Csalánozók

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Csalánozók
Evolúciós időszak: 570–0 Ma
Chrysaora quinquecirrha
Chrysaora quinquecirrha
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Alország: ParaHoxozoa
Alországág: Valódi szövetes állatok (Eumetazoa)
Csoport: Sugaras szimmetriájú állatok (Radiata)
Törzs: Cnidaria
Hatschek, 1888
Altörzsek és osztályok
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Csalánozók témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Csalánozók témájú kategóriát.

A csalánozók (Cnidaria) a valódi szövetes állatok egyik bazális rendszertani törzse mintegy 11 000 recens és 6000 kihalt fajjal. Már az első csalánozó genom szekvenálása kiderítette, hogy látszólagos egyszerűségük dacára biokémiai és genetikai értelemben is jóval bonyolultabbak, mint addig gondolták.[1] A ParaHoxozoa kládban a korongállatkák (Placozoa) testvércsoportjának tekintik őket.

Nevüket csalánsejtjeikről (cnidociták) kapták. Ezek specializált, csípni képes organellumokat, nematocisztákat tartalmazó sejtek.

Közéjük tartoznak a zátonyépítő korallok, a tengerirózsák és kehelyállatok is. Korábban űrbelűeknek vagy testüregeseknek (Coelenterata) nevezték őket, de amióta a bordásmedúzákat (Ctenophora) önálló törzsbe különítették el, ezeket a régi neveket nem használják.

Nevük eredete[szerkesztés]

Tudományos nevüket a görög knidē (csalán) szóból képezték, és magyar megnevezésükhöz hasonlóan csalánsejtjeikre utal (Lőrinczi–Torma).

Származásuk, elterjedésük[szerkesztés]

Fosszíliáik már az ediakara időszak óta tömegesek. Nagy többségük tengeri. A néhány édesvízi faj egyike, a közönséges hidra (Hydra vulgaris) hazai vizeinkben is gyakori.

Megjelenésük, felépítésük[szerkesztés]

Méretük igen változatos a néhány mm-estől a 2,5 m-nél is nagyobb átmérőjű egyedi példányokig. Telepeik 10 m-esnél is nagyobbak lehetnek. A bélcsíra szerveződési szintjén állnak, zsákszerű testük sugaras szimmetriájú. Emésztőrendszerük a gasztrovaszkuláris űrbél (cölenteron), amely lehet egyszerű vagy válaszfalakkal (septákkal) tagolt (Lőrinczi–Torma). Tulajdonképpeni testük a központi részét elfoglaló űrbélüreget veszi körül — ez az űrbélüreg a bélcsíra ősbélüregéből (coeloma) fejlődött ki, nem úgy, mint a szivacsoké. Külső sejtrétegük az ektodermális eredetű felhám (epidermisz) ez a hámsejtek mellett érzéksejteket is tartalmaz és ebbe ágyazódnak be a csalánsejtek. Belső sejtrétegük, amit mirigyhámnak is neveznek, entodermális eredetű bélhám (gasztrodermisz). A két hámréteg közé zárt középréteg (mesogloea) csak kevés sejtez tartalmaz; a harmadik csíralemez ebben a csoportban még nem jelent meg. Kocsonyás állományát zömmel fehérjék és összetett szénhidrátok alkotják; a medúzák középrétegében sok a víz (Bakonyi et al.).

Idegrendszerük aránylag fejlett és hálózatos. A sok nyúlványú sejtek összekapcsolódnak egymással, amitől az inger az egész szervezetben szétterjed. A hálózatban központosulás alig figyelhető meg. Az ingerekre adott válaszaik ezért kevéssé differenciáltak. Külön sejtcsoportokkal érzékelik a fényt, a helyzetüket, a mechanikai és kémiai ingereket (Bakonyi et al.).

Számos szabadon úszó kockamedúzában és kehelyállatban megvan a rhopalia nevű szerv. Ez érzékelő sejtekből álló komplex struktúra, amely alkothat akár képalkotásra alkalmas szemlencsét és retinát vagy statolithot, ami a gerincesek belső fülében levő otolithhoz hasonlóan a gravitációt érzékeli.[2]

Szájnyílásukat tapogatók (tentaculák) veszik körül.

Kétféle, eltérő alakú és életmódú létformájuk a medúza- és a polip alak. Utóbbinak semmi köze a puhatestűek közé tartozó polipokhoz (Octopoda). A két szó azonos alakja megtévesztő lehet.[3]

Megkülönböztető jellegzetességeik a felhámjukba épült csalánsejtek (cnidociták). A test teljes felületén előfordulnak, de a fogókarokon igazán gyakoriak. Az „egyszer használatos” sejtekből egy merev serte áll ki. Ennek érintésre a sejt fedele felpattan, és a tömlőből általában bénító méreg (más taxonoknál ragasztó anyag, ritkán hurkoló fonál) jut a zsákmányra. Egyes csoportjaik különféle módokon juttatják a mérget célpontjuk szervezetébe — megkülönböztetik a csalánsejtek hurkoló, faltörő, ragasztó stb. típusait (Lőrinczi–Torma). A kisülés után a csalánsejt elpusztul, és a helyén újabb képződik.

Ősszájúak, tehát egyetlen testnyílásuk ami száj- és végbélnyílásként is funkcionál. Elkülönült kiválasztó-, légző- és keringési rendszerük nincs, ezért diffúzan lélegeznek: egész testfelszínük és űrbelük is légző felület. Két létformájuk felépítése igen hasonló; a medúza ernyője (umbrella) a polip törzsének és talpkorongjának, az ernyőalji konkáv rész (subumbrella) pedig a polip szájtájékának feleltethető meg. Egyes taxonokban a medúza-, másokban a polipalak teljesen hiányzik.

Életmódjuk, élőhelyük[szerkesztés]

Nagy többségük ragadozók, a zömmel szűrögetők vagy élősködők törpe kisebbségben vannak. Ez táplálkozásuk jellemző módjára utal, mivel többnyire nem különösebben válogatósak: megesznek bármi szerveset, amit meg tudnak fogni és a testüregnyílásukon be tudnak gyömöszölni. A táplálékot részben az űrbélben emésztik meg az erre szakosodott mirigysejtek (extracelluláris emésztés). Ezután a tápanyagot az ún. abszorpciós sejtek veszik fel; ezek fejezik be a lebontást (intracelluláris emésztés). A bomlástermékeket minden sejt önállóan választja ki.

A medúzák szabadon úszó, nyíltvízi (pelágikus) életet élnek, és az űrbelükből kipréselt víz segítségével gyorsan haladhatnak. Az aljzatlakó polipok többnyire helytülők (szesszilisek), bár esetleg nagyon lassú, bukfencező vagy csúszó mozgással képesek némi helyváltoztatásra. A polipok gyakran telepesek; az ilyenek külső (epidermális) vagy belső, mesogloea eredetű vázuk lehet. Polipformáik a tengerekben néha hatalmas telepeket alkotnak. Közéjük tartoznak a mészvázas a korallok, köztük az algákkal szimbiózisban élő zátonyépítő fajok is. Ezek a Föld legproduktívabb állatai abban az értelemben, hogy egységnyi területen és idő alatt ezek halmozzák fel a legtöbb szerves anyagot. Hatalmas tömegükből sok helyen szigetek jönnek létre (Bakonyi et al.).

Szaporodásuk[szerkesztés]

A hagyományos leírás szerint a legtöbb faj nemzedékváltással (metagenezissel) szaporodik úgy, hogy az ivartalanul szaporodó polipformát ivarosan szaporodó medúzaforma követi. Valójában a csalánozók igen életciklusai igen változatosak, és ez csak egy közülük. Lárvájuk alaptípusa a planktonikus életmódú planula lárva (bolygólárva), amelyből egyes csoportoknál actinula lárva fejlődhet.

Az aljzaton ülő, kevéssé mozgékony hidraalakok (polipok) ivartalanul, bimbózással vagy egyszerű lehasadással hozzák létre a vízben szabadon lebegő medúzaformát. A medúzák többségük váltivarúak, bár vannak hímnős (hermafrodita) fajok is. Ezek ivarsejteket termelnek. A zigótából kialakuló csillós lárva (planula) megtelepszik az aljzaton (köveken, növényeken, más állatokon, pl. csigákon, kagylókon, rákokon), és hidrává fejlődik.

Rendszertani felosztásuk[szerkesztés]

Rendszertani felosztásuk még bizonytalan. Egyes rendszerezők három altörzsüket különítik el (Lőrinczi–Torma);

Ezek:

A virágállatok közé tartoznak

A medúzák közé tartoznak

Mások szerint csak egy altörzs van, de ebbe nem tartozik bele az osztályok többsége:

Hagyományosan a hidraállatokat tartották a legprimitívebbeknek ezek közül, de az újabb bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy a virágállatok a törzs legkorábban divergáló osztálya. Egyes rendszertanok a hidraállatokat is a medúzák altörzsébe sorolja, valamint a virágállatokat is altörzsi szintre emeli.[4]

Felhasználásuk, gazdasági jelentőségük[szerkesztés]

Az élénk színű mészvázas korallok keresett ékkövek.

Egyes fajok prosztaglandin hormonokat és a szívműködésre, valamint az idegrendszerre ható összetett fehérjéket állítanak elő.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. N.H. Putnam, et al. (2007. Jul). „Sea anemone genome reveals ancestral eumetazoan gene repertoire and genomic organization”. Science 317 (5834), 86-94. o. DOI:10.1126/science.1139158.  
  2. Cubozoa: More on Morphology (angol nyelven). ucmp.berkeley.edu. (Hozzáférés: 2011. április 18.)
  3. Urania Állatvilág I. Alsóbbrendű állatok. Második, változatlan kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 66. old.
  4. Subphyla Anthozoa and Medusozoa based on The Taxonomicon - Taxon: Phylum Cnidaria - Hozzáférés ideje: July 10, 2007

Források[szerkesztés]