Oroszország földrajza
| Oroszország földrajza | |
 é. sz. 66° 25′, k. h. 94° 15′ | |
| Kontinens | |
| Főbb területi jellemzők | |
| Területi helyezés | Nincs megadva |
| Teljes terület | 17 075 400 km² |
| Környező országok | |
| Extrém területi jellemzők | |
| Legmagasabb pont | ?, ? m |
| Legalacsonyabb pont | ?, ? m |
| Leghosszabb folyó | ?, ? km |
| Használatban levő terület | |
| Megművelhető terület | ? % |
| Egyéb jellemzők | |
| Éghajlat | Nincs megadva |
| Domborzat | Nincs megadva |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszország földrajza témájú médiaállományokat. | |
Oroszország földrajza a világ legnagyobb területű országa[1] természeti és társadalmi jellegű térbeli rendszereinek leírása. Az ország Eurázsia északi részén terül el, annak mintegy egyharmadát, az egész Föld szárazföldi területeinek kilencedét alkotja. Területének körülbelül 24%-a van Európában, 76%-a Ázsiában,[2] és 11 időzónán ível át.[3]
Oroszország méretei miatt felszínére, éghajlatára, élővilágára egyaránt egyszerre jellemző a változatosság és a monotónia. Nagy kiterjedése folytán a Föld felszíni formáinak túlnyomó része (egy nagy kivétel a trópusi esőerdő) előfordul a területén, a sarki örök jégtakarótól a szubtrópusi tájakig vagy a sivatagokig, az 5000 méteres hegyektől a tengerszín alatti mélyföldig, ezért változatosnak is tekinthető. Ezen belül azonban az egyes tájtípusok sokszor több ezer kilométeren át húzódnak szinte változatlan egyhangúságban.[4]
A növényzeti övek északról délre haladva az ország európai részén, a Kelet-európai-síkvidéken északon a tundra, délebbre a tűlevelű erdők zónája, a tajga, ettől délre következik a vegyes erdők zónája, majd a füves sztyepp, végül a Kaszpi-tenger környéki félsivatagok. Az Urálon túl, az ország ázsiai részén, Szibériában az övezetek hasonlóan váltják egymást, de itt a legkiterjedtebb a tajga vidéke.
Oroszországban az UNESCO negyven bioszféra rezervátumot tart nyilván.[5]
Elhelyezkedése, határai[szerkesztés]
Oroszország a Föld északi félgömbjén, Eurázsia északi részén fekszik. Területének nagy része közelebb van az Északi-sarkhoz mint az Egyenlítőhöz. Az ország európai része volt az orosz nép kialakulásának, etnogenezisének színtere, és a 21. században is itt él a lakosság nagyobb része, itt van az ország gazdasági súlypontja. Az Orosz Birodalom legnagyobb kiterjedése – ami hozzávetőlegesen megegyezett a későbbi Szovjetunió területével – 22 millió négyzetkilométer volt, szemben a mai Oroszországi Föderáció 17 millió négyzetkilométerével.
Az ország kelet-nyugati kiterjedése a Kalinyingrádi területtől a Bering-szorosig mintegy 6800 kilométer, az észak-déli legnagyobb távolság a Ferenc József-földtől Dagesztánig a Kaszpi-tenger partján körülbelül 4500 kilométer.
Az ország határainak teljes hossza 57 792 kilométer, ebből 20 139 kilométer a szárazföldi határ. Szomszédos országai nyugatról keletre Norvégia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország (a Kalinyingrádi területnél), Belarusz, Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Mongólia, Kína és Észak-Korea.
Tengeri határai túlnyomórészt az Jeges-tengeren és a Csendes-óceánon húzódnak, és helyenként az Amerikai Egyesült Államok illetve Japán tengeri határaival érintkeznek.
Közigazgatási beosztás[szerkesztés]
Az Oroszországi Föderáció 85 egyenjogú, de különböző típusú közigazgatási egységből áll, amelyeket a föderáció „alanyainak” vagy „szubjektumainak” neveznek. Ezek közül a szubjektumok közül 46 a típusa szerint „terület” (область); 22 köztársaság (республика); 9 határterület (край); 4 autonóm körzet (автономный округ); 3 szövetségi jelentőségű város (город федерального значения) és 1 autonóm terület (автономная область).
Geológiai felépítés[szerkesztés]
A lemeztektonika tudományának megállapításai szerint a Kelet-európai és a Szibériai-lemez, amelyek a mai Eurázsia északi területeinek nagy részét alkotják, több mint 1,7 milliárd évesek. Ez a két lemez körülbelül 500 millió évvel ezelőtt, a kambriumban találkozott, nagyjából a mai Jenyiszej folyó vonalában. Az Urál-hegység később, 220–280 millió évvel ezelőtt, azaz a triász vagy a perm időszakban emelkedett fel.
A Kola-félsziget és Karélia a Balti-pajzs területén található, a legrégebbi kőzetek itt körülbelül 2 milliárd évesek. A szibériai lemez a Jenyiszej és a Léna között helyezkedik el, a Közép-szibériai-fennsíkon jut a felszínre. Szibéria északi részén az Anabar-pajzs, délkeleten az Aldan-pajzs található, az itteni kőzetek egy része akár 3 milliárd éves is lehet; itt találhatók a leghíresebb arany- és gyémántlelőhelyek.
Az Uráltól keletre a Nyugat-szibériai-alföld anyaga tengeri üledékekből épült fel a jura és a kréta korszakban, amikor e területen trópusi éghajlat uralkodott, gazdag volt a növényzet és dinoszauruszok éltek. Az ebből a korszakból származó üledékekben keletkeztek a területen a világ legnagyobbjai közé tartozó kőolaj-és földgázlelőhelyek.[6]
Az Altaj, valamint a Szajánok hegylánca a középső paleozoikumból származik, mintegy 450 millió évvel ezelőtt keletkeztek, a Szihote-Aliny és az orosz Távol-Kelet más hegységei valamivel fiatalabbak, körülbelül 225 millió évesek. A Kaukázus és a közép-ázsiai Pamír és Tien-san az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartoznak, nagyon fiatalok és csak mintegy 10-15 millió évvel ezelőtt alakultak ki.[6]
A 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött, és csak 10 000 éve véget ért jégkorszakok nagy hatást gyakoroltak Észak-Eurázsia jelenlegi felszínének kialakulására. Észak-Amerikával ellentétben a jégsapka nem az egész területet fedte le, hanem csak a skandináv régiót és az onnan a Fehér-tengeren át az Urálig és a Putorana-fennsíkig terjedő területet. Ettől keletre a csekély csapadék és az alacsony páratartalom miatt gyakorlatilag nem volt jégtakaró. A jégkorszakok idején a nagy mennyiségű jéggel megkötött víz miatt a tengerszint lecsökkent, Eurázsia a kanadai északi-sarkvidéki szigetekhez hasonlóan, a Bering-szoros helyén kialakult földhídon keresztül csatlakozott Észak-Amerikához, Szahalinon keresztül pedig Japánhoz. A jégkorszak számos nyomot hagyott hátra, mint például a Valdaj-hátság, a karéliai tavak, az Onyega-tó, a Ladoga-tó. A gleccserek által hátrahagyott finom porból a szél közreműködésével alakult ki az éghajlat változásával Oroszország európai déli részén a termékeny sztyeppei talaj, a csernozjom.[7]
Domborzat[szerkesztés]
Oroszország területét domborzatilag két alapvető részre osztja fel a modern orosz földrajztudomány, a keleti és nyugati részre, melyek között a határt a Jenyiszej folyó medencéjében húzzák meg. A nyugati rész túlnyomórészt síkság vagy alacsony dombvidék, a keletiben viszont a hegyek dominálnak, bár itt is előfordulnak jelentős sík területek. Ettől a kettős felosztástól továbblépve, az ország domborzatát hat nagy tájegységre bontják: északnyugaton Fennoskandia nyúlik be Oroszország területére, az ország nyugati részének legnagyobb tájegysége a Kelet-európai-síkvidék, majd az Urál hegység következik, ettől keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, amit a Közép-szibériai-fennsík követ. A hatodik egységnek az ország keleti és déli részén, nagy megszakításokkal húzódó hegyvidékeket tekintik.[8]
Fennoskandia[szerkesztés]
A Balti-ősföld vagy Fennoskandia Oroszország északnyugati sarkába nyúló része tulajdonképpen egybeesik a Kola-félszigettel és Karéliával, a finn-orosz határ és a Fehér-tenger között. Az ős- és előidőben kristályos kőzetekből kialakult terület az ó- és középidőben, valamint az újidő harmadidőszakában folyamatosan szárazföld volt, felszíne lepusztult, különösen az utolsó jégkorszakban, amikor az eljegesedés központja volt. A legnagyobb tengerszint feletti magasság 1190 méter, de a terület túlnyomórészt 200 méter alatt fekszik, alacsony hegyek váltakoznak a mocsaras dombvidékkel. A Finn-tóvidék Karéliában is folytatódik. A Kola-félsziget ásványi anyagokban gazdag.[8]
Kelet-európai-síkvidék[szerkesztés]
Oroszország európai területének legnagyobb része a Kelet-európai-síkvidékhez tartozik, és viszont, e síkvidék túlnyomó része Oroszországban található. A síkság oroszországi része a kelet-nyugati irányban a lengyel határtól az Urálig 1600 km, észak-déli irányban a Jeges-tengertől a Kaukázusig 2400 km hosszan húzódik. A kainozoikum földtörténeti idejében, mintegy 65 millió éve ezen a területen nem történtek jelentősebb geológiai változások. A síkvidék legnagyobb része a 200 méteres tengerszint feletti magasság alatt fekszik, legmagasabb pontja 343 méterrel a Valdaj-hátságon található. Ennek ellenére e felszín meglehetősen összetett. Moszkva szélességi körétől északra a jégkorszaki keletkezésű formák az uralkodók, többek között a morénahalmok, mint a Valdaj-hátság és a Szmolenszk-moszkvai-hátság, amik között a gleccserek által legyalult mélyedések, sík területek találhatók, tavakkal, mocsarakkal.[8]
Moszkva szélességétől délre általában kelet-nyugati csapásirányú hátságok váltakoznak sík területekkel. Nyugatra található a Közép-orosz-hátság (legmagasabb pontja 293 m), ami elválasztja egymástól a Dnyeper, az Oka és a Don felső folyásait. A kisebb folyók völgyei élesen kirajzolódnak; a nagyobbak ártere széles. Helyenként karakteresen mutatkozik meg a szél felszín-formáló hatása, megjelennek a dűnék is.[8]
Keletebbre terül el a Volga-menti-hátság (legmagasabb pontja 329 méter), ami meredeken szakad le a Volga völgyébe. A Volga alsó szakasza a Kaszpi-mélyföld területén halad, aminek egyes részei 90 méter mélyen vannak a tenger szintje alatt. A Kelet-európai-síkvidék a Kaukázus nyúlványaiig ér. A Kaukázus előterében található részeit, a Kubáni-alföldet és a Kumi-mélyföldet Sztavropoli-hátság választja el egymástól, amelynek egyes részei már elérik 300–600 méteres magasságot is.[8]
Urál[szerkesztés]
A kelet-európai-síkvidék keleti határán, az Urál előterében 350—460 méteres magaslatokból álló láncolat fekszik. Az Urál maga 2100 km hosszan húzódik a Jeges-tengertől Kazahsztánig. A földrajztudósok megállapodása szerint ez a hegylánc tekinthető Európa és Ázsia határának, de ennek a konvenciónak nincs különösebb természeti alapja. Legmagasabb csúcsa a Narodnaja 1895 méterrel, de a hegység egészében véve nem képez jelentős akadályt, nagyrészt 900-1500 méter maximális magasságú párhuzamos, de sok helyen megszakított láncokból áll. Széles és alacsony hágóin, különösen Perm és Jekatyerinburg között kényelmesen haladnak át az autóutak és vasúti fővonalak.[8]
Nyugat-szibériai-alföld[szerkesztés]
Az Uráltól keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, ami 2,6 millió négyzetkilométeres területével a világnak legalábbis az egyik legnagyobb, legegységesebb síkvidéke. Kiterjedése kelet-nyugati irányban, az Uráltól a Jenyiszejig 1900 km, észak-déli irányban, a Jeges-tengertől az Altájig 2400 km. Túlnyomó része 100 méternél alacsonyabban fekszik a tengerszint felett, csak a legdélebbi részein emelkedik 200 méter fölé. Legjellemzőbb felszíni formái a hatalmas árterületek és mocsarak. A terület északi része jégkorszaki gleccserek és tengeri transzgresszió hatása alatt formálódott. Északnyugaton az Északi-Urál, északkeleten a Putorana-fennsík felől érkeztek gleccserek a területre. A nagy folyók völgyeiben teraszok alakultak ki. A Jamal és a Gidan-félszigeten szélfútta dűnék jöttek létre. A Nyugat-szibériai alföld gyér lakossága az 55. szélességi körtől délre, és egyúttal viszonylag magasabban fekvő, szárazabb területeken telepedett le.[8]
Közép-szibériai-fennsík[szerkesztés]
A Jenyiszej és a Léna folyók között fekvő Közép-szibériai-fennsík 320—740 méter magas, erősen szétdarabolódott platókból tevődik össze. A legmagasabb közülük a Putorana-fennsík, 1700 méteres maximummal. A kiemelkedő platókat folyó- és U alakú gleccservölgyek választják el egymástól. A táj legnagyobb hegyvonulatai a Jenyiszej- (1104 méter) és az Angara-hegyvonulat.[8]
A Közép-szibériai-fennsík délen Keleti-Szaján hegységhez, valamint a Bajkál-hegységhez csatlakozik. Északon a területet az Észak-szibériai-alföld határolja, majd még északabbra a Birranga-hegyvidék (1146 méter) található a Tajmir-félszigeten. Keletre az alacsonyabb Léna-felföld fekszik. A folyóvölgyekben lekopott teraszok, karszt jellegű és gleccserek által létrehozott felszíni formák találhatók.[8]
Oroszország déli és keleti hegyvidékei[szerkesztés]
Ezen a földrajzi egységen belül az európai Oroszország legfontosabb hegyvidéke a Kaukázus az ország déli határán, ami egyben a természetföldrajzi konvenció szerint Európa és Ázsia határát is képezi. Az 1100 km hosszú. északnyugat-délkelet csapásirányú gyűrt hegység láncai az Eurázsiai-hegységrendszer részét képezik, és nagyjából a Himalájával egy időben emelkedtek fel. Legmagasabb csúcsa, az Elbrusz egy sztratovulkán, és nem csak Oroszország, hanem Európa legmagasabb csúcsa is. A hegység további kilenc legmagasabb csúcsánál sincs magasabb máshol Európában.
Szibéria legmagasabb hegységrendszere az Altaj röghegysége, Beluha nevű legnagyobb, 4506 méteres csúcsával. Ettől keletre húzódnak a Szajánok láncai Oroszország és Mongólia határvidékén.
A Bajkál-tó körüli hegységek – a Bajkál-hegység (2588 méter), a Barguzin-hegység (2841 méter) és a Kodar-hegység – ugyanannak a geológiai törésnek a termékei, mint ami magának a Bajkál-tónak a mélyedését (1637 méter a legmélyebb pontján) létrehozta. A közeli hegyek csúcsa és a Bajkál-tó feneke közötti szintkülönbség tehát meghaladja a 4500 métert.
A Bajkálontúl vidékétől keleti irányban a Csendes-óceán partjáig húzódik a Sztanovoj-hegylánc, ami a Léna és az Amur vízgyűjtő területe,, azaz a Jeges-tenger és a Csendes-óceán közötti vízválasztó is egyben. A Sztanovoj északkelet felé az Ohotszki-tenger mentén Dzsugdzsur-hegységben, majd a Csukcs-félszigeten Kolima-hegyvidékben folytatódik; vissza a szárazföld belseje felé, északnyugatra pedig a Verhojanszki-hegylánc húzódik. A Bering-tenger partján a Korják-hegység emelkedik, ami már szerkezetileg a Kamcsatka-félsziget Központi-hegyláncával együtt a Csendes-óceáni tűzgyűrűhöz tartozik. Kamcsatkán 29 működő vulkán van, köztük a legmagasabb hegycsúcs, a Kljucsevszkaja Szopka (4750 méter). A kamcsatkai vulkánok lánca délnyugati irányban a Kuril-szigetek kettős ívén folytatódik Japán felé.
Az orosz Távol-Kelet déli részén még számos további hegylánc található, amelyek közül a legjelentősebb a Szihote-Aliny (2090 méter) az Amur és az Usszuri alföldje, valamint a Csendes-óceán között.
Vízrajz[szerkesztés]
Oroszország vízben gazdag ország;[9] területét 20 vízválasztó osztja meg. Az ország lakossága eredetileg a folyók mentén települt meg, és többségük a 21. században is a folyók közelében lakik. Hagyományosan és gazdaságilag a legfontosabb folyam a Volga, Európa leghosszabb folyója. Oroszország legnagyobb városai közül négy is a partjain terül el: Nyizsnyij Novgorod, Szamara, Kazany és Volgográd. Viszonylag sűrűn lakott és gazdaságilag fontos területen át folyik a Káma folyó is.
Az oroszországi folyók és tavak ezrei a világ egyik legnagyobb édesvíz-készletét jelentik, azonban a folyók nagy része ritkán lakott területeken át északra, a Jeges-tenger felé, illetve a Csendes-óceánba folyik Szibériában, ahol a az országi vízkészletének 84%-a található. A nagy szibériai folyórendszerek vízgyűjtője mintegy 8 millió négyzetkilométer, és összességükben másodpercenként 50 000 köbméter vizet szállítanak a Jeges-tengerbe. Oroszország 1000 kilométernél hosszabb folyói közül 40 található az Uraltól keletre. Ugyanakkor az ország sűrűbben lakott, európai és délebbi fekvésű részein, mint a Don és a Kubán folyó medencéjében időnként szűkös s vízkészlet.
Az észak felé tartó nagy folyók, mint az Irtis, az Ob, Jenyiszej, a Léna medencéiben tél végén az olvadás délen indul meg, amikor a folyók alsó szakasza még vastagon be van fagyva. Emiatt a folyók mentén hatalmas mocsárvidékek alakultak ki, mint a 48 000 négyzetkilométeres Vaszjugan-mocsár, az északi félteke legnagyobb mocsara a Nyugat-szibériai-alföld központi részén. Hasonló a helyzet az ország európai részén is, a Pecsora és az Északi-Dvina medencéjében. Oroszország egész területének mintegy 10%-a mocsár.
Az orosz Távol-Kelet legjelentősebb vízrendszere az Amur és az Usszuri medencéje. Hosszú szakaszon ezek alkotják Oroszország és Kína határát.
Az európai Oroszország területe túlnyomórészt három nagy vízgyűjtő területhez tartozik. A Dnyeper Moszkvától nyugatra ered, vízgyűjtője már nagyrészt Belaruszhoz és Ukrajnához tartozik. Az 1861 kilométer hosszú Don a Közép-orosz hátságon ered, Moszkvától délre, és az Azovi-tengerbe folyik. A Volga vízgyűjtő rendszere a leghatalmasabb, 1,4 millió négyzetkilométer. A folyó a Valdaj-hátságon ered Moszkvától nyugatra és 3510 kilométeren át kanyarog délkelet felé a Kaszpi-tengerbe. Az európai orosz folyók vízrendszereit csatornák kötik össze, ezek révén sokáig fontos közlekedési hálózatot alkottak. A belvízi forgalom a többi közlekedési ágazat előretörése mellett is továbbra is jelentős. Oroszország belvízi közlekedési forgalmának kétharmada a Volgán zajlik.
Oroszország leghosszabb folyói[szerkesztés]
(Félkövérrel a folyók hivatalos vagy leginkább elfogadott hossza; dőlttel a hossz más mellékfolyókkal számítva)
Oroszország legnagyobb tavai[szerkesztés]
Oroszország belső állóvizei jórészt jégkorszaki maradványok. Ilyen Európa legnagyobb tava, a Ladoga-tó, valamint az Onyega-tó is Szentpétervártól északkeletre, meg a Peipus-Pszkovi-tó (vagy Csud-tó) Észtország határán.
Oroszország legkülönlegesebb tava a Bajkál, ami a világ édesvíz-készletének 20%-át zárja magába. Egyben ez a világ legmélyebb tava, 1713 métere maximális mélységgel. Ugyancsak különleges állóvíz a 2000 négyzetkilométer körül mozgó felületű, lefolyástalan, sós vizű Csani-tó, Nyugat-Szibéria legnagyobb tava.
