Arab zene

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az arab zene (arabul : الموسيقى العربية , romanizálva: al-mūsīqā al-ʿArabīyah) az arab világ zenéje, annak mindenféle zenei stílusával és műfajával együtt. Az arab országokban gazdag és változatos a zenei stílus, és mindegyik országnak és régiónak megvan a maga hagyományos zenéje.

Az arab világ egyik domináló kulturális központja a legnépesebb város, Kairó, de a zenei újítások és regionális stílusok révén Bejrút és más városok is központtá váltak Marokkótól az Arab-félszigetig.

A hagyományos arab zene[szerkesztés]

A hagyományos arab zene főleg dalokból és varázsigékből állt.[1] Két Arábiából származó stílus az ókori beduin huda (karaván-dal) és a buka, mely egyfajta temetési sirató dal.[1] Ez a vokális zene olyan skálákon alapul, amelyek sokkal több hangmagasságot tartalmaztak, mint a mai nyugati zenében megtalálható, még mikrotónusnak nevezett félhangok is voltak benne. Ezek a hangközök, valamint az improvizatív éneklési mód nagy részben meghatározzák az arab dalokat.[1]

Az arab zene az európai zene hangközeinél kisebbeket is használ, így például az egész hangot nem két félhangra, hanem három részre osztják. Ebből következően sokkal több hangsor jöhet létre: elméletileg akár százötven is.[2] Míg Európában a dúr és a moll hangsor a meghatározó, az arabok zenéje harmad- és negyedhangközökben szólal meg.[3] A hanglépcsőt, a dallammodellt makámnak nevezik.

A hangrendszerének az alapja a tetrachord. A ma ismert heptaton (hétfokú) hangrendszer későbbi képződmény, de ugyanúgy jellemzők rá az európai füllel nehezen érzékelhető árnyalatok.[4]

A heterofónia a zene domináns formája, szemben az európai művészzenében jellemző monofóniával vagy polifóniával. A többszólamúság, melyet az elméleti rendszerek nem szabályoznak, gyakran jelentkezik. A hangszerek, illetve az énekesek nagyjából unisono énekelnek (azonos dallamvonalakat), de egyik-másik díszítve, kolorálva, magyarán: cifrázva szólaltatja meg a melódiát, ily módon bizonyos kezdetleges többszólamúságot honosítva meg a zenélésben.

Az énekstílus gutturális, azaz a hangokat mélyen a torokban képzi, s gazdag magánhangzókra énekelt, hosszan elnyújtott, rögtönzött melizmákban.[4]

Az arab zene még nem veszítette el szakrális jellegét. A keleti ember közelebb áll a szellemi világhoz, mint az európai.[5] Az osztrák-brit zenetudós, Egon Wellesz alapján az arab zene nem ismeri az idő fogalmát. Egy-egy ének- vagy zeneszám órákig is eltarthat. A hallgató nem vesz részt aktív figyelemmel az előadásban, nem törődik a mű formai felépítésével, hanem mágikus módon összekapcsolódik a zenével, engedi, hogy az magával ragadja.[5]

Az iszlám zene[szerkesztés]

Imára hívás (adzán) a mekkai nagymecsetben (videó)

Az iszlám megjelenésekor Mohamed és a vallás más korai vezetői fenntartással viseltettek a zenével szemben, hogy az túl könnyen eltereli a hívők figyelmét az imádságtól.[1] Ennek ellenére egyfajta zene fontos szerepet játszott az istentiszteleteken. Mohamed maga rendelte el, hogy a müezzin meghatározott órákban imára hívja az embereket (adzán). Bár maga az adzán nem zenei műfaj, azért öltött zenei formát, mert az emelt hanghordozás, a melódiává szélesedő kiáltás nagyobb távolságra tudta eljuttatni Allah egyedülvalóságának gondolatát. Ezek a minaretből felhangzó hívások komoly zenei teljesítményekké váltak. A számos helyen megtalálható énekelt imák szintén vokális rögtönzésre adtak lehetőséget. Ezért a müezzinek többnyire jól képzett és gyakorlott énekesek, akik előkelő helyet töltenek be minden mecsetben.[1]

Az iszlám vallásos gyakorlatában az adzán mellett fontos szerepet tölt be a Korán-felolvasás, a kirát. E szent szövegek, amelyet kötelezően előírt formulák foglalnak keretbe („Allah óvjon meg a Sátántól!”, ill. „Allah hatalmas!”); – miként az adzán, – ez is beolvasztott bizonyos elemeket a világi zene makám gyakorlatából.[6] Gazdagon vokalizált, melizmákkal ékesített dallamívekké szélesedhet.[4]

