Gúridák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Gúrida Birodalom kiterjedése 1200 körül

A Gúridák (1148–1215) (perzsa:سلسله غوریان) a Sánszabani családból származó iráni eredetű afgán hegyi törzsfőnökök voltak, akik kezdetben mint a Gaznavidák vazallusai a közép-afganisztáni Gúr hegység környékén alakítottak ki kisebb hatalmi centrumot. A Gaznavidák szolgálatában rablóhadjáratokban vettek részt, főként az indiai szubkontinens irányába. A Gaznavidák és a Szeldzsukok közötti folyamatos csatározások lehetővé tették a Gúridák felemelkedését, akik korábbi uraikat Észak-India felé (Pandzsáb régió) szorították, és fennhatóságukat fokozatosan kiterjesztették a volt Gaznavida területekre. A Gúrida Birodalom hatalma csúcsán a Kaszpi-tengertől Észak-Indiáig húzódott. 1215-ben a belső hatalmi harcoktól meggyengült birodalom a Hvárezm-sahok prédája lett.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gúridák történelme erősen kötődik a Gaznavidák és a Szeldzsukok történelméhez. Az iráni eredetű harcos afgán hegyi törzs, a Sánszabani, Afganisztán eldugott hegyein, Gúr környékén élt, amikor a 11. század végén a török eredetű Gaznavidák lerohanták településeiket és vazallusukká tették őket. Nevük a Gúr helységnévből ered. A 12. század elején Számánida és Gaznavida hatásra vették fel az iszlám vallást, amelynek később harcos térítői lettek („gázik”). Saját legendájuk szerint a Sánszabanik ősi szászánida királyi leszármazottak, akik az arab hódítások elől menekültek Gúr hegyei közé. Az itt élő népcsoport a jelenlegi kutatások szerint valószínűleg kelet-iráni tadzsikok voltak, amelyeknek csak egyik törzse volt a Sánszabani család.[1]

1150-ben a Szeldzsuk Birodalom hódításai nyomán a Gúr környékét a Szeldzsukok uralták. Bahrám Sáh (11171152) gaznavida uralkodó hadserege, miközben próbálta visszaszerezni területeit, már a Gúridák bosszúhadjáratának esett áldozatul. Ő maga Pandzsábba menekült. A gúrida uralkodó Alá ad-Dín Huszajn (1149–1161) vérengző harcosaival lerombolta Gaznát, ezzel elnyerve a „Világégető” (perzsául:„ Dzsahán szúz”) nevet. A Gúrtól északra fekvő Firúzkúh székhellyel fővárost alapított. Utóda Gijász ad-Dín Mohamed (1163–1203) nyugati hódításokkal növelte a birodalmat, testvére Muizz ad-Dín Mohamed (1173–1206) török rabszolgakatonákból álló serege élén Indiában hódított: 1186-ban elfoglalta Lahort, az Indiába kiszorított Gaznavidák új fővárosát, 1192-ben pedig Delhinél végső győzelmet aratott felettük.[2] Gijász ad-Dín Mohamed 1203-ban halt meg, miután lerohanta Nisápurt és Mervet, testvére Muizz ad-Dín Mohamed 1206-ban egy asszaszin merényletének esett áldozatul.[3]

Ez az esemény és a Gúrida Birodalom ezt követő összeomlása rámutat azokra a feszültségekre, amelyek az iszlám vallást ebben a korban jellemezték. A gúrida elit szorosan kötődött az anti-iszmailita karamijja szektához, de 1199-ben átpártoltak a sokkal elterjedtebb szunnita sáfiita vallásjogi iskolához. Ez a lépés nem volt népszerű és zavargásokat okozott a fővárosban Firuzkuhban, Gúrban, Herátban és Nisápúrban.[3]

A testvérpár halála után a birodalmat hatalmi harcok osztották meg, és így könnyen áldozatul esett a Hvárezm-sahok hódításainak (1215).

1206-ben, a Gúridák egyik török rabszolgatábornoka, Kutb ad-Dín Ajbak meghódította Delhit és függetlenítve magát a központi hatalomtól megalapította a Delhi Szultanátust (1206–1526).[4]

Gúrida szultánok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gúridák pártolói voltak a művészeteknek, az irodalomnak, számos építészeti alkotással gazdagították az iszlám művészetét, és hódításaikkal a horászáni stílusjegyeket sikeresen átmentették az indiai építészetbe is. Leghíresebb fennmaradt építményük Dzsam minaretje a közép-afganisztáni Herirud folyó szurdokvölgyében. Bár a Gaznavidák türk eredetű kultúrájának hatásai alatt fejlődtek, a perzsa-iráni kultúrkör néhány elemét is sikeresen ötvözték építészetükben. Ez különösen indiai jelenlétük során figuratív, az élet valósághű ábrázolásában nyilvánult meg.[5]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Encyclopaedica Iranica. (Hozzáférés: 2009. november 1.)
  2. Iszlám művészet és építészet 332. o.
  3. ^ a b Alison L. Gascoigne: Minaret of Jam/The Ghurids. University of Cambridge. (Hozzáférés: 2009. november 1.)
  4. Brentjes, Burchard Izmael fiai 102 o.
  5. Iszlám művészet és építészet 334 o.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brentjes, Burchard. Izmael fiai. Budapest: Kossuth (1986). ISBN 963-09-2759-4 
  • szerk.: Peter Feierabend: Iszlám művészet és építészet. Budapest: Vince Kiadó (2005). ISBN 963-9552-61-5