Szaladin egyiptomi szultán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szaladin
Saladin2.jpg

Egyiptom szultánja
Szaláh ad-Dín
Uralkodási ideje
1171 – 1193. március 4.
Koronázása Kairó
1171
Elődje al-Ádid
(kalifaként)
Utódja al-Aziz
Ajjúbida Birodalom szultánja
Szaláh ad-Dín
Uralkodási ideje
1183 – 1193. március 4.
Koronázása Kairó
1183
Elődje nem volt
Utódja al-Aziz
Életrajzi adatok
Született 1137
Tikrit
Elhunyt 1193. március 4.
Damaszkusz
Nyughelye Omajjád mecset, Damaszkusz
Házastársa Aszimat szultána
Édesapja Najm ad-Dín
Édesanyja ismeretlen
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaladin témájú médiaállományokat.

Szaláh ad-Dín Júzsuf ibn Ajjúb (Tikrit, 1137Damaszkusz, 1193. március 4.) Egyiptom és Szíria szultánja, az Ajjúbida Birodalom megalapítója, Egyiptom egyik legnagyobb uralkodója. Szaladin felszámolta a halódó egyiptomi Fátimida Kalifátust, majd visszahelyezte Bagdadba a Fátimidák elől száműzetésbe kényszerülő Abbászidákat. A bagdadiak ugyan újra kalifai méltóságba kerültek, de hatalmat továbbra sem gyakoroltak, a Közel-Kelet és az iszlám világ irányítója így Egyiptom maradt. Szaladin kiváló hadvezér és igazságos uralkodó hírében állt. A keresztesekkel vívott háborúk során bizonyított lovagiasságának köszönhetően nagy és méltó ellenfélként maradt meg az európai emlékezetben.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kurd származású, apja Ajjub katonai parancsnok volt. Fiatal korában vallási tanulmányokkal foglalkozott, katonai pályafutását apja és nagybátyja, Aszad ad-ín Sírkúh oldalán kezdte.[1] Nagybátyja oldalán három egyiptomi hadjáratban vett részt (1164-1169), eleinte kevés lelkesedéssel.[2] 1167-ben, az Alexandria ostromát követő tárgyalások alkalmával Szaladin sok barátra tett szert a keresztesek között, egyes utólagos híresztelések szerint Toroni Onfroi fővezér lovaggá is ütötte.[3]

Nagybátyja halála után 1169-ben ő lett az Egyiptomban állomásozó szíriai csapatok vezetője és a Fátimida-kalifátus nagyvezírje. Ugyan elég tapasztalatlan volt még, de a kalifa éppen ezért választotta őt, remélve, hogy az új vezír tapasztalatlanságában a fátimída tisztviselőkre fog hallgatni.[4] Szaladin azonban buzgó szunnita lévén a síita Fátimida-dinasztia ellensége volt, amelyet 1171-ben megfosztott a tróntól.[1] Uralkodóként elősegítette az iszlám vallási intézmények erősödését és terjedését, főiskolákat és mecseteket alapított, és megbízásokat adott vallási kérdésekről, főleg a dzsihád ideológiájáról szóló művek megírására.[1]

Nyolcvannyolc évig tartó keresztes uralom után 1187. október 2-án visszahódította Jeruzsálemet, és holtpontra juttatta az ellentámadásként indított harmadik keresztes hadjáratot.[1] Meghódította Damaszkuszt és több más várost, 1183-ban pedig arra kényszerítette Imad al-dint, hogy átengedje neki egész Szíriát. Ezt követően a bagdadi kalifa, Aal-Naszir áldásával Kairóban Egyiptom és Szíria szultánjává koronáztatta magát.[5]

Szaladin minden erejével a keresztesek által alapított Jeruzsálemi Királyság ellen fordult. A hosszan tartó küzdelem vége az lett, hogy a partvidék Jaffától Türoszig a keresztényeknek jutott, a Szentföld nagyobb része ellenben Szaladin hatalmában maradt.[5]

Szaladin 17 fiút és egy leányt hagyott hátra. Utódai, az Ajjúbidák benne tisztelték hatalmuk alapítóját. Mivel a Jeruzsálem visszafoglalása után Szaladin és katonái civilizáltan és türelmesen bántak a város lakóival, Szaladin mint nemes és lovagias ellenfél maradt meg a Nyugat történelmi emlékezetében.[1]

Kortársai szerint jellemző tulajdonsága volt a szerénység és nagylelkűség. Látogatóival szemben nagy tisztelettel és nyájasan viselkedett. Megvetette a gazdagságot és fényűzést, és olyan mértékben adakozó volt, hogy kincstárnokai felelőtlennek tartották. Amikor szemrehányást tettek neki nagyvonalúsága miatt, Szaladin így válaszolt: „Vannak emberek, aki számára a pénz nem jelent többet a homoknál.”[6]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Szaladin (Ajjúbida-dinasztia). Terebess Ázsia Lexikona. (Hozzáférés: 2009. március 26.)
  2. Steven Runciman. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris, 543–553. o. ISBN 963-389-347-X (2002) 
  3. Steven Runciman. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris, 548. o. ISBN 963-389-347-X (2002) 
  4. Steven Runciman. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris, 555. o. ISBN 963-389-347-X (2002) 
  5. ^ a b Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963-85923-2-X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. március 26. 
  6. Amin Maalouf. A keresztes háborúk arab szemmel. Budapest: Európa könyvkiadó, 244–308. o. ISBN 963-07-6150-5 (1997) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]