Sáhnáme

A Sáhnáme egy oldala

A Sáhnáme egy oldala

Sáhnáme, azaz a Királyok Könyve költői epikus mű, amelyet Firdauszí perzsa költő írt kb. 977 és 1010 között, körülbelül 50 000 kétsoros versben. A Sáhnáme a világ egyik leghosszabb epikus verse. Elsősorban a Perzsa Birodalom mitikus és bizonyos mértékig történelmi múltját mutatja be a világ teremtésétől egészen Irán 7. századi arab hódításáig. A modern Irán, Azerbajdzsán, Afganisztán és a perzsa kultúra által befolyásolt nagyobb régió (például Grúzia, Örményország, Törökország és Dagesztán) ünnepelt nemzeti költeménye. A mű központi jelentőséggel bír a perzsa kultúrában és a perzsa nyelvben, és mint irodalmi remekmű meghatározó Irán etnikai-nemzeti kulturális identitásában. Fontos a zoroasztrizmus kortárs hívei számára is, mivel nyomon követi a vallás kezdete és az utolsó perzsa szászánida uralkodó halála közötti történelmi kapcsolatokat a muszlim hódításig, amely véget vet az iráni zoroasztriánusok befolyásának. A Zarathustra követőinek könyve, az Aveszta tartalmazhatott az iráni hősokről olyan legendákat, amelyeket Firdauszí is feldolgozott.

Mondaanyagát még a Szászánidák idejében jegyezték fel. Költői feldolgozásukra számos kísérlet történt. Először egy Dakíkí (935?–976?) nevű költő kapott megbízást a nagy nemzeti mű megalkotására. Dakíkít azonban korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Csupán 1000 verspárig (2000 sorig) jutott el.

Félbemaradt művét Firdauszí (934–1027) folytatta tovább. Tiszteletben tartotta Dakíkí hagyatékát: töredékét beolvasztotta eposzába, és formai téren is követte elődjét. Kb. 977-től, több mint 30 évig dolgozott a hatalmas munkán. Már elmúlt 70 éves, amikor 1010-ben befejezte.

Az egyes mondák csak lazán függenek össze egymással, de végighúzódik rajtuk Irán (Perzsia) ősi harca Túránnal, a nomád török népek hazájával.

A mű az univerzum létrehozásával kezdődik, később az első iráni királyok uralkodását írja le, akik az emberiség jótevői voltak. Az első királyok megteremtették a közösségi élet különféle elemeit, miközben harcoltak a világot fertőző démonok és a történelem során betörő nomádok ellen. A csaták az eposzban évszázadokig tartanak, árulás, hősiesség és nemes eszmények költői leírása közepette, ám a mű tartalmaz néhány csodálatos szerelmi történetet, amelyek révén Firdauszit, nemcsak a középperzsa nemzeti eposz páratlan alkotójának tartják, hanem a romantikus narratív vers megalapítójának is. Az utolsó rész a vers nagy részének legendás mitikus, hősies jellegével szemben történelmibb, és a Szászánida uralkodók tetteiről szól; ez a rész már a költő kései életművének része, amiben számos erkölcsi, politikai és metafizikai tanulság tükröződik.

Az eposzt részleteiben először Fiók Károly, majd Radó Antal fordította magyarra a 19. század végén, az arab hagyományos versmértéket, a mutaqáribot Devecseri Gábor ültette át a legsikeresebben 1959-ben megjelent szemelvényes fordításában.

A mű létrejötte és fogadtatása

A királyokról szóló mondák összefoglalására a szászánida uralkodók is több kísérletet tettek. Már 632–651 között Jazdagird uralkodása alatt egy Dánisvar nevezetű helyi uralkodó pehlevi (középperzsa) nyelven állított össze egy gyűjteményt Hvadai-námak (Királyok könyve) címmel. Ez a mitikus Gajómarsztól II. Huszrau szászánida király (590–628) uralkodásáig foglalta össze a királyok történeteit. Ezt arabra Hisám omajjád kalifa (724–743) számára 731-ben fordították le. Eközben megjelentek ennek újperzsa (dari) nyelvű változatai is. Valószínüleg Firdauszi is Ibn al-Mukaffa vagy Abu al-Balhi által dari nyelven írt szövegeit használta fel művéhez.

A legenda szerint Firdauszí Mahmúd gaznavida szultán megrendelésére és és annak támogatása alatt írta meg művét, azonban a kutatások szerint csak 1010 körül ajánlotta fel a művet az uralkodónak és a munkát saját bevallása szerint is már 975–6-ban elkezdte. Az abbászidák felé forduló új politikai irányvonal miatt az alapvetően szászánida hagyományokat dicsőítő, az iráni múlt hősies alakjait kiemelő mondaanyag szellemisége már nem felelt meg az elvárásoknak, ezért fogadtatása kudarcra volt ítélve.

Tartalom

Az első királyok

Az első király Gajómarsz volt aki mint a világ első uralkodója, elhozta a fényt az emberiségnek, egyúttal ételt italt adott számukra. Volt egy fia, Szijámak nevű, aki bölcs volt és sudár, dicsőségre vágyott. Amikor ezt a birodalmat az ádáz Ahrimán démonkirály megtámadta, Szijámak azonnal apja birodalmának védelmére kelt. Megküzdött Ahrimán fiával, de Szijámak a küzdelemben alulmaradt és meghalt. Apja majd megőrült hatalmas fájdalmában, amelyben népe is osztozott. Szijámaknak volt egy Hószang nevű fia, aki amikor felnőtt, bosszút állt apja haláláért. Gajómarsz halála után Hószang lett a király, aki bölcsen vezette az országot. Megtanította a népet a fémek bányászatára, a vas megmunkálására, megmutatta a fejsze, a fűrész használatát, a kovácsmesterséget, bevezette az öntözéses gazdálkodást. Ekkor az embereknek még ruhájuk nem volt, falevéllel takarták el magukat.

Egy alkalommal rettenetes tűzokádó kígyó támadta meg országát, akivel Hósang felvette a harcot, hatalmas követ vágott a kígyóhoz, ami célt tévesztve egy sziklának pattant. Ebből tűz ütött ki, attól kezdve ezt az eseményt megünnepelték: így alakult ki a tűz ünnepe. Az ünnepnap neve Szada lett.

Negyven évig élt Hószang, békével és boldogsággal ajándékozta meg alattvalóit, és amikor meghalt, fia, Tahmúrasz vette át a trónt. Tahmúrasz megtanította az embereket szőni vetni, állatot tenyészteni, gazdálkodni, vadászni, halászni ezekhez eszközöket készíteni. Volt egy bizalmasa, Saidászp, aki nagyon erényes életet élt és királyát is a jó cselekedetek felé terelte. Rettentően okos volt, jó lovas, ténykedése alatt felvirágzott az ország.

A gonosz démonok azonban irigyek voltak rá és hatalmas sereggel támadták meg Tahmúrasz birodalmát. A király legyőzte, de nem pusztította el őket, akik hálából megígérték, hogy új tudásra tanítják az emberiséget. Ekkor terjedt el az írás mestersége.

Tahmúrasz halála után fia, Dzsamséd került a trónra. Vértet, páncélt készített és finom gyapjú- és pamutholmikkal látta el népét, akik megtanultak fonni szőni és elsajátították a szőnyegszövést.

Dzsamséd parancsára létrejöttek a rendek, elsőnek a papok rendje (kátuzik), majd a harcosok (niszárik), a büszke földművesek (neszudik) végül az iparosok (ahnúkhasik) alakítottak kasztot. Fél évszázad alatt kioktatta az embereket a téglavetés mesterségére, hogy erős várakat, díszes palotákat emeljenek. Népe gyönyörűségére a ritka kövekből kiválogatta a nemes ásványokat és átadta alattvalóinak. Illatszereket fedezett fel népe gyönyörűségére, majd az alkímia és gyógyítás felé fordult; megszüntette a pusztító kórokat, az emberek, akárcsak ő maga, több száz évig, betegség és halál, szomorúság és csüggedés nélkül éltek. Nem ismerték a rosszat, egymással is csak jót cselekedtek. A démonok rabszolgaként szolgálták a királyt és népét.

Nemes cselekedeti és jótéteményei elbizakodottá és gőgössé tették. Saját dicsőségére drágakövekből káprázatos trónt emelt. Az őt szolgáló démonokkal azon vitette fel magát a mennybe, hogy Istennel mérje össze hatalmát. Hálátlanságát azonban Isten kegyetlenül megtorolta. A földi világot viszály sújtotta, alattvalói elfordultak eddigi jótevőjüktől, a nagy Dzsamséd király már csak magának uralkodott, népétől eltaszítva a végtelen sötétségben bolyongott. Hiába tért meg újra istenéhez, az nem kegyelmezett neki.

Mirdásznak, az arabok jámbor, jóságos királyának volt egy Dahák nevű bátor, merész fia, akinek tízezer nemes paripája legelt a pusztákon. Egy napon a gonosz Iblísz démon hatalmába kerítette a fiút, és szerződést ajánlott neki, amelyben sötét, nagy hatalmú titkokat ígért apja életéért cserébe. A fiú beleegyezett a tervbe. Iblísz csapdát állított az öreg királynak, vermet ásott, a király ebbe beleesett és szörnyethalt. Így nyerte el apja királyságát és birodalmának gazdagságát Dahák. Egyszer Iblísz szakács képében jelent meg a fiú előtt, és fenséges ételeket készített neki. Dahák buzgón habzsolta a finom étkeket, megkérdezte, hálából a finomabbnál finomabb ételekért milyen jutalmat adhat a szakácsnak? Iblísz csak két csókot kért az ifjú király két vállára, de azokból ahogy a démon ajka hozzájuk ért, két vérszomjas kígyó kelt ki. Dahák hiába vágta le őket, azok újból kinőttek és naponta két ifjú legény fejét követelték. A démon így akarta elérni, hogy a teljes világból ember nélküli pusztaság váljon.

Miközben Dzsamséd király őrülten tántorgott országról országra, az iráni lovagok új király után néztek. Az arab trónon ülő kígyókarú Dahákot választották, akinek első cselekedete volt, hogy felkutassa Dzsamsédot és megölje. Erre kínában került sor. A hatszáz évig uralkodó Dzsamséd trónjával együtt pusztult el.

Dahák egy éjjel álmot látott, amelyben harcosok támadnak rá és Damávand hegyére hurcolták. Az álom megfejtéseként megtudta, hogy egy hős, akit ő juttatott árvaságra meg fogja őt ölni. A valóságban csakugyan született egy ifjú, akit Firédúnnak hívtak, apja Dzsamséd unokája, anyja Farának volt. Dahák mindent tűvé tett, hogy ezt az ifjút megtalálja, de csatlósai csak apját, Ábtínt találták meg, aki Dahák vállaiból kinövő kígyó tápláléka lett. Farának bujdosni kényszerült. Firédún születésekor jelent meg a káprázatos Birmáje, a csodatehén, akinek Farának nevelésre átadta a fiút, de Dahák a tehenet is megölte. Anyja elbujtatta Firédúnt az Alburz hegységben, aki mikor felnőtt, elhatározta, hogy bosszút áll Dahákon.

Firédún ökörfejes kopjával a kezében átvezeti seregét a Tigris folyón

Dahák egy évezredig uralkodott Irán trónján, vérbe, sötétségbe taszítva az országot, sanyargatta népét és ölt, rabolt és parázna módon élt. Éjjelente két ifjút áldoztak kígyókarjainak, akinek agyvelején a szörnyeteg táplálkozott. Egy nap két barát elhatározta, hogy megmentendő az áldozati ifjakat, szakácsnak állnak és legalább az egyik áldozatot kiszabadítják a démoni király karmai közül. Tervük az volt, hogy bár egyik ifjú elveszik, a másik helyett birkaagyvelőt szolgálnak fel a kígyóknak és a csere nem tűnik fel. Az így megmentett vitézeket a hegyekbe küldték, ahol azok csapatokba verődve éltek. A legenda szerint a ma élő kurdok tőlük származnak.

Dahák országában mélységes az elégedetlenség királyuk ellen, de szólni senki nem mer. Firédúnhoz fordulnak, aki sereget kovácsol a lázadni vágyó széles néptömegekből. Ennek hírére Dahák démonokkal vegyes serege megtámadja Firédúnt, aki bivalyfej buzogányával megveri, de nem öli meg, mert egy angyal tanácsára inkább a messzi Damávad hegy kietlen ormaihoz hurcolja, ahol megkötözve, szögekkel kiverve szenved évszázadokig. Firédún visszavonja Dahák szörnyű törvényeit és ötszáz éves uralkodása alatt békét hoz a munkájukhoz immár visszatért alattvalóinak.

Firédun felosztotta fiai, Szalm, Túr és Iradzs között birodalmát. Mivel Iránt a legfiatalabbnak, Iradzsnak adta, békétlenség tört ki a három testvér között, amiben Iradzst megölték. Ez a gyilkosság hatalmas bosszúállási ciklust indított el; évszázadokon keresztül kegyetlen háború zajlik a letelepedett iráni és a közép-ázsiai nomád turániak között. Iradzsnak volt egy lánya, akinek fia Manócsihr, nagyapjához, Firédúnhoz került nevelésre. Miután az ifjú felcseperedett, apja gyilkosai ellen indult és csatában megölte nagybátyjait. Túr és Irádzs országai között hosszú évszázadokig tartó háború tör ki. Ez a viszály alkotja a Sáhnáme költemény alapmotívumát, amelynek két hőse a turk Afrjászijáb király (Túr unokájának, Pasangnak a fia) és Rusztem, a nemes, nagy múltú iráni család kiváló sarja.

Zál, Szám fia

Szám, Dzsamséd leszármazottja, a Szisztáni dinasztia hőse, Narímán fia, az iráni sah, sokáig hiába vágyott fiúgyermekre, pedig számtalan ágyasa volt. Egy nap azonban jelentették neki, hogy egyik felesége fiút szült, ám annak haja ősz fehér, Szám ezért megtagadta őt, mivel azt hitte a démon Ahrimán gyermeke, és száműzte az Alburz hegység kietlen vidékére. Ott kitették a csecsemőt a sziklák közé, ahol egy nőstény oroszlán táplálta. Szímurgh az óriásmadár azonban elragadta a védtelen gyermeket az oroszlántól, elvitte fiókáinak táplálékul, de azok Isten sugallatára nem tépték szét, sőt etették, vérrel itatták, míg fel nem cseperedett. Erejének, vitézségének híre ment, így megtudta Szám is, hogy fia életben van. Tanácsadói elítélték hajdani tettét és kérték, találkozzon fiával, és kérjen bocsánatot Istentől, akinek parancsát megszegve egy szem gyermekét, isten ajándékát eltaszította magától. Szám bocsánatért esedezett, Istenhez imádkozott, és felkereste a hegyet, hogy Szimurghtól visszakérje gyermekét, amit a madár teljesített.

Zál és Rúdábe

Kabulisztán királya, Mihráb Zálnál vendégeskedett, hogy mint hűbéres, és Zál apjának lekötelezettje, lerója hódolatát a fiúnak, aki épp kalandozásai során arra vetődött. A kabulisztáni uralkodó meghívta országába Zált, de mivel Mihráb más vallásúnak számított, Zál udvariasan bár, de visszautasította a meghívást, megsértve ezzel Kabulisztán uralkodóját. Mihrábnak volt egy csodaszép lánya, Rúdábe, akibe Zál látatlanul is, az elmondások alapján beleszeretett. Rúdábe – bár még nem látta Zált – kiváncsi lett a hősre, és tervet eszelt ki, hogy személyesen is megismerje a város előtt táborozó ifjút, hiszen apja leírása igencsak tűzbe hozta őt Zál iránt. Elküldte öt szolgálólányát, hogy lessék meg a vitézt, írják le őt neki és tudakolják ki szándékát. Zál találkozott a lányokkal, akikre igen jó benyomást tett, kérte őket, hogy beszéljenek meg találkozót Rúdábéval, ami egy éjszaka létre is jött. Zál a lány hajfonatán felmászott Rúdábe erkélyére és mivel mindketten látták, hogy az elbeszélések róluk valóságosak, szent fogadalommal el is jegyezték egymást. A házasságnak a két uralkodó, Zál és Rúdábé apjának eltérő vallása szabhatott csak gátat, de mindkét uralkodó beleegyezett a frigybe. Mielőtt hivatalosan is egybekeltek, a bölcsek találós kérdéseket tettek fel Zálnak, aki mindre megfelelt, bizonyítván okosságát és műveltségét. Amikor a pár összeházasodott, a frigyet mindkét nép kitörő örömmel üdvözölte.

Amikor eljött az ideje, Rúdábe várandós lett, ám a szülés előtt rosszul lett, elájult, úgy tűnt a szülést nem éli túl. Zál tehetetlennek érezte magát, rettenetes bánatában egykori nevelőjéhez fordult. Az óriásmadár Szímurgh azt tanácsolta, hogy vágják ki a csecsemőt Rúdábé hasából, és a keletkezett sebet egy tollának segítségével varrják össze, így az asszony túléli a beavatkozást és szépsége is megmarad.

Rusztem

A született gyermeknek Rusztem nevet adták („én teremtettem”). Elvitték a hírt Zál apjának Számnak azonnal, aki büszke volt unokájára. Rusztem nevelését több dajkára bízták, akik alig győzték a szoptatását, így a fiú sokkal idősebbnek látszott és erősebb is volt koránál és már ifjúként hőstetteket hajtott végre. Egy alkalommal, miután egy megvadult elefántot ütött le egyetlen csapással, apja, Zál úgy vélte, fia elég nagy már ahhoz, hogy bosszút álljon dédapján, Narimánon, aki cselvetés áldozata lett és életét vesztette a Fehér vár ostroma során.

Felkelt hát Rusztem, sóárusnak adva ki magát, karavánt szervezett, és ezzel a csellel a Fehér vár vár belsejébe jutva, embereivel elfoglalta azt és lemészárolta a védőket.

Amikor a nagy Garsászp sah meghalt, Irán trónjáért vetélkedő egyik király, az ellenséges Afrászijáb sah hadat vezetett Zál király által uralt Szipandzsáb mezőre. Zál Rusztemre bízta a betolakodó kiűzését, aki először fegyvert és lovat választott. Amikor a ménest Rusztem elé vezették, az rátette kezét a lovak hátára, és azok megrogytak a hős keze alatt. Egy ló azonban ellenállt, ezt a lovat Rakshának nevezték, a csikósok elmondták, hogy Rusztemnek szánták azt csikó kora óta. Rusztem híres lovas lett hát Rakhsának köszönhetően.

Mázenderán

Az iráni nagy sah, Káósz mivel úgy vélte, hogy hatalma végtelen, gazdagsága nagy, a démonok lakta Mázenderán vidékét szemelte ki magának. Elbizakodottságában megerősítette őt egy dalnoknak öltözött démon, aki Mázenderán paradicsomi szépségéről mesélt. A király vakmerően sereget szervezett és összehívta a környék uralkodóit, hogy támogassák őt a hadjáratban. Eljutottak a követek Zálhoz is, aki próbálta lebeszélni Káószt az egyenlőtlen küzdelemről, és nem tartott vele a hódításban. Káósz egy vezére, Gév válogatott sereggel megtámadta Mázenderán várát, és lemészárolta az ott élőket. A város királya, maga is démon, tehetetlen volt, segítséget kért az erős Fehér Dévtől, aki sötétségbe borította az irániak serege felett az eget, dárdák és parittyakövek záporoztak Káósz seregére, akik rémületükben hazáig futottak. A hódítók nagy része azonban fogságba esett és megvakult, Káósz király is így járt, és kétségbeesett segítséget kért Záltól. Zál a démonkirály ellen Rusztemet küldte harcba, aki örült az alkalomnak, hogy kipróbálhatja erejét és bátorságát. Nyomban felnyergelte Rakhs lovát és elindult Mázenderán falai alá.

Az út során, amint megéhezett, vadszamarakat (gór) ejtett el, pont azon a vidéken, ahol egy vérszomjas oroszlán az úr. Útközben megpihentek és miközben Rusztem aludt, az oroszlán rájuk támadt, de a lova széttépte őt.

Továbbmentek, és miután vizet keresve hatalmas forró pusztaságon keltek át, egy kossal találkoztak aki elvezette őket a forráshoz. Miután oltották szomjukat, a hős lefeküdt, nem tudván, hogy a forrás és környéke egy hatalmas sárkány nyugvóhelye. Ahogy a sárkány meglátta az alvó hőst, rátámadt Rusztemre de a lova még idejében észrevette és megakadályozta a támadást. Rakhs többször felébresztette Rusztemet, aki az éj leple alatt nem látta a sárkányt és nem hitte el a támadást sem. Ez háromszor megismétlődött, míg negyedjére a hős felkelt és megküzdött a szörnyeteggel, a lova segítségével megsemmisítette őt.

Vándorlásaik során egy forráshoz értek, ám ez varázslók forrása volt és egy boszorkány lakott itt. Finom étket és bort helyezett a forrás mellé, hogy elcsábítsa Rusztemet, ő maga pedig szépséges lánnyá változott. Rusztem egy lantot is talált a közelben és a lánnyal édes-bús dalokat énekelt: néki az a sorsa hogy csatában szolgáljon és így nem élvezheti ezt a sok földi szépséget, ami az egyszerű embereknek megadatik. Rusztem nem tudta hogy a ifjú leányba ekkor már legnagyobb ellensége, a dévek királya, a bősz Ahrimán költözött, aki leány képében együtt énekelt Rusztemmel. Amikor Rusztem az Istent kezdte dicsérni, a démon leleplezte magát, hiszen a dévek nem magasztalhatják Istent, azonnal elhagyta a lányt aki rögtön csúf öregasszonnyá változott. Rusztem ekkor kardjával kettévágta.

A hős továbbment Mázendrán földjén és mikor elfáradt a nagy hőségben, egy mező szélén pihent meg. Elengedte lovát, aki a szomszédos szántófölden keresett élelmet magának, feldúlva a vetést. Rusztem ezzel kivívta a földtulajdonos, Úlád haragját, aki seregével a betolakodó ellen indult. Rusztem legyőzte őket és Úládot megkötözte. Megígérte, hogy elengedi, ha megmutatja Fehér Dév várát, ahol Káosz raboskodik, az, akinek a kiszabadítására indult. Egyúttal megígérte azt is hogy Mázendrán királyával teszi, ha mutatja az utat.

Úlád engedelmeskedett, de óvta azoktól a nehézségektől is, amik az út során a hőst érhetik. Rusztem, kötélre fogva vezette maga előtt Úládot, amig el nem érkeztek Ilbrusz hegységhez, ahol már Fehér Dév volt az úr. Itt esett fogságba annak idején Káósz sah is.

Mázenderán várát a hatalmas Arzsang démon őrizte, de Rusztem egy szempillantás alatt végzett vele, seregét megfutamította. Káosz király kiszabadítása előtt már nem volt akadály, azonban a sah kérte, hogy Fehér Dévet pusztítsa el először, addig, amíg Rusztem ellen a dévek szövetségre nem lépnek. Egyúttal vegye a nagy démon vérét, mert neki és fogolytársainak vakságát csak a démon vérével lehet gyógyítani. Felkelt hát Rusztem a démon ellen, aki hegyi barlangjában aludt éppen, de Rusztem nem álmában ölte meg, hanem becsülettel kihívta párviadalra és legyőzte őt. Úládot, akit eddig pányván vezetett, kioldozta, és a démon szívét rá bízta, hogy visszatérve káoszhoz és társaihoz az abból kicsepegő vérrel látásukat visszaadja. Miután a vak király és fogoly alattvalói visszanyerték látásukat, Káósz örömében Mázenderán trónját Rusztemnek ajándékozta, aki nem fogadta azt el, hiszen ígéretéhez híven az Úládot illette. Rusztem átadta hát neki, hogy Úlád uralkodjon ezentúl Mázenderán vidéke fölött.

Rusztem és Szuhráb

Egy alkalommal vadászat alatt, miközben Rusztem lepihent, csodás lova, Raksh elkóborolt. Türk pásztorok csapdát állítottak a lónak és ellopták, így Rusztem kénytelen volt elgyalogolni a legközelebbi városba, Szamangánba, hogy új paripát szerezzen magának. A város ura nagy örömmel fogadta a hőst, megígérte, mindent megtesz, hogy lovát visszaszerezze, egyúttal nagy ünnepséget rendezett Rusztem tiszteletére. Az ünnepség hajnalán, amikor Rusztem még bódult volt az este elfogyasztott italoktól, egy szolgálólány kíséretében megjelent Szamangán sahjának lánya Tahmíne és Rusztemtől gyermeket akart. Rusztem nagy ünnepség keretében nyomban elvette a feleségül a lányt, majd örömmel teljesítette kívánságát, gyermeket nemzett vele. Ám hősi teendői elszólították, elbúcsúzott újdonsült asszonyától, de emlékül egy karperecet hagyott nála, ha fia vagy lánya születne, akkor azt adja neki, emlékeztetve, ki volt az apja. Kilenc hónap múlva megszületett fia, Szuhráb, akinek származását nagyapja és anyja nem fedte fel. Apjához hasonlatosan igen korán hatalmas erőről tett bizonyságot és amint felcseperedett, Rusztemhez méltó hőssé vált, hatalmas erejét már korán csatákban próbálta ki.

Egy napon édesanyja elé állt és rákérdezett származására. Tahmíne elmondta, hogy Rusztem fia ő, és ha a hős tudná, hogy fia hozzá hasonló nemes vitéz, biztosan elszólítaná őt maga mellé. Szuhráb úgy gondolta, hogy Irán trónja nem Káószt illeti meg, hanem apját, aki széles földön ismert volt bátorságáról, ezért nyomban sereget szervezett, hogy Káószt letaszítsa Irán trónjáról. Túrán uralkodóját, Afrászijábot is le akarta igázni, hogy ő legyen a legnagyobb úr türk, turáni és iráni vidék felett. Lovat szerzett, Raksh csikóját, és sereget szervezve hadba vonult Irán ellen, útközben felégetve városokat, falvakat. Nem tudta, hogy Káósz szövetségese és hű vitéze Rusztem, aki védelmezi majd az iráni trónt. Afrászijáb hírét vette Szuhráb tervének és úgy gondolta, kihasználja az ifjú hevületét és támogatta Káósz sah elleni hadjáratát, sőt még két erős harcost is adott mellé, Húmánt és Bármánt.

Az első ütközet az iráni végvár, a Fehér Erőd alatt történt, aminek ura Gusztaham volt, védője Hadzsír, a híres harcos. Szurháb őt könnyedén legyőzte, de megkímélte életét, és foglyul ejtette. Gusztaham lánya, Gurdáfaríd aki szégyenkezett Hadzsír kudarcán, páncélt öltött és kilétét elrejtve kihívót keresett a csatamezőn. Szembe találta magát Szuhrábbal és megküzdött vele.

Szurháb legyőzte a lányt, aki felfedte arcát a vitéz előtt majd egyezséget ajánlott: Gurdáfaríd a sereg előtt titokban tartja, hogy Szurjáb egy lánnyal harcolt, és a Türk vitéz így nem szégyenül meg katonái előtt, ennek fejében elengedi őt és megkíméli a városiak életét, sőt Szurhábhoz megy feleségül. Szurhábot megigézte a lány szépsége, belement az egyezségbe, ám az éjszaka folyamán egy titkos kijáraton Gusztaham, lányával és a város népével elhagyta a várat. Szurháb, amikor bevette a váratt, nem talált ott senkit. Szurháb nem is az elmaradt csatát bánta, hanem Gurdáfaríddal bimbózó, beteljesületlen szerelmét.

Káósz nagy sah a betörő türk sereg ellen legerősebb embereit és hű szövetségeseit küldte, köztük Rusztemet, aki nem sejtette, hogy saját fiával szemben fog harcolni. Bár Szuhráb végigkérdezte az ellene hadba vonuló sereg kapitányainak nevét Hadzsirtol, az a felsorolásból Rusztemet kihagyta, félve, hogy Szuhrab nyomban rátámad és legyőzi az irániak nagy reménységét.

Szurhab a harcokban a legerősebb vitézt kereste, titkon remélve, hogy Rusztemmel akad össze. Apjával nem megküzdeni, hanem megismerkedni akart. Erre lehetőség is nyílt volna, amikor a csatamező leghatalmasabb vitézével állt szembe, akitől hiába kérdezte nevét, az nem mondta meg. Rusztem nem akarta, hogy Szurháb a nevével kérkedjen. Rusztem nem tudta, ki Szurháb, hiszen annak fogantatása után már tovább állt. A két vitéz egymással napokig személyes párbajt vívott. Sokáig egyenlő volt a küzdelem, hol Szuhráb, hol Rusztem kerekedett felül, majd Szuhráb erősebbnek bizonyult apjánál, aki hol csellel, praktikával, vagy hazugsággal kitért végzete elől.

Ekkor Rusztem arra kérte Istent, hogy adja vissza azt a kis erőt, amelyet ifjúkorában még ő kért, hogy elvegyék tőle, mert az ereje nagy teher volt számára. Ahogy megkapta a plusz erőt, legyőzte saját fiát és kést döfött belé. Szurháb utolsó leheletével elárulta, hogy egész életében apját kereste, Rusztemet, hogy együtt uralkodhassanak a világon, ugyanakkor az apa fiának karján felismerte azt a karperecet, amit az anyjának adott, mikor együtt voltak sok évvel ezelőtt. Rusztem ekkor döbbent rá tettére, hogy a saját fiát ölte meg, fájdalmában ruháját tépte és azonnal szalajtott Káósz vezérhez, akinek csodagyógyszere feltámaszthatja még a fiút. Káósz megtagadta tőle az éltető italt, attól félt hogy Rusztem és Szurháb szövetsége végül majd az ő trónját veszélyezteti. A fiú meghalt, gyász borult az egész táborra, de Rusztemre a legnagyobb, aki mélységes fájdalmában a poklok kínjait élte át. A legnagyobb gyász Szurháb édesanyjáé volt, aki csak egy évvel élte túl fiát.

Rusztem és Akván démon

Egy alkalommal Khuszrau királynak jelentették, hogy a királyi ménesbe betört egy rendkívül szilaj vadszamár és tizedeli a lovakat. Mivel a király úgy vélte, lovainál egyetlen szamár sem lehet erősebb, azonnal démon jelenlétére gyanakodott. Meghívta Rusztemet, szálljon szembe a gonosszal, hiszen csak ő képes ilyen erőt leküzdeni. Rusztem úgy döntött, hogy ahelyett, hogy megölné a vadszamarat, fogságba viszi és a sah elé hurcolja, de a dév megszökött. A napokig tartó üldözés során, amikor egyszer Rusztem elaludt, a démon elfogta a vitézt és megragadta, hatalmas erővel a tengerbe dobta, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudott kimenekülni. Amikor visszatért, nem találta lovát, ezért annak keresésére indult. Egy túráni ménesben akadt rá, és bosszúból az összes lovat elhajtotta. Afrászíjáb túráni sah ménese védelmében Rusztemre támadt, de az legyőzte a sah embereit, ám feltűnt ekkor Akván démon, aki csodálkozva látta Rusztemet élve. A vitéz kihasználva a démon zavarát pányvát vetett rá és végzett vele.

Bézsán és Menázsé

A gazdagságban és jólétben uralkodó Khuszrau királyhoz örmény követek járulnak, hogy mentse meg őket a túrániak földjéről rájuk támadó vadkanoktól, akik feldúlják mezőiket, erdeiket, veteményeiket. A sah kincseket ajánl fel azoknak, akik megszabadítják örmény barátait a bestiáktól. Jelentkezett Bézsán, a nagy hírű harcos, aki a vaddisznók elleni harcra Gurgin vitézzel együtt útnak indul a vész leküzdésére. Bézsán szembeszáll a vadkanokkal, de társa Gurgin gyáván megfutamodik a küzdelem elől. Hogy ne kerüljön szégyenbe, mielőtt hazatérnek iráni földre, elhatározza, hogy csapdába csalja Bézsánt, felkeltve érdeklődését egy Túránban elterülő tisztás iránt, ahol a túráni sah, Afrászijáb szépséges lánya, Menázsé a megszokott éves a tavaszünnepet tartja társnői társaságában.

Bézsán meglesi a lányt, és azonnal beleszeret. A lány is látja a vitézt, aki megtetszik neki és elküldi hozzá szolgálóját, hogy tudakolja meg, ki ő és mit keres ott? Miután megtudja, hogy a férfi iráni földről való, sátrába invitálja, és együtt tölt vele egy éjszakát. Bézsán megigézve az ünneplő lányok és különösen Menázsé társaságától, képtelen szabadulni körükből. Menázsé olyan szerelmes lesz, hogy úgy dönt, elkábítja a fiút és rejtve hazaviszi Túrán fővárosába, apja palotájába és eltitkolja őt. Bézsán kábulatban múlatja Menázséval az időt, amíg ottléte ki nem kitudódik. Ekkor Afrászijábhoz hurcolják, aki halálra ítéli, mert megcsúfolta lánya tisztességét. Már a vesztőhelyet ácsolják, amikor egy túráni vitéz meggyőzi a saht, hogy kegyelmezzen meg Bézsánnak, vesse inkább tömlöcbe, így élete megmarad, mégse tüzeli fel oly nagyon az iráni sah, Khuszrau haragját harcosa elvesztése miatt. Afrászijáb hajlik a szóra, Bézsánt tömlöcbe veti, a lányát pedig arra ítéli, hogy egyszerű fehér lepelbe burkoltan koldulással szerezzen élelmet magának és Bézsánnak is, ha nem akarja hogy az éhen haljon börtönében.

Eközben Gurgin visszatér Iránba és a sahnak elmeséli, hogy útközben elkerülte társát ezért Bézsánról nem tud. Mondandójába belekavarodik, Khuszrau ezért láncra veri és börtönbe zárja. A sah belenéz mindentlátó serlegébe, amely megmutaja neki, hogy Bézsán él és túráni fogságban van. Khuszrau nem nyugszik bele vitéze vesztébe és Rusztemet hívja segítségül Bézsán kiszabadítására.

Rusztem álruhában gazdag kereskedőnek adja ki magát és Túránba indul, ahol a megtudja az igazságot Bézsán és Menázsé felől. Menázsé segítségével csellel Bézsán tudtára adja, hogy ő jött a fogoly kiszabadítására, amit vitéz segítőivel együtt végre is hajtott. Kiszabadítja Bézsánt és hadra kel Afrászijáb ellen, hogy megbosszulja Bézsánnal szemben elkövetett méltánytalanságot. Menázsét Iránba küldi, Bézsán azonban részt vesz a bosszúhadjáratban. Rusztem hatalmas sereget gyűjt és Afrászijáb ellen vonul. Legyőzi őt, majd kincsekkel megrakodva visszatér Iránba Khuszrau udvarába, ahol diadalmas ünnepséget ülnek.

Afrászijáb elbujdosik és lelkiismeret-furdalással telve gyötrődik egy barlangban, ahol bár Firédún egy leszármazottja megtalálja őt és fogságba ejti, kiszabadul és egy folyóba menekül. Innen Khuszrau emberei csellel kicsalják és megölik.

Források

• Világirodalmi kisenciklopédia I–II. Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1976. ISBN 963-280-184-9
• Klasszikus német költők Domokos Mátyás: Európa. (Bp., 1977)
• Firdauszí: Királyok Könyve, Devecseri Gábor fordítása, terebess.hu
• ↑ Simon: Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon. Budapest: Corvina. 2009. ISBN 978-963-13-5788-2  
• ↑ EoI: Encyclopaedia of Islam. Szerk. H. A. R. Gibb, J. H. Kramers, E. Lévi-Provencal, J. Schacht, B. Lewis, Ch. Pellat. Leiden: E. J. Brill. 1986. ISBN 90 04 08114 3  
• ↑ VIL: Világirodalmi lexikon III. (F–Groc). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975.  

• ↑ MLEX: Major Kornélia: Művek Lexikona II. Budapest: MAGYAR NAGYLEXIKON KIADÓ ZRT. 2008. 246. o. ISBN 9789639257337