Paul Hermann Müller

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Paul Hermann Müller
Paul Hermann Müller nobel.jpg
Született 1899. január 12.
Olten
Elhunyt 1965. október 13. (66 évesen)
Bázel
Ország Svájc
Foglalkozása vegyész
Iskolái Bázeli Egyetem
Díjak orvostudományi Nobel-díj (1948)

Paul Hermann Müller (Olten, 1899. január 12.Bázel, 1965. október 13.) svájci vegyész. 1948-ban elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat, mert felfedezte a DDT rovarirtó hatását és lehetővé tette olyan betegségek, mint a malária vagy sárgaláz terjesztőinek nagyléptékű irtását.

Tanulmányai[szerkesztés]

Paul Müller 1899. január 12-én született Olten városában, Svájc Solothurn kantonjában. Ő volt Gottlieb Müller és Fanny Müller (leánykori nevén Leypoldt) négy gyermeke közül a legidősebb. Apja a Svájci Szövetségi Vasút dolgozója volt és a család előbb az aargaui Lenzburgba, majd Bázelbe költözött. Paul itt végezte iskoláit, elemibe a Freie Evangelische Volksschuléba járt, utána pedig beiratkozott előbb az Untere, majd az Obere Realschuléba. Műszaki érdeklődésű gyerek volt, fényképeit saját laboratóriumában hívta elő és rádiókészülékeket is épített.

1916-ban az iskolát félbehagyva laborasszisztensként belépett a Dreyfuss & Cie céghez, a következő évben pedig a Lonza AG erőművének laboratóriumában lett segédkémikus. 1918-ban visszament a középiskolába, 1919-ben leérettségizett és még ugyanabban az évben felvételt nyert a Bázeli Egyetemre. Az egyetemen szervetlen majd szerves kémiát tanult és 1925-ben doktori fokozatot szerzett (disszertációjának témája az m-xilidinek oxidációja volt)

Ipari kutatómunkája[szerkesztés]

1925-ben a bázeli J. R. Geigy AG vegyipari cégnél helyezkedett el kutató vegyészként. Kezdetben növényi eredetű festék- és cserzőanyagokkal foglalkozott, kifejlesztett egy anyagot amivel a bőrt fehérre tudta cserzeni. A korai anyagai nem bírták a napfényt, de 1930-ra kifejlesztette a napálló Irgatan FL és Irgatan FLT cserzőanyagokat. Egy darabig fertőtlenítőszerekkel, molyirtókkal, növényvédőszerekkel foglalkozott és kifejlesztette a higanymentes csávázószert, a Graminone-t.

A DDT[szerkesztés]

A DDT szerkezete

Müller 1935-ben kezdett el dolgozni egy új, szintetikus rovarirtó fejlesztésén. Az akkor forgalomban lévő szerek vagy meglehetősen drágák vagy kevéssé hatékonyak voltak; az egyetlen olcsó és biztos szer az arzén volt, ami viszont az emberre is rendkívül toxikus. A rovarok érzékeny veszteségeket okoztak a svájci mezőgazdaságnak is, ami egyes években élelmiszerhiánnyal járt és olyan rovarok által terjesztett betegségek, mint például a tífusz sok ember halálát okozták. Az első világháború idején a tífusz csak Oroszországban hárommillió áldozatot követelt.

Müller négy éven át kereste a megfelelő szert, míg 349 hiábavaló próbálkozás után 1939 szeptemberében rábukkant a diklór-difenil-triklóretánra, vagy DDT-re. A vegyületet először az osztrák Othmar Zeidler szintetizálta 1874-ben, de rovarölő hatását korábban nem ismerték fel. Müller kísérleteiben nyilvánvalóvá vált, hogy a DDT szinte minden rovar számára rendkívül mérgező, legyen az kolorádóbogár, szúnyog, tetű vagy bolha, míg a gerincesekre alig hatott. 1940-ben megkapták a svájci szabadalmi védettséget (1942-ben Angliában, 1943-ban pedig az USÁ-ban is szabadalmaztatták), 1942-ben pedig piacra dobták az első DDT-tartalmú rovarirtókat Gesarol és Neocide néven.

Az amerikai hadsereg 1943-as észak-afrikai és olaszországi hadműveletei során a DDT rendkívül hatásosnak bizonyult a malária és tífusz megelőzésében. A csendes-óceáni szigeteken azelőtt több katona halt meg a malária következtében, mint a japánok elleni harcban, de az új szer alkalmazásával sok szigetről teljesen kiirtották a betegséget. Az amerikai DuPont vegyipari konszern megvásárolta a szabadalmat és hatalmas mennyiségben kezdte gyártani az új rovarirtót.

A háború végén a felszabadított koncentrációs táborokban, menekülttáborokban, éhezéstől legyengült civilek körében számtalan életet mentettek meg a tífuszjárványok megelőzésével. A háború után pedig a lakóépületek belső falának lefújásával sok országban (beleértve az Egyesült Államokat) sikerült visszaszorítani, majd néhány év alatt teljesen kiirtani a maláriát. Még a trópusi latin-amerikai és ázsiai területeken is kevesebb, mint 1%-ra esett vissza a megbetegedések száma. Az Amerikai Tudományos Akadémia becslése szerint csak a malária visszaszorítása révén a DDT 500 millió ember halálát előzte meg. Két évtizeden át a DDT volt a világon legnagyobb méretekben alkalmazott rovarirtó, mind egészségügyi, mind növényvédelmi téren, míg ki nem derült, hogy nagyfokú stabilitása és a szervezetben való felhalmozódása miatt egyúttal hatalmas környezeti károkat is okoz.

Későbbi pályafutása[szerkesztés]

Paul Müllert 1946-ban a Geigy AG tudományos igazgatóhelyettesévé nevezték ki. 1948-ban a DDT rovarirtó hatásának felfedezéséért orvostudományi Nobel-díjban részesült. Ő volt az első, aki élettudományi háttér nélkül kapta meg ezt a kitüntetést. 1961-ben nyugdíjba vonult és otthoni laboratóriumában folytatta kísérleteit.

Családja[szerkesztés]

Paul Müller 1927-ben vette feleségül Friedel Rüegseggert. Három gyermekük született, Heinrich (1929-ben), Niklaus (1933-ban) és Margaretha (1934-ben). Müller szabad idejében szívesen kirándult a Svájci Alpokban és a Jura-hegységben, fényképezett és gyümölcsfáit ápolta.

Paul Müller 1965. október 13-án halt meg rövid betegség után, 66 éves korában.

Források[szerkesztés]