul. Ez az a kor, amelyben az emberek még nem megvilágosodottként élik az életüket, és a társadalomra a pogányság és a barbárság a jellemző. Bár művészettörténeti szempontból nem teljesen feltárt időszakról van szó, úgy tűnik hogy ebben az időszakban a tudományok és művészetek meglehetősen korlátozott teljesítményt mutatnak. A nomád arab törzsek luxuscikkei többnyire importból származnak, míg a különböző oázisokban letelepedett kereskedőréteg építészeti jellegét főleg a szíriai, a hellenisztikus hagyományokra visszatekintő Palmüra, illetve a nabateusPetrában megfigyelhető építészeti elemek határozzák meg. Ezekből a stílusjegyekből a korai iszlám művészet is jócskán merített. A vallás megjelenését közvetlenül megelőző időszakban (a Lahmidák és Gasszánidák alatt) a városi életmód a később a perzsa költészetben is a magas fényűzés szinonimája volt.[5] Ezek a kultúrák azonban az iszlám művészetnek nem tekinthetők közvetlen előképének.[6]

Bár az arab világ teljes történelmi múltjának ismerete elengedhetetlen a hit és a hitgyakorlat, az arab nyelv és irodalom megértéséhez, sokkal inkább a 7-8. században meghódított iszlám területek , azaz az Atlanti-óceántól a Közép-Ázsiáig terjedő gazdag kultúrkincs, a bizánci kultúrával való találkozás Anatóliában, illetve az indiai hódítások és eszmék megjelenése befolyásolta.

Mohamed fellépése után a művészeti formák a vallás előírásaihoz kezdtek idomulni. Már a korán is megállapításokat, és iránymutatásokat tartalmazott a művészetekhez való hozzáálláshoz, bár ezeket később különbözőképpen értelmeztek. A koránban például található leírás a dzsinnek műtárgyak létrehozására való képességéről. Ezt értelmezték a muszlim teológusok úgy, hogy a műalkotás az, amin az ember csodálkozik, ami ámulatba ejti, de értelmezték úgy is, hogy mindenféle műalkotás egy valótlanság, amely félrevezeti az embert, ezért elítélendő.[6]

Az arab művészet kezdetei[szerkesztés]

Az iszlám Mohamed próféta számára lett kinyilatkoztatva a VII. században, Nyugat-Arábiában. Az ez előtti időt a későbbi muszlim történetírás a „tudatlanság korának” (dzsáhilijjának) nevezte el (a pre-iszlám időszak, amikor még nem világosodtak meg az emberek). A luxuscikkeket Egyiptomból és a Földközi-tenger vidékéről importálták, illetve Indiából. A mekkai Kába, amely az iszlám legszentebb helye, amely irányába (kibla) minden muszlim imádkozik, és amely a zarándoklat (haddzs) célja, az iszlám előtti időkből származó szentély.

Szíria és Palesztina az Omajjád kalifátus alatt[szerkesztés]

A 661 és 750 között uralkodó Omajjád dinasztia uralma alatt a Közel-Keleten, Észak Afrikában és az Ibériai-félsziget déli részén készült műalkotások együttese. Legjelentősebb napjainkig fennmaradt építészeti alkotásaik közé tartozik a jeruzsálemi Szikladóm Izraelben, a damaszkuszi nagymecset Szíriában és a Córdobai nagymecset az Ibériai-félsziget déli részén.

Az Abbászidák művészete Irakban, Iránban és Egyiptomban[szerkesztés]

A kairói Al-Azhar mecset a Fátimidák alatt épült

Abbászida művészet alatt tárgyaljuk a 750 és 1258 között uralkodó Abbászida-dinasztia uralma alatt a Közel-Keleten, Észak Afrikában, ezen belül főként Irán, Irak és Egyiptom területén készült műalkotások együttesét.

Aglabidák és Fátimidák Tunéziában és Egyiptomban[szerkesztés]

A 10.-12. században részben a mai Tunézia és Egyiptom egy részén uralkodó síita Fátimidák uralma alatt Észak Afrikában, ezen belül főként Tunézia és Egyiptom területén készült műalkotások együttese.

Szíria, Palesztina és Egyiptom az Ajjúbidák és mamlukok alatt[szerkesztés]

Az ajjúbida művészethez tartozik a 12.-13. században Szíria és Egyiptom egy részén uralkodó Ajjúbida-dinasztia uralma alatt a Közel-Keleten készült műalkotások együttese.

Ibériai és marokkói dinasztiák művészete[szerkesztés]

A spanyol Omajjádok[szerkesztés]

A córdobai nagymecset belső tere
A medianai al-Zahra egyik díszesen faragott oszlopa
Elefántcsont ládika a Córdobai Kalifátus korából

Nyugaton a muszlim terjeszkedés elérte Észak-Afrika földközi-tengeri területeit, majd a Gibraltári-szoroson keresztül eljutott Hispániába, ahol 711-ben a berberek segítségével legyőzték a vizigót Roderik királyt.[7] A sereg elfoglalta az Ibériai-félsziget fontosabb városait, sőt még a Frank Királyságban fekvő Narbonne-t is. A terjeszkedést 732-ben Martell Károly Poitiers és Tours közötti csatában állította meg.[7] Amikor a damaszkuszi Omajjád-dinasztia 750-ben az abbászida forradalom következtében megbukott, a kegyetlen leszámolást csak egy Omajjád élte túl Abd al-Rahmán, aki később az Ibériai-félszigetre menekült, és ott córdobai székhellyel megalapította a hispániai Omajjád-dinasztiát, a Córdobai Kalifátust. Utódai a várost virágzó kulturális és tudományos központtá tették, és 7561031-ig fennhatóságuk alatt egy toleráns befogadó jellegű centrum alakult ki az Ibériai-félsziget muszlimok uralta részén (arabul al-Andalusz) a körzetben, amelynek nemcsak az észak-afrikai muszlim államokkal volt jó kapcsolata, hanem a keresztény Bizánccal és az észak-spanyolországi keresztény királyságokkal is. Kulturális központként talán a korszak legjelentősebbjének számított. Híres volt a Córdobai egyetem, amely az ott tanító tudósok szabad véleménynyilvánítását támogatta.

A gazdag polgárok és emírek versengtek a fényűző paloták építésében, próbáltak túltenni az Abbászidák damaszkuszi és szamarrai építkezések pompáin is.

Abd al-Rahmán Córdobában megkezdte a nagymecset építését, amit később folyamatosan bővítettek. A 15. századtól ezt ugyan keresztény templomként használták, de addig a spanyol Omajjádok hatalmának és nagyságának egyik szimbóluma volt. Eredetileg tizenegy hajós imateremként épült, előudvarral és patkóíves árkádokkal. II. Abd al-Rahmán 833-ban folytatta a bővítést, majd II. Hákim 965-ben újabb építményeket húzott mellé. Egymást keresztező tartóbordáit örmény illetve iráni stílusban alakították ki. A pilléreket összekötő bordákat bizánci mesterek pazar mozaikberakásai díszítették. A patkó alakú mihráb az udvari művészet kifinomult példái.[8]

II. Ad al-Rahmán a spanyol udvarra is hatással volt. Kifinomult muszlim szokások terjedtek el az étkezésben, ruházatban, meghonosodott a fürdőkultúra, a társasági élet átformálódott (például ide köthető a sakk elterjedése) új költészeti stílus alakult ki, a zene keleties jelleget öltött.

Iparművészetére jellemzőek az olyan luxustárgyak, mint például a faragott elefántcsontdobozkák, aranyozott ezüsttárgyak, bronz állatszobrocskák, gazdagon díszített szőtt, festett selyemkendők, vagy a paloták barokkosan túldíszített ornamensei, amelyek hol márványból, hol gipszstukkókkal készültek, vagy a szökőkutak finoman faragott szökőkutak, III. Abd al-Rahman palotájában Madinat al-Zahrában figyelhetők meg. II. al-Hakam bővítései a córdobai nagymecsetben egyáltalán nem maradtak el elődei építészeti megoldásai mögött, így együttesen hirdették az európai muszlim dinasztia fényűzését és rangját az egész iszlám világban.

