Baruj Benacerraf

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Baruj Benacerraf
Született 1920. október 29.
Caracas
Elhunyt 2011. augusztus 2. (90 évesen)
Jamaica Plain, Boston
Ország Venezuela Venezuela
Egyesült Államok Egyesült Államok
Foglalkozása immunológus
Iskolái Columbia Egyetