Sárköz (néprajzi táj)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sárköz
Sárköz.JPG
A földrajzi értelemben vett Sárköz egy korabeli térképen

Hely  Magyarország (Tolna megye)
Legmagasabb pont Óriás-hegy (285 m)
Az őcsényi ref. templom egy korabeli fényképen

A Sárköz vagy Tolna megyei Sárköz, mint néprajzi kistáj a magyar néprajztudományban többnyire Alsónyék, Decs, Őcsény és Sárpilis községek területét jelenti. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul a “Tolna megyei” jelzővel és anélkül egyaránt.[1]

A földrajzi értelemben vett Sárköz a néprajzi tájnál nagyobb területet jelöl. A Sárköz név a néprajzi szerzők többsége számára a két világháború között, a 20. században szűkült le a Tolna megyei nevezetes négy falura. Ennek hatására a Sárköz szó jelentésének térbeli leszűkülése nemcsak a tudományban következett be, hanem a közvélemény tudatában is. Ehhez nagymértékben hozzájárult az egyke fölfedezése, nemzeti üggyé válása, az írók, szociográfusok, újságírók nagy hírverése a Tolna megyei Sárköz körül.

Szócikkünkben a Sárköz elnevezést következetesen a néprajzi kistájra használjuk.

A táj felfedezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négy falu lakosságát református vallása különítette el a környező települések lakóitól. Népművészetének sajátos stílusával a a vidék korán felhívta magára a figyelmet. Már a 17-18. században felkeresték a tájegység jellegzetességei iránt érdeklődő utazók, de a 19-20. században is fogadott jeles vendégeket: Garay János, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Féja Géza írókat. Gazdag népzenei anyagára Liszt Ferenc és Kodály Zoltán is felfigyelt, népművészetének pompája, színharmóniája többek között Csók Istvánt is megihlette.[2]

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Decs1.jpg

A honfoglalást követően magyarok, majd besenyők telepedtek meg itt. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz…[3] Az itteni besenyőség már a 12. század folyamán teljesen elmagyarosodhatott.

A sárközi és a környékbeli helynevek eredete a legkorábbi századokba nyúlik vissza. Őcsény, Decs neve bizonytalan eredetű, többen a fejedelmi családdal hozzák kapcsolatba. Pesthy Frigyes úgy tudja, hogy Őcsény Árpád-kori település, amelynek lakói az I. Béla király alapította szekszárdi apátság szabados katonái: a libertinusok voltak. I. Rákóczi Ferenc hadjárata után a Kálvin hitére tértek, és emiatt elvesztették kiváltságaikat. A decsiek iskolai tanulmányaikból és ismeretterjesztő előadásokból tudják, hogy községük története a magyar állam alapításáig nyúlik vissza, és hogy Decs lakói a honfoglalás után érkezett, a magyarságba beolvadt kunok és besenyők leszármazottai.

Nyék egy honfoglaló törzstöredék nevéből ered, lakói úgy tudják, hogy a honfoglaláskor ide a kazár vagy kun-kabar törzs telepedett le és – szerintük – ők ezek leszármazottai.

Pilis talán szláv földrajzi elnevezésből származik. A falu nevének eredetéről az egyik népies föltevés az, hogy a mocsaras vidéken sok volt a pille. Ezért: pillés, és ebből lett Pilis. A másik álláspont szerint a falu a nádas, mocsaras, ingoványos területből kiemelkedő kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise.

Ete személynévből eredhet.[4] Ete már korábban is népes település volt, hisz a 14. század elején a Szentlélek tiszteletére avatott aránylag nagy jövedelmű parochiális egyházáról olvasunk a pápai tizedjegyzékben.[5]

Ugyanekkor Etén kívül csupán Ebes, Őcsény, Kesztölc és Aszivágy voltak a Sárközben templomos helyek, Decsen csak fakápolna állt még a 15. század elején is, s a váci káptalan 1402-ben kért engedélyt a pápától, hogy helyette kőtemplomot építhessen és kegyúri plébániát alapíthasson. Minthogy kérvényében megemlíti, hogy ezen a vidéken a templomok kőből épültek, kőtemploma volt Etének is. 1402-ben a váci káptalan engedélyt kért a pápától, hogy a decsi fatemplom helyére kőtemplomot emelhessen és kegyúri plébániát alapíthasson.