Bukásával párhuzamosan, a 11. század elején a különféle arab és berber hadúri családok önálló államokat alapítottak, amelyeket táifáknak nevezünk.

Almorávidák és almohádok[szerkesztés]

Almorávida koubba (emlékhely) Marrakesben
Szövetdarab az Almorávidák korából

A Córdobai Kalifátus megszűnése után kisebb királyságok háborúkkal terhes időszaka következett (taifakirályságok), amelyek megpróbáltak kiemelkedni az ibériai hatalmi vákuumból. A zavaros politikai helyzet az észak-spanyol keresztény uralkodóknak kedveztek, akik újabb lendületet adtak a rekonquistának. A zűrzavaros helyzetből az észak-afrikai Almorávidákat hívták segítségül. Az Almorávidák (arabul al-murábitún, azaz ribát-lakók) egy berber eredetű, középkori muszlim uralkodódinasztia volt, amely fénykorában a Magreb térségét és az Ibériai-félszigetet ellenőrizte. 1062-től 1147-ig voltak hatalmon, amíg a szintén berber eredetű Almohádok meg nem buktatták őket. Az Almorávidák rendkívül szigorú málikita mazdhab (jogi iskola) képviselői voltak, terjeszkedésük során az elfoglalt területeken betiltották a zenét, táncot, a világi szórakozásokat, felszámolták a szőlőművelést.

A granadai Naszridák[szerkesztés]

A Granadai Emírség, vagy granadai Naszridák az utolsó muszlim uralkodóház (1323/1238 – 1492 ) volt Spanyolországban (al-Andalusz), Granada központtal. Az Almohádok bukását kihasználva kerültek hatalomra, miután Mohamed ibn Naszr (1232 –1273 vagy ibn al-Ahmár) I. Mohamed névvel szultánná kiáltotta ki magát és meghódította a dél-spanyolországi területeket. Virágkora a 13-14. századra tehető, amikor I. Júszuf (1333 – 1354) és V. Mohamed (1354 – 1359, 1362 – 1391) uralkodása alatt viszonylagos béke uralkodott. A lakosság a mezőgazdasági területeknek, a tengeri kereskedelemnek és a halászatnak köszönhetően viszonylagos jómódban élt, a granadai királyság fénykora erre az időszakra tehető. Ekkor építették át az Alhambrát és számtalan tudományos és művészeti iskola megnyitása mellett megnyílt a királyság legnagyobb medreszéje is, ahol a szigorú málikita madzhab (jogi iskola az iszlámban) oktatását tűzték ki célul. Az udvart olyan ismert tudósok és muszlim hírességek is meglátogatták, mint Ibn Battúta a világutazó és itt szolgált mint nagyvezír Ibn al-Hatíb történész is . Jelentős csillagászati és orvosi iskola létesült ebben az időszakban, Különösen III. Mohamed uralkodása alatt virágzott a költészet, de Júszuf és V. Mohamed is költők társaságában szeretett mutatkozni. A Naszrida építészet a 14. században érte el csúcspontját. Összességében négy időszakra bontható: az első időszak I. Mohamed III. Mohamed és Naszr (1232-1314) uralkodására tehető, ekkor inkább az Almohádok építészeti formáit fejlesztették tovább. I. Iszmáil, IV. Mohamed és Júszuf (1314-1354) idején monumentális építészeti alakult ki. V. Mohamed uralkodása alatt (1354–1391) a dekoratív jelleg elérte azt a komplexitást, amit már nehezen lehetett volna továbbfejleszteni.

VII. Mohamed és III. Júszuf (1392-1417) uralkodásának időszakában még a díszítések sokféleségével kísérleteztek, azonban ezt követően a belső dinasztikus vetélkedések a művészetek és az építészet fejlődésében is hanyatlást okoztak.

