Koppány (Árpádok)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koppány (962-964 – Somogyvár? 997) Géza magyar fejedelem rokonának, Tar Zerindnek a fia volt, aki Géza halála után a sztyeppei népekre jellemző szeniorátus elve alapján magának követelte a hatalmat, és régi magyar sztyeppei szokás szerint feleségül akarta venni Sarolt fejedelemasszonyt, Géza feleségét. Géza családja viszont a nyugatról származó primogenitúra elve alapján Vajknak, a későbbi Szent István királynak követelte a hatalmat. A kitört harcban István győzött és megszilárdította az új keresztény magyar államot, aminek kiépítését apja, Géza kezdte el.[1]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Magyar Krónika szerint Tar Zerind fia volt [1], akinek származását nem ismerjük biztosan. De mivel Koppány felléphetett a fejedelmi cím megszerzéséért a szeniorátus elvére hivatkozva és el akarta venni az elhunyt fejedelem feleségét (levirátus), Saroltot, a későbbi I. István anyját, ezért minden bizonnyal Árpád fejedelem leszármazottja volt. Mivel a nevét viselő települések és birtokok Tevel és Tormás birtokai mellett fekszenek, Hóman Bálint feltette, hogy Zerind Árpád fejedelem legidősebb fiának, Tarhosnak az ágából ered, s így Tevel fia és Tormás öccse lehetett.[1] Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel, unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt.

Mivel Somogy 955 előtt Fajsz fejedelem szállásterülete volt, Györffy György korábban úgy gondolta, hogy Koppány Fajsz ágához tartozott, de – többek között mivel Koppány neve nem található a Fajsz nevét viselő helyek, azaz birtokai közelében – megváltoztatta álláspontját és elfogadta Hóman Bálintét.[1]

Olyan elmélet is létezik, amelyik Tar Zerindet Géza öccsével, Mihállyal, Koppányt pedig Szár Lászlóval azonosítja, arra alapozva, hogy ők is megkeresztelkedtek, még ha csak színleg is.

Birtokai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevét a hajdan Tolnához tartozó Törökkoppány hercegi birtokközpont, a siklósi hegyek déli lejtőjén Koppány és a Bakony nyugati lejtőjén levő Koppány volt udvari birtok viseli. István elleni fellépésekor a somogyi dukátus is a birtokában volt.[1]

Minden bizonnyal birtokában volt a korábban Tar Zerind majd Géza által birtokolt alsó-dunai és bihari dukátus, ami a fejedelem utáni rangidős dinasztiatagot illette meg.

Koppány és Géza ellentéte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

972 – amikor Géza nagyfejedelem felvette a kereszténységet – előtt a magyar trónutódlás valószínűleg a szeniorátus elvének megfelelően zajlott. Taksony nagyfejedelem után azért következhetett Géza, mert a Taksony idején valószínű trónörökös Tar Zerind még Taksony életében meghalt, és így Géza lett a rangidős Árpád-házi herceg. Taksony halálakor Géza lett a nagyfejedelem és valószínűleg öccse, Mihály a trónörökös, aki a dukátusokat birtokolta.[1]

A feszültség Vajk, a későbbi I. István megszületése, ami 975-980 környékére tehető, és Mihály halála után kezdődhetett, amikor a szeniorátus rendje szerint Koppánynak kellett volna előlépnie trónörökössé, Géza azonban a nyitrai dukátust fiának adta, amiről feltehetően a Zsitva melletti Vajk és a Pozsony melletti Vajka település tanúskodik. István ugyanekkor megkapta a tolnai uradalmat, ami a 12. századig a trónörökös birtoka volt. Erről tanúskodik a Tolna vár melletti Vajka puszta név. Ugyanitt van Tarhacsia puszta is, ami Árpád nagyfejedelem egyik fiának, Tarhacsinak a nevét viseli.[1]

Koppány legkésőbb ekkor, de talán már előbb kapta meg Somogyot – amin akkoriban a mai Zágrábig nyúló területet kell érteni – és ennek fejébe le kellett mondania a többi területi igényéről. A feszültséget jelzi, hogy Géza a saját és Koppány országának határára a Sárvíz mentén besenyő falvak láncolatát telepítette. A besenyők ekkoriban határőrizeti feladatokat láttak el, ezért rendszerint az országhatárra helyezték őket. Somogyot más oldalról is körülkerítette Géza, Baranya felől székely falvakkal, Zala, Tolna, fejér és Veszprém felől pedig a Kér és Keszi törzsbeliekkel, valamint egyéb katonai segédnépekkel, amiről a Székely, Besenyő, Tolmács, Kozár, Örs, Berény, Ladány, Káloz, Ság nép- és törzsnevek megjelenése jelez településnévként.[1]

A Koppány által vezetett felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Géza fejedelem 997 őszén meghalt.[1] Ekkor nomád szokás szerint a hatalom az új nagyfejedelem felavatásáig Sarolt fejedelemasszony kezébe került, akinek székhelye Veszprém volt. Koppány, ugyancsak nomád szokás, a szeniorátus elve értelmében magának követelte a hatalmat és vele ugyancsak nomád szokás, a levirátus értelmében az elhunyt nagyfejedelem feleségét, Saroltot, és ostrom alá vette Veszprémet.[1]

Apja halálhírére István Esztergomba összehívta a főembereket, Koppány lázadásának hírére pedig értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal. A szertartást a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domokos, végezte. A szertartáson jelen voltak az őt támogató magyar főemberek, valamint a Hont, Pázmány, Orci és Vecellin sváb lovag, akik a nehézfegyverzetű sereg, István testőrségének élén álltak.[1]

Vecellin utódainak hagyománya szerint a Koppány ellen induló sereg vezére Vecellin, a testőrség parancsnokai pedig Hont és Pázmány lettek. Valószínűleg itt az elfogult családi hagyomány túlozza el Vecellin szerepét, bár valóban jelentős szerepet játszott a későbbi birtokadományozásokból kikövetkeztethetően.[1] A sereg fő erejét a Koppányt körülvevő határőrfalvak nevéből kikövetkeztethetően főleg besenyők és Kér törzsbeliek valamint a dukátus területén élő kabarok alkothatták. A besenyők élén Tomaj állhatott, aki a Balaton északi oldalán kapott falvakat (Badacsonytomaj, Lesencetomaj, Cserszegtomaj) és tőle származott a Tomaj nemzetség.[1] A nehézfegyverzetű német testőrségben skandináv-varég eredetű zsoldosok is szolgálhattak, akiknek a nyugat-tolnai Várong falunévben maradt nyoma.[1]

István közeledtének hírére Koppány felhagyott Veszprém ostromával, és István serege felé indult. A döntő ütközetre valahol Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor, a somogyi útelágazásnál, ahol 12 év múlva Szent István vértanú tiszteletére egy kápolnát emeltek. A csata előtt István Szent Márton segítségét kérte, és fogadalmat tett, hogy adományokat tesz a pannonhalmi apátság javára.[1]

Koppány seregében Laskai Osvát 1500 körül élt ferences szerzetes szerint – nem tudni, milyen forrásból – somogyiak mellett zalaiak is harcoltak. Ha ez így volt, akkor ezek Bulcsú utódai, a Vérbulcsú nemzetség tagjai lehetettek, akiket Géza nagyfejedelem megfosztott zalavári nemzetségi központjuktól, és akik köré István a besenyő Tomajt ültette.[1]

A véres csatában Koppány is meghalt, és a krónikás hagyomány szerint testét felnégyelték és kitűzték az ország négy várában, Győrben, Veszprémben, Esztergomban a Lőrinc-kapura és Gyulafehérváron. A helyszínek kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy kiket akart István és Sarolt figyelmeztetni. István ezután elismert nagyfejedelem lett, 6 évig nem kellett újabb lázadás miatt fegyverhez nyúlnia.[1]

A pannonhalmi kiváltságlevél szerint a győzelem után István Somogy minden tizedét a pannonhalmi monostornak adta. A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia.

A Koppány feletti győzelem haszonélvezői lettek a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt sikerhez segítő német lovagok is. A legfőbb győztesnek mégis István tekinthető, aki Koppány lázadásának leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.

A krónikák Koppányról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1077 körül írt nagyobbik legenda így ír róla:
„De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszdsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott; az ő sugallatára a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani…”

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q Györffy György: István király és műve. 2. kiadás. Budapest: Gondolat. 1983. ISBN 9632812212