Török hódoltság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török hódoltság alá kerülő sárköziek kétfelé adóztak, hiszen új uruknak, a töröknek is fizettek tizedet a gabonatermésből. A szőlőművelés nagy arányban folyt tovább a török alatt is, a magyar és a török források egyaránt a bortermelés központi szerepét tanúsítják. A távoli városok kereskedői is borért látogatták Szekszárd környékét, bár kétségtelen, hogy a munkaigényes szőlőművelés a hódoltsági területeken jelentősen visszaesett. A szőlők pusztulását a magyar források egyértelműen igazolják, de a termőterület csökkenéséről statisztikailag értékelhető adatokat nem szolgáltatnak. A bor nemcsak értékes kereskedelmi cikk volt, hanem azért is fontos szerepet játszott a belső-sárközi falvakban, mert pótolta az ivóvizet, így megvédte az ott élőket a mocsaras vidékeken gyakori járványoktól. Ezért a hegyalji falvak lakói mellett a göröndökön[6] megtelepedett sárközieknek is voltak itt szőleik. De még távolabbi vidékekről, sőt a Duna bal partjáról valókat is találunk a musttizedet fizetők között, így például Kesztölcön pilisiekkel, decsiekkel és asszonyfalvaiakkal mellett négy pestivel is találkozunk. A csatári hegyen tolnaiak, gerjeniek, faddiak, mázaiak és ságiak, Ebesen tolnaiak, ráckeveiek, kalocsaiak és őcsényiek műveltek szőlőt.

Bár a defterek eredményei magasak, mégis ezek a reálisabb adatok, mivel összeíróik birtokon belül voltak, a szigetiek pedig messze voltak a Sárköztől, és az urbáriumot bemondás alapján állították össze. A defterdár semmiképpen sem tüntethetett fel a valóságosnál több tizedet, mert mindennel el kellett számolnia. Hamisan magas adatok felvételével önmagát károsította volna meg.[7]

Reformáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dunamente – közte a Sárköz lakossága is – a magyar területek közül az elsők között tért át a protestáns vallásra – ahogy Földváry László, a Dunamelléki Református Egyházkerület historikusa írta: „A magyarföldi reformációnak kiindulási pontja az alsó-dunamellékén volt.” Már az 1540-es években terjedt itt a reformáció, és Tolna mezővárosa vált a hódoltsági területek egyik szellemi központjává. Itt már a 16. században protestáns főiskola működött, külföldet megjárt, művelt tanárokkal, és velük közvetlen kapcsolatban álltak a hitújítók:

Tolna mellett Decs is jelentős szerepet játszott a magyar reformáció terjesztésében. Forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkant fel 1540-ben protestáns prédikátor, egy bizonyos Gergely pap. Decs olyannyira fontos szerepet játszott a korai magyar reformációban, hogy az 1560-as években Szegedi Kis István szuperintendens zsinatot tartott itt.[7]

Migráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török hódoltság hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott, különösen súlyos volt a pusztulás a utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó becsapásai okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély lakosság is állandóan útra készen állott. És folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be; Sárpilis népe a Duna–Tisza közére menekült, majd visszatért; Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők.[5]

A Dunamente török időket átélt régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett: ilyen lehetett a halasi és a baranyai kapcsolat. Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat[8] állt fenn a Duna bal parti és jobb parti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is.

Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti tájon kontinuusnak számítottak. E falvak a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartott fenn népi kapcsolatokat, ami együtt járt veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel. A népi kapcsolatok terén a török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés.[7]

18-20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népesség alakulása

Év Őcsény Decs Sárpilis Alsónyék Báta
Az 1728-as összeírás szerint 40 őslakos jobbágy családfő „hereditarii subditi„ , 23 fő egynegyed telken[9] 3 egésztelkes jobbágy mellett 81 fél- és negyedtelkes jobbágy[9] 14 jobbágy, 4 zsellér[9] 30 örökös jobbágy és 2 zsellér[9] 75 szabad költözésű jobbágy
1794-es adatok 284 telkes gazda, 84 kisházas, 8 zsellér, 14 nemes és 3 mesterember, összesen: 1994 fő[9] 244 birtokos, 109 zsellér és 7 házatlan zsellér, 2 nemes és 7 mesterember, összesen: 4000 fő[9] 56 sessiós gazda, 24 kisházas, 2 zsellér, összesen: 570 fő[9] 149 jobbágycsalád, 22 kisházas, 4 nemes és 1 mesterember[9] 116 gazda, 115 házas zsellér és 45 házatlan[9]
1869-es összeírás szerint 2225 fő 2375 fő 598 fő 998 fő 3364 fő
1900-as adatok[10] 3514 fő 3251 fő 791 fő 1318 fő 4080 fő
1930-as adatok[11] 3438 fő 4809 fő 931 fő 1690 fő 3689 fő
2001-es adatok 2572 fő 4275 fő 707 fő 821 fő 1927 fő
Népsűrűség 35 fő/km² 45 fő/km² 32 fő/km² 25 fő/km² 29 fő/km²

A vallási megoszlás alakulása

Év Őcsény Decs Sárpilis Alsónyék Báta Összesen
  ref.[12] ev.[13] rk.[14] ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk.
1869 1991 3 191 2035 3 273 503 1 65 879 3 108 - - - 5408 10 637
1880 1901 43 642 2032 19 571 519 1 133 826 2 281 - - - 5278 65 1630
1890 2022 226 1410 2006 89 1014 510 4 195 907 15 435 - - - 5445 334 3052
1900[10] 1816 149 1490 1911 114 1112 488 14 267 856 7 437 464 13 3543 5535 297 7116
1910[15] 1820 57 1531 1905 160 1532 481 14 371 843 14 659 431 8 3725 5490 253 7818
1920[16] 1584 58 1755 1777 233 2221 447 17 452 725 28 670 341 6 3344 4874 342 8442
1930[11] 1508 81 1811 1806 216 2700 422 71 434 711 19 939 322 5 3326 4769 392 9210

Hagyományos gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Földművelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régi Sárközben a földművelés jóformán csak annyira szorítkozott amennyi elég volt a kenyérre, szinte a 19. század végéig az állattartás érdekeinek volt alávetve. Táplálékul elsősorban búzát és kölest, takarmánynak pedig árpát és zabot termeltek. A 19. század vége óta elterjedt a kukorica, a burgonya a 19. század elején tűnt fel. A sárköziek nagy gondot fordítottak a kendertermesztésre hisz ez az anyag adta a híres sárközi viselet alapját.

A földművelés jelentősége a 19. század végén a területek ármentesítése folytán drámaian megnőtt.

Ármentesített terület alakulása művelési ágak szerint (1869-1895)

Község Szántóföld Rét Legelő Erdő Nádas Terméketlen Összes terület
1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895
kh.[17] kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh.
Őcsény - 4413 2932 1863 2703 1393 1434 - 506 498 1153 563 8731
Decs - 5804 3849 3747 2180 1273 1890 555 745 338 3389 336 12055
Sárpilis 204 2164 885 692 1130 263 41 77 488 40 668 180 3419
Alsónyék - 2575 1178 1709 764 1000 877 - 1314 21 1491 319 5627
Báta - 2364 380 1084 1021 781 254 103 1333 312 1791 134 4781
Összesen 652 20164 10979 10042 10108 6521 4614 783 4388 1210 9736 1759 40480

Állattartás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Disznóvágás a sárközben.JPG

A régi vízivilágban sok háziállatot tartottak: edzett nagyszarvú szürkemarhákat; gyors, aprótermetű, télire hosszú szőrt eresztő parlagi lovakat és a bakonyi sertésekre emlékeztető, hosszú orrú kesedisznókat; juhokat és kecskéket azonban nem, mivel nem tudták a vizet megúszni. Csak a szőlőhegy kopár oldalain legelt egy-két birka, hogy az ünnepi paprikást elkészíthessék belőlük. Az apró jószágok közül a vadkacsához hasonló tarka tollú réce (kacsa) és riba (liba) volt a legtöbb, valamint a tík (tyúk).

Halászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A állattartásnál kiterjedtebb volt a halászat. A legjobb zsákmánnyal a Nagy-Duna és számos holtága, morotvája kecsegtetett, a halászok azonban a kisebb folyókon és vízfolyásokon is kivetették hálóikat. A halászó helyeknek úgyszólván "fele hal, fel víz" volt. Sokféle halat ismertek: tok, kecsege, márna, menyhal, ponty, kárászponty, süllő, tarkasüllő vagy barátkóc, erős farkú süllő, kardakeszeg, márnakeszeg, patuckeszeg, jászkeszeg, karikakeszeg, sivánkeszeg, vörösszárnyú keszeg, buborkakeszeg, dévérkeszeg, balin vagy kapókeszeg, harcsa. A tavi halak közül ismerték: a csukát, a combót, a kárászt, a budrest vagy durgencs és a paptetűt. A sárköziek kitűnően ismerték a vizek járását és a halak természetét. Asárközi kisvizeknek a rekesztőhalászat felet meg legjobban: ennek segítségével a hal útját elzárva olyan helyre terelték, ahonnan könnyű szerrel ki tudták szedni. A vejszét és a varsát erre a célra. A vizes világban "sült hallal ették a főtt halat". Ha megunták, csak a fejét vagy csak a derekát fogyasztották el, a többit eldobták. Télre is tettek el halat: fölhasítva alaposan kimosták, egy napig sóban tartották, kipöckölték a hasát és úgy szivarították (szárították) a kéményben és a padláson. A felesleget a környékbeli piacokon adták el vagy terményért elcserélték. A halászat annyira fontos volt a sárközieknek, hogy népdalaikban is megörökítették:

De szeretnék aranyhallá válni:
Sárpilistől, Bátáig úszkálni.
Rátalálnék babám hálójára,
Elbúcsúznék tőle utoljára.

Szőlőtermesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi szőlők a híres szekszárdi szőlővidékhez tartoznak. A régi Sárközben a szőlő volt a legfontosabb kultúrnövény. A filoxéra előtt hazai fajtákat termeltek, ezeket nem kellett olyan intenzíven gondozni (pl.:permetezni), mint a későbbieket. A szüret ünnepség számba ment. A szőlőt zsákba gyömöszölve alacsony taposókádba tették. Alatta sajtár állt a kicsurgó színlének; ha megtelt, az úgynevezett töldöklőn át töltötték hordóba. Mezítláb taposták ki a szőlőt, a zsákba maradt ún. csömögét villával átrakták a bálványos faprés kosarába, és amikor megtelt kisajtolták. A bort vasabroncsos hordóba tárolták. Híres volt a decsi szagos, a bátaszéki fehér és a szekszárdi vörös. A régi Sárvízen Szekszárdig is fölmentek a borszállító hajók, de a sárköziek is elszállították boraikat kocsival Fehérvárra, Budára, Győrbe és Bécsbe.

Népi kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Díszítőművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népviselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence magyar népviseletei közül kettő válik ki gazdagságát, színösszeállítását, alapanyagát tekintve: a kalotaszegi és a sárközi.

Szövés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi díszítőművészet legfejlettebb,legismertebb ága a szövés. A sárközi szövésről szóló első híradás 1715-ből származik.

Hímzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi hímzés múltja nem a szabott és a parittya főkötőkkel kezdődik, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal.

Kerámia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „sárközi stílus” összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekasközpontok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés mégis helytálló.

Települések és építkezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sárközre a zárt falvak, valamint a szétszórtan épített szőlőbeli tanyák és a Duna-menti szállások jellemzőek. A falvak sokszor elpusztultak, újjáépültek.

Népszokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi népszokások változatosak, bonyolultak és gazdagok, igen sok régi elemet őriztek meg. Három csoportra oszthatjuk őket: Az emberi élet főbb állomásaihoz kapcsolódóak (születés, házasság, halál), a gazdasági élettel kapcsolatos szokások (aratás, szüret, fonó, disznótor stb.) és a jeles napokhoz (ünnepekhez) kapcsolódóak.

A családi élethez kapcsolódó szokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Születés, paszita és csöröglő: A gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet sokféle babonás eljárással védték: A vánkos alá kést tettek, fokhagymát dugtak a kulcslyukba, hogy távol tartsák a boszorkányt. Keresztelőre a módosabbak 5-10 komát is meghívtak. A keresztelő napján egyszerű vendégség volt: hideg ételeket tálaltak fel. Ezután a komaasszonyok naponta felváltva hordták a paszitát: Díszes komatálba téve az ételt (leves, sült, tésztafélék) külön komakendővel (szőttes abrosz) kötötték le. Kínálás előtt megkóstolták, hogy a gyermekágyas jobb étvággyal fogyassza. A csöröglő volt az igazi örömünnep, amelyet aratás, szüret, disznótor idején tartottak, néha csak egy-két évvel a születés után. Eredetileg csak az elsőszülött fiú, később a leány kedvéért is megrendezték. Valósággal kisebbfajta lakodalom volt. A vendégeket a bába toborozta össze, aki itt a vőfély szerepét töltötte be. A vendégek csöröglét (forgácsfánkot) vittek.
  • Lakodalom: A Sárköz a korai házasságok hazája volt. A lakodalmi szokások több részből tevődtek össze:

Kérető vagy kullogó (leánykérés); Elkendőzés, kézfogó vagy jegyváltás (eljegyzés); Hívogatás; Ökörvágó vagy készítő; Nász; Esküvő; Lakodalmi ebéd; A menyasszony kikérése és elsiratása; az ágyvitel; A menyasszony beköszöntése; Lakodalmi vacsora; Kásapénz és szakácstánc; Lakodalmi tréfák, menyasszonytánc; Újmenyecske tánca; Csiszló vagy tyúkverő

  • Temetés és halotti tor: A temetés utáni este van a tor, csak idősebb emberek tiszteletére tartották.