A katonai építészet az Almohádoktól örökölte a jellemzőit: a falak és tornyok mennyiségének emelkedése a környék védelmi feladatai miatt volt fontos. Monumentális tornyok, boltíves kamrák épültek különböző szinteken, a legnagyobb torony az erőd egyik szögletében áll, ami megfigyelhető például az Alhambra Vela tornyán is, Granadában a Hisn al-Tavvábin, Gibraltárban az al-Kalahurrán, Malagában és Antequerán. A kapuk az erődöknél egyenes vagy hajlított belső részekkel épültek, így a támadó ki van téve a védők nyilainak. A második és a harmadik időszakokban a külső (barránijja) tornyok boltívekkel kapcsolódtak a falakhoz: pl. (Antequera; Malaga; Gibralfaro) és egy alsó, védekező falat is kialakítottak (az úgynevezett al-Andalúz szulukijja) is pl. (Granada: Bab Ilbíra; Malaga, Gibralfaro).

A kalahurrász (így nevezte Ibn Battuta és költészetében Ibn al-Dzsajjab és Ibn Zamrak), a legnagyobb, al-Andalúzban felépült erődöt, Giblaltárt (épült 1333 és és 1349 között) amelyet a Marínida szultán Abu 'al-Hasszán parancsára (ibn-Battúta szerint) húztak fel. Malaga örökölt egy XI. századi erődítményt, amit összetett bejárattal, kapukkal, tornyokkal és kiegészítő építményekkel (fürdők, kutak, zárkák) láttak el. Egyházi építészet viszonylag kevés volt az első időszakban, ezek még az Almohád jellemzőket mutatták. Főleg téglából építkeztek, a boltívek és az oszlopok is égetett téglából álltak.

Az Alhambra mecseteiből amiket III. Mohamed és I. Iszmáil építtetett mára már csak az alaprajzok maradtak meg. Ezek főleg téglalap alakú alapokról tanúskodnak. I. Júszuf avatta fel a granadai medreszét, aminek oszlopcsarnokának bejárata a Marínidák építészeti stílusára hasonlított. II. Mohamed korában épült az Arsenal Malaga, amelyet V. Mohamed bővített ki. Az egyetlen fennmaradó Naszrida funduk (kereskedők szálláshelye, szeráj), al-Dzsadida, I. Júszuf építészeti öröksége, négyzetes alaprajzú központi udvarral, háromszintes, pilléreken nyugvó galériával, ahol a vendégszobák találhatók. A bejárati ejván kiképzése világosan mutatja az iszlám építészet befolyását. A granadai márisztánt, azaz kórházat V. Mohamed építette. 1365-67-ben, sikeres hadjáratai után. A déli és keleti oldalán, a fundukhoz hasonló szerkezet mellett egy központi medence is tartozott két nagy ülő oroszlánnal, ezt ma már az Alhambrában látni. A polgári építészet a társadalmi osztályok gazdagságával összefüggésben folyamatosan változott. Több luxusház két szintes volt, mint a granadai, például Casa de los Gironès, amelyen festett stukkós díszítés figyelhető meg. Bár számos fürdő (hammam) elpusztult, némely romok arra engednek következtetni, hogy gőzkabinok és kemencék biztosították a meleg vizet, (például Granada, Baza, Ronda, Gibraltár, Alhama).

A Maghreb művészete[szerkesztés]

Keleti birodalmak[szerkesztés]

Gaznavidák és Gúridák[szerkesztés]

Minaret Gazni városában, III. Maszúd idejéből (10991115)
Dzsámi torony (12. század vége). Az 1950-ben felfedezett, 60 méter magas tornyot a gúridák emelték, Közép-Afganisztán egy eldugott völgyében található. Alsó részén a Korán 19. szúrájának (Mária-szúra) szövege látható.

A Gaznavidák egy török eredetű emírdinasztia tagjai voltak a 1012. században. Nevüket központjukról, az afganisztáni Gazna (ma Gazni) városáról kapták. Uralmuk alá tartozott a mai Pakisztán nagy része és India több északi területe, illetve Horászán és Transzoxánia déli vidékei. 1040-ben a szeldzsukok kiszorították őket Horászánból, de a keleti területeken 1187-ig megőrizték hatalmukat.

