Parittya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A parittya két végén erős zsinegre kötött hosszúkás, romboid alakú erős, vastag bőrdarab, amely közepén be van mélyítve, vagy esetenként ki van vágva, hogy a beleteendő kődarab annál biztosabban álljon.

Parittya (Göcsej, Zala m., 20. sz. eleje)

Használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parittya két zsinegének egyik vége hurok segítségével a mutatóujjra akasztható, a másik zsineg pedig ezzel egyenlő hosszúságban a mutató- és a középső ujj között a zsinegre ezen a ponton kötött csomó segítségével tartandó, s a bőrre (újabban könnyű műanyag hálóra), kell a lövedéket (ólom, acél, kő lehetőleg enyhén szilva alakú) elhelyezni. A parittyát a közhiedelemmel ellentétben nem kell forgatni, attól se messzebbre nem repül a kő, célozni meg pláne nem lehet vele, hanem a mozgást csuklóból indítva függőleges sík mentén egy kb. egész körívet leírva, a mozgás végén a törzs és a test előre döntésével, amolyan kiterjesztett dobómozdulattal fokozatosan felgyorsítva a lövedéket, az utolsó fél-negyed köríven igazán begyorsítva kell az ujjak közé fogott szárat elengedni. Pár száz dobás után, csakúgy mint a célbadobáskor, a test beletanul a mozdulatba és 150-200 m távolságba is elég pontosan lehet célozni vele. A technika begyakorlása, az elhúzás- a csúcssebességre gyorsítás és elengedés pillanatának beidegződése kulcsfontosságú.

A botparittya másképp működik, amolyan katapult jelleggel. Itt az igazán nagy távolság eléréséhez úgynevezett előfeszítést kell használni, amit úgy érünk el, hogy a bot végére rákötjük az egyik szárat, a másikat pedig egyszerű (nem csúszó!) hurokkal ráakasztjuk ugyanide és a lövedéket tartalmazó hálót/bőrlapot olyan hosszú zsinórral hagyjuk, hogy a hátunk mögött az egyik lábunkkal háralépve a dobómozdulathoz, ráléphessünk. A kb. 1-1,5 m hosszú, könnyű és erős botot úgy tartjuk, mint amikor a horgász akarja bedobni a zsinórt a vízbe, majd a törzs és karizmokkal lazán nekifeszülünk a dobásnak és a hátsó lábbal a földre szorított lövedéket elengedjük. Így 300 m feletti lőtávolság is elérhető, de kevésbé pontos célzást tesz lehetővé.

Egyszerű szerkezete ellenére a parittya elég sok ügyességet, jó szemmértéket és precíziós erőt igénylő fegyver. Az ókor és a középkor folyamán elterjedt harctéri fegyvernem volt, gyors használhatósága és hatékonysága miatt. Mint minden tradicionális lőfegyver, a tűzfegyverek térnyerése során szorult ki a fegyverviselésből és változott a XX. században kevéssé elterjedt sporteszközzé.

Korábbi változatai:

  • egyszerű parittya (funda), amelyet puszta kézzel használtak
  • botos parittya (fustibalus), amely 1 m hosszú botra volt erősítve.

A parittyát a legrégibb időtől kezdve a 16. századig használták hadi célra, legutoljára kézi gránátvetésre. A parittyát leginkább ott használták, ahol a terület köves volt, de nem csak követ, hanem ólomdarabokat is vetettek vele. A Biblia szerint Dávid parittyával győzte le Góliátot (1Sám 17,40-50). Mátyás király hadaiban is voltak parittyások.

A palesztin Intifáda során ma is használnak parittyát kövek kilövésére a tüntetések és a gerilla-hadviselés során.

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]