A gazdasági élet szokásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gazdasági jellegű népszokások közül a Sárközben a szőlő- (hálótanya, szüret) és kendermunkákkal (kendergázolás, fonó) kapcsolatban éltek legszínesebb és legváltozatosabb hagyományok. A szőlőőrzés szokását már 1833-ban leírta Garay János. A szüreti bál a hagyományos formák között zajlott, külön helyi koreográfiája nem volt.

  • Disznóvágás: Téli időszakban rokoni és baráti segítséggel vágták a disznót, a munka végeztével este nagy tort tartottak.

A jeles napokhoz kapcsoló szokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárköziek jóval kevesebb jeles napokhoz kapcsolódó népszokást ismernek, mint gazdasági vagy családi vonatkozásút.Országos viszonylatban is feltűnően kevés a jeles napjaik száma. Ismerik a Luca-napi kurkálást. A jeles névünnepek alkalmával a névnapi köszöntést, az aprószenteki suprikálást, az újév köszöntést. Megtartották a farsangot, elterjedt volt a nagypénteki mosakodás és féregűzés, a Szent György napi harmatszedés. A bátaiak húsvétkor tojást hímeztek. Május 1-jén májusfát állítottak. Bátán ekkor majálist tartottak, ez volt a májusi kalinkózás.

Néphit[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régi sárköziek hittek a rendkívüli képességű emberekben és csodás lényekben. Azt tartották, aki keresetlen szenet talált, ördögi hatalmat nyert. Úgy is lehetett valaki látó és tudó, ha Luca-székre ült. A szemverést az összenőtt szemöldökű, úgynevezett szúrós nézésű emberek tekintetének tulajdonították. Nagyon sokat foglalkoztatta a sárközieket a kincs, a kincskeresés gondolata. Erre a foggal körömmel született hetedik gyermeket, az úgynevezett táltost (a sámán magyar utódja) tartották megfelelőnek. A fekete jérce Luca-napján tojt első tojásából kelt ki a lúdvérce (lidérc): csak férfi költhette ki a hóna alatt.

Népköltészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi népköltészetnek legjellemzőbb műfaja a lírai dal. A Sárköz népdalkincse feltűnően gazdag, egy-egy jó énekes sokszor több száz nótát is ismert. Minden alkalmat felhasználtak a nótázásra, még hangszeres zenekíséret mellett is daloltak pl. tánc közben. A szebb alkotások rendkívül rövid idő alatt elterjedtek, és az újak mellett sokáig megőrizték a hagyományos dalkincset is. Az országosan ismert dalokat itt is tudták, sok esetben helyi szövegváltozattal. A lírai dalok közül a szerelmi népdalok csoportja a leggazdagabb. A legrégibb szerelmi népdalok a vízivilágot idézik:

Sűrű nádas, magas a teteje,
Szárcsamadár fészket rakott benne.
Mondd meg nekem, te fekete madár:
Merre jár most az én kedves babám.

Sok pásztor- és betyárdalt is tudtak. A dalok mellett verset, rigmust, különféle mondókákat, falucsúfolókat és találóskérdéseket is gyűjtöttek náluk.

Néptánc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi táncdialektus a kelet-dunántúli csoporthoz tartozik, amely tovább folytatódik a Duna-Tisza közi Bácskába, Kalocsán és környékén, és általában a Duna egész mellékén. A sárköziek minden alkalmat megragadtak a táncra. Változatosság, a mozgás magasfokú, művészi megnyilvánulása, erő és optimista öntudat jellemző rájuk. A sárközi táncok legrégiesebb rétegét a kanásztáncok képviselik. E régi férfi szóló a Sárközben már fejlettebb páros, csoportos tánccá alakult; a kanásztáncból sarjadt a cinöge, az ugrós és még több más tánc. A verbunk is ismert volt. A páros táncok közül a lassú csárdás eléggé színtelen, annál jellemzőbb a gyors, friss csárdás. A viszonylag épen fennmaradt női körtáncok mindmáig nagyon sok alkalmi változatban élnek. A sárközi táncok közül a nők karikázója (körtánca) tér el legjobban az országosan ismert típusoktól, ez a legjellemzőbb és talán a legszebb táncuk.

Népnyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sárközi népnyelv az alföldi nyelvjárásterület duna-drávai csoportjába tartozik. Hangtani szempontból legfőbb jellemzője az ö-zés. Használata azonban soha nem volt olyan következetes, mint például Szeged környékén. Hasonló jellegzetesség a diftongus (kettős magánhangzó). Jellemző igei és főnévi ragjuk az -a, -e, -ja, -je helyett használt i: adi, tudi, mondi. Nagyon szeretik még a kicsinyítő képzőket, amelyek igéhez és névszóhoz egyaránt járulhatnak például gyerökcse. Erőteljesek és régies jellegűek a sárközi szólások is.[18]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből 7.) Szekszárd, 1975.
  • Balázs Kovács Sándor: A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében. Dunatáj 1994 (XVII.) 2-3. sz. 65-74.
  • Balázs Kovács Sándor – Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, 1999. ISBN 963-7209-16-6
  • Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből. Szekszárd, 2006. ISBN 963-0604-07-8
  • Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata. Néprajzi Értesítő, 1940. (32.). 233-249.
  • Féja Géza: Sarjadás. – Sárközi élmények és utazások. Bp., 1963.
  • Flórián Mária: A „sárközi szőttes” története. Ethnographia 1990. (CI.) 194-256.
  • Fodor Márta: A sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheinek alakulása. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. V.) Szekszárd, 1974. 277-317.
  • Gémes Balázs–G.Vámos Mária: Decs, Sárközi tájház. TKM kiskönyvtár 70., 1981. (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 963-555-070-0
  • Györffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940.
  • Holub József: Ete város története. (Adalékok a Tolna megyei Sárköz település- és gazdaságtörténetéhez.) Történeti Statisztikai Közlemények 1958. (II.) 3-4. 1-19.
  • Katona Imre: Sárköz. Bp., 1962.
  • Kunszabó Ferenc: Sárköz. Szépirodalmi kiadó, Budapest 1986
  • K. Balog János: Évszázadokon át. Tolna megye történeti olvasókönyve I. Szekszárd, 1978.
  • Kovách Aladár: A Tolna megyei Sárköz népviselete. Néprajzi Értesítő 1907 (VIII.) I. rész 71-94. o.; II.rész 201-221. o.
  • Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Pécs, 1936.
  • Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. 1954.
  • Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566), Tanulmányok Tolna megye történetéből II. (Szerk.: Puskás Attila). Szekszárd, 1969 5-85.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A korábbi irodalomban, a népi szóhasználatban és a történeti forrásokban Kalocsa városa Duna bal parti környékét is Sárköznek nevezték (Kalocsai Sárköz). A két táj Bogyiszló és Szeremle térségében érintkezik egymással. A szabályozott medrű Duna folyik köztük. (Lásd: Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17-20. században, Szekszárd, 2006. szerk. Gaál Attila, pp. 171-176.
  2. Gémes B.–G. Vámos M.: Decs, Sárközi tájház 1.
  3. Győrffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940. 416-418., 491-492.
  4. A környékbeli Fajsz, Solt és talán Szekszárd neve is a fejedelmi család emlékét őrzi, Koppány pedig nemzetségnév.
  5. ^ a b Katona, Imre. Sárköz (1962) 
  6. Mocsárból kiemelkedő magaslatok (a Sárköz legtöbb települése ilyenen helyezkedik el).
  7. ^ a b c Balázs Kovács, Sándor. Fejezetek Sárpilis történetéből (2006) 
  8. Például azonos vagy hasonló népi kultúra, összeházasodások
  9. ^ a b c d e f g h i Andrásfalvy, Bertalan.szerk.: K. Balog János: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig, Tanulmányok Tolna megye történetéből. Szekszárd: a Tolna megyei Tanács Levéltára (1975) 
  10. ^ a b szerk.: KSH: 1900. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 129. o (1900) 
  11. ^ a b szerk.: KSH: 1930. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 23. o (1930) 
  12. Református
  13. Evangélikus
  14. Római katolikus
  15. szerk.: KSH: 1910. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 47. o (1910) 
  16. szerk.: KSH: 1920. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 39. o (1920) 
  17. katasztrális hold
  18. Katona, Imre. Sárköz, 133-205. o (1962) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]