Állatföldrajz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az állatföldrajz (zoogeográfia, geozoológia) a biogeográfia résztudománya, az állatok földrajzi elterjedésével, egyes földrajzi területek (kontinensek, országok stb.) állatvilágával, faunájával foglalkozó zoológiai tudományág. A Föld különböző részein más és más állatfajok élnek, a legtöbb faj csak egy bizonyos területen képes megélni. Mindez az állatok ökológiai igényeivel hozhatók kapcsolatba, elsőként a tűrőképességgel (tolerancia). A tűrőképesség azt jelenti, hogy az adott faj egy bizonyos környezeti tényező (pl. fény, hőmérséklet, vízmennyiség) megváltozását milyen határok között (minimumpont és maximumpont) képes elviselni. Ezek alapján pl. egy magas hőmérsékletet kedvelő, szűk tűrésű trópusi lepkefaj nem képes elviselni a mérsékelt öv hideg teleit. Így a mérsékelt övbe eső földrajzi területeken ez a lepkefaj nem lesz megtalálható, ott nem fog elterjedni.

Állatföldrajzi alapfogalmak[szerkesztés]

A csövesfogúak közé tartozó földimalac (Orycteropus afer) elterjedése – Afrikában endemikus
A holló (Corvus corax) az északi félgömbön elterjedt állat.

Az állatok gyűjtésével vagy megfigyelésével megismerjük a fajok elterjedési (disztribúciós) adatait. Ennek feltérképezésével megkapjuk a faj elterjedési területét (area). Az areán belül a fajo ott él, ahol a számára legmegfelelőbb életfeltételeket megtalálja, ez a faj stációja.

Minden faj a Földnek csak egy pontján alakult ki, ez a faj keletkezési góca, ezen a területen a fajt őshonos (autochton) fajnak nevezzük. Amennyiben a faj később más földrajzi területeken is elterjedt, ott bevándorló fajnak hívjuk. Ha egy faj areája egy adott, konkrét treületre összpontosul, akkor az ott bennszülött (endemikus) faj. Egy faj lehet egyszerre autochton és endemikus is, ilyen pl. a Kaszpi-fóka [Phoca caspica] a Kaszpi-tengerben. Más esetben egy faj egy területen endemikus, de nem autochton, így pl. a csövesfogúak [Tubulidentata] őshazája Dél-Európa, de ma már csak Afrika bizonyos tájain élnek.

A faj areájának nagyságát több tényező befolyásolja:

  • az ökológiai életrevalóság (valentia);
  • a fajnak az elterjedési akadályokat (hegységek, tengerszorosok, vizek, más állatok okozta akadályok) legyőző képessége;
  • a faj geológiai kora.

Vannak fajok, melyek az egész Földön elterjedtek: ezek a kozmopolita fajok. Tág tűrésű fajok, melyek képesek legyőzni az elterjedésüket akadályozó tényezőket, és jól helyt állnak a fajok közti a vetélkedésben. Megkülönböztetünk tág és szűk stációjú fajokat. A farkas (Canis lupus), a róka (Canis vulpes) és a holló (Corvus corax) tág stációjú (és areájú) fajok: erdőben, sztyeppeken, sivatagokban, tundrán egyaránt élnek, areájuk szinte az egész északi félgömb. A vidra (Lutra lutra) hasonlóan elterjedt Eurázsiában és Észak-Afrikában, de szűk stációjú: csak a vizek mentén él.

Az ősibb fajok egyfelől jobban kiterjeszthették elterjedésű területüket, másfelől azonban a alkalmazkodóképesebb fiatalabb fajok ki is szoríthatták őket. Ennek következtében létrejöhet paleoendemizmus és neoendemizmus. Az előbbi esetében a faj kis areája a beszűkülés miatt jön létre, míg az utóbbiban a faj geológiai fiatalsága miatt szűk az elterjedési területe.

Az állatföldrajzi vikariálás azt jelenti, hogy egy fajt egy másik kontinensen egy rokon faj helyettesít. Európában az európai bölény (Bison bonasus), Észak-Amerikában az amerikai bölény (Bison bison) él. Lehetséges az is, hogy rendszertanilag távol álló fajok, nemek, családok a Föld különböző részein azonos körülmények között élnek: ekkor környezettani vikariálásról beszélünk. Erre példa a túzok [Otis tarda], amely nálunk hasonló körülmények között él, mint a távoli nandu [Rhea americana]).

