Renato Dulbecco

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Renato Dulbecco
Renato Dulbecco crop.jpg
Született 1914. február 22.
Catanzaro
Elhunyt 2012. február 19. (97 évesen)
La Jolla
Ország Olaszország
Egyesült Államok
Foglalkozása orvos, virológus
Iskolái Torinói Egyetem
Díjak orvostudományi Nobel-díj (1975)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Renato Dulbecco témájú médiaállományokat.

Renato Dulbecco (Catanzaro, 1914. február 22.La Jolla, 2012. február 19.) olasz-amerikai orvos, virológus. 1975-ben Howard M. Teminnel és David Baltimore-ral megosztva orvostudományi Nobel-díjban részesült a reverz transzkripció felfedezéséért.

Ifjúsága[szerkesztés]

1914. február 22-én született a dél-olaszországi Catanzaróban. Apja a calabriai Leonardo Dulbecco építőmérnök, anyja a Liguriából származó Maria Dulbecco (lánykori nevén Virdia) volt. Az első világháború után a család az ország északnyugati részén fekvő kisvárosba, Imperiába költözött. Renato műszaki érdeklődésű gyerek volt, saját szeizmográfot készített, anyjának pedig egy rádiót, hogy hallgathassa az operaelőadásokat. 16 évesen leérettségizett és beiratkozott a Torinói Egyetemre; fizikai és matematikai érdeklődése ellenére az orvosi szakra. Az egyetemen barátkozott össze Salvador Luriával és Rita Levi-Montalcinivel , akik később maguk is megkapták a fiziológiai Nobel-díjat.

1936-ban megkapta diplomáját és behívták katonai szolgálatra; a hadseregben orvosként szolgált. 1938-ban leszerelt és patológusként kezdett dolgozni, de a következő évben kitört a második világháború, és újra besorozták. Rövid ideig a francia, majd a szovjet frontra vezényelték. A szovjet hadsereg 1942-es doni offenzívája idején alig tudta elkerülni, hogy fogságba essen. Menekülése után több hónapig kórházban volt, majd hazaküldték. Miután a Mussolini-rezsim összeomlott és a németek megszállták Olaszországot, egy piemonti faluban csatlakozott az ellenállókhoz, akik jó hasznát vették orvosi tudásának. Torino felszabadulása után egy ideig tagja volt a Nemzeti Felszabadítási Bizottságnak, majd a háború után a városi tanácsnak is. A politika azonban nem nyerte meg tetszését és visszatért az egyetem anatómiai intézetébe. 1946-ban meglátogatta Salvador Luria, aki még a háború előtt kivándorolt az Egyesült Államokba és rávette Dulbeccót és Rita Levi-Montalcinit, hogy kövessék a példáját. 1947 őszén mindketten megérkeztek az USA-ba.

Amerikai munkássága[szerkesztés]

Luria laboratóriumában kezdett dolgozni a Bloomingtoni Egyetemen, Indianában. Egyik itteni munkatársa James D. Watson volt, aki később felfedezte a DNS szerkezetét. A bakteriofágok UV-fény okozta aktivációját vizsgáló munkája felkeltette Max Delbrück figyelmét és 1949-ben meghívta az olasz kutatót a California Institute of Technology-ba. Felpakolta családját és ingóságait egy öreg gépkocsira és átautózott az amerikai kontinens nyugati partjára. Az amerikai állampolgárságot 1953-ban kapta meg.

A CalTechnél néhány évig folytatta bakteriofágos kísérleteit, majd Delbrück javaslatára elkezdett az állatokat fertőző vírusokkal foglalkozni. Jórészt magának kellett kidolgoznia a megfelelő laboratóriumi módszereket, amikkel sejtkultúrákon tenyészteni tudta az onkogén poliómavírusokat. Marguerite Vogttal közösen felfedezte, hogy a tumort okozó DNS-vírusok beépülnek a gazdasejt genomjába. Sikerei meghozták gyümölcsüket, előbb docenssé majd professzorrá nevezték ki. Az 1950-es évek végén az ő laboratóriumában dolgozott PhD-hallgatóként Howard M. Temin, aki később felfedezte, hogyan íródik át az RNS-vírusok genomja DNS-sé, hogy utána szintén beépülhessen az emlőssejt kromoszómájába.

1962-ben csatlakozott a két évvel korábban alapított kaliforniai Salk Intézethez. Itteni laboratóriumában dolgozott egy ideig David Baltimore, aki 1970-ben felfedezte az RNS-t DNS-sé átíró reverz transzkriptáz enzimet. 1972-ben Londonba költözött, az Imperial Cancer Research Fund munkatársa lett, hogy a humán tumorkutatásra fókuszálhasson.

1975-ben Howard M. Teminnel és David Baltimore-ral megosztva orvostudományi Nobel-díjban részesült "a tumorvírusok és a sejtek genetikai anyag közötti kölcsönhatás felfedezéséért". A díjátadón elmondott beszédében felhívta a figyelmet, hogy a rákos megbetegedések jelentős részét a dohánytermékek és a környezetbe jutó más káros vegyi anyagok okozzák.

Későbbi pályafutása[szerkesztés]

1977-ben visszatért a Salk Intézetbe és a University of California, San Diego orvosi tanszékén is tanított. Már 1986-ban javasolta egy nagyszabású program beindítását, aminek során feltérképeznék az emberi genom bázissorrendjét, ami később Human Genom Project-ként valósult meg. 1988 és 1992 között ő volt a Salk Intézet igazgatója, majd ezután ő vezette a Human Genom Project olasz részlegét. 1995 és 2006 között az olasz Nemzeti Kutatási Tanács orvostudományi technológiai bizottságának vezetője volt.

Családja[szerkesztés]

1939-ben vette feleségül Giuseppina Salvót. Egy fiuk, Peter Leonard és egy lányuk, Maria Vittoria született. 1962-ben elváltak, és még abban az évben újra megházasodott, Maureen Muirt vette feleségül. Ebből a házasságából egy lány, Fiona Linsey származott.

2012. február 19-én halt meg a kaliforniai La Jollában, alig három nappal 98. születésnapja előtt.

Források[szerkesztés]