Iszlám építészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Az iszlám építészete az iszlám vallás dogmáinak és szabályainak figyelembevételével készült építészeti alkotások összessége, amely területi, nemzeti sajátosságokat is felmutatva fejlődött az iszlám keletkezésétől (7. század) napjainkig. A jellegzetes, csak a vallásra jellemző épülettípusok mellett a területi, az évezredes kereskedelmi, gazdasági és kulturális igényeknek is megfelelő építészet nemcsak a hagyományok talaján fejlődött, hanem a meghódított területek szokásait is figyelembe vette, illetve némiképp azokat átalakította. Eközben önmaga is többször formálódott, stílusjegyeiben, megoldásaiban a római, bizánci építészet eredményeit használta fel, de többször átvette a kelet-ázsiai, például indiai, kínai épületekre jellemző stílusjegyeket is. A legfontosabb vallási épülettípusok a mecsetek, sírok, mauzóleumok, a világiak a paloták, nyilvános fürdők, kereskedelmi szálláshelyek, utak, középületek, hidak és jelentős a kertépítészet is.

Belső tér a zaragozai Alhaferia palotában (Spanyolország)

Vallási építészet[szerkesztés]

Az iszlám mindenkori kiterjedési területén található építészetnek vallási vagy világi megkülönböztető csoportosítása meglehetősen összemosódik. A vallás a történelmi iszlám államokban olyan mértékben jelen volt, és bizonyos mértékben ma is meghatározó a jog, intézmények, rítus, művészet, mindennapi tevékenységek területén, hogy az ezeket kiszolgálni hivatott építészet alapvető funkcionális, szerkezeti, anyaghasználati, valamint formaképzési tekintetben szinte egységesnek tekinthető.[1]

A hatalmi rend (szultán, szultána, nagyvezír, kegyes alapítványok) által támogatott létesítményekben, mai szóhasználatban komplexumokban többfajta funkciójú építmények csoportosulnak. Például a mecsetekhez, medreszékhez nemcsak vallási, rituális és/vagy oktatási, de esetenként szociális (szegénykonyha, kórház azaz sifáháne vagy darülsifá, aggok háza) vagy tudományos (könyvtár, csillagvizsgáló) intézmények, épületek is csatlakoznak. Esetenként pedig még történelmi emlékhelyek is tartoznak hozzájuk (ilyen a kümbet, türbe, sírkert). Ezek a komplexumok megjelenésük különbözőségét nem annyira funkcionális tartalmuktól, mint inkább a regionális hovatartozástól, vagy a stílusfejlettségi szinttől (korszaktól) kapják.[1]

Épülettípusok[szerkesztés]

Mecset[szerkesztés]

A nagymecset Mekkában
Isztambul: Hagia Szophia
Mevlana-komplex (kolostor-mauzóleum-múzeum)

Az arab szó jelentése: az imádkozás, a földre borulás helye; lényegében imahely, az iszlám vallási szertartás kollektív gyakorlásának nyilvános létesítménye.

Nem az istenség lakhelye, mint a görög periptérosz, nem is szertartások színtere, mint a keresztény bazilika, és nem is körmenetek és ünnepségek helye, mint az egyiptomi templomok.

Építészeti tekintetben többféle változata van. Állhat egyedülállóan, de a jelentősebb mecsetek általában a vele funkcionális kapcsolatban álló létesítményekkel építménycsoportot alkotnak, így előfordul előkert rituális kúttal, medresze, esetleg kolostor. Azokat a mecseteket, amelyek számára engedélyezett a pénteki khutbá szertartás, nagymecsetnek, péntekmecsetnek, illetve dzsáminak nevezik. A köznapi szóhasználatban, de gyakran az építészeti szakirodalomban a dzsámikat is csak mecsetként nevezik.[2] Általánosan: az iszlám mecsetek, dzsámik (nagymecsetek), olyan épületek, ahol a hívők közös imára gyűlnek össze. Belső tér-rendszerük és berendezési tárgyaik ehhez a funkcióhoz igazodnak. A belső terük általában szinte bútorozatlan, ezért a belső térszervezés egyszerűnek tűnik. Építészeti díszítőelemként fal-, pillér- és kupola-burkolást, esetenként falfestést, illetve a térbe beáramló fényt megszínező üvegezést alkalmaznak. A díszítés jellegzetessége, hogy sem a festészetben, sem stukkódíszeiben általában nem találhatók emberi alakok, amelyek pedig más kultúrterületek művészetében a lelkiséget és az érzéseket jelenítik meg. Mind a külső-, mind a belső terek díszítéséhez előszeretettel alkalmaznak színes mázas csempét, hangsúlyos helyeken faragott, megmintázott (nemesebb) kőburkolatokat.[2]

A korai mecset egyszerű épület volt, hasonlított Mohamed próféta medinai házára, amelyhez egy szószéket, minbart építettek, hogy a nagy tömeg is hallhassa a próféta hangját. A mihráb (patkóíves imafülke) használatát, amely eredetileg egy falba vájt mélyedés volt, Al-Valid kalifa vezette be. Korábban, a próféta medinai házának felépítésekor a mihráb a mekkai Kibla (Kába) irányát jelezte. Ez a fal, ami felé a hívők fordulnak imájuk közben a kiblafal, iránya szigorúan Mekka felé mutat. Ugyanez a szerepe a mecsetekben és/vagy a medreszék udvarán is. Ezért itt falat is emeltek és ebben az irányban térdre hajolva imádkoztak a hívők. Hogy megvédjék őket a tűző naptól, a medreszék udvara körüli oszlopcsarnokokat lefedték.[3]

A nagymecsetet, az úgynevezett péntek-mecsetet dzsáminak is nevezik (arab:masztzid-e dzuma). Kizárólag ebben lehetett elmondani a pénteki khutbát, a próféta leszármazottai és az uralmon lévő kalifákhoz írt imákat.[4]

A dzsámik alaprajzszervezés, szerkezeti kialakítás és környezetbe illeszkedés tekintetében a következőként csoportosíthatók[5]

  • arab típusú udvarmecset
  • perzsa négyívános mecset
  • indiai háromkupolás mecset
  • oszmán központi kupolás mecset
Az arab típusú dzsámi (nagymecset)

Az arab típusú dzsámi – feltehetően a perzsa építészeti előképek (apadana) hatására – horizontálisan elterülő, karcsú, ívekkel összekötött, gyakran színezett oszlopok csarnokaként jelenik meg. A teret az oszlopsorok osztják hajókra. Az ívek és az oszlopok összetett rendszerben kapcsolódnak egymáshoz, néhol egész furcsán keresztezik egymást.[6]

Az arab típusú dzsámi leghíresebb példája a Szamarrai nagymecset(wd) a híres spirális minaretével, illetve Európában a Córdobai nagymecset (Spanyolország), amelyet a 8. században kezdtek építeni.[7]

Perzsa négyívános mecset

A 11. századtól, ahogy a kalifátus elsősorban a közel-keleti térségben és Észak-Afrikában növelte hatalmát, a mecsetek külső képe, elsősorban a regionális ingerekre adott válaszként megváltozott. Mivel az iszlám az Arab-félszigeten kívülre került, új mecsetépítési stílusok jelentek meg a régiók építészeti nyelvének és helyi építési gyakorlatainak megfelelően. A perzsák az arab mecset főbb elemeit meghagyták, de a pre-iszlám perzsa paloták kialakításából inspirálódtak. A hatalmas kapuzat a tisztelet szimbóluma lett. A terv egy központi udvarból áll, négy tengelyirányú boltíves kapuval (íván vagy ejván). A perzsák úgy vélték, hogy a mecsetek dicsőségét növelik, ha szimbolikus mintázatokkal és a Koránból vett kalligráfiás versekkel díszítik a falfelületeket.[5]

Indiai háromkupolás mecset

Az iszlám keleti terjeszkedése során elérte Indiát, ahol a hindu vallás feletti győzelemként a mecseteket inkább a dominancia szimbólumaként építették. A minareteket magasabbak és hangsúlyosabbak lettek. Az indiai háromkupolás mecsetek építési stílusát elsősorban a régió építészete és hagyományos építési módszerei befolyásolták. A hindu és az iszlám stílusok ötvözete az indiai mecset különleges egyedi jellegét eredményezte. A mecset egy fallal körülvett hatalmas udvarból állt, amely egyben katonai célokra is szolgált. A minaretek száma és magassága egyúttal a hatalom és dominancia kihívó bemutatása is. Az udvar végén a kiblafalat és a mihrábot hármas hagymakupolával fedett, ívános kapuval ellátott épület rekti, amely az iszlám építészet ikonikus szimbólumává is vált.[5]

Az oszmán-török típusú dzsámik

A szeldzsuk és oszmán típusú dzsámi alaptípusa négyzet alaprajzú, közepén főkupola, körülötte négy oldalt egy-egy félkupola, a négyzet csúcsain pedig még egy-egy kisebb, alacsonyabb kupola van. (Egyik híres szeldzsuk példája a konyai Szelimije-dzsámi). A lépcsőzetesen elhelyezett kupolák a belső teret is meghatározzák. A minaretek karcsú erkélygallérral övezett, rendkívüli magas tornyokká fejlődtek.[8]

A török dzsámik egyik híres példája Ahmed szultán nagymecsetje, amely a 17. században épült Konstantinápolyban, amely kék és fehér növényi motívumokat ábrázoló kerámiacsempéből készült díszítése miatt Kék Mecset néven ismert. A török-oszmán birodalmi terjeszkedés során elfoglalt bizánci területeken megismert és átvett építészeti hagyományok befogadásával és tovább fejlesztésével alakult ki. Előképe a bizánci építésű Hagia Szophia, amelynek nyomán a legnevesebb oszmán építész, Mimar Koca Sinan a 16. században létrehozta Edirne és Isztambul képét a mai napig meghatározó rituális épületegyütteseit.[9][5]

A belső tér berendezése tárgyakban puritán, meghatározó módon illeszkedik az architektúrához és egyúttal a rituális ceremóniákhoz is.

  • Mihráb: rituális funkciójának megfelelően a belső tér architektúrájának is meghatározó eleme. Fülkeszerű kialakításához általában nemesebb kőanyag burkolatot, vagy faragványt alkalmaznak. Szép példáját találjuk többek közt a konyai Mevlana-múzeumban is.
  • Minbar azaz a szószék: a belső tér valamelyik térfalához simuló, magas pulpitus, a szertartást felügyelő (vezető) számára. Jellegzetesen egyenes vonalú hosszú lépcsőfeljárója erőteljesen benyúlik az imatérbe. Mint hangsúlyos faépítmény, fafaragásos díszítésre késztető.
  • Padlóburkolás céljára számtalan és értékes szőnyegből borítást alkalmaznak. Kiváló termékeket előállító olyan szőnyegszövő műhelyek működnek még napjainkban is, amelyek csupán csak egy-egy mecset, vagy alapítvány számára termelnek. A belső térben megjelenő szőnyegek elengedhetetlen elemei a szertartás kiszolgálásának és az egyébként puritán térszerkezet esztétikai gazdagításának is.
  • Belső térvilágítás: mivel a szertartás részben a Korán olvasásával összefüggő tevékenység, a belső tér megfelelő megvilágítását igényli. Ezt a funkciót a térfalakat megtörő, általában magasan elhelyezkedő ablakok szolgálják ki, részben mesterséges megvilágítást biztosító – általában magasról lelógó fémkörre felfűzött – korábban olajmécsesek, ma elektromos lámpatestek koszorúja szolgálja.

A mecsetek funkcionális és eszmei igényeinek kielégítésekor a kor alkotta lehetőségek és az igényesség szabta keretek között az építészet és társművészetek számos példáját hozta létre.[10]

Az iszlám hódítások alkalmával sok, használaton kívülivé vált épületet alakítottak át mecsetté (II. Kürosz sírja Paszargadaiban, perszepoliszi Apadana, palmürai Bél-templom, bizánci Hagia Szophia).[11]

Három medresze a szamarkandi Regisztán téren

Medresze (madrasza)[szerkesztés]

A teológiai (a Korán, az exegézis, a hagyomány) és a kánonjog oktatására létesített felső szintű iskola. A 10. századi Horászánból ismertek kicsinyek voltak, rendszerint egyetlen tanár miatt jöttek létre és csak kis mértékben különböztek a mecsetekben működő závijáktól. A 11-12. századi szeldzsuk korban a medreszék állami intézmények voltak, alapítványi járadékokból működtek (Kayseri: Hatuniye-komplexum).[12]

Minaret[szerkesztés]

Az a torony, ahonnan naponta ötször felhangzik az imára szóló felhívás, a mecsetépítés lényeges eleme. Később – bár sohasem önmagában – sok magánalapítvány (medresze, kánkáh vagy mauzóleum) kiegészítője. Eredete Szíriában valószínűleg a négyszögű római kori őrtornyokra vezethető vissza. A minaret elnevezés (az arab nár = tűz szóból) arra vall, hogy esetleg az iszlám kor előtt, Szíriában és Iránban jeladásra használt tűztornyoktól is származhat. Az iszlám imahelyek és később más vallási-szociális épületegyüttesekhez társított minaretek és az imaerkélyeik száma az illető intézmény tekintélyfokozatát is jelzi.[13]

Rendházak, kolostorok (závije, hánaka, ribát vagy tekke)[szerkesztés]

Iszlám szúfi szerzetesrendek építményei az úgynevezett derviskolostorok, a szerzetesrend rituális életmódjához igazodó, többnyire többfunkciós létesítmények. Legalább egyszemélyes cellákból, fűthető betegszobákból, konyhából, a közös szertartásokhoz szükséges gyűléstermekből, valamint a sejkek szobáiból álltak. Ismertebbek a bektási-rend kolostorjai (Pécs-Tettye) és a mevlevi (kerengő) dervisrend kolostorjai (Mevlana Múzeum és kolostoregyüttes).[14]

Mauzóleum ( türbe vagy kümbet)[szerkesztés]

Arabul: kubba, turba; perzsául gonbad monumentális sír vagy sír számára készült épület. A mauzóleumok gyakoriak voltak a hellenisztikus, az iráni és a kora keresztény hagyományokban. Valószínű, ez a magyarázata annak, hogy kezdetben a muszlimok idegenkedtek tőlük. A Szamarrán túl fekvő Kubbat asz-Szulajbijja (valószínűleg a 860-as évekből) alighanem a legrégebbi fennmaradt muszlim mauzóleum, de vannak bizonyítékok arra is, hogy a mauzóleumokat a késői omajjád-kortól kezdve, (tehát 750 előtt is) megtűrték.

A szeldzsuk korban Anatóliában létesített mauzóleumok elnevezése: kümbet. (Ilyen például a Konyában a szeldzsuk szultánok kümbetje az Aladdin-dombon, vagy Kayseriben: a Hatun-síremlék).

Bár a hadíszok szerint kívánatos – még uralkodóknál is – a jeltelen sír, sok nagy hatalmú muszlim főember előszeretettel építtetett magának esetleg családtagjainak monumentális síremléket, mauzóleumot. Ebben a műfajban megemlítendők a kairói kalifasírok és a szamarkandi Sahi Zinda.[2]

A 12. század végén épült a különlegesen finom technikával kialakított Mumine Hatún-síremlék Azerbajdzsánban.

Türbe[szerkesztés]

Muszlim – a mauzóleumnál szerényebb – sírbolt, melyet ismert személyeknek állítottak. A türbék először a 11. századi szeldzsuk építészetben jelentek meg Iránban, majd a szeldzsuk hódító terjeszkedés következtében fokozatosan terjedni kezdtek Anatóliában is. A türbeépítés hagyományát az oszmánok is folytatták, Magyarországon ismert például Gül Baba türbéje.[15]

Az egyiptomi muszlim temetkezési gyakorlatban léteznek tető nélküli, elkerített területek ahol egy család sírjai vannak. Gyakran konyhák és fogadószobák is tartoznak hozzá. Némelyik temetkezési hely nagyméretű volt, például az abbászida kalifáké Kairóban 1242-ből vagy későbbről, kiblafalán hét mihrábbal. Egyiptomban az elkerített temetési területek a ptolemaioszi, sőt ennél előbbi szokásokra vezethető vissza. Napjainkban más térségekben nem temetkeznek ily módon, de a 10. században bizonyosan léteztek hasonló módon kialakított temetkezési helyek az egyiptomi befolyástól igen távoli Sirázban is.

Harám[szerkesztés]

Szűkebb értelemben a harám a tilalom legmagasabb státusza. Ha valami harámnak minősül, akkor is tilos, ha a szándék jó, vagy méltó a célja.

Tágabb értelemben szent hely. Kevés muszlim emlék számít szent helynek. Mekkán kívül Medina, Jeruzsálem és - a síita muszlimok számára – azok az iraki és perzsiai városok, amelyek kapcsolatba kerültek Alival és leszármazottaival. Közülük mindegyik bizonyos fokú menedékjogot is nyújt. A mecsetek nem tartoznak közéjük; az ortodox felfogás szerint még szent helyeknek sem számítanak. A síiták számára fontos kegyhely Kerbela, ahol Huszajn ibn Ali mártíromságának emeltek emléket.[16]

Isztambul: Topkapi Szeráj
Granada: Alhambra

Világi építészet[szerkesztés]

Szoltán Amír Ahmad fürdőház (hammam), Kásán, Irán, 16. század

Az uralkodói paloták, szerájok vagy köskök. az iszlám építészet külön fejezetét alkotják. Legelső példáik a Quseir Amrai, a msattai, a szamarrai és a bálkuvarai paloták, amelyek a 8. és 9. században keletkeztek. Méreteiket tekintve általában szinte város nagyságúak, magas, tornyokkal ellátott falak veszik őket körül, középen többnyire nagy térrel. A díszudvar rendszerint a paloták trónterme előtt húzódó sétány. Sokuknál jelentős az előtér, amelyet katonai díszszemlék és követfogadások céljára alakítottak ki. Szamarrában és al-Ukhardijban, akárcsak Versailles-ban, egészen kivételes szépségű az építészeti megfogalmazásuk. Világhírű példa a granadai Alhambra palotakomplexum, melynek középpontját két nyitott udvar alkotja: egy nagy, amelynek medencéjét mirtuszfák sora szegélyezi, és egy kisebb az oroszlánokkal díszített kúttal.

A díván nemcsak mint intézmény, de mint az uralkodói palota kiemelt jelentőségű része is, tulajdonképpen az uralkodás helyszíne. Az adókkal, földadományokkal, kegyes alapítványokkal és a katonai ügyekkel foglalkozó kormányhivatal középkori megfelelője, bár a fogalom jelentése folyamatosan kibővült; hatáskörébe tartoztak azok az eszközök, amelyekkel a kancelláriában (díván al-ínsú) megfogalmazott fejedelmi határozatokat végrehajtották. Minden dívánnak megvolt a maga oklevéltára, ám ezek közül kevés maradt fenn. A kivételek egyike az Oszmán Birodalom archívuma a Topkapi Szerájban (Başvekalet Arşivi).

Hajr: körülvett liget kószáló vadállatokkal. Az olyan nagy muszlim palotákat tették kellemessé, mint pl. a Kaszr al-Hajr al-Garbi és a Kaszr al-Hajr as–Sarki Szíriában, vagy a Szamarrai Dvavszak al-Hánkáni, továbbá a 10. századi bagdadi Abbászida palota.

Hárem (arabul: harím): nemcsak a palotáknak – de a lakóházaknak általánosan – az a nyilvánosságtól elzárt része, ahol a család nőtagjai laktak.

Káa: központi fogadócsarnok a kairói palotákban egy, két, vagy négy ívánnal, rendszerint fedett középső térrel. A muszlim topográfusok a „káa” kifejezést az egész palotára használták, vagyis náluk a fogadótermet, a lakórészeket és a melléképületeket együttesen jelentette.

Funduk: Észak-afrikai kifejezés kis, városi üzletek komplexumára. Egy tipikus funduk négyzet alakú, kétemeletes épület, melyet egy központi udvar köré építettek, az egyik emeleten üzletek és tároló helyiségek találhatók. Egyenértékű a hánnal a Közel-Keleten.[17] A fundukok architektúráját ritkán lehet megkülönböztetni a hánokétól. A külföldi – főleg genovai, pisai, amalfi, firenzei, velencei – kereskedőknek megvolt a saját külön fundukjuk (olaszul: fondaco) olyan kereskedőtelep, ahol az ott élő idegenek lakóhelye, irattára s temploma is állt, továbbá azon árucikkek központi raktára, amelyekkel kereskedtek. Általában sajátos önkormányzattal is rendelkeztek.

Hammám: Fürdő. Az első kalifák a római/bizánci fürdőket rituális megtisztulás iszlám követelményének megfelelően átalakították. A hideg csarnokot (frigidarium) megszüntették, az öltözőhelyiséget (apodyterium) pedig kibővítették. Ebből nyíltak az árnyékszékek, továbbá egy langyos csarnok (tepidarium) és egy vagy több forró terem (caldariuim), amelyet a padló alatt elhelyezett csövek fűtöttek római módra (hypocaustum), a kazánt kívülről táplálták. A nemeket szigorúan elkülönítették. Valószínű, a fürdők ellen felhozott elítélő vélemények tükröződnek az Ezeregy éjszakában, amelybe általában a hullarablók kedvelt tartózkodási helyeként említik őket. Ennek ellenére a társadalmi érintkezés színhelyei maradtak, és a Kuszajr Amrában, valamint a Khirbat al-Mafdzsarban levő omajjád-kori fürdőkhöz pompás társalgótermek csatlakoztak.[18]

Kajszárijja: (valószínűleg a császári piacok bizánci elnevezéséből): lezárható piac az értékes árucikkek – finom kelmék, ékszerek, fűszerek stb. – árusítására és raktározására, gyakran éjjeliőrök felügyeltek rájuk. Törökországban az ilyen piacokat általában bedestennek hívják. Az ankarai ACM múzeum egyik épülete is eredetileg bedesten volt.

Karavánszeráj, (hán, han, Perzsiában: ribát, vagy rubát): Szállást és némi védelmet nyújtott és alkalmat az üzletkötésre a kereskedőknek, és lakhelyet a kormánytisztviselőknek. Némelyik vidéki hánról tudjuk, hogy kegyes alapítvány volt, de a városiak általában nem. Az utóbbiak révén a helybeli előkelőségek „megcsapolhatták” a nemzetközi kereskedelmet. Egyes uralkodók - mint a szeldzsukok - kifejezetten támogatták a hánok létesítését (pl.: a Sultanhanik Kayserinél és Aksaraynál).

Barid: Postaállomás, posta. Külső megjelenésében valószínűleg nem nagyban különbözhetett a karavánszerájoktól; megállóhelyként szolgált a főbb útvonalak mentén, ahol a hivatalos futárok megpihenhettek és lovat válthattak, vagy átadták az üzenetet váltójuknak. A posta már az Abbászidák idejétől fontos intézmény volt. A mamluk-kori forrásokból többet is megtudhatunk róla. A mongolok idejében pedig Gázán kán (1296-1304) postaállomások (jámok) láncolatát hozta létre, amely Perzsiát és Irakot összekötötte Közép-Ázsiával és Kínával.

A világi építészet jelentős hányadát képezik a katonai létesítmények (erődök, várak, raktárak) mellett utak, hidak (köprü) és kikötők. Ezek nagy részét nagy szakértelemmel, kiváló mérnöki tervezéssel hozták létre, számos ezek közül ma is közfunkciót lát el.

Az iszlám építészet rövid története[szerkesztés]

A kúfai nagymecset 1915-ben

A 638-as alapítású dél-iraki Kúfának már állandó nagymecsete épült, ami tulajdonképpen egy 100x100 méteres udvarból állt, amit árokkal vettek körbe. Ide a város teljes lakossága elfért. Ez a tér, híven a mecset eredeti jelentéséhez az imádkozás helye, Mohamed próféta medinai otthonának udvarát hivatott másolni. Az iszlám hódítások során megnövekedtek az igények maradandó épületek létrehozására, amely már nemcsak az imádkozás és leborulás helyeként szolgált, hanem egyúttal hirdette a vallás felsőbbrendűségét is. Az omajjádok 710-re Afrika nyugati felét is elfoglalták, 716-ra meghódították a mai Spanyolország területét.[19]

Az iszlám építészet első emlékéről a kúfai nagymecset korszerűsítésének kapcsán beszélhetünk, amit Zijad ibn Abihi kezdett el 670-ben. A mecset egy részét faszerkezetű tetővel fedte be, árkádsort és oszlopfolyosót (rovák) hozott létre az alapterület meghagyásával. Az omajjád korban jelent meg a kiblafalba mélyített fülke, a mihráb, amelynek ugyan a szertartás szempontjából nincs különösebb funkciója de jelzi az ima irányát. Jobb oldalon a szószék a minbár, (bár az iszlámban nem létezik keresztényi értelemben vett papság, de hagyományosan a Korán-felolvasó innen, vagy a kibla előtt ülve olvassa fel a szent szöveget.) A minbart kisebb kerítés választotta el az imádkozó hívőktől, ez az elkülönített tér a makszúra, az uralkodó saját területe.[19]

Omajjádok[szerkesztés]

Abd al-Malik kalifa (685 – 705) amikor ellenfelei elfoglalták Mekkát, új vallási központ kialakítására tett kísérletet. Mivel az ima iránya 624-ig Jeruzsálem volt, itt emeltette afölé a szikla fölé azt a mecsetet, ahonnan Mohamed életében a mennybe ment (mirázs) és ahol Ábrahám fel akarta áldozni fiát Izsákot. Az úgynevezett Sziklamecset, vagy Szikladóm nyolcszögletű alaprajza lehetőséget adott a hívőknek a szent ereklye, a szikla körüljárására is. A falakat mozaikdíszítések és Korán-idézetek díszítik.[20]

Az aranyozott tetővel borított Sziklamecset a jeruzsálemi Templom-hegy központi részén.

Szintén omajjádok emelték Damaszkuszban a nagymecsetet (Omajjád-mecset), amit al-Valid kalifa kezdett építtetni (706 – 714/15) egy eredetileg Jupiter-szentély, majd Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom helyén. A 157 x 100 méteres alapterület déli részére imateret építtetett, amely azonban nem maga a teret szegélyező oszlopcsarnok, hanem egy háromhajós, árkádos homlokzatú, a középkori bazilikák építési stílusához hasonlatos belső tér. A kiblafal fölött kezdetben fából, majd miután az leégett, kőből épített kupola áll, itt van az elkerített makszúra és amögött maga a mihráb. A belső falakat, illetve az udvari homlokzatot gazdag, a Korán Paradicsomát ábrázoló mozaikdíszítés borítja. A muszlimok által szintén szentként tisztelt Keresztelő Szent János sírja ma is látható a belső térben.[21]

Az Omajjád-mecset az iszlám mecsetépítészet szinte minden jellegzetességét tartalmazza. Itt jelenik meg először a minaret, ahonnan a müezzin imára hívja a híveket. A minaretek itt a mecset sarkaiba emelt tornyok, de többször előfordul, hogy az épületegyüttestől távolabb helyezik el azokat.

Az omajjád vezetőréteg ugyanakkor saját használatra a világi építészet néhány eredeti példányát hozta létre. Például az Ammántól délre fekvő Msattában a 8. század második negyedében épült vadászkastély, aminek a homlokzatát díszes frízborítás ékesítette. Ez ma a Pergamon múzeumban látható. A világi paloták építészeti képét ugyanakkor nem egységes tervezési koncepció határozta meg, hanem formális elemek. Mivel a lakóhelységek bővítése folyamatos volt, sokszor az összhatás a zsúfoltság érzetét kelti.[22]

Abbászidák[szerkesztés]

Al-Manszúr városának Medinat al-Szalámnak, azaz a Béke Városának sematikus alaprajza (a későbbi Bagdad). 1: Palotatemplom 2: A baszrai kapu 3: A kúfai kapu 4: A damaszkuszi kapu 5: Horászáni kapu

Az elsősorban mediterrán térséget fejlesztő Omajjádok építészetétől eltérően az őket követő Abbászidák építészete már keletre tolódott át, kimutathatóan technikailag és formavilágában a Szászánida-dinasztia örökségén és hagyományain fejlődött. A Szászánidáknál jelent meg először az íván, ez a hatalmas boltív, illetve a tölcsérboltozattal megtámasztott kupolával fedett tér, ami a tróntermet, vagy a fogadások helyét hivatott kiemelni. Ilyen palota volt a ktezifoni is, amiből ma már csak a homlokzat egy szakasza és az íván áll.[23]

Al-Manszúr (754 – 755), az Abbászida-dinasztia alapítója, Ktezifontól 40 km-re a Tigris partján hozta létre 762-ben a "Béke városát" Madina al Szalámot azaz a mai nevén Bagdadot. A város szigorúan tervezett, a világ középpontját szimbolizáló alaprajzával már az iszlám építészet fennsőbbségét hirdette. Középpontjában aranyozott kupolás uralkodói palota állt, a hozzá csatolt nagymecsettel. Sajnos mára már nem maradt fenn ez az építmény de a leírások olyan bőségesek, hogy azok alapján szinte az egész várost rekonstruálni lehet. A palota főkapuja, az úgynevezett aranykapu egy díszes ívánra nyílt. Az egész felépítmény hasonlított a Ktézifonban található építményekhez Az abbászidák egy jó állapotban fennmaradt palotája ettől északnyugatra volt, amíg magát a várost egy központi udvar köré szervezték. A szászánida építkezésekhez hasonlító abbászida építészet a maga iráni-perzsa elemeivel az iszlám építészetét gazdagította. Ezek már eltértek az omajjádok alatt készült damaszkuszi illetve jeruzsálemi formáktól, amit a későbbiekben számtalan nagymecset kialakítása során alkalmaztak. Gyakorlatilag visszatértek az első, hatalmas terekkel rendelkező mecsetekhez, így például a híres szamarrai nagymecset építésénél, amely a kilencedik század közepén született már egyéni stílusban ezt fejlesztették tovább. A 833-tól 842-ig uralkodó al-Mutasszim kalifa hvárezmi török rabszolgákból sereget állított ki, akik a bagdadi lakosságot hamarosan terrorizálták. A kalifák új főváros után néztek, hiszen helyzetük a fővárosban labilissá vált. Az új főváros Szamarra lett.[23]

A híres al-Mutavakkil mecset 849–852-ig épült, ez az iszlám legnagyobb imahelye. Alapterülete 56 x 240 méter, téglafal kerítése és 21 bejárata van. A sokhajós imatermet faszerkezetű mennyezet fedte. Ma már csak a kerítés falai állnak, a többszáz pillérből néhány maradt csak. A nagymecset gazdag belső díszítése keresztény, bizánci, pártus motívumokkal rokon. A minaret igazán különleges: 50 méternél magasabb szűkülő hengeres torony köré spirál vonalban rámpa emelkedik, ami rokon az asszír és babiloni zikkuratokkal.[23]

A csarnokmecsetek iráni típusára a legjobb példa a kairói Ibn Túlún-mecset.

A kairói mecset építtetője Ahmad ibn Túlún aki katonai pályafutását követően Egyiptom helytartója lett, majd 868-ban megalapította a Túlúnida-dinasztiát Kairóban az akkori Fusztátban, amelynek északi részén új városnegyedet építtetett.

Arabok az Ibériai-félszigeten[szerkesztés]

Algéria és a mai Tunisz területén 800-ban független állam alakult kaiuráni fővárossal, ahol az épített nagymecset a jeruzsálemi Szikla-dóm mellett álló al-Aksza mecsethez hasonlít. Ennek az építészeti stílusnak legismertebb képviselője azonban nyugaton található Córdobai nagymecset. Az abbászidák hatalomátvételét az addig uralkodó omajjád családnak csak egy tagja élte túl, Abd ar-Rahmán herceg, aki 755-ben marokkói és berber csapatokból sereget szervezett, majd csapatai élén bevonult Sevillába, ahol kineveztette magát a meghódított területek emírjének. Ettől kezdve 1031-ig a Córdobai emirátus illetve 921-től kalifátus töltötte be a vezető szerepet a Spanyol-félszigeten. Ar-Rahmán 756-tól 788-ig uralkodott. 755-ben megszerezte a keresztényekről az addig közösen használt córdobai katedrálist, később annak helyén újat építtetett. Ez lett a későbbi Córdobai nagymecset alapja.[24]

Valószínű, hogy az eredeti építtetői elképzelés a Kairói nagymecsetből származik, egyúttal a megvalósítás nagyon hasonlít a jeruzsálemi al-Aksza mecset szerkezetéhez is. A századok folyamán ez az első templom meglehetősen szűknek bizonyult a hívek befogadásához, ezért II. Abd ar-Rahmán (822–852) bővítette úgy, hogy a falakat áttörve és a pilléreket meghagyva megtartotta a boltíves szerkezetet, majd az udvart alakította át, a főbejárat mellé minaret került. Később, 962-ben al-Hakan lebontotta a déli falat és újabb tizenkét boltívnyi területtel bővítette a belteret. A tizedik század során, 957-ben a cordobai mecsethez Al-Manszúr az imatérhez épített nyolc hajót és szélességben kibővítette az udvart kelet felé is. Itt mutatkozik meg az iszlám építészet rugalmassága, hiszen a csarnok mennyezeti kialakítása alkalmassá tette az épületet a folyamatos bővítésekhez. Nyilvánvaló, hogy a fő szempont a befogadó terem nagysága volt, praktikus okok miatt tért tehát vissza az iszlám a kezdeti, csarnokszerű építési stílushoz. A Córdobai Emirátus felbomlása után az iszlám elsősorban az Észak-Afrikai térségben fejtette ki kulturális és politikai hatását.[25]

Az egyszerűségnek van olyan következménye is, hogy a belső térszerkezet gyakorlatilag meghatározhatatlan. A Córdobai nagymecset több mint 500 oszlopa bebizonyította, hogy a teret csak hosszirányban, a hajók hosszán keresztül lehet értelmezni.

Fátimidák[szerkesztés]

A kairói Al Hakim-mecset minaretje

A berber eredetű Fátimidák, a síita iszlám iszmáilita ágához tartoztak és az uralkodók egyben imámok, tehát vallási vezetők is voltak. Elfoglalták Egyiptomot és mintegy 200 éven át, a dinasztia 1171-es felbomlásáig az iszlám legjelentősebb nyugati központjának számított. Székhelyük Egyiptomban annak akkori fővárosa a Kairó melletti Fusztát volt. Az uralkodó stílusban, utánozva az Ibériai-félsziget mór építészetét, felismerhetők az Abbászida elemek is. Az egyik legfontosabb emlék a kairói al-Hakim mecset, építése 990-tól 1013-ig tartott. Ez megismétli az ibn-Tulun-mecset alaprajzi elrendezését. Ezt az építményt a kúfi típusú (a Kúfa városban elterjedt) mecsetépítések utolsó állomásának tekinthetjük. Észak-Afrikában több templom is épült, de ezek már különösebb művészi értéket nem képviseltek.

Irán, Közép-Ázsia[szerkesztés]

A "csonka minaret" a gaznavidák korából

Az iszlám építészet, ahogy az iszlám művészet és kultúra is, a keleti területekre tevődött át. Elsősorban az észak-kelet iráni Transzoxániába, ahol a Számánida-dinasztia volt az uralkodó (875–1005) és akik a művészetek és a kultúra bőkezű támogatói voltak. Építészetük különösebben nem jelentős, néhány mauzóleum illetve kis négyzetes pavilon maradt fenn ebből a korszakból. Jellemzően elsősorban az Iránban honos perzsa szent helyekről (lásd: zoroasztrizmus) vehettek példát. A mauzóleumokra nem az azt meghatározó tér vagy a nagyság volt a jellemző, hanem az itt először megjelenő külső és belső díszítés, amit magából a téglából kialakított ornamentika jelentett. Buharában már épületek sorát alakították ki ezzel a típusú díszítéssel. A felületet plasztikusan mintha faragott anyag lenne, kiemelték. Keletebbre, a terület iszlám hódításai után a török eredetű Gaznavidák jelentek meg és 998-tól 1186-ig uralkodtak. Fővárosuk Gazni ma már romváros, legjelentősebb építménye a III. al-Manszúr (1099–1115) által nyolcágú csillag alaprajzon építtetett úgynevezett "csonka minaret", amely a tégladíszítéses ("brick styl") stílus egyik kiemelkedő alkotása. A téglából kirakott geometrikus minták jellemzik. III. Maszúd palotáját, amit 1957-ben tártak fel. Fő jellegzetessége a négyívános udvar, amely a későbbiekben számtalan építménynek a mintája lett, többek között a Nagyszeldzsuk építészet egyik fontos stílusjegye is.

Nagyszeldzsuk Birodalom[szerkesztés]

Musztanszirija, bagdadi medresze a szeldzsuk-korból

A tizedik század közepétől már csak névlegesen uralkodó Abbászidákat a Bujidák vagy Buvajhidák követték. A Bujida-emirátusnak 945-től Bagdad már a vazallusa volt. Az abbászida kalifa gyakorlatilag fogságban volt, ahonnan a szeldzsuk-törökök szabadították meg, akik 1051-ben már Transzoxániát illetve Észak-Irán területeit ellenőrzésük alatt tartották. Anatólia elfoglalása után 1171-ben alapították meg dinasztiájukat Szíriában, miután elűzték a Fátimidákat. A Nagyszeldzsuk Birodalom fővárosa a perzsiai Iszfahán lett. Itt az első péntek-mecset már új jegyekkel épült.

Ekkor alakult ki az a világi jellegű épülettípus is, amely az iszlám tanok elterjedését és tudomány művelését szolgálta: a medresze. Ez gyakorlatilag egyben teológiai főiskola is volt. Általában négyívános, belső udvarral rendelkező épületegyüttes. Az első ilyen típust feltehetőleg Nisápurban 1046-ban építhették. Iszfahánban létezett egy korábban épített kúfai típusú mecset, a péntek-mecset ennek és a négyívános medresze építési stílusnak egy kombinációja. A bejárata előtt a 12. század végén téglastílusú pavilont emeltek. A minden részletre kiterjedő, lényegre törő tervezés még a téglából alkotott felületdísznek is funkciót adott.

Ezek az úgynevezett kis "kioszk mecsetek" népszerűek voltak a szeldzsuk-kori Iránban, eredete feltehetően mauzóleum vagy a zoroasztránus vallás tűzszentélyeire vezethetők vissza.

Az ebben a korban kialakult épülettípusok másik fajtája a vendégfogadó vagy karavánszeráj, amit Anatóliában hannak hívnak, Perzsiában ribátnak. Ezek állomásként és vendégfogadóként szolgáltak a fontosabb kereskedelmi utak mentén, körülbelül egy napi járóföld távolságra egymástól. Igényesebb kialakításukra példa a Nisápurból Mervbe vezető út mentén létesített Ribat-i Saraf (épült a 12. század első felén). Két udvara van, ez már hordozza a szeldzsuk építészet egyik eredményét, a meglehetősen észszerű átlátható térszervezést. A díszítése meglehetősen egyszerű, bár a sarkokat úgynevezett mukarnasz vagy sztalaktit boltozat fedte, amely az iszlám építészet egyik legjellemzőbb boltozatkialakítása.

A mukarnasz gyakorlatilag stukkódísz a kőből vagy téglákból kirakott boltozaton, amely a boltozat egészét fraktálszerűen ismétli. Az első ilyen boltozattípus a szamarrai Imam Dur mauzóleumnál figyelhető meg. A másik ismert korabeli előfordulás Bagdadban, a 12-13. században épült Abbászida palotában található a kétívános udvar árkádjainál. Bagdadban mintegy harminc medresze épült csak a Szeldzsuk Birodalom fennállása alatt. Ezek közül a legjelentősebb az al-Musztanszir kalifa (1226–1241) által építtetett Musztanszirija, egy iráni típusú medresze kapuívánnal, illetve két ívánként kialakított előadótérrel. A 13. század első felében épült a különleges térrendszeréről ismert aleppói al-Firdauszi medresze (épült 1236-ig).

Mediterránum, Zangidák, Ajjúbidák[szerkesztés]

Aleppói citadella
Al Naszír szultán medreszéjének tornya Kairóban
Mukarnaszboltozat az aleppói citadellában (Szíria)

A nyugati területeken a helytartók valamennyire függetlenül az iszfaháni szultántól gyakorolták a hatalmat, amit átörökítettek utódaikra. Szíriában például a 12. században a Zangidák voltak hatalmon, akit az egyiptomi helytartó Szaladin, az Ajjúbida Birodalom megalapítója űzött el, miután a Fátimidák örökségébe lépett. Szaladint a muszlimok egyik legnagyobb hősüknek tarják, mivel összekovácsolta az egymással hadban álló kisebb fejedelemségeket és sikeresen felvette a harcot a keresztesekkel. Uralkodása nyomot hagyott Észak-Afrika építészeti örökségén is.[26]

Ekkor épült a bizánci támadások elleni védekezésként a még Zangidák által elkezdett aleppói citadella is, de a kairói citadella is ennek mintájára született. Ennek elsődleges célja nem is a védelem volt, hanem a hatalom demonstrálása.[27] Az utolsó Ajjúbida szultán asz-Szálih kairói mauzóleuma jelentős még ebből a korszakból, azért is, mivel a mukarnaszdíszítésű kupola vagy boltozat Egyiptomban itt jelent meg először. Hasszán al-Naszír szultán (1347–1361) medreszéje, bár későbbi korból származik, formailag az ajjubida stílushoz tartozik.

Mamlúkok[szerkesztés]

Aleppóban a Mamlúkok, azaz rabszolgaszultánok első dinasztiája szerezte meg a hatalmat, amíg az Oszmán Birodalom elfoglalta a térséget (1517). Első szultánuk, Bajbarsz (1260–1277) még nem törődött a város építészeti képével. Utódja Kaláun azonban jelentős építészeti fejlesztéseket hajtott végre. Az építkezés felvirágzott, az akkor a mongol invázió elől Egyiptomba menekült számtalan mesterember segítségével. Al-Naszír szultán medreszéje is ekkor épült meg. Formailag újításként hatott a négyívános központi udvar és az azt határoló négy kisebb medresze, amelyet az iszlám négy legismertebb jogi iskolájának építettek, így a legfontosabb iskolák, az úgynevezett kalámok külön oktatást kaphattak. Az épület leginkább jellemző része a monumentális kapuzat.[28]

Az Észak Afrikai területeken két nagy uralkodó család, az Almohádok (1036–1147), illetve 1130–1269 között az Almoravidák uralkodtak. Nem sokat tettek hozzá az építészeti örökséghez, inkább másolták az omajjád építészetet, különösen a Córdobai nagymecset mintájára hoztak létre csarnokmecseteket Rabatban, Marrákesben, Fezben. Spanyolországi hódításaik után ezt a stílust követték Sevillában is, gazdagon díszített mukarnaszboltozatos építményeikkel. Ezeket sokkal gazdagabb díszítéssel látták el, mint az a keleti építészetnél szokásos volt.[29]

Anatólia[szerkesztés]

Alá ad-Dín-dzsámi Niğdében (Közép-Anatólia)

A szeldzsukok Manzikert alatt legyőzték a Bizánci Birodalmat és megnyílt az út az iszlám terjeszkedése előtt Anatóliában illetve Kis-Ázsiába. Az iszlám építészet akkor találkozott teljes egészében először a bizánci örökséggel illetve az örmény építészettel melynek hatása a továbbiakban meghatározó lett. Ez a hatás gyakorlatilag az összes építészeti típusnál megmutatkozik.

Anatólia, mint a szeldzsukok egyik hűbéres területe gyakorlatilag 1086-ban már elszakadt az anyabirodalomtól és önálló kulturális fejlődés útjára lépett. Az építészet szinte minden területen megújulásra volt képes, így a mecsetek, medreszék, karavánszerájok önálló építészeti egységet alkottak.[30]

Az anatóliai mecsetek új típusú építésére kiváló példa a Niğdei Alá ad-Dín-dzsámi, amely bár kívülről díszítetlen, jelentős szerepet foglal el az anatóliai szeldzsukok építészetében. A szokatlan módon nem a kiblatengelyhez csatlakozó kapu és az alig kivehető figurális díszítés (két emberi arc) emeli ki a hasonló épületek közül. Ezek a mecsetek már sokfunkciós komplexumok voltak (küllije), előképei az Oszmán Birodalom meghatározó építészeti stílusának.[31]

A másik fontos épület a divrigi régi nagymecset, amelynél 4x4-es pillérrel öthajósra osztották a teret, és minden boltívét egymástól eltérő bonyolult formájú bordás kőboltozattal borították. Az imatér és az udvar között nem volt éles határvonal. A mecsethez kórház csatlakozik. A szeldzsuk hagyományokhoz híven Anatóliában is számtalan medresze épült. Fontosabb ezek közül az 1250 körül épült erzurumi Çifte Minareli-medresze, aminek csillagboltozatos oldalejvánjai kétemeletesek. A szultánság központjában, Konyában az ince Minareli-medresze (1260–1265) kiemelkedő jelentőségű. A homlokzat elé kiugró kapuzat jellemzően gazdagon, már-már burjánzóan és funkciótlanul faragott.[21]

A világi építészet példái továbbra is a hánok, azaz a karavánszerájok voltak, ezek építése a 13. században érte el a csúcspontját Anatóliában. Általában belül nagyon egyszerű kialakításúak voltak, kívül védőfallal látták el ezeket, gyakorlatilag erődített vendégfogadónak is nevezhetők. Az udvar közepén kút, esetleg egy egy pavilonszerű mecset volt, ahol a megfáradt utazók imádkozhattak. Az árkádokból nyíló vendégszobákat tűzhellyel látták el. Kiváló példa erre a Kayseri közelében levő Szultán-hán, I. Kejkubat szultán építtette 1219–1236 között.[32]

Jelentős építészeti emlékek az ekkor épült kümbetek, építészetileg megemlíthetők a kayseri Döner Kümbet illetve a Hudávent Hátun-türbe Niğdében.

Ilhánok, közép-ázsiai kánságok, Timuridák[szerkesztés]

A Jazdi Péntek-mecset Iránban
Hodzsa Ahmad Jászávi mauzóleuma a turkesztáni Jásziban
A Gúr-e Mir-mauzóleum Szamarkandban, benne Timur Lenk sírja
A Bibi Hánum-mecset Szamarkandban
A Bibi Hánum-mecset szerkezeti felépítése

A Nagyszeldzsuk Birodalomnak végül is a mongol hódítás vetett véget, akik 1258-ban elfoglalták Bagdadot, Gázán kán (1295–1304) felvette az iszlám hitet és a hatalmas iráni területeken létrejött az Ilhánok birodalma. Az ilhánok vagy ilhánidák egy mongol dinasztia volt Perzsiában és a környező országokban 1260-tól 1335-ig. A dinasztiát Dzsingisz kán unokája, Hülegü alapította és a mai Irán, Türkmenisztán, Észak-Afganisztán, a Dél-Kaukázus (a mai Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán), Irak és Anatólia egy része által lefedett területen.[33]

Különösen figyelemreméltókat alkottak a síremlékek, türbék, mauzóleumok létrehozásában. Abd asz-Számád szúfi sejk síremléke a közép-iráni Natanzban 1300-as évek elején készülhetett. A külsőre szerény épület belső díszítése rendkívül gazdag. Öldzsejtü sírja (épült 1307-13; r. 1304-1316)az iráni Szoltánijében már a korszak valódi  építészeti remekműve. A Tabriz felé vezető úton, Kazvintól százhúsz kilométerre felépített későbbi fővárosban fekvő síremlék nyolcszög alakú, átmérője mintegy 38 méter. A kupola magassága 50 méter. Díszítésére jellemző a bannál- vagy ún. építészmotívum, azaz a mázas csempék közé égetett téglákat raktak. Ezekből kúfi írással rakták ki Allah, Mohamed és Ali neveit (az ilhánok síiták voltak Öldzsejtü 1310-ben történt áttérése óta. Ezt az eseményt az iszfaháni péntek mecsetben a híres kalligráfus Haidár által gazdagon faragott téli imahelyének stukkómirhábja örökítette meg). Az iráni Varámin-mecset tipikusan ilhánida alkotás. A négyejvános, udvaros mecset imatermét kupola zárja le, Hangsúlyosabban itt jelentkezett először az úgynevezett csegelyes építészet. A Varámin-mecset oldalsó csegelyeit is a sarkok áthidalására és a kupola alátámasztására használták, de már gazdag díszítéssel látták el.[34]

A közép-iráni Jazd Péntek-mecsete már a klasszikus ilhánida építészeti stílus kiforrott példája. A kapuzat és a minaretek impozáns méretei tiszteletet parancsolóak, a kapuejván mukarnaszboltozata és a kék csempék harmonikus egységben találkoznak.

A 14. század utolsó harmadától a transzoxániai mongol helytartó fia, Timur Lenk szerezte meg a hatalmat, aki Szamarkandba helyezte székhelyét, átvette a közép-ázsiai területek feletti ellenőrzést, sőt hatalmas területeket hódított meg Indiában is, ahol eljutott Delhibe, ahonnan hadizsákmányként kézműveseket, építészeket hozott birodalmába.

Épületeiket hatalmas kupolák és monumentális kapuzatok jellemezték, ez igaz volt a vallási és világi épületekre egyaránt. A kupolákat nem közvetlenül a csegelyekre, hanem két egymást fedő boltívre helyezték, ez bizonyos dinamizmust adott a belső tér számára a korábbi statikus térszervezéssel szemben. Leginkább jellemző a timurida építészetre a pazar, geometrikus formákat, növényi motívumokat és Korán idézeteket felvonultató csempedíszítés. Hodzsa Ahmad Jászávi mauzóleuma a turkesztáni Jásziban (wd) szinte az összes timurida építészeti jellegzetességet mutatja.

Szamarkandban az egyik leghíresebb építmény a szamarkandi Bibi Hánum-mecset, ami Timur első feleségétől kapta nevét. Stílusában az iráni négyejvános mecsetekhez sorolható. Szamarkand másik nevezetes emléke A Gúr-e Mir-mauzóleumot Timur Lenk eredetileg az unokaöccse számára építette de később őt is ide temették. Ez még a szeldzsukok nyolcszögletű síremlékeinek egyfajta nagyított változata.[24] Szintén Szamarkandban egy nekropolisz található monumentális kapuboltozatokkal és kupolákkal bíró mauzóleumokkal, a Sáh-e Zinda.

Timur Lenk fia, Ruh sah (1405–1447), aki a ma Afganisztánban fekvő Herátból irányította Timur örökségét, továbbfejlesztve apja korának építészeti megoldásait, már önálló ötletekkel gazdagította azokat. Fő építésze, a Sirázból származó Kavam ad-Dín volt, aki a Hargírdban felépítette a Gíjatíjja medreszét, (1438–1445). Az első látásra puritán tervezés következetes koncepciót takar. A változatosan felépített terek kombinációjával az iszlám építészetet új ötletekkel gazdagította. Arányainak tökéletességét az iszlám építészet kutatói is méltatják, a Parthenonhoz, vagy Donato Bramante római Tempiettójához hasonlítják.[29]

Timur unokája Ulug bég az általa építtetett medreszékkel és a szamarkandi csillagvizsgálóval írta be magát az építészet történetébe. Közép-Ázsia három legrégebbi medreszéje – a buharai (1418), a szamarkandi (1420) és a gisduváni (1430) – is neki köszönhető, világosan mutatja a térség medreszetípusainak jellegét. A legjelentősebb ezek közül a szamarkandi Regisztán téren álló medresze. Ulug bég uralkodása alatt fejezték be a Gúr-e Mír-mauzóleumot, ahova Timurt temették, majd később őt is.[35]

Naszridák[szerkesztés]

Az Alhambra épületegyüttese Granadában

A nyugati iszlám építészet fejlődése más utakon haladt. A spanyol területen, az Almohádok örökségén, az úgynevezett mór uralom végén a Naszridák gazdag pompával felépítették Alhambra erődjét Granadában. Legkorábbi építményei a 11. században épültek, de a Naszridák alatt (V. Mohamednek (1362–1391) köszönhetően érte el ma ismert pompáját. Központi tere, az Oroszlánok udvara 1223-ban épült, I. Mohamed építtette. Utódai, I. Júszuf, V. Mohamed és III. Júszuf granadai emírek 1408-ig folytatták az épület fejlesztését.[31]

I. Juszúf (1333–1354) a Palacido de Comarest, a Puerta de ala Justiciát (az igazság kapuja), a Puerta de los Siete Suelost (A hétemeletes kapu), a Torre de la Cautiva (Foglyok kapuja). V. Mohamed (1362–1391) építtette a Rijád-palotát, ismertebb nevén a Palacio de los Leones-t (Oroszlános palota).[31]

A komplexum egyesíti az iszlám építészet addigi eredményeit, légies, mégis logikusan szervezett térélményt nyújt. Nemcsak az iszlám építészeti hagyományoktól tér el, hanem elüt az európai szellemben emelt királyi palotáktól is, hiányzik az egységes homlokzat, a főtengely, a különböző épületszárnyak jelenléte.[36]

Oszmánok[szerkesztés]

A Hagia Szophia, az oszmán stílusú mecsetek előképe

Keleten, a mongol hordák által támadott Ikóniumi Szultánság (Rúmi szeldzsukok) hanyatlását követően új török törzs emelkedett ki anatóliában, ami később Oszmán Birodalom néven Európa és a Közel-Kelet egyik meghatározó hatalmi centrumává vált. A Bizánci Birodalom szomszédságában a török törzs egyeduralomra tett szert: az oszmánok, akik első törzsi vezetőjüktől, Oszmánról (1281–1384) kapták nevüket. Fia, Orhán (1324–1360) az anatóliai Bursza bevételét követően, felhasználva a bizánci államigazgatás apparátusát, zsoldoscsapatok szervezésébe fogott, akikkel stabil közigazgatás kiépítése mellett képes volt a bizánci támadások visszaverésére és új területek megszerzésére. Orhán az európai Trákia elfoglalása után, a Gallipoli félszigeten tartósan megvethette a lábát, majd fia I. Murád (1359–1389) Drinápoly (Edirne) elfoglalásával (1361) biztos hídfőállást épített ki az európai térfélen.[37]

Építészetük kezdetben a szeldzsuk minták és megoldások másolataiból állt, a bursai Yeşil Türbe (1412–1424) például az anatóliai szeldzsuk medreszékkel mutat erőteljes hasonlóságot. Az önálló oszmán építészet Bizánc elfoglalása után bontakozott ki, amikor a törökök Konstantinápoly elfoglalásával a bizánci hagyományokkal szembesültek. A már akkor világhírű Hagia Szophia monumentális, mégis légies architektúrája századokig arra késztette a török építőmestereket, hogy az itt megismert formákat és megoldásokat felülmúlják. Bár a Hagia Szophiát Konstantinápoly bevétele után szinte azonnal mecsetté alakították, azonnal felmerült az igény hasonló alkotások létrehozására, hiszen az Oszmán Birodalom központjaként több nagy formátumú dzsámi építése is szükségessé vált.[29]

Ezt az igényt először I. Szulejmán (1520–1566) uralkodása alatt, a birodalmi építész, Szinán kezdte megvalósítani a Szulejmán-mecset (Szulejmánije, építésének kezdete 1550 körül) tervezésével, amit a Hagia Szophia méltó párjának szántak (mindkét kupola szinte azonos fesztávú és magasságú). Ennek ellenére a Szulejmánije nem annyira a szakrális, transzcendens, légies összhatást valósítja meg, hanem minden ízében racionális térszervezésével tűnik ki.[38] A mecseteket gyakran komplexumként tervezte meg, melléjük karavánszerájokat, fürdőket, iskolákat, közkonyhákat épített.

Szinán legnagyobb művei egyikének tartják az Edirnei Szelim-mecsetet (Szelimije dzsámi), amelyet már 80 éves korában, II. Szelim megbízásából épített. Minaretének érdekessége, hogy hármas csigalépcső-szerkezetén három ember mehetett fel a 70 méter magas toronyba, hogy közben nem látták egymást. A Szelimije nyolcszög alaprajzú, az átlókban fülkékkel kialakított kupolás tér. Maga a 31,3 méter átmérőjű kupola nyolc oszlopon áll, a minaretek között úgy tűnik, mintha azok tartanák, annyira légies architektúrát mutatnak. Ez a kupolás kialakítás a későbbi oszmán mecsetek tekintetében nem egyedülálló, Magyarországon Pécsen van hasonló forma, a Gázi Kászim pasa dzsámija, illetve a Jakováli Hasszán dzsámija, amelyek ugyan kisebbek és kevésbé díszesek, de Szinán mecsettervezési stílusát mutatják.[39]

A világi építészet terén kimagaslik az isztambuli fedett vásárcsarnok (bazár), amely mintegy 31 000 négyzetméteren, közel 3000 üzletet, 1000 raktárt, 65 utcát, tereket, közkutakat, 5 mecsetet és 16 vendégfogadót (hán) foglal magába. A palotaépítészet terén a leginkább ismert épületegyüttes a Topkapı palota (törökül: Topkapı Sarayı, azaz „Ágyúkapu palota”) a szultán székhelye. A 700 000 négyzetméteren fekvő komplexumot csaknem 400 éven keresztül folyamatosan építették.[15]

Szafavidák, Irán[szerkesztés]

Az iszfaháni Majdán (a központi tér a bazársoroknak adott helyet). Ma Nags-e Dzsahán tér. A tér déli oldalában a kisebb Lotfolláh sejk-mecset és a nagyobb Sáh- vagy Imám-mecset.
Iszfahán a Szafavidák korában. 1. Majdán 2. A bazár bejárata 3. Ali kapu palota 4. Lotfolláh sejk-mecset 5. Sáh-mecset 6. Csehár bág

Az Oszmán Birodalomtól keletre, Perzsiában a Szafavidák (1501 – 1732) jutottak hatalomra, akik már városi térszerkezetében gondolkodtak, elsősorban székhelyük, Iszfahán építészetét gyarapították. Itt Nagy Abbász sah a 16. század végén az iráni fennsíkon, 1500 méter magasságban világvárost tervezett az ókori elámi Aspandana helyén. Központjában négyszögletű, bazársorral körülvett 507 m hosszú és 158 m széles központi teret hoztak létre (Maidán). A 17. század elején itt építették fel a Lotfolláh sejk-mecsetet, amelyet egyszerű, négyzetes alaprajzra emeltek, építészetileg nem lenne jelentős, azonban rendkívül gazdag kék és zöld fajanszdíszítésével kelet iszlám építészetének egyik gyöngyszeme. Hasonló az ugyancsak a Maidán másik oldalához (a kibla tájolása miatt) aszimmetrikusan, egyik sarkával érintkező a négyívános szeldzsuk stílusban épült Sáh Maszdzsid (vagy Imám-mecset), ami azonban díszítésében már kissé visszafogottabb.

A több mint 160 mecsettel, 40 medreszével, 1800 karavánszerájjal, 270 közfürdővel büszkélkedő, kertekkel, parkokkal ellátott várost Nagy Abbász korában mintegy egymillió ember lakta. Központi tengelye a Csehár Bág, a négy kilométer hosszú sugárút. Az iszlám világban is egyedülálló a Nagy Bazár, amely megközelítőleg harminc négyzetkilométeren terült el, és építészetileg a központi nagy tér, a Majdán (főtér) bevezetőjéül szolgált. A királyi palota kertjében fényűző pavilonokat építettek. A legismertebb a Csehel Szotún ("Negyvenoszlopos palota"), amely belső díszítésein Nagy Abbász dicsőségét hirdeti. Az oszlopok kialakítása óperzsa elemeket idéz, talapzatuk egymásra támaszkodó oroszlánokat mintáz. A figurális ornamentika nem volt idegen a szafavida művészek ábrázolásmódjától. Szaid sah sírját síita imámok passiója díszíti, ez a szunniták felfogása szerint elképzelhetetlen szentségtörés. A Csehel Szotúntól, egy három kilométernyi platánsor vezet az Allahverdi-hídhoz. A város főépítésze a művészetekben járatos mérnök polihisztor, Bahrá ad-Dín Muhammad Ámilí sejk volt.[40]

Különös jelentőséggel bírtak a szafavida építészetben a kerti pavilonok és paloták, illetve a kertépítészet. Egyik leghíresebb épület a Majdán tengelyében álló palotanegyedben fekvő Csehel Szotún (Negyvenoszlopos Palota). Mukarnaszboltozatos bejárata, belső, velencei tükrökkel díszített belső tere, miniatúrákhoz hasonlatos faliképei teszik különlegessé. 1647-ben II. Abbász (1642–1666) emelte, majd később az 1706-os tűzvész után újjáépítették. Hasonlatosan szép világi palota az 1669-ben Szulejmán sah által emelt kétszintes Hast Behest ("Nyolc Mennyország").

A szafavidák a hídépítészet terén is újat alkottak, a mérnöki és művészi szempontok átgondolt megvalósításával.

Az iszlám India, Mogul Birodalom[szerkesztés]

A Tádzs Mahal, Agra
A Vörös Erőd, Delhi

Indiában, a Mogul Birodalom területén az építészeti hagyományok és az iszlám építőművészet különleges szintézise jött létre úgy hogy hatalmas régiók lényegesen eltérő építészeti emlékeit foglalták össze rendkívüli formagazdagsággal. Az iszlám itt nem mélyről jövő, a néplélekből fakadó vallásként, hanem hódítók által diktált szabályrendszerként volt jelen, hiszen az eredeti vallás a hinduizmus az Nagymogulok (Bábur 1526) hódításai előtt már ezer létezett. Ezzel együtt az iszlám volt ismeretlen, hiszen Észak-Indiában a Gaznavidák és Gúridák, majd a Delhi Szultanátus már önálló, maradandó építészeti megoldásokkal büszkélkedett.

A Mogulok Bábur, majd kis szünet után fia, Humájun, majd unokája Nagy Akbar hódításai nyomán uralmukat szinte az egész indiai szubkontinensre kiterjesztették. A mogul császárok nagy jelentőséget tulajdonítottak az építészetnek, az uralkodói rang jelképének és a dinasztikus önazonosság megnyilvánulásának tekintették. Az építészet világosan kifejezi az iszlám és a helyi indiai stílus összefonódását. Ez a szintézis legvilágosabban Akbar sah Agra közelében felépített ideiglenes fővárosában, Fatehpur Szíkriben mutatkozik meg. Ez a város a hagyományos muszlim boltívek, kupolák és tágas terek, valamint egyszerű hindu kőoszlopok és díszítő elemek ötvözete. A kor jellegzetes alkotásai a nagy méretű mecsetek, amelyekkel az uralkodók az iszlám valláshoz való elkötelezettségüket hangsúlyozták, a kertekben található, pódiumon álló monumentális síremlékek és az erődök. A mogul építészet legkiemelkedőbb alkotásai a birodalom legfontosabb városaiban, az indiai Agrában, Delhiben és Fatehpur Szíkriben, valamint a pakisztáni Lahorban találhatók.

A világszerte ismert és méltán megcsodált építészeti alkotások (Tádzs Mahal, Humájun síremléke, A Dzsama Maszdzsid Delhiben, vagy a Vörös Erőd Agrában és a Delhiben) világosan mutatják azt a kifinomult szintézist, amit nemcsak a tervezés, hanem a díszítőművészetek terén is elértek.

A modern korban[szerkesztés]

Iszfaháni Nemzetközi Konferenciaközpont

A modern iszlám építészet fogalma nem könnyen definiálható. Magában foglalja a különböző muszlim közösségek és csoportok kulturális hagyományait, egyúttal tükrözi azok modern világban betöltött szerepét. Az eredmény egy olyan építészet, amely őrzi az évszázadok gazdag művészi hagyományait, miközben a feszegeti a modernitás határait. A múltban az egész muszlim népesség a vallási vezető, a kalifa felügyelete alatt egyesült, akinek nagy hatása volt az építészeti stílusra, összességében a művészeti irányzatokra. Irányításával a századok folyamán a nyugatitól eltérő stílusban születtek a kulturális alkotások. Ma azonban már nincs egységes irányítás, így az épületek már földrajzi elhelyezkedésük szerint különféle változatokat mutatnak.[41]

Sok területen nagyon fontos a hagyományok életben tartása is. Például Kabulban a közelmúlt háborús pusztításai miatt számos új épület született, de sok újjáépítést hagyományos anyagok és technikák segítségével végeztek éppen azért, hogy a kulturális hagyományokat életben tartsák.

Ugyanakkor az arab világ (és elsősorban az olajban gazdag államok) a globalizáció kihívásaira is hathatós választ adnak, nemcsak gazdasági, hanem kulturális tekintetben is. A modern nagyvárosokban megtalálni az európai vagy amerikai stílusú felhőkarcolókat és tornyokat, ám a nemzetközi építészeti formák beillesztésével egy olyan kereskedelmi és gazdasági kapcsolatrendszer folyamatosságát hangsúlyozzák, amelyet a selyemút és a kelet-nyugati kapcsolati hálózatok teremtettek meg a csaknem másfél évezredes iszlám történelem során.[41]

A modern iszlám építészetben gyakran egymás mellett látható a régi és az új, szinte átmenet nélküli formákban. Ez különösen a modern építészek által használt hagyományos motívumok felhasználására igaz. A magánlakások modelljei nem egy esetben az ősi iszlám erődökön vagy palotákon alapulnak. A hagyományos alaprajzi elrendezések már, megtartva a magánélet iszlám értékeit hatásosan egyensúlyoznak a szoros közösségi kapcsolatokkal. Az ívek, hagymakupolák és absztrakt geometriai minták még mindig megtalálhatók mindenütt, de már beépítve új, a modern technológia adta építészeti formákkal. Még a mecseteket is, az iszlám építészet hagyományos szimbólumát is újraértelmezik az iszlám filozófián és motívumokon alapuló, merész új, elvont fogalmakkal.[41]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Rabah Saoud: Introduction to Islamic Architecture. Foundation for Science Technology and Civilisation: Muslim Heritage (Hozzáférés: 2018. jan. 12.)
  2. ^ a b c M. V. Alpatov A művészet története, i. m. 252. old.
  3. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 59. old.
  4. Petersen Dictionary of Islamic Architecture, i. m. 51. old.
  5. ^ a b c d Kendra Weisbin: Common types of mosque architecture. Khan Academy (2016) (Hozzáférés: 2018. jan. 14.)
  6. Brill Encyclopedia of islam, i. m. 6 kötet, 644. old.
  7. Santhi Kavuri-Bauer: Defining Islamic Architecture. Islamic Arts and Architecture (2012) (Hozzáférés: 2018. aug. 2.)
  8. Brill Encyclopedia of islam, i. m. 6 kötet, 646. old.
  9. Művészeti lexikon, i. m. 2. kötet, 470. old.
  10. Robinson Az iszlám világ atlasza, i. m. 184. old.
  11. Brill Encyclopedia of islam, i. m. 6 kötet, 649. old.
  12. Madrasah. Encyclopaedia Britannica (2014) (Hozzáférés: 2018. jan. 10.)
  13. Minaret ARCHITECTURE. Encyclopaedia Britannica (2016) (Hozzáférés: 2018. jan. 10.)
  14. Andrew Petersen Dictionary of Islam Architecture, i. m. 279. old.
  15. ^ a b Michael Levey. The World of Ottoman Art. Thames and Hudson (1975) 
  16. The Palgrave Handbook of Spirituality and Business. Palgrave Macmillan (2011. augusztus 16.). ISBN 978-0-230-23831-2 
  17. Andrew Petersen Dictionary of Islam Architecture, i. m. 91. old.
  18. Andrew Petersen Dictionary of Islam Architecture, i. m. 91. old.
  19. ^ a b Szentkirályí Az építészet története, i. m. 59. old.
  20. Ferienabend Iszlám muvészet és építészet,, i. m. 64-66. old.
  21. ^ a b Ferienabend Iszlám muvészet és építészet,, i. m. 67. old.
  22. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 62-63. old.
  23. ^ a b c Hajnóczi Gyula Irak építészete, i. m. 105-106. old.
  24. ^ a b Szentkirályi Az építészet világtörténete, i. m. 22. old.
  25. Rabah Saoud: The Mosque of Cordoba. Foundation for Science Technology and Civilisation: Muslim Heritage (Hozzáférés: 2018. jan. 12.)
  26. Feierabend Iszlám mûvészet és építészet, i. m. 166. old.
  27. Feierabend Iszlám mûvészet és építészet, i. m. 177. old.
  28. Brentjes Izmael fiai, i. m. 117. old.
  29. ^ a b c Szentkirályi Az építészet története, i. m. 98. old.
  30. History and Ideology: Architectural Heritage of the "Lands of Rum". BRILL, 196–. o. (2007). ISBN 90-04-16320-4 
  31. ^ a b c Feiernabend Iszlám művészet és építészet, i. m. 280. old.
  32. Branning, Katharine: Seljuk Architecture (angol nyelven). turkishhan.org. (Hozzáférés: 2008. május 5.)
  33. David Morgan. Medieval Persia 1040–1797, 72. o. 
  34. David Morgan. Medieval Persia 1040–1797, 73. o. 
  35. Burcghard Kánok, szultánok, emírek, i. m. 116. old.
  36. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 87-88. old.
  37. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 89. old.
  38. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 90. old.
  39. Szentkirályi Az építészet története, i. m. 92. old.
  40. Brjentes, 96. o.
  41. ^ a b c Christopher Muscato: Modern Islamic Architecture: Patterns & Concepts (angol nyelven). Study.com, 2003. (Hozzáférés: 2017. december 7.)

Források[szerkesztés]

  • Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 1980. ISBN 9633361176  
  • Iszlám művészet és építészet, Peter Ferienabend (ed.), Budapest: Vince (2005. szeptember 15.). ISBN 963-9552-61-5 
  • Brentjes, Burchard. Kánok, szultánok, emírek. Budapest: Kossuth (1985). ISBN 963-09-2546-X 
  • Brentjes, Burchard. Izmael fiai. Budapest: Kossuth (1986). ISBN 963-09-2759-4 
  • M. V. Alpatov: A művészet története. Budapest: Képzőművészeti alap. 1963.  
  • Brentjes, Burchard. Kánok, szultánok, emírek. Budapest: Kossuth (1985). ISBN 963-09-2546-X 
  • Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Ford. Dezsényi Katalin. Budapest: Helikon; Magyar Könyvklub. 1996. ISBN 963-208-384-9  
  • Encyclopaedia of Islam. Szerk. C. E. Bosworth, E. van Donzel, W. P. Heinrichs, Ch. Pellat. Leiden: E. J. Brill. 1993.  
  • Andrew Petersen: Dictionary of Islam Architecture. New York: Routledge. 1996. 91. o. ISBN 0-415-06084-2  
  • Művészeti lexikon II. (F–K). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981.
  • Hajnóczi Gyula: Irak építészete. Budapest: Corvina. 1974. ISBN 963130521x