Salvador Luria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Salvador Luria
Salvador E. Luria ca.1969.jpg
Születési név Salvatore Edoardo Luria
Született 1912. augusztus 13.
Torino
Elhunyt 1991. február 6. (78 évesen)
Lexington
Ország Olaszország
Egyesült Államok
Foglalkozása mikrobiológus, molekuláris biológus
Iskolái Columbia Egyetem
Díjak orvostudományi Nobel-díj (1969)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Salvador Luria témájú médiaállományokat.

Salvador Edward Luria (Torino, 1912. augusztus 13.Lexington, 1991. február 6.) olasz-amerikai mikrobiológus és molekuláris biológus. 1969-ben Max Delbrückkel és Alfred Hershey-vel megosztva elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat "a vírusok replikációját és genetikai szerveződését érintő felfedezéseiért".

Tanulmányai[szerkesztés]

Salvatore Edoardo Luria 1912. augusztus 13-án született torinói szefárd zsidó családban. Apja Davide Luria könyvelő, anyja Ester Luria (lánykori nevén Sacerdote) volt. Iskoláit szülővárosában végezte és utána szülei nyomására - bár inkább matematikából, fizikából és irodalomból voltak jó jegyei, biológiából és kémiából csak közepes - a Torinói Egyetemen tanult orvostudományt. 1935-ben kapta meg summa cum laude diplomáját, évfolyama egyik legjobbjaként. Luria nem vágyott hagyományos orvosi karrierre, ezért radiológiára specializálódott, ahol fizikabeli tudás és érvényesülhetett. 1936-37-ben töltötte katonai szolgálatát orvosként az olasz hadseregben.

Ezután a Római Egyetemen folytatta a radiológiai tanulmányait és közben fizikaelőadásokat is hallgatott, így került kapcsolatba Enrico Fermivel is. Itt ismerkedett meg a német fizikus, Max Delbrück nézeteivel a gének molekuláris hátteréről és egy bakteriológus barátja révén a baktériumokat fertőző vírusokkal, a fágokkal is. A kultúrában gyorsan növekvő, egyszerű felépítésű fágok jó kísérleti alanynak tűntek a genetika fizikai hátterének vizsgálatához.

Menekülése az Egyesült Államokba[szerkesztés]

A fasiszta Olaszországban német hatásra egyre fokozódott a zsidók diszkriminálása és 1938-tól Luria már nem kaphatott állami ösztöndíjat vagy kutatói állást. Ezért Párizsba költözött, ahol ösztöndíjasként a Rádiumintézetben dolgozott. Miután a német hadsereg 1940 júniusában megtámadta Franciaországot és már Párizst fenyegette, Luria lebiciklizett Marseille-be, megszerezte az amerikai vízumot és Lisszabonon keresztül 1940. szeptember 12-én New Yorkba érkezett. Fermi segítségével kapott állást a Columbia Egyetemen és ekkor "angolosította" nevét Salvador Edwardra is.

A bakteriofágok kutatása[szerkesztés]

Salvador Luria és Max Delbrück 1953-ban

Decemberben találkozott a Németországból szintén Amerikába menekült Delbrückkel is és kialakították közös fágkutatási programjukat. 1942-ben rövid időt a Vanderbilt Egyetemen töltött Delbrückkel, majd 1943-ban az Indianai Egyetemen talált állást. Itt felfedezte, hogy a baktériumok képesek mutáció révén rezisztenssé válni a vírusfertőzéssel szemben. 1943-ban Luria, Delbrück és a hasonló témán dolgozó amerikai Alfred Hershey megalapította a "fágcsoportot", a vírusgenetikával foglalkozó kutatói informális közösséget. 1947-ben Luria amerikai állampolgárságot kapott. A 40-es évek második felében felfedezte, hogy az UV-fény hatására inaktiválódott vírusok sérült és ép részeik genetikai rekombinációjával képesek fertőzőképes fágokat létrehozni. Luria első doktoranduszhallgatója James D. Watson volt, aki PhD-je megszerzése után Angliában felfedezte a DNS szerkezetét.

1950-ben az Illinoisi Egyetemen folytatta pályáját. Itt felfedezte, hogy egyes bakteriális enzimek képesek megakadályozni a vírusszaporodást a sejtben. Ezek a restrikciós enzimek később a molekuláris biológia alapvető eszközeivé váltak. 1955-től 1972-ig ő volt a főszerkesztője az újonnan alakuló Virology szakfolyóiratnak. 1958-59-ben egy kutatóévet a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT) töltött, segédkezett az MIT új mikrobiológiai tanszékének létrehozásában, aminek eredményeképp felkérték annak vezetésére. Mivel ekkoriban a molekuláris biológia térhódításával igen sokan kezdtek foglalkozni a fágokkal, Luria érdeklődése inkább a bakteriális sejtmembránok felé fordult.

1969-ben Salvador Luria, Max Delbrück és Alfred Hershey orvostudományi Nobel-díjat kaptak a fágkutatásban elért eredményeikért.

Későbbi pályája[szerkesztés]

1972-ben az MIT felkérte egy új rákkutató központ megszervezésére. A központ Luria vezetésével 1973-ban nyílt meg, munkatársa volt a Nobel-díjas David Baltimore és olyan felfedezések köthetőek hozzá, mint az RNS-splicing vagy az onkogének felfedezése. Luria 1985-ben vonult vissza az intézet éléről.

Politikai aktivitása[szerkesztés]

Salvador Luria és felesége az 50-es években.

Olaszországban és Franciaországban nem foglalkozott sokat a politikával, de a fasiszta mozgalmak hatására nézetei határozottan baloldaliakká és békepártivá váltak. Az 1950-es években segítette Linus Pauling harcát az atomkísérletek betiltásáért és a 70-es években felemelte szavát az atomerőművek építése ellen. Tiltakozott a vietnami háború és Izrael libanoni beavatkozása ellen. Úgy vélte, hogy tudósként fel kell szólalnia a technológia felelőtlen használatával és a szociális igazságtalansággal szemben. A 70-es években részt vett a szárnyait bontogató génsebészet etikai korlátait taglaló megbeszéléseken. Politikai aktivitása miatt 1969-ben egy időre állami finanszírozási feketelistára is került.

Luria nem hanyagolta el a humán tudományokat sem, diákjait arra buzdította, hogy a szakmai könyvek mellett szépirodalmat is olvassanak és néhány évig egy világirodalmi kurzust is vezetett. Egyik ismeretterjesztő könyve (Life: the Unfinished Experiment) 1974-ben Nemzeti Könyvdíjat nyert.

Családja[szerkesztés]

Salvador Luria 1945-ben házasodott össze Zella Hurwitz pszichológussal. Egy fiuk született, Daniel David Luria, akiből közgazdász lett.

Salvador E. Luria a massachusettsi Lexingtonban halt meg 1991. február 6-án, szívroham következtében.

Források[szerkesztés]