James W. Black

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
James W. Black
James Black (pharmacologist).jpg
Születési név James Whyte Black
Született 1924. június 14.
Uddingston
Elhunyt 2010. március 22. (85 évesen)
London
Ország Egyesült Királyság
Nemzetisége skót
Foglalkozása farmakológus
Iskolái
Díjak orvostudományi Nobel-díj (1988)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz James W. Black témájú médiaállományokat.

Sir James Whyte Black (Uddingston, 1924. június 14. - London, 2010. március 22.) skót farmakológus. Kifejlesztette a szívbetegségek kezelésében használt propranololt és a gyomorfekély ellen alkalmazott cimetidint. 1988-ban Gertrude B. Elionnal és George H. Hitchings-szel megosztva elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat "a gyógyszeres kezelés fontos alapelveit érintő felfedezéseiért"

Pályafutása[szerkesztés]

James W. Black 1924. június 14-én született a lanarkshire-i Uddingstonban. Apja bányamérnök, anyja háztartásbeli volt, James volt öt fiuk közül a negyedik. Egyik bátyja példáját követve orvos szeretett volna lenni, de a család nem engedhette meg magának a taníttatását, azonban elnyert egy ösztöndíjat a St Andrew's University-re. Klinikai gyakorlata során úgy tapasztalta, hogy a páciensekkel gyakran érzéketlenül bánnak és ez elvette kedvét a betegellátástól. Ezért, amikor 1946-ban megkapta orvosi diplomáját, inkább az egyetemen keresett kutatói és oktatói állást; R. C. Garry laboratóriumában tanulmányozta a szénhidrátok felszívódását a bélrendszerben. A következő évben anyagi okok miatt (az egyetemi tandíjra kölcsönt vett fel, frissen házasodott és a kutatói fizetés nem volt túl magas) elfogadta a szingapúri Malaya Egyetem meghívását és feleségével együtt Ázsiába költözve három évig élettant tanított.

Mikor 1950-ben visszatért Skóciába, az újonnan létrehozott Glasgowi Állatorvosi Főiskola élettani tanszékének vezetését ajánlották fel neki. Black az új főiskolán létrehozott egy modern élettani laboratóriumot, melyben az oktatási funkciók mellett a gyomorsav-szekréciót tanulmányozta. Eközben együttműködött egy glasgowi sebésszel, George Smithszel, aki angina pectorisban szenvedő betegekben mérte az oxigénellátottságot. Black úgy vélte, hogy a nagy oxigénigényű stresszhelyzeteket az adrenalin receptorának gyógyszeres blokkolásával lehetne kezelni. 1958-ban fel is adta tanári pozícióját és az Imperial Chemical Industries (ICI) gyógyszergyártónál kezdett kutatóként dolgozni. Az adrenalinkötő béta-receptor ismert antagonistáinak módosításával néhány éven belül kifejlesztette a propranololt, az első béta-blokkolót. A gyógyszer nagy sikert aratott, széleskörűen hatékony volt számos szív- és érrendszeri betegségben (mint az angina pectoris, magas vérnyomás, infarktus, szívritmuszavar), de színészek és énekesek is szedték a lámpaláz leküzdésére. Voltak, akik a digitálisz bevezetése óta a legfontosabb szívgyógyszernek tartották.

1964-ben Black új kutatásokat szeretett volna indítani, hogy a gyomorsav-termelés részleges blokkolásával enyhítse a gyomorfekély tüneteit. Az ICI-t nem érdekelte a téma, ezért felmondott és átment a Smith, Kline & French céghez, ahol kilenc évet töltött. Előző kutatásaihoz hasonlóan a H2-receptorok hisztamin-kötését gátolta és a 70-es évek elejére kifejlesztette a cimetidint, az első H2-blokkolót.

Sikeres farmakológusként Black úgy vélte, hogy akadémiai körökben is megfelelő kutatási szabadsággal rendelkezne, és 1973-ban elfogadta a University College London ajánlatát farmakológiai tanszéke vezetésére. Új orvosi kémiai kurzust indított, de néhány éven belül csalódott az anyagi támogatás szűkössége miatt és 1978-ban a leendő Nobel-díjas John Vane hívására csatlakozott a Wellcome Research Laboratories-hez. Itt analitikai farmakológiával foglalkozott, de miután Vane-nel összeveszett, 1984-ben felmondott és a King’s College London farmakológiaprofeszoraként működött tovább. 1992-ben visszavonult, professor emeritus státuszt vett fel és egyúttal kancellárja lett a Dundee-i Egyetemnek, ahol egyetemistaként klinikai gyakorlatát végezte. Egyúttal a King’s College-ben is fenntartotta laboratóriumát egészen 2002-ig. 1988-ban a Johnson & Johnson szponzorálásával megalapította a James Black Alapítványt, amely 25 kutatót támogatott a receptorok farmakológiájának tanulmányozásában.

Elismerései[szerkesztés]

James W. Black a gyógyszerészet tudományát megújító felfedezéseiért 1988-ban - George H. Hitchings-szel és Gertrude B. Elionnal megosztva - orvostudományi Nobel-díjban részesült. Ezenkívül 1976-ban beválasztották a Royal Society tagjai közé, 1981-ben a királynő lovaggá ütötte, 2000-ben kitüntették az Order of Merittel, 2004-ben pedig a Royal Medal-lal. Miután 2006-ban visszavonult kancellári székéből, a Dundee-i Egyetem róla nevezte el új orvostudományi kutatási épületét. Halála után a 20. század legnagyobb skót tudósaként is emlegették.

Családja[szerkesztés]

James Black az egyetemen ismerkedett meg Hilary Joan Vaughannal, akivel 1946-ban összeházasodtak. Stephanie lányuk 1951-ben született. Hilary 1986-ban meghalt, Black pedig 1994-ben újraházasodott, Rona MacKie professzornőt vette feleségül. Munkatársai szerint szerény, visszahúzódó, fanyar humorú ember volt. Mikor megmondták neki, hogy elnyerte a Nobel-díjat, úgy reagált "Bárcsak kéznél lenne a béta-blokkolóm".

James W. Black 2010. március 22-én halt meg hosszú betegség után, 85 éves korában.

Források[szerkesztés]