Soós Lajos (zoológus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a zoológusról szól. Hasonló címmel lásd még: Soós Lajos (egyértelműsítő lap).
Soós Lajos
Életrajzi adatok
Született1879. február 6.
Magyargencs
Elhunyt1972. augusztus 28. (93 évesen)
Budapest
SírhelyFarkasréti temető
Ismeretes mintzoológus
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény		Budapesti Tudományegyetem (1902)
Pályafutása
Szakterületzoológia
Kutatási területmalakológia, állatföldrajz, őslénytan
Tudományos fokozatbiológiai tudományok doktora (1952)
Munkahelyek
Budapesti Tudományegyetemegyetemi magántanár (1912–20)
Más munkahelyekMagyar Nemzeti Múzeum (1903–35, 1945–61)
Akadémiai tagságlevelező tag (1942), rendes tag (1945)
A Wikimédia Commons tartalmaz Soós Lajos témájú médiaállományokat.

Soós Lajos (Magyargencs, 1879. február 6. – Budapest, 1972. augusztus 28.) zoológus, malakológus, paleontológus, a biológiai tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyarországi malakológia (puhatestű-kutatás) iskolateremtő alakja. Monografikus igénnyel feltárta a Kárpát-medence recens és fosszilis puhatestű-faunáját, megalkotta származástani szempontú állatföldrajzi csoportosításukat, de jelentősek puhatestű-anatómiai vizsgálatainak eredményei is.

Soós Árpád (1912–1991) zoológus apja.

Életútja[szerkesztés]

A Budapesti Tudományegyetem történelem–latin szakán kezdte felsőfokú tanulmányait, később átjelentkezett a természetrajz–földrajz szakra. Tanulmányaival párhuzamosan előbb napidíjas volt a Központi Statisztikai Hivatalban, majd 1901-ben Herman Ottó asszisztenseként dolgozott a Magyar Ornitológiai Központban. 1902-ben szerezte meg bölcsészdoktori oklevelét és természetrajz–földrajz szakos tanári képesítését. 1902-ben a dévai állami főreáliskolában kezdett tanítani, de tüdőbetegsége miatt 1903-ban fel kellett adnia állását. Ekkor állást kapott a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában, ahol az elkövetkező évtizedeket töltötte múzeumi segédőri, később múzeumi őri beosztásban.

Múzeumi pályafutásával párhuzamosan, 1912-től a budapesti tudományegyetemen a malakológia magántanára volt. 1919-ben, a tanácsköztársaság idején a múzeumi gyűjtemény bemutatásával előadás-sorozatot szervezett a munkásság számára. Ezért 1920-ban egyetemi magántanári címét megvonták, és öt évre kizárták a hivatali előléptetésből.

1935-ben mint címzetes igazgatót nyugdíjazták a Nemzeti Múzeumtól, de 1945-től 1961-ig nyugdíjasként már ismét az állattár alkalmazásában állt. 1952-ben a biológiai tudományok doktora lett.

Munkássága[szerkesztés]

Legjelentősebb tudományos eredményeit a puhatestűek kutatása, a malakológia területén érte el. Feltérképezte a Kárpát-medence korábban jószerével ismeretlen puhatestű-faunáját (monográfiája végül 1943-ban jelent meg), terepmunkát végzett szerte a régióban, a korábban e szempontból elhanyagolt Alföldön is. Kutatásainak rádiusza azonban nem csak a Kárpát-medencére terjedt ki, pályája során többek között foglalkozott a balkáni (1924), grönlandi (1926) és máltai (1933) Mollusca-faunával is. 1913-ban tagja volt az első magyar Adria-kutató expedíciónak, gyűjtött Horvátországban és Dalmáciában, tanulmányútjai során pedig Európa legnagyobb puhatestű-gyűjteményeit látogathatta meg. 1904-ben állami ösztöndíjat nyert, s előbb a bécsi és zágrábi múzeumok malakológiai gyűjteményét tanulmányozta, majd a rovignói és trieszti biológiai állomásokon kutatta a tenger élővilágát. 1910-es tanulmányútján végiglátogatta Berlin, Frankfurt, Brüsszel, Párizs és London tudományos műhelyeit, majd 1914-ben a Villefranche-sur-Mer-i tengerbiológiai állomáson végezhetett kutatásokat.

