Harold Harmsworth

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sidney Harold Harmsworth
Rothermere.jpg
Lord Rothermere portréja
Született 1868. április 26.
Dublin
Elhunyt 1940. november 26. (72 évesen)
Bermuda
Foglalkozása politikus

Sidney Harold Harmsworth (Dublin, 1868. április 26.Bermuda, 1940. november 26.) Rothermere első vikomtja, brit sajtómágnás és politikus, az Associated Newpapers Limited tulajdonosa. Nevének ejtése Rákosi Jenő szerint - aki magától a lordtól hallotta a bemutatkozása alkalmával - Razzmír vagy Radmír volt.

Pályakezdés, első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lord Rothermere 11 gyermekes családban nőtt fel, a húsz év alatt születő 14 gyermekből három csecsemőkorban meghalt. Apja Alfred Harmsworth, anyja Geraldine Maffetet, aki jómódú dublini ingatlanügynök leánya volt. Geraldine és Alfred Londonba költözött, ahol csekély sikerű ügyvédi praxist kezdtek. Alfred az állandó pénzzavar elől az alkoholizmusba menekült, ami Harold fiánál később absztinencia formájában csapódott le.

Bátyjával, Alfred Harmsworth-tel, a későbbi Lord Northcliffe-fel alapították meg a Daily Mail (1896) és a Daily Mirror (1903) folyóiratokat, melyekkel a népszerű újságírás angliai úttörőinek számítottak. Alfred koncepciója volt, hogy új közönséget kell keresni a nagy példányszámhoz, azokhoz kell szólni, akik nem túl műveltek, de ugyanakkor olvasni szeretnek. 1888-ban alapították meg az Answers to Correspondents lapot pár ezer fontos kölcsönből. Módszereire jellemzően a hírlap a harmadik számmal indult, a címlapon érdekes tudnivalókat ígért. Az újság eleinte családi vállalkozás volt. Harold az állami nyugdíjjal járó közhivatalát adta fel, hogy testvérének segíthessen, leginkább a pénzügyeket igazgatta.

Négy évvel az Answers első számának megjelenése után a cég a világ legnagyobb lapkiadójává vált. 1894-ben a londoni Evening News napilapot is megvásárolták, és az unalmas lapból érdekes újságot csináltak. A Daily Mail lapot 1896-ban adták ki először. Sorban következtek a Weekly Dispuch, a Daily Mirror, az Observer, 1908-ban a Times-ban is többséget szereztek.

Testvére, Alfred Harmsworth 1906-tól baronet, 1910-től peer, 1919-től Rothermere viscountja.

A első világháborúban a Daily Mirror a nyugati front legnépszerűbb újságjává vált. Alfred támogatta az angol kormány politikáját a háborúban és 1917-ben Lloyd George légügyi miniszternek nevezte ki. Amikor Lloyd George nem nevezte ki a béketárgyalások delegációjába, azzal támadta őt, hogy a vesztesekkel túl kesztyűs kézzel bánik. Rothermere lapjai minden cikkre kiadók voltak, amelyet Masaryk, Benes, vagy követőik írtak, elkötelezett híve volt Csehszlovákia létrehozásának. Harold túlzóan, de némi igazsággal mondta: bátyja nélkül Csehszlovákia nem jött volna létre.

A 20-as évek politikai indíttatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lord Rothermere által visszacsatolásra javasolt területek.

Az 1920-as években Lord Rothermere lapjainak példányszáma folyamatosan emelkedett. 1926-ban a Daily Mail példányszáma már elérte a 2 milliót. 25 millió fontos vagyonával becslések szerint Anglia harmadik leggazdagabb emberének számított.

1927-ben tette meg első magyarországi útját, melytől kezdve a magyar revízió egyik fő támogatójává vált. 1927. június 20-ai beharangozó szerint a másnapi lapban viscount Rothermere tollából szókimondó cikk elemzi majd a közép-európai helyzetet. június 21-én jelent meg történelmi nevezetességű cikke, Magyarország helye a Nap alatt[1] címmel az általa alapított Daily Mail-ben. Ezzel az írással indult el a Magyarország trianoni békeszerződés utáni helyzetére való nemzetközi figyelemfelkeltés. E cikk hatására magyar tisztelői közadakozásból egy kutat avattak a lord tiszteletére amely Budapesten ma is a Szabó Ervin téren látható.