A gaznavidák építészetéből mára csak a kőből épített tornyok maradtak fenn, épületeik a vályogtéglás szerkezet miatt többnyire tönkrementek. Leghíresebb, az 1950-es években feltárt romváros al-Aszkar a dél-afganisztáni Hilmend és Argandáb folyók összefolyásánál található ún. „téli főváros”, ami a mongol inváziók időszakában pusztult el. Legnagyobb palotája az úgynevezett Déli palota, amit Mahmúd építtetett, és gazdag stukkódíszítéseiről volt híres. Falfestményein az uralkodó szolgái, illetve táncoló nőalakok szerepeltek. Felettük feliratszalagok voltak Korán-idézetekkel.

III. Maszúd (1099–1115) Gazna közelében 44 méter magas, égetett téglából, stukkódíszítéssel ellátott tornyot emeltetett. Bár ennek felső része egy 20. század eleji földrengés során elpusztult, a megmaradt 20 méter magas torony ma is impozáns látványt nyújt. Kerületén III. Maszúd tetteit dicsőítő kúfi írás olvasható. A toronyépítészet később is folytatódott, a gúridák is előszeretettel építettek tornyokat, bár ezek pontos célját nem ismerjük. III. Maszúd fia, Bahrám Sáh (1117 – 1152) szintén tornyok emelésével próbálta nevét megőrizni. Néhány torony politikai eseményekhez köthető. Mintegy hetven torony épült a gaznavidák időszakában Iránban és Afganisztánban.

Buzgó szunniták lévén a gaznavidák vallási ortodoxiájukat számos mecset és medresze építésével hirdették, de könyvtárakat, síremlékeket, vízvezetékeket, középületeket emeltek gazdag és drága, nemes anyagokból. A gaznavida uralkodók Gazna városában temetkeztek piramis alakú síremlékekben. Mahmúd sírját lezáró, rendkívül gazdagon faragott ajtószárnyakat később a Tádzs Mahal építésénél is felhasználták.

A Gúridák (1148–1215) iráni eredetű afgán hegyi törzsfőnökök voltak, akik kezdetben mint a Gaznavidák vazallusai a közép-afganisztáni Gúr hegység környékén alakítottak ki kisebb hatalmi centrumot. A Gaznavidák szolgálatában rablóhadjáratokban vettek részt, főként az indiai szubkontinens irányába. A Gaznavidák és a Szeldzsukok közötti folyamatos csatározások lehetővé tették a Gúridák felemelkedését, akik korábbi uraikat Észak-India felé (Pandzsáb régió) szorították.

A gúridák igyekeztek építészetükben is felülmúlni a gaznavida örökséget, számtalan monumentális építményt hoztak létre, ezek egyike a buszti boltív, ami a 12. század vége felé épült 25 méteres fesztávolsággal, a városi főtér (majdán) bejáratát alkotta.

A heráti péntek mecset leégése után az 1200-as évek elején Gijász ad-Dín hatalmas, négyejvános mecsetet építtetett. Az azóta többször átépített és továbbfejlesztett mecset a 20. századig az eredeti gúrida alaprajzra támaszkodva fejlődött, néhány elemében változatlanul megőrizve az eredeti gúrida építészet formáit. Így például a főejvánja (kiblaejván, ami az imádkozás irányát jelöli) nyugat felé néz hanafita szokás szerint.

Kutb ad-Dín Ajbek gúrida kormányzó vörös homokkőből 72 méter magas tornyot építtetett a delhi Kuvvat al-Iszlám mecsetben, amelynek szintjeit mukarnaszkoronákkal választották el. A Kutub Minár elnevezésű minaret és mecsetegyüttes volt az első Indiában épített mecset Észak-India iszlám hódítása után. Ez az építmény is akkor szokásos módon a hindu templomok összegyűjtött anyagaiból épült. A hindu építőmesterek és kézművesek ugyanolyan belső díszítésekkel látták el, mint saját templomaikat. A minaretet Firúz Tuglak idején villámcsapás érte, ekkor az uralkodó elrendelte, hogy a negyedik szintig le kell azt bontani, és helyette két kis szintet kell létrehozni, amint az a korabeli feliraton is olvasható. Teljes magasságát 1368-ban érte el. A felső emeleteket Szikander Lódi javíttatta meg 1503-ban.[9][10]

A díszítőművészet különösen a könyvművészet és fémművesség területén virágzott. A könyveket a Kínából származott papírkészítés technikájával gyártották, Horászán híres volt papírgyártásáról. A gaznavidák és gúridák nagy számban rendeltek Korán-másolatokat, illetve hadísz-leírásokat rendkívül gazdag könyvtáraik és medreszéik részére. A könyveket aranyberakásokkal díszítették.