Puhatestű-kövületekkel is rendszeresen foglalkozott, így például tanulmányozta az eljegesedés előtti hasadékkitöltések puhatestű-faunáját, leírta és meghatározta a brassói, püspökfürdői, gombaszögi és az öcsi fosszilis Mollusca-faunát, valamint a Magyar Állami Földtani Intézet 1950-es évekbeli fúrásainak fosszilis csigaanyagát. Az így nyert filogenetikai adatokat is felhasználva összeállította a puhatestűek rendszertanát, külön is behatóan foglalkozott a hazai főcsigákkal (1904), a Pomatias (1913) és Alopia (1928) csiganemzetségekkel. Ennél is fontosabb eredménye volt azonban paleontológiai kutatásainak, hogy a fosszilis adatok figyelembevételével 1934-ben kialakította a Kárpát-medence Mollusca-faunájának állatföldrajzi felosztását, amely később más zoogeográfiai munkák szempontjául is szolgált. Faunisztikai és rendszertani kutatásai, gyűjtőútjai során mintegy ötven recens és tizenkét fosszilis puhatestűfajt írt le.

A malakológiai rendszertan és állatföldrajz művelésén túl a puhatestűek biológiájának egyéb vonatkozásait is behatóan vizsgálta. Múzeumi munkahelyén már 1906-ban berendezte és felállította kutatólaboratóriumát, amelyben anatómiai, sejt- és szövettani kutatásokat végzett. Eredményei alapján részletesen leírta a tüdőscsigák (Pulmonata) spermiogenezisét (1910), összefoglalta a héj morfológiai sajátosságait, leírta a tányércsigák (Planorbidae), a tüdőscsigák, a tornyoscsigák (Thiaridae, volt Melanidae) teljes alak- és szövettanát, vizsgálta a márványozott csiga (Arianta arbustorum) hím csírasejtjeit és a puhatestűek harántcsíkolt izomszövetét. Pályája során ugyancsak foglalkozott a csalánozók törzsével és a sejthalmazosokkal.

A Magyar Nemzeti Múzeumban az 1900-as években létrehozta, majd gondozta a később európai hírnévre szert tevő Mollusca-tárat, amelynek alapjául Habsburg József főherceg, Korniss Emil és Brancsik Károly 1907 és 1911 közötti malakológiai gyűjtései, valamint Bíró Lajos új-guineai gyűjteményei (1911) szolgáltak, s az elkövetkező évtizedekben saját terepi gyűjtéseivel bővítette a kollekciót. 1956. november 5-én, a forradalmi harcokban valamennyi kézirata, malakológiai szakkönyvtára és Mollusca-gyűjteménye megsemmisült. Az ezt követő években az új gyűjtemény alapjainak lerakásán dolgozott.

1908 és 1918, majd 1927 és 1944 között az Állattani Közlemények szerkesztője volt. A budapesti tudományegyetem magántanáraként 1919-ben ő írta meg az első teljes állattani és parazitológiai jegyzetet. A darwinizmus eszméinek népszerűsítője volt, 1928-ban magyarra fordította és kiadta Reginald Punnett Az átöröklésről című munkáját.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

Soós Lajos emléktáblája (Budapest, XI. ker. Kanizsai u. 13.)

1942-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjává választották. Az Akadémia 1949. évi átszervezésekor tanácskozó taggá minősítették, s rendes tagságát csak 1989-ben posztumusz állították vissza. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat állattani szakosztályának 1929 és 1932 között alelnöke, 1932-től 1935-ig elnöke volt. 1954-től 1959-ig elnökölte a Magyar Biológiai Társaság állattani szakosztályát.

1909-ben megkapta az MTA Vitéz-díját, 1945-ben pedig puhatestű-monográfiájával elnyerte az MTA nagyjutalmát.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Rendszeres állattan I–II. Pécs; Budapest: Danubia. 1924.  
  • Útmutató a gerincesek és puhatestűek gyűjtésére, konzerválására és gyűjtemények készítésére. Budapest: Természettudományi Társulat. 1925.  
  • Élet a tengerben. Budapest: Természettudományi Társulat. 1931.   (ifj. Entz Gézával)
  • A Kárpát-medence mollusca-faunája. Budapest: Akadémia. 1943.  
  • Négy évtized a Múzeum körút mentén: Életképek a pesti egyetemről és a Magyar Nemzeti Múzeumról a XIX. század fordulóján. Szerk. Polgárné Németh Katalin, Máticsné Pölczmann Enikő. Pápa: Jókai Mór Városi Könyvtár. 2012.  

Emlékezete[szerkesztés]

Nevét viseli a főcsigák családjába tartozó Soosia nemzetség, több puhatestűfaj (pl. Alopia soosiana, Candidula soosiana), valamint az első magyar malakológiai folyóirat, a Soosiana.

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Soós_Lajos_(zoológus)&oldid=26759892”