Az iszlám vallási gyakorlata nem ismeri a szó eredeti értelmében vett liturgikus zenét, az adzán és a kirát kantillációja azonban többé-kevésbé mégis annak számítható, hiszen szoros kapcsolatban áll az istentisztelettel és kötött előírások szabályozzák.[6]

Gnaua zenészek Marokkóban

A mecseteken túl az iszlám más zenei formákra is hatással volt. Dalok és kórusművek születtek, amelyeket fuvolákkal és dobokkal kísértek, és a Mekkába tartó zarándokok énekelték.[1]

Megtaláljuk a ramadánnal összefüggő ájtatos énekeket, amelyeket az egész napon át tartó böjt végeztével, a hűvösebb esti órákban énekeltek.[1]

Szúfi[szerkesztés]

A szúfi zene (wd) az iszlám szúfi irányzatának áhítatos zenéje, amelyet olyan szúfi költők művei inspiráltak, mint Rúmi, Háfiz, Amir Khusrow stb. Ezen belül a kavváli (wd) főleg az indiai szubkontinens zenéje, míg a gnaua (wd) Északnyugat-Afrikában jellemző.

A gnaua (wd) hagyományos gyakorlata Marokkóban koncentrálódik [7] és a rituális költészetet ötvözi a hagyományos zenével és tánccal.

Vannak dervisrendek, amelyekben a csendes meditáció, az önsanyargatás és a különböző test- és légzésgyakorlatok révén próbálnak eljutni a transz állapotáig.[6] Más rendekben viszont a zene és az önkívületig fokozott tánc szolgálja ugyanezt. A táncoló dervisek extázisba hajló táncokat mutatnak be fuvolák, hegedűk és dobok hangjaira, körbe-körbe forogva, misztikus élményt nyújtva ezzel.[1]

Az elmúlt évtizedekben a szúfi zene a globalizált szúfizmus esztétikai lényegének kifejezőjévé vált, miközben el is távolodott a szúfi miszticizmustól. Annak következtében, hogy elszakadt a szúfizmustól, valamint a vallási gyakorlat esztétikai kritizálhatósága miatt a szúfi zene fontos új jelentésekre tett szert. Mindenekelőtt elhárultak előtte a zenei stílus és a vallási szerep állította akadályok. A 21. század elején a szúfi zenének mint populáris zenének az ontológiai és episztemológiai jelentései alapvetően esztétikaiak.[8]

Műfajok[szerkesztés]

Az arab könnyűzenei videók a legnépszerűbbek a közel-keleti Levantén és Észak-Afrikában a helyi fiatalok körében. Számos Arab-félszigeti ország viszont jól ismert, hogy betiltják vagy cenzúrázzák az általuk nem megfelelőnek tartott zenei videókat. Nézetük szerint a nem megfelelő zene elvonja a hívők figyelmét az istenszolgálatokról.[9]

Iraki zene és ünneplő emberek (videó)

A könnyűzenében nem használnak háromnegyedhang alapú makámokat, csak dúrt és mollt. Ez nem csak a globalizálódó ízlés miatt van így: a nyugati „temperált” hangszerek nem is képesek ezek megszólaltatására, csak a népi hangszerek.[10]

Arab R&B, reggae és hip-hop[szerkesztés]

A R&B, a reggae és a hip hop hatására megjelent ez a műfaj az arab világban is.

Arab dzsessz[szerkesztés]

Ziad Rahbani libanoni zeneszerző úttörő szerepet játszott a mai arab dzsessz mozgalomban. A műfajnak egy másik figyelemre méltó előadója Reem Kelani palesztin énekesnő és csapata, mely vegyíti a dzsesszt az arab zenével.[11][12]

Arab electronica[szerkesztés]

Az elektronikus tánczene egy modern műfaj, amely népszerűvé válik. Az ebben a műfajban szereplő dalokban is kombinálják az elektronikus hangszereket a hagyományos közel-keleti hangszerekkel. Az olyan művészek, mint pl. az ausztrál születésű Richii olyan dalokkal népszerűsítették ezt a stílust, mint az "Ana Lubnaneyoun".

Arab rock[szerkesztés]

A rockzene az egész világon népszerű, ez alól az arab világ sem kivétel. Az elmúlt évek során sok arab rockegyüttes jelent meg, amely a nyugati rock és a metal dallamát egyesítette a hagyományos arab hangszerek hangjaival.

Arab popzene[szerkesztés]

Az arab pop (wd) ötvözi a nyugati popzenét a különböző regionális arab stílusok elemeivel. Részben modern nyugati hangszereket használ, beleértve az elektromos gitárt, valamint hagyományos közel-keleti hangszereket.

Részben az egyiptomi Kairóban készül és onnan származik; míg Bejrút a másodlagos fő központ. Regionális stílusok például az algériai raï, az egyiptomi al-Jeel, az arab-félszigeti halidzsi.

Regionális zenei stílusok[szerkesztés]

Észak-Afrika[szerkesztés]

Arab-andalúz zene (Nūbat Ramal al-Māya)
Egyiptomi hagyományos zene (1931)
Algériai zene (videó)

Észak-Afrika arab meghódításától kezdve (7. század) az észak-afrikai Magreb zenéjében arab elemek keverednek berber elemekkel. A kölcsönhatás eredményeképp alakult ki a nyugati arabság zenestílusa.[13]

A Spanyolországból kiűzött mórok Észak-Afrikában telepedtek le. A mór udvari zenekultúra maradványai ma is élénken élnek a Magreb területén,[13] amelyet klasszikus andalúz vagy arab-andalúz zenének (wd) neveznek. Többféle stílusa alakult ki.

Az ún. malúfot kis zenekarok játsszák, amely hegedűkből, dobokból, szitár-félékből és fuvolákból áll. A ritmusokban a modern malúf a berber zene néhány elemével rendelkezik, de a klasszikus andalúz zene egyik utódjának tekintik. Tunéziában egyesek a nemzeti identitás egyik jelképének is tekintik.[14]

A berber zene (wd) Afrika északnyugati részén terjedt el, de régiónként nagyon eltérő. Számszerűleg a legtöbb berber népcsoport Marokkóban él, és zenéjük viszonylag a legtisztábban őrzi az autochton berber zenei tradíciót.[13]

A Szaharában élő tuaregek zenéje olyan ritmusokat és vokális stílusokat használ, amelyek hasonlóak a többi berber, ibériai és arab zenéhez, miközben a nyugat-afrikai hívás-válasz [* 1] (wd) stílusú éneklés is gyakori. A régió sok népével ellentétben a tuareg zenélés leginkább a nők területe. A tuareg esküvők egyedülálló zenei stílusokat mutatnak be. A Tinariwen egy nemzetközi sikert elért tuareg zenekar.

Egyiptomban a modern stílusok közé tartozik a Shaabi, az el-dzsíl (Al Jeel) és az egyiptomi pop. Algéria modern stílusa a raï.

Főbb stílusok:

Közel-Kelet és Arab-félsziget[szerkesztés]

Bejrút a Közel-Kelet egyik fő zenei központja. Az 1960-as évek elején Fajrúz forradalmasította a libanoni zenét azzal, hogy az egész arab világon ismertté tette. Rajta kívül még sok libanoni énekes az arab világ sztárjává vált.

Szíria nagy szerepet játszik a keresztény egyházi zene történetében, itt bukkantak fel az első keresztény himnuszok.[13] Az arab hódítás után Szíria egy időre az arab műveltség központjává vált, minthogy az Omajjád-dinasztia Damaszkuszt választotta székhelyéül. Ekkor terjedtek el az arab hangszerek.[13] Ma énekes műfajként az insad és a tartil (wd), hangszeres műfajként pedig a bisraf és a takszim (wd) ismeretes.[13]

Főbb stílusok:

Neves művészek[szerkesztés]

Neves művészek:

Popzene[szerkesztés]

Hagyományos hangszerek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h Alan Blackwood: A világ zenéje (1994)
  2. Gramofon, 2006 / 4. szám
  3. Révai Nagy Lexikona, 21. kötet: Kiegészítés A-Z (Budapest, 1935)
  4. a b c Balázs István: Zenei lexikon
  5. a b Helikon: Egyiptomi évek, 2002-09-25 / 18. szám
  6. a b c Kárpáti János: Kelet zenéje (1998)
  7. Afropop Worldwide | Gnawa Music of Morocco (angol nyelven). Afropop Worldwide. (Hozzáférés: 2020. december 9.)
  8. Philip Bohlman: A világzene (2004)
  9. A magyarországi iszlám, a magyarországi muszlimok lapja. Mohamed próféta hagyományai és a Szent Korán idézeteivel.. mohamed.hu. (Hozzáférés: 2020)
  10. Gramofon, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám) |. (Hozzáférés: 2020. december 11.)
  11. Finacial Times: World Music: Towards an Arab-American songbook
  12. Archived copy. [2010. február 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. április 1.)
  13. a b c d e f Szabolcsi-Tóth: Zenei lexikon (1965)
  14. World Music Central - The Musical Pulse of Tunisia. web.archive.org, 2005. március 25. [2005. március 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. december 12.)
  1. Két különálló mondat egymásutánja, ahol a második mondat közvetlen az elsőre válaszul hallható.

További információk[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap