Almorávidák
| Almorávidák | |||
| 1040 – 1147 | |||
| |||
 | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa |
| ||
| Hivatalos nyelvek | berber nyelvek | ||
| Vallás | iszlám | ||
| Pénznem | dinár | ||
| Kormányzat | |||
| Államforma | monarchia | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Almorávidák témájú médiaállományokat. | |||
.svg){kind=small}
| Arab |
| المرابطون |
| Tudományos átirat |
| al-murābiṭūn |
| Fordítás |
| ribát-lakók |
Az Almorávidák (arabul al-murábitún, azaz ribát-lakók) egy berber eredetű, középkori muszlim uralkodódinasztia volt, amely fénykorában a Magreb térségét és az Ibériai-félszigetet ellenőrizte. 1062-től 1147-ig voltak hatalmon, amíg a szintén berber eredetű Almohádok meg nem buktatták őket.
Eredetük[szerkesztés]
A mozgalom alapját a Szenegál folyó – vagy más feltételezések szerint egy mauritániai vízfolyás – egy szigetén épült erődjének (ribát) berber katonái vetették meg, akik korábban a fekete-afrikai térségben kóboroltak. A körükben lépett fel 1055 körül Abdalláh ibn Jászin, aki a szunnita iszlám málikita értelmezésének elkötelezett híveként vasfegyelmű közösséggé szervezte alattvalóit. Hamarosan az északabbi uralkodók – a síita Fátimidák és alattvalóik, így a Zíridák – erkölcstelenségét hangoztatva terjeszkedni kezdtek, és rövidesen a térség berbereinek nagy részét hódoltatták és maguk mellé állították.
Ibn Jászin, aki 1059-ben meghalt, nem maga irányította a hadügyeket, hanem egy berber vezetőre, Abú Bakr ibn Umarra bízta a katonák vezetését. A mind erősebb és népesebb hadsereg zömét a lamtúna berberek képezték. Ibn Jászin halálakor hívei már az Atlasz-hegység déli lejtőinél jártak.
A nagy hódítások[szerkesztés]
Ibn Jászin után nem választott magának szellemi vezetőt a mozgalom, így azt Abú Bakr vitte győzelemre. 1087-es haláláig megszerezték a mai Marokkó nagy részét, valamint Nyugat-Algéria területét. A térség központjai közül Agmát 1058-ban, Fez pedig 1075-ben került a kezükre, és 1070-ben hozzáláttak egy saját központ, Marrákes (Marrákus, Marrakech) felépítéséhez. A munkálatok azonban elhúzódtak, mert Abú Bakrnak lázadásokat kellett elfojtania.
Marrákis csak a következő vezető, Abú Bakr unokafivére, Júszuf ibn Tásufín (1087–1106) alatt készült el. Ez utóbbi már 1086-ban nagy szerepet kapott, mert ő vezette át a berbereket a Gibraltári-szoroson a hispániai muszlimok megsegítésére. A reconquista során ugyanis VI. Alfonz, Kasztília királya 1085-ben meghódította addigi vazallusát, Toledót.
A helyi muszlim fejedelmek hívására érkező berberek Badajoztól északra, a zallákai csatában szétverték a kasztíliai hadakat. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, de a kasztíliaiak szerencséjére Júszufot visszaszólította Afrikába fivére halálhíre. 1091-ben aztán visszatért, és megdöntötte a sevillai emírdinasztia, az Abbádidák hatalmát, kiterjesztve az Almorávida uralmat az Ibériai-félsziget déli részére is.
Ibn Tásufín nevéhez fűződik a kapcsolatok rendezése az „iszlám nemzetközösségen” belül. Harcos szunnita lévén szó sem lehetett róla, hogy a síita Fátimidákhoz csatlakozzon, így a nemrég felemelkedett szeldzsukok védnöksége alatt álló Abbászida kalifáknak hódolt be, elrendelve nevének megemlítését a pénteki szentbeszédben (hutba). Ennek semmiféle gyakorlati jelentősége nem volt, minthogy Bagdadból már korábban is képtelenség volt bármiféle uralmat gyakorolni a Magreb felett. Ibn Tásufín és utódai saját magukra az egyébként kalifáknak kijáró „muszlimok emírje” (amír al-muszlimín) címet használták.
Hanyatlás és bukás[szerkesztés]
Ibn Tásufín alatt érte el az Almorávida Birodalom kiterjedésének és erejének csúcsát. Fia, Ali (1106–1142) hosszú uralkodását már nem hadjáratok fémjelezték. Az új uralkodó inkább jámbor vallásosságáról volt híres, mintsem a kormányzás terén mutatott erényeiről. Uralkodása alatt a lamtúna berberek mellett, andalúziai mintát követve mind több – zömmel keresztény – zsoldost alkalmazott, ami komoly veszélyt hordozott magában.
Ali halála után az almorávidák hatalma gyorsan összeomlott: északról az új erőre kapó reconquista támadta őket, délről pedig a romlottságukat, erkölcstelenségüket hangoztató almohádok. Végül ez utóbbiak söpörték el a hatalmukat. Ali fia, Tásufín (1042–1045) a függetlenedett Andalúzia visszaszerzéséért vívott harcban esett el, fiát, Ibráhímot pedig egy tlemceni győzelem után 1147-ben Oránnál koncolták fel az almohádok. Az utolsó almorávida emír Tasufín testvére, Iszhák volt, őt Marrákis bevételekor ölték meg az almohádok. Az almorávidák birodalma ezzel végleg megszűnt, bár 1162–1163-ban egy rokonuk, bizonyos Júszuf ibn Tásufín egy időre még megszerezte Fez városát.
Államberendezkedés[szerkesztés]
Az Almorávidák birodalmukat jóval kevésbé kifinomultan igazgatták, mint a keletebbi muszlim dinasztiák. Nem alakítottak ki külön tartományszervezetet, és a katonai és polgári közigazgatás egy kézben összpontosult. Az állami szervek legfőbb funkciója az adószedés és a hadsereg fenntartása volt, melyet közvetlenül a kincstárból végeztek, szemben a keleti vidékeken elterjedt iktá-rendszerrel.
A haderő vezetése mindvégig a lamtúna-berberek kezében maradt, azonban miután birodalmi méreteket öltött az állam, számarányuk mind kisebbé vált a katonaság összességéhez viszonyítva. Ráadásul az Almorávidák nem kockáztathatták meg, hogy újabb berbereket sorozzanak be, mert a törzsi viszálykodás szétzülleszthette volna a katonaságukat, így az anyagilag megterhelőbb zsoldoshadsereg mellett döntöttek.
Kultúra[szerkesztés]
A dinasztia történetét végigkísérte a szunnita ügybuzgalom. Hatalmuk legfőbb támasza mindvégig a málikita madzhab (jogi iskola) volt, mely szigorúan gyakorlati alapon kezelte az iszlám és a jog kérdéseit. Ennek tudható be, hogy az almorávidák elutasítottak mindennemű intellektuális ténykedést, így többek között a legendás teológus, Gazálí munkáit is elégettették.
Kulturális szempontból mégis megtermékenyítőleg hatott uralmuk, elsősorban azért, mert Andalúzia és a Magreb egy kézben egyesült, megkönnyítve a két terület kulturális és gazdasági kapcsolatait. Az almorávidák által ellenőrzött afrikai területen Tlemcentől a rohamtempóban fejlődő Fezig és Marrákisig a hispániai muszlim civilizáció hagyományait követve épültek új épületek, ezzel párhuzamosan felvirágzott a kereskedelem és a kézművesipar. Mindehhez erőteljes arabosodás társult, megvetve ezzel a mai, arab Magreb alapjait. Nem véletlen, hogy a Szahara törzsi viszonyaiban edződött ősökkel ellentétben a kései almorávidák már inkább pártolták a kultúrát és hódoltak az elkényelmesedett városi életnek. Legyőzőik, az almohádok sajátos módon nagyon hasonló pályát jártak be.
Uralkodók[szerkesztés]
| Juszuf | 1009 | 1106. szeptember 2. | 97 év | szultán: 1061 – 1106 | 45 év | يوسف بن تاشفين ناصر الدين بن تالاكاكين الصنهاجي | |
| Ali | 1083/1084 | 1143. január 26. | 59–60 év | szultán: 1106 – 1143 | 37 év | علي بن يوسف | Juszuf fia. |
| Tasfin | ? | 1145. március 23. | ? év | szultán: 1143 – 1145 | 2 év | تاشفين بن علي | Ali fia. |
| Ibrahim | ? | 1147 | ? év | szultán: 1145 – 1147 | 2 év | إبراهيم بن تاشفين | Tasfin fia. |
| Izsák | ? | 1147 áprilisa | ? év | szultán: 1147 | 1 év | إسحاق بن علي | Ali fia. |
Források[szerkesztés]
- Bernard G. Weiss–Arnold H. Green: Az arabok rövid története. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság, 2008.
- The Cambridge History of Islam, I/A kötet. Szerk.: P. M. Holt, Ann K. S. Lambton, Bernard Lewis.
- Lapidus, Ira M.: A History of Islamic societies. Cambridge University Press, 1988.
- Cahen, Claude: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, Gondolat, 1989.