Rothermere azonban valószínűleg nem politikai meggyőződésből állt a magyar revízió mellett (legalábbis eleinte, de később is inkább szimpátia alapon), hiszen akkor már 1920-ban felszólalhatott volna. 1923-tól 1927-ig nagy nemzetközi gazdaságpolitikai botrány húzódott el, amely a magyar kormány kezdeményezésére Románia ellen indított törvényességi vizsgálatból fakadt. A trianoni békeszerződés deklarált, de soha be nem tartott szabályozása szerint a nemzeti kisebbségek hátrányos megkülönböztetése tilos volt, továbbá tilos lett volna a kényszerből állampolgárságot váltó lakosság vagyonbizonytalanságát előidézni. Ezzel szemben minden utódállam – elsősorban a magyar parasztság földjeiből – nagyszabású földreformokat hajtott végre, melynek során a magyar és német parasztság semmit sem kapott. Gyakori volt a teljes vagyonelkobzás. A trianoni békeszerződés expressis verbis kimondja, hogy az optánsok a földbirtokukat megtarthatják. (Az optálás itt két lehetséges állampolgárság közti szabad választást jelent.) Ezt a szabályt egyetlen kisantant állam sem tartotta be.

A legsérelmesebb módon Románia járt el, ahol törvény rögzítette, hogy amely földbirtokos akár csak egy napra is elhagyta az országot 1918. december 1. és 1921. március 23-a között, annak minden földbirtoka kisajátítandó, még akkor is, ha egyébként a román állampolgárságot választotta.

A nyugat – és elsősorban Anglia – a tulajdonjoghoz fűződő elképzeléseik, valamint a szerződés betartása és betarttatása miatt erősen figyelt a magyar-román incidensre, azonban amikor a Népszövetségben 1927-ben újra elhalasztották a döntéshozatalt, már világraszóló botránnyal járt. Lord Rothermere ekkor járt először Magyarországon, tájékozódott a helyzetről, s így írta meg híres cikkét, amelyben Magyarországot természetes szövetségesünk néven említi.

A Pesti Hírlap 1930-ban az alábbi nyilatkozatát idézi: „Két fiam esett el a háborúban. Nemes ideálokért áldozták életüket, nem azért, hogy egy dicső nemzettel igaztalanul bánjanak.”

Rothermere cikke azonban nem bírt nagy jelentőséggel a nagyhatalmi külpolitikában (rövid távon), hiszen mind a francia, mind a brit külügyminisztérium sietett közölni a kisantant államokkal, hogy politikájuk velük szemben semmit sem változott. A Petite Parisienne július 30-ai számában egyértelműen le is írták, hogy Magyarország egyelőre semmilyen irányváltásra nem számíthat. A cikket Csehszlovákiában vették a legkomolyabban, ahol Edvard Beneš egyenesen háborús uszításnak nevezte. Rothermere így válaszolt a csehszlovák külügyminiszteren keresztül:

  • „Egyik hírügynökség útján érkezett táviratból értesülök arról, hogy Excellenciád a csehszlovák szenátus külügyi bizottságában egy interpellációra válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az én »Magyarország helye a nap alatt« című cikkemnek láthatóan az a célja, hogy háborút készítsen elő a jövőben az utódállamok között. Ez teljesen ellenkezik szándékommal. Ami engem illet, a legbarátságosabb érzelmekkel viseltetem az Ön országa iránt, és ahelyett, hogy háborút provokálnék, célom előmozdítani a békét.
  • Sokkal nagyobb véleménnyel vagyok Excellenciád államférfiúi jártasságáról és képességéről, semhogy egy pillanatig is föltételezném, hogy Ön a békét biztosítottnak véli olyan vidékeknek és földterületeknek az utódállamokban való visszatartása mellett, amely területeknek túlnyomó többségű magyar lakossága van.
  • Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy a trianoni béke anélkül jött létre, hogy a nagyhatalmak képviselőinek elegendő adat állott volna rendelkezésükre, amely őket megfelelően irányíthatta a végleges rendezéssel kapcsolatos bonyolult területi kérdésekben.
  • Ma Prágában, az Ön parlamentjében oly vidékeket képviselő magyarok vannak, amely vidékeket sohasem lett volna szabad Magyarországtól elidegeníteni, s amelyek lakosai előbb vagy utóbb törekednek majd, hogy hazájukhoz visszatérjenek.
  • Több mint kilencszázezer brit katona és tengerész nem azért áldozta életét a nagy háborúban, hogy Európa bármely részében örökössé tegye az igazságtalanságot.
  • Magyarországnak ma már vannak barátai, akik nem nyugszanak addig, amíg az egész világ a tudatára nem jut Magyarország sérelmeinek. Az utódállamok egyikében a Magyarországtól elszakított területeken a magyarokat kizárták minden közigazgatási és bírói hivatalból. Tilos nekik, hogy gondolataikat a saját nyelvükön adják elő a hatóságok és bíróságok előtt. A magyar nyelvet száműzték van iskoláikból, amelyeket fokozatosan zárnak be, egyiket a másik után.
  • A trianoni szerződés 232. szakasza bizonyos számviteli rendszert állít fel a magyar honosok vagyonára nézve, mely birtokokat Csehszlovákiában lefoglaltak és eladtak. Excellenciád – tekintettel az elhangzott állításokra – kétségkívül megengedi, hogy kívánatos volna, ha az Ön kormánya közzétenné teljes jegyzékét a lefoglalt és eladott magyar birtokoknak, azoknak nevével, akiknek e birtokokat eladták, az eladási ár megjelölésével és némi bizonyítékokkal arra nézve, hogy hasonló birtokok abban az időben milyen áron keltek el, közölve végül a módszert, amely szerint a birtokok jövedelmét fölvették.
  • Nyomatékosan kérem Excellenciádat, hogy tegye meg e javasolt lépéseket, mindig szem előtt tartva azt, hogy Anglia és Franciaország jóakarata és barátsága nélkül egyáltalán nem volna Csehszlovákia. A győzelem, amelyért Nagy-Britannia annyi áldozatot hozott, sohasem célozta azt, hogy igazságtalanság köpönyege legyen. Ám ha ezzel így visszaélnek, akkor ha Csehszlovákiára elkövetkezik a veszedelem ideje, az Ön országa azt tapasztalhatja, hogy az angol nemzet érzelmei vele szemben a kiábrándulás és a közöny érzésévé váltak.
  • Bízom Excellenciádban, hogy levelemnek ugyanazt a publicitást fogja adni, amelyet Prágában a szenátus külügyi bizottságában mondott beszéde nyert, s nekem kétségkívül módomban lesz még lapjaimban erre a dologra ismét visszatérni.
  • Excellenciádnak készséges tisztelője, Rothermere lord.”

Beneš a levélre alig burkolt arroganciával válaszolt. Beneš elutasító magatartása már újabb cikk írására sarkallta, amely a Korrekt eljárást Magyarországnak című fejezete egyik bekezdése így szól:

„Amit a magyaroknak kérek, az nem egyéb, mint az elemi igazság. A háború előtti határokhoz való visszatérés gondolata szóba sem jöhet. Magyarországnak meg kell fizetnie a vereség árát. De ez nem ok arra, hogy olyan igazságtalanságokat kényszerítsenek rá, amelyek megszüntetése a háború egyik célja volt. Magyarországnak teljesen jogos és ésszerű igénye, hogy visszaszerezze a túlnyomóan magyarok lakta területeket, amelyek a trianoni szerződés következtében kerültek határai túloldalára, és amelyeket elválasztanak tőlük minden eszközzel, amelyet csak rosszindulatú szomszédai kitalálni képesek.”

A meggyőződéses antikommunista Rothermere politikai nézeteiben egyre inkább a nacionalizmus felé mozdult, és 1929-ben Lord Beaverbrook-kal megalapították a United Empire Party-t. Újságai ekkor Harmadik Birodalommal való megbékélést, később pedig szövetséget támogatták. Rothermere volt Nagy-Britannia első fasiszta pártjának (British Union of Fascists) egyik legbefolyásosabb támogatója.

Ő támogatta (10 000 dollárral) Endresz György és Magyar Sándor óceánrepülését, akik 1931-ben rekordidő alatt repülték át az Atlanti-óceánt.

Rothermere és a királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar közéletben mindig is hangsúlyos szerepet kapott a betöltetlen trón kérdése. Időről időre felvetődtek nevek, ötletek, de komoly megfontolás tárgyát nem képezte egyik sem, még Rothermere vagy Albrecht főherceg jelölése sem. A történet azonban jellemző a magyar belpolitika viszonyaira.

„Sohasem tudtam meg pontosan, hogyan és mikor keletkezett az elképzelés, hogy ezt a magas megtiszteltetést nekem ajánlják fel. Úgy tűnik, 1927 őszén, nem sokkal azután, hogy a békeszerződés revíziójának kérdéséről az első cikkem megjelent, egymástól függetlenül több ember fejében megfogalmazódott. De sem én, sem a fiam nem tudtunk arról, hogy a mozgalom már akkor gyorsan terjedt, amikor 1928 tavaszán az első látogatást tette Magyarországon.”[2]

Az egyik első híve a Bethlen-kormány igazságügy-minisztere, Nagy Emil volt, aki a cikk megjelenése idején éppen Londonban tartózkodott. Mások szerint az ötlet Rákosi Jenőé volt, aki később személyes látogatásai alkalmával igyekezett rábeszélni a jelöltség elfogadására. Herczeg Ferenc neve is felmerül, de ő kevéssé valószínű, mert bár tisztelte Rothermere-t, voltak vitapontjaik.

Rothermere koronázásáról sokan befejezett tényként beszéltek. Itt azonban némi fogalomzavar uralkodik, hiszen bár a szabad királyválasztás elve létezett (a legitimisták szerint ez sem), mégsem a korona felajánlásáról volt szó, hanem egy később tisztázandó királyválasztás jelöltségéről. Magát a koronát természetesen legitim módon senki sem ajánlhatta fel Rothermere-nek.

Az első konkrét megkeresés Rákosi Jenő részéről érkezett, aki otthonában kereste fel, majd három hónap múlva Velencében Mussolinivel hármasban tárgyaltak. Az angol köztudat szerint a felajánlás nem is közvetlenül neki, hanem fiának szólt. Az angliai nagykövet Apor Gábor bárónak írt levele szerint: „Magyarország itt Angliában, legalábbis egy időre nevetségessé vált. Ezt lehet tapasztalni a sajtóban és a társaságban, de sajnos ezt tapasztalom a Foreign Office-ban is, ahol sajnálkozó mosollyal és vállvonogatva beszélnek »Esmond királyról«.”

Tevékenysége a II. világháború alatt (1939-40)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2005-ben nyilvánosságra hozott brit titkosszolgálati dokumentumok tanúsága szerint, levélben gratulált Adolf Hitlernek Csehszlovákia annektálásához és Románia megszállására is biztatta. Az MI5 dokumentumai szerint évi 5000 fontot fizetett Hohenlohe Stefánia osztrák hercegnőnek és német kémnek, abban a reményben, hogy általa közelebb kerülhet Hitler belső köréhez. A második világháború közeledtével azonban megromlott kapcsolatuk kölcsönös fenyegetések és perek sorozatához vezetett.[3]

A Hohenlohe-kapcsolat már a saját korában is ismert volt pletykaszinten, amit Károlyi Mihály Jászi Oszkárnak írt egyik levele bizonyít. Kérdéses azonban, hogy Rothermere milyen információkhoz juthatott a nagyvilági életet élő, divatos hercegnőtől, aki a Magyarországra optált Hohenlohe Ferenctől külön élt a világ nagy szállodáiban.

A fasizmus felé sodródása elkerülhetetlen volt, és a '30-as években a nagyvilág Hitler rendszeréről még csak annyit tudott, hogy az rendbe tette az országot. A '38-as eseményeket (Ruhr-vidék, Anschluss, Csehszlovákia protektorátussá és bábállammá alakulása, a Felvidék egy részének Magyarországhoz csatolása) szintén természetes módon ünnepelte akként, mint a trianoni revíziós törekvéseinek megvalósulását, függetlenül attól, hogy nem az antant, hanem a hitleri Németország vitte véghez. 1938-ban a Felvidék visszaszolgáltatott részeinek birtokbavétele alkalmával elutazott Magyarországra, hogy együtt ünnepeljen a magyarokkal. Ez azonban nem fasiszta vagy szélsőjobbos megnyilvánulás volt részéről.

Mindenesetre szinte sosem politikai indokokat hozott fel revíziós törekvéseire, hanem etnikai-revízióról beszélt. A németbarátság sem annyira egyértelmű, hiszen a harmincas évek elején már komolyan számolt egy Németország melletti erős Magyarországgal is, amely afféle egyensúly szerepét töltötte volna be a német-angol és magyar-angol kapcsolatokban. 1930-ra teljes mértékben azonosult a bethleni irányvonallal, de Bethlen bukása után végleg visszavonult a magyar ügy támogatásától.

Azt már nem tudhatjuk meg, hogy Franciaország megtámadását és leigázását, majd az angliai csatát milyen módon élte volna meg, hiszen 1940 novemberében meghalt. De 1939. július 7-én még ezt írta a revíziós liga elnökének, Herczeg Ferencnek: „Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy a fiatal európaiak új generációjának át kelljen élnie ugyanazt a vérfürdőt – a Nagy Háborút –, amelyet az előző generációnak kellett elszenvednie.” Pedig a németek csak szeptember 1-jén támadták meg Lengyelországot.

Rothermere vikomtjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Igazságot Magyarországnak – Trianon kegyetlen tévedései, a Pesti Hírlap karácsonyi albuma, Dr. Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Bencsik, Gábor. Igazságot Magyarországnak - Lord Rothermere és a magyar revízió. Magyar Mercurius (2002). ISBN 963-85528-6-7 
  • Rothermere, viscount. My campaign for Hungary. London (1939) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Teljes szövegét lásd: A Magyarország helye a Nap alatt szövege
  2. Forrás: Lord Rothermere: My campaign for Hungary, 139. oldal
  3. Forrás: A National Geographic Magyarország írása