A fauna[szerkesztés]

A fajok csak adott földrajzi területeken élnek, a kozmopolita és nagy elterjedésű fajok pedig földrajzi területek szerint alfajokra oszlanak. Ha egy adott terület fajait felsoroljuk – rendszertani rendben lelőhellyel együtt –, megkapjuk az adott terület faunáját. A fauna tehát valamely földrajzi területen élő állatfajok összessége. A faunák között nincs általában nincs éles határ, így azok keveredhetnek, új faunákat hozhatnak létre, azonban az egyik fauna ki is szoríthatja a másik faunát egy adott területről. Ha egy kiszorított faunából néhány faj megmarad az új faunában reliktumfajokról beszélünk.

Ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes faunákat milyen elemek, vagyis milyen állatfajok alkotnak, akkor bizonyos biológiai alaptételeket kell figyelembe vennünk, melyek a következők:

  • a szervezet és a környezet közötti kölcsönhatás lényeges szerepet játszik az elterjedésben;
  • az elterjedés mind a jelenkori, mind a történelmi tényezők hatására alakul ki;
  • a Lyell-féle (1797–1878) érvényességtan (actualismus-tan): a Föld felszínének kialakulása még ma is zajlik, nem szűnt meg, és ezzel együtt változnak a fajok környezeti igényei is, így a környezet megváltozása anyagcsere-változásokat von maga után; ez azonban nem szükségszerű, mert az állat el is vándorolhat az adott területről;
  • a biológiai aktualizmus szerint a kihalt, régen élt állatok szervezete és környezeti igénye nagyjából olyan volt, mint a ma élő rokonaiké, és fordítva: a ma élő fajok környezeti igénye olyan volt, mint régi geológiai időkben élt rokonaiké;
  • az ember megváltoztatja a környezetet, és hatással van a faunára a működése során;
  • az állati szervezet bizonyos határok között plasztikus, képes elviselni a környezeti tényezők megváltozását, vagyis alkalmazkodik (adaptáció); ha erre képtelen, elpusztul vagy elvándorol;
  • a fejlődés (evolúció) és leszármazás (deszkendencia) gondolata nélkül nem lehet a faunák elterjedését, szerkezetét megmagyarázni.

Állatföldrajz tudományai[szerkesztés]

A Föld területi állatföldrajzi beosztása[szerkesztés]

A Föld területének állatföldrajzi beosztása nem egyértelmű; az egyes területek határait a különböző szerzők némileg eltérően vonják meg és az egyes területeket a hierarchia más-más szintjeire helyezik. Az alábbiakban egy, a 2000-es évek elején többséginek tűnő felosztást mutatunk be. Ezek a beosztások idővel valószínűleg elavulnak, mert a tudományban erősödni látszik az a tendencia, hogy a szárazföldi területek külön állat- és külön növényföldrajzi besorolása helyett azokat egységesen élőhelyek, ún. biomok szerint kell tagolni.

A Föld geozoológiai beosztása

Az állatföldrajzi egységek hierarchikus rendje a következő:

  • Faunabirodalom (gaea)
    • faunaterület (regio)
      • faunatartomány (subregio)
        • faunavidék (provincia)
          • faunakerület (subprovincia)
            • faunakörzet (districtus)

A bioszféra állatföldrajzi beosztása a következő:

óvilági faunabirodalom (Arctogea)[szerkesztés]

újvilági faunabirodalom (Neotroposz, Neotropikus faunabirodalom, Neogea)[szerkesztés]

ausztráliai faunabirodalom (Notogea)[szerkesztés]

Antarktiszi faunabirodalom (Antarctogea)[szerkesztés]

Az antarktikus faunabirodalom (Antarctogea, illetve Archinotis) a déli pólus környékének fölöttébb fajszegény élőhelyeit öleli fel.

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Wéber Mihály: Állattan II., Tankönyvkiadó, Bp., 1955