Herát a gaznavida időkben hírtes volt fémtárgyairól, amiket al-Haravi, azaz heráti névvel szignáltak. A feliratos, figurális ábrázolásokkal gazdagított, általában sárgaréz- és ezüstberakásos fémtárgyak az egész keleti világban keresettek voltak. A feliratok arról tanúskodott, hogy a perzsa nyelv egyre inkább elfogadott volt a műveltebb felsőbb osztályokban.

Nagyszeldzsukok, anatóliai szeldzsukok, Hvárezm-sahok[szerkesztés]

A Nagyszeldzsuk Birodalom (10371194) a Közép-Ázsiában a 8. századtól nomadizáló karluk és oguz[11] török pásztorok kilenctagú törzsszövetségéből kifejlődött, a dinasztiaalapító Szeldzsuk unokája, Tugrul által létrehozott birodalom, amely legnagyobb kiterjedése idején Anatóliától Kínáig húzódott, a mai Afganisztánt, Perzsiát, Kelet-Anatóliát, Irakot, Szíriát és az Arab-félszigetet foglalta magába Merv és Iszfahán fővárosokkal.[12]

Jelentősége az iszlám történetében abban áll, hogy a feldarabolódott arab fennhatóságú területek összeomló kalifátusainak[13] nyomán az iszlám új virágzó kulturális és tudományos légkörét teremtette meg a muszlim világot behálózó medreszerendszer kiépítésével, és az arab nyelvi egységen alapuló asszimiláció elősegítésével.

A szerkezeti és díszítőelemek nem váltak külön egymástól, a négyszögletes tégla volt a fő építőelem, de a sárgás színű terrakotta használata sem volt ritka. Az épületeket szívesen díszítették kerámiabetétes szalagfeliratokkal.

A négyzetes alaprajzú helyiségeket téglából emelt félgömb alakú kupolákkal fedték, az illesztésekre a sarokboltozatok számtalan variációja jellemző. Az első épületekre (főleg a mauzóleumok esetén) a dupla falú kupolák voltak a jellemzők, a külső boltozat díszítése így az épület statikai biztonságát nem veszélyeztette.

A magánpaloták gazdagon dekorált, alabástromporból kevert stukkói mellett a karavánszerájok is változatos díszítésekkel épültek. A szeldzsukok az iszlám oktatás központjaiként számtalan iskolát (medresze) emeltek, amikre a hosszanti udvaros elrendezés volt a jellemző, ahova hatalmas kapukon (ejván, vagy íván) lehetett bejutni. Ez az elrendezés egész Közép-Ázsiában szokássá vált, még a magánpaloták és mecsetek többsége is hasonló stílusban épült. Kiemelkednek a vándorló kereskedőknek átmeneti szállást biztosító karavánszerájok építészeti megoldásai, amelyek inkább erődszerű építmények voltak, nem ritkán a fallal körülvett épületek mecseteket fürdőket rejtettek. A négyejvános tervezés eredete jelenleg vita tárgya; talán visszavezethető az iszlám előtti időszak palotaépítkezésére. A késő tizenegyedik században kialakult új típusú oktatási intézmények, a medreszék kialakításában is jelentős szerepet kapott amelyet Nizám al-Mulk szeldzsuk fővezér szolgalmazott az oktatás széleskörű elterjesztésére, illetve a terjedő síizmus y ellensúlyozására. A négy ejván formátuma az udvari homlokzatot határozza meg, itt a mecseteknél ugyanis ezek fontosabbak mint a külső homlokzatok. Ez összhangban van az iszlám misztika fejlődésével (szúfizmus).[14]

Bár az iszlám nem támogatja a díszes sírhelyek építését, Közép-Ázsiában kedveltek voltak a díszesen megmunkált hatalmas ívánokkal keretezett monumentális méretű mauzóleumok.

A szúfi kolostorok, a hánakák megjelenése szorosan összefügg a szúfizmus rohamos terjedésével. A 11-12. században rendkívül elterjedt rendházak fő eleme egy központi kupolás csarnok volt, amit kisebb fülkék, mellékhelyiségek vettek körbe.

A mecsetek építésében a szeldzsukok számtalan újítást vezettek be, ami évszázadokig alapját képezte a perzsiában később épített péntek-mecsetek többségének. Ezek legfontosabb képviselője az iszfaháni péntek-mecset, a négyejvános kupolacsarnokos elrendezésével, amely 1158 és 1160 között épült. A szeldzsukok itt vezették be először a négyejvános elrendezést, illetve a mögötte álló kupolás szentély, a kiblaejván építészeti megoldásait. Az ima irányát, azaz a kiblát kiszélesítették, megkülönböztetve a többi ejvános kiképzéstől.

A dijarbakiri Ulu dzsámi

A szeldzsuk törökök behatolása az anatóliai területekre kissé átalakította az ott hagyományosan megszokott építészeti stílust és úgy a felhasznált építőanyagok mint formagazdagság terén változást hozott. Bár a grandiózusabb épületek kőből készültek, gyakori volt a téglaépítmények sora szinte függetlenül az épület funkciójától. Téglát használtak a boltozatok kialakítására, gyakori volt a faoszlopok alkalmazása a tetőszerkezetek megtartására is. Ezek az újítások szembetűnőek a Málik sah által építtetett dijarbakiri nagymecset (Ulu Dzsámi) építésénél is. A mecset érdekes keveréke az újra felfedezett klasszikus elemeknek, a kő, tégla vagy stukkódíszítés kombinációinak.

A konyai fellegvárban található mecsetnél (11. század közepe) is szembetűnő az eklektikus építészeti stílus. Megtalálható itt a szír módon használt fehér és szürke márvány keveréke, a kúp alakú kupola perzsa hatásra utal, vagy egy átmenetet képez az örmény templomok felé. A mecseten belül a két teremben újra felhasznált bizánci oszlopokat láthatunk. A leginkább jellemző szakasz azonban már a szeldzsukok saját stílusa, a finoman megmunkált minbár előtti kupola, amelybe nem a szokásos lépcsőzetes, hanem már háromszög alakú klaszterek vezetnek át (csengely), egyúttal az egész összképét fekete és türkiz csempék határozzák meg.

Anatólia már a tizenharmadik század elején szeldzsuk stílusban kezdett fejlődni.

Ilhánidák[szerkesztés]

Timuridák, Sejbánidák, Kánságok[szerkesztés]

Indiai birodalmak[szerkesztés]

Delhi Szultanátus[szerkesztés]

A pandzsábi és észak-indiai Gaznavidák és Gúridák utódjaként 1206-ban Kutb ad Din Ajbek (1206–1210) függetlenítette magát a Gúrida fennhatóság alól, és megalapította az első indiai birodalmat, a rabszolgákból álló (mamluk) Delhi Szultanátust. A legkiválóbb ebből a dinasztiából Iltumis (1210 – 1236) volt, aki Szindh-tartomány meghódításával mint birodalomépítő szerzett nevet.

A korai indiai iszlám építészet (1206–1550) nem volt tisztán iszlám, hanem magába szívta a korabeli közép-ázsiai, iráni, afgán, iraki, sőt közép-afrikai építészeti stílusokat még az előtt, hogy a törökök meghódították volna India egyharmadát, a Jamuna és Gangesz termékeny síkságait.

Az időszak muszlim emlékei Indiában mecsetek, mauzóleumok, paloták, fellegvárak és a városépítészet kialakításában jelennek meg. A stílusnak sajátos sajátos jelleget kölcsönöznek a kupolák, boltívek, perforált ablakok, kerítések és rácsszerkezetek, intarziák, valamint a művészi kalligráfiák. A korai mecsetek a hindu templomok átalakításával jöttek létre, miután az iszlám vallás által előírt szükséges módosításokat elvégezték.

Mogul Birodalom[szerkesztés]

Az Indiában 1526 és 1858 között uralkodó mogul dinasztia idejében készült műalkotások összességét nevezzük mogul művészetnek. Kifejezésre jutott a birodalom hatalma, de ugyanakkor azok a kompromisszumok is, amelyekre ez a hatalom épült. Az uralkodók a 17. század közepéig támogatták a művészeteket, csak Aurangzeb mogul sah hagyott fel a műpártolással. A mogul császárok nagy jelentőséget tulajdonítottak az építészetnek, az uralkodói rang jelképének és a dinasztikus önazonosság megnyilvánulásának tekintették.

Oszmán Birodalom[szerkesztés]

Irán művészete a Szafavidák és Kádzsárok alatt[szerkesztés]

Az iráni művészet virágkora a szafavida uralkodók művészetpártolásának köszönhető. Az uralkodók többsége maga is költő, művész volt (Tahmászp sah maga is tanult festészetet, Iszmáil sah költeményeket írt), kifinomult ízléssel támogatták a tehetségeket, messzi földről csábították koruk festőit, építészeit, tudósait. A hódításokkal a perzsa, török, arab kultúra különleges ötvözete alakult ki az iráni térségben, amely néhány főbb jellegzetességében eltér az iszlám művészet hagyományos felfogásától is.

Mai iszlám művészet[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Grabar, Oleg Iszlám művészet és építészet 36. o.
  2. Korán 3:49. (Hozzáférés: 2009. december 13.)
  3. Korán 6:47. (Hozzáférés: 2009. december 13.)
  4. Sheila Blair Iszlám művészet és építészet, i. m. 530. old.
  5. Ugyancsak a Lahmidák időszaka alatt jött létre a differenciált arab írás kezdeti szakasza is.
  6. ^ a b Grabar, Oleg Iszlám művészet és építészet 35-36. o.
  7. ^ a b Montgomery Watt 47.o.
  8. Jayyusi, Salma Khadra
  9. DELHI SULTANATE – Encyclopaedia Iranica. (Hozzáférés: 2015. október 27.)
  10. Vaughan, Philippa Az indiai szubkontinens - Delhi Szultanátus in: Az iszlám művészet és építészet, i. m. 341. old.
  11. Burchard Brentjes: Izmael fiai 87. o.
  12. Markus Hattstein: A Nagyszeldzsukok története in: Iszlám művészet és építészet 348 o.
  13. Córdobai, kairói, bagdadi kalifátusok
  14. Barbara Brend. Islamic Art. Harvard University Press, 76. o (1991). ISBN 978-0-674-46866-5 

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az iszlám művészete témájú médiaállományokat.
  • Jayyusi, Salma Khadra, ed. The Legacy of Muslim Spain. Leiden: E. J. Brill, 1992.
  • Szerk. Éber László: Művészeti lexikon. 2. köt. Budapest: Győző Andor, 1935. Mohamedán művészet l. 132-140.; Iszlám miniatűrfestés l. 127-128.
  • Michael Savelli: A hódító iszlám - Helikon K. Bp, - ISBN 963-207-519-6
  • Germanus Gyula: Az arab irodalom története (p. 101-102.) - Bp. Gondolat K. 1973. - (ISBN ?)
  • Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája - Gondolat K. Bp. 1981. - ISBN 963-280-607-7
  • Goldziher Ignác: Előadások az iszlámról - Katalizátor K. Bp. 2008. - ISBN 9789638676276
  • Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Ford. Dezsényi Katalin. Budapest: Helikon; Magyar Könyvklub. 1996. ISBN 963-208-384-9
  • H. Stierlin: Türkei. - Taschen Weltarchitektur - ISBN 3-8228-7857-X
  • Iszlám művészet és építészet: Főszerk. Peter Ferienabend Budapest: Vince. 2005, ISBN 963 9552 61 5.
  • Britannica Hungarica - DVD. ver.2005. - LEXIKON K.
  • S. Svan: Törökország - (Utitárs-sorozat) Panemex Grafo. - ISBN 963 9090 999.
  • Luciana Savelli Listri: Türkei. Kunst und Turismus. - Kina Becolli. - ISBN 88-8180-100-0.
  • Magyar muszlimok az iszlámról
  • Jayyusi, Salma Khadra, ed. The Legacy of Muslim Spain. Leiden: E. J. Brill, 1992.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]