Délvidék magyar uralom alatt 1941–1944
| Magyar területi revizionizmus a két világháború között |
|---|
.svg) |
| Szervezetek |
| Személyek |
|
Herczeg Ferenc · Harold Harmsworth · Bethlen István · Bánffy Miklós · Horthy Miklós · Csáky István · Teleki Pál |
| Események |
|
Lajtabánság · Soproni népszavazás · Komáromi tárgyalások · Első bécsi döntés · Kárpátalja visszafoglalása · Szörényvári tárgyalások · Második bécsi döntés · Magyar–szlovák kis háború · Délvidék visszafoglalása |
| Fogalmak |
1941-ben Magyarország visszafoglalta a trianoni békeszerződéssel Jugoszláviához csatolt területeinek egy részét.
Előzmények[szerkesztés]
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén Magyarország viszonylag békés úton visszaszerezte elcsatolt erdélyi magyarlakta területeinek jelentős részét. Szeptember 6-án lemondott II. Károly román király, megkezdődött Antonescu diktatúrája. Október 28-án Olaszország megtámadta Görögországot. November 20-án Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, 23-án pedig Románia is.
Teleki Pál miniszterelnök el akarta kerülni az ország második világháborúba való sodródását, Jugoszlávia pedig az olasz területi követelésekkel szemben keresett támogatást. 1940. december 12-én Magyarországgal örök barátsági egyezményt kötött, amelyet az Országgyűlés 1941. február 27-én ratifikált.
A második világháború első szakaszában a Harmadik Birodalom jelentős sikereket ért el Nyugat-Európában. 1941 elejétől kezdve Németország nyomás alá helyezte Jugoszláviát, hogy csatlakozzon a tengelyhatalmakhoz, a Barbarossa hadművelet megindítását május 15-re tervező Adolf Hitler ugyanis nem kockáztathatta meg, hogy a Balkánról induló görög, jugoszláv és brit erők egy dél-észak irányú támadással elvágják utánpótlási útvonalaiktól a Szovjetunió területére mélyen behatoló csapataikat. 1941. március 1-jén Bulgária is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, 25-én végül pedig Jugoszlávia is, de két nap múlva az úgynevezett márciusi puccs megdöntötte a jugoszláv kormányt. Hitler március 27-én parancsot adott Jugoszlávia megszállásának előkészítésére. A megszálláshoz Magyarországra felvonulási területként volt szüksége. Werth Henrik magyar vezérkari főnök hatáskörét túllépve, a magyar kormány háta mögött megegyezett a német áthaladás technikai részleteiről, ezzel kész helyzet elé állítva a második Teleki-kormányt.[1]
Hitler német birodalmi kancellár Sztójay Döme berlini magyar követ útján március 28-án nem csupán engedélyt kért az átvonulásra, hanem felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy a magyar hadsereg vegyen részt a Jugoszlávia elleni háborúban, cserébe újabb területeket ígért. Horthy beleegyezett az átvonulásba, de a hadjáratba való bekapcsolódás mellett nem kötelezte el magát. Utólag azzal magyarázta döntését, hogy tartott Magyarország német megszállásától és a délvidéki magyaroknak is védelmet szeretett volna adni. Emellett a bécsi döntésekkel elért korábbi revíziós eredmények is megkérdőjeleződtek volna, ha nem teljesítik a Führer akaratát.
Hitler tervei között szerepelt, hogy a jelentős bánsági, bácskai, tolnai és baranyai sváb népcsoportra alapozva létrehozza az ún. Prinz-Eugen-Gaut. Ez a kis ütközőállam a háború után a közép-európai német térszervezés központja lett volna. A tervvel a magyar kormányt is zsarolhatta.[2]
Az akkori magyar politikai elit halogatta a végső döntést. Úgy számoltak, hogy Magyarország nem szegi meg az „örökbarátsági egyezményt”, mivel a támadás csak azután történik, hogy az a Jugoszlávia, amellyel Magyarország az egyezményt kötötte, már megszűnik létezni. A kérdés viszont nem volt egyértelmű, Teleki Pál miniszterelnök számára megoldhatatlan dilemmát jelentett, és minden bizonnyal ez vezetett április 3-i öngyilkosságához.[3] Utódja Bárdossy László lett.
Jugoszlávia szétesése[szerkesztés]
A náci Németország 1941. április 6-án megtámadta Jugoszláviát. A Magyar Királyi Honvédség április 12-ére időzítette az offenzíva megindítását, a mozgósításra csak 9 nap állt rendelkezésre. A jugoszláv légierő azonban még jóval a magyar csapatok megindulása előtt, április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. A magyar légvédelem több gépet lelőtt, a Pécset támadó 14 jugoszláv bombázóból csupán egy tért vissza támaszpontjára. Április 10-én a Független Horvát Állam proklamálta önállóságát, a támadás nemzetközi jogi feltételei tehát megteremtődtek. A megszálló német csapatok addigra már Belgrádban harcoltak, és félő volt, hogy a háború véget ér, mielőtt a magyarok bekapcsolódnak, ezzel meghiúsul a revízió lehetősége.[4] A Muravidéket a németek 1941. április 6-án foglalták el, majd április 16-án átadták az időközben felvonuló magyar hadseregnek.
Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg hadműveleteit. A 3. magyar hadsereg – alárendeltségében a Miklós Béla vezette gyorshadtesttel – négy nap alatt végrehajtotta a „Délvidék” felszabadítását, elérte a Duna–Dráva vonalát. Az addigra jórészt felbomlott jugoszláv hadsereg ellen többszörös túlerőben lévő magyar csapatok összesen 467 főt veszítettek halottakban és sebesültekben.
A Hitler által április 12-én aláírt „ideiglenes” felosztási dokumentum szerint a németeken és a magyarokon kívül Olaszország és Bulgária is jugoszláv területekhez jutott. Az 1941. április 24-iki bécsi német–olasz megállapodás szerint Jugoszláviát német és olasz érdekszférára osztották fel.
Magyarország előzetes követelése ellenére sem kapta vissza teljes korábbi – Horvát–Szlavónország nélküli – délvidéki területeit: Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz. A Nyugat-Bánság (Westbanat) azonban német katonai ellenőrzés alá került, közigazgatásilag pedig az ugyancsak németek által megszállt Szerbia része maradt. Bár Hitler előzőleg a magyaroknak ígérte, a németek tartottak attól, hogy a terület átadása kiélezné az egyébként is feszült magyar-román viszonyt, ezért a terület hovatartozása függőben maradt.[5]
A magyar uralom visszatérte Délvidéken[szerkesztés]
Horthy Miklós kormányzó parancsára a délvidéki területek közigazgatásának feje Werth Henrik honvéd vezérkari főnök lett 1941 szeptemberéig. Az ő felmentése után, 1942 végéig a visszacsatolt területek katonai alakulatait Boldogfai Farkas Endre irányította. Utóda Szombathelyi Ferenc lett. A visszacsatolt területek 1941 őszéig maradtak katonai közigazgatás alatt.
A Magyarország által visszafoglalt 11 601 km² területnek 1,145 millió lakosa, ebből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovák, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó volt.
A magyar bevonulás idejére ezekről a területekről a jugoszláv hadsereg már kivonult, a szláv lakosság azonban gyakran tanúsított ellenállást. Az ellenálló és nem ellenálló polgári lakosok közt a bevonulás több ezer áldozatot szedett. A magyar hadsereg nem volt felkészülve a gerilla-hadviselésre, a szabotázsokra, ezért a szláv polgári lakosság elleni kemény fellépéssel próbált rendet teremteni.
A magyar hatóságok azonnal megkezdték az első világháború után betelepített dobrovoljácok internálását azzal a céllal, hogy Szerbiába telepítse ki őket. Öt internálótábort hoztak létre (Szabadka, Zombor, Topolya, Becse és Újvidék).[6] A kitelepítések nagyobb részt a németek által megszállt bánsági területekre, kisebb részben a Független Horvát Államba történtek, ahol a horvátok sok szerbet egyszerűen megöltek vagy a hírhedt jasenovaci koncentrációs táborba vittek. 1941-től internálótábor működött Barcson, Kistarcsán, Nagykanizsán és Sárváron is. A magyar internálótáborokban az éhezéstől főleg idősek és gyerekek haltak meg.[7][8] A szerbek helyére bukovinai székelyeket telepítettek.
Az 1941. decemberi, a Moszkva alatti német vereség után felerősödő dobrovoljác csetnik- és partizánellenállás, valamint a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) tevékenysége, a helyi és anyaországi magyar sajtó túlhevített csetnikellenes propagandája, illetve a Szovjetunió megtámadását követő katonapolitikai megfontolások vezettek az 1941/1942 telén végrehajtott délvidéki tisztogató akciókhoz és razziákhoz, amelyek az újvidéki vérengzéssé fajultak.
A magyar közigazgatásban Bács-Bodrog, Baranya, Csongrád és Zala vármegye teljesen helyreállt, Vas vármegye pedig kibővült. Bács-Bodrog vármegye székhelye Baja után ismét Zombor lett.
Nemzetközi következmények[szerkesztés]
A délvidéki katonai támadással Magyarország gyakorlatilag feladta semlegességét a második világháborúban. Teleki Pál öngyilkosságának hatása alatt Churchill brit miniszterelnök elállt a Magyarországnak küldendő hadüzenettől, megelégedett a diplomáciai kapcsolatok megszakításával.[9] A formális hadüzenet csak 1941 decemberében, a Szovjetunió elleni támadás után érkezett.
Megszűnte[szerkesztés]
A dél-erdélyi hadjárat kudarca után a támadó szovjet Vörös Hadsereg és Tito velük szövetséges jugoszláv kommunista partizáncsapatai 1944. október 7-én Zentánál átlépték a Tisza határfolyót. Október 11-ére megszállták Bácska keleti sávját. Újvidéket október 20-án adta fel a magyar Honvédség, a magyar közigazgatást és a rendvédelem egységeit evakuálták. A szovjetek és Titóék október 22-én délután foglalták el a várost. A hónap végére teljes Bácska a birtokukba került. Muravidék és Muraköz csak 1945 tavaszán került szovjet illetve jugoszláv kézre.
Megtorlás[szerkesztés]
A jugoszláv haderő bosszúból és megtorlásként számos tömeggyilkosságot követett el. Az egyéb atrocitásokkal[10] párhuzamosan etnikai tisztogatásba is kezdtek: sok magyart háborús bűncselekménykel vádoltak meg, és a kollektív bűnösség elve szerint frissen felállított koncentrációs táborba zártak. Számos nem elmenekült bánsági sváb és horvát civil, valamint a kommunistákkal szemben álló szerb is az üldöztetésnek esett áldozatul.
Az újvidéki vérengzésre hivatkozva Tito jóváhagyásával több mint 40 000 – egyes források szerint 80 000 – civil magyar lakost, korra és nemre tekintet nélkül gyilkoltak le a szerbek 1944–45-ben, amit a történészek délvidéki vérengzésekként emlegetnek.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Az öngyilkos Telekivel már nem törődtek a győztesek – Origo, 2016. április 10.
- ↑ Keményfi Róbert: Teleki Pál utolsó államföldrajzi víziója Archiválva 2016. április 23-i dátummal a Wayback Machine-ben – In: Kommentár, 2014/3. szám.
- ↑ Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, 2005) ISBN 963-389-719-X
- ↑ Tarján M. Tamás: 1941. április 11. – A Délvidék visszafoglalása – In: Rubicon
- ↑ A. Sajti Enikő: A bánáti magyar kisebbség helyzete a második világháború éveiben PDF
- ↑ Istorijski Atlas, Beograd, 2004 (100. oldal)
- ↑ Urosevics Danilo: Emlékeim a barcsi és a sárvári táborról – Beszélő, VII. évf. 1. szám.
- ↑ Urosevics Danilo: Az életért menetelni kell?[halott link] – Népszava, 2014. július 5.
- ↑ Jeszenszky Géza: Magyarország a brit gondolkodásban és külpolitikában, 1848-tól 1945-ig PDF In: Külügyi Szemle, 2014. nyár, 150–175. o.
- ↑ A bosszú: a jugoszláv kommunista partizánok magyarellenes atrocitásai a Délvidéken 1944–1945 – Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont, 2013.
További információk[szerkesztés]
- Az 1941-es délvidéki magyar hadműveletek Archiválva 2008. december 21-i dátummal a Wayback Machine-ben
- A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetségpolitika a Bácskában – 1941
- A. Sajti Enikő: Háború, kisebbségpolitika, megtorlás: magyarok és szerbek, 1941–1945 Archiválva 2016. március 4-i dátummal a Wayback Machine-ben – Élet és Irodalom, 2011. szeptember 9.
- Mihályi Balázs: Jugoszlávia hadserege és határerődítései 1935–41. In: Visszatér a Délvidék 1941 (Nagy Magyarország könyvek, Budapest, 2011)
- Ravasz István: A délvidéki hadművelet. In: Visszatér a Délvidék 1941 (Nagy Magyarország könyvek, Budapest, 2011)
- Szilágyi István: Egy magyar katona visszaemlékezése a bevonulásról. In: Visszatér a Délvidék 1941 (Nagy Magyarország könyvek, Budapest, 2011)
- Gulyás László: A délvidék mint német kisállam?
- Visszatér a Délvidék, 1941. Magyar-délszláv viszony és a visszacsatolás; szerk. Vincze Gábor; Kárpátia Stúdió, Bp., 2011 (Nagy Magyarország könyvek)
- Babucs Zoltán: "Vártunk, jöttetek!". A délvidéki országgyarapítás képes emlékalbuma; Heraldika, Bp., 2021
- Szabó Péter (DonSzabo nick): 80 éve történt ! Az utolsó magyar részleges területrevízió. arsmilitaria.blog.hu, 2020. március 29. [2023. április 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. április 17.)