Oroszország folyóin a 20. században hatalmas víztározókat építettek, mint a Ribinszki-víztározó a Volga északi szakaszán, vagy a Bratszki-víztározó a Bajkál-tótól északra.
Éghajlat[szerkesztés]
Az ország hatalmas kiterjedése lehetővé teszi, hogy az éghajlat, illetve ennek következtében a talaj és a növényzet nagy övezetekben rendeződjön északról délre. Az észak felől nyitott területen a hideg légtömegek akadálytalanul tudnak benyomulni, míg délen magas hegységek zárják el a meleg levegő útját. Az Atlanti-óceán felől érkező, csapadékot hozó szelek hatása egészen a Közép-Szibériáig érezhető.[14]
Oroszországban a következő fő éghajlati övezeteket különböztetik meg:[15]
Az arktikus vagy szubarktikus éghajlat az Jeges-tenger szigetvilágát és partvidékét jellemzi. Kevés itt a csapadék, de a hosszú, hideg telek miatt lassú a párolgás is. A talaj mélyen átfagy, a nyári középhőmérséklet sem haladja meg a 10 °C-t.
A mérséklet égövi zóna két részre osztható: A hideg mérsékelt zóna az arktikus zónához csatlakozik, és az ország, különösen Szibéria nagy részére jellemző. Jellemzője a mérsékelten meleg nyár és a hosszú, hideg tél. Kelet-Szibériában ebben a zónában szélsőségesen kontinentális éghajlat uralkodik, ezért is nagy területeken uralkodik a permafroszt, az állandóan fagyott altalaj.
A hideg mérsékelt égövtől délre helyezkedik el a valódi mérsékelt övezet, ez Oroszország keleti felére, a Kelet-európai-síkvidék nagyobbik, déli részére jellemző, valamint Szibéria déli határán húzódik vékonyabb sávban.
A fő éghajlati övezeteken kívül Oroszországban helyenként, kisebb területeken, szubtrópusi éghajlat is érvényesül, a Fekete-tenger partvidékén. Emellett az orosz Távol-Kelet délkeleti sarkában megjelenik a monszun éghajlat is.
Élővilág[szerkesztés]
;
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Russia, Encyclopædia Britannica. Hozzáférés ideje: 2008. január 31.
- ↑ National Geographic Atlas of the World, 9. kiadás. Washington, D.C.: National Geographic, 2011. ISBN 978-1-4262-0634-4
- ↑ Bakcsi 19. o.
- ↑ Russia::Climate and vegetation, Encyclopædia Britannica. Hozzáférés ideje: 2007. július 3.
- ↑ The World Network of Biosphere Reserves — UNESCO: Russian Federation. [2008. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. december 26.)
- ↑ a b Blinnikov 11-12. o.
- ↑ Blinnikov 15. o.
- ↑ a b c d e f g h i NRE
- ↑ Bakcsi 23-25. o.
- ↑ a b Данные Государственного водного реестра
- ↑ Большие реки России Archiválva 2010. szeptember 21-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ Мунгарагийн-Гол — Шишхид-Гол — Кызыл-Хем — Каа-Хем. В истоках Енисея. [2011. augusztus 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. november 4.)
- ↑ Открыты истинные истоки Лены и Енисея
- ↑ Bakcsi 22. o.
- ↑ Bakcsi 23. o.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) География России című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Geography of Russia című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Geografija Rusije című szlovén Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források[szerkesztés]
- ↑ Bakcsi: Bakcsi György: Szovjetunió. Budapest: Panoráma. 1979. = Panoráma nagyútikönyvek, ISBN 963 243 162 6
- ↑ Blinnikov: Mikhail S. Blinnikov: A geography of Russia and its neighbors. New York: Guilford Press. 2011. ISBN 978-1-60623-933-9
- ↑ NRE: A. D. Nyekipelov és mások: Новая Российская Энциклопедия, т. 1 (Új Orosz Enciklopédia, I. kötet). Moszkva: Энциклопедия. 2003. ISBN 5-94802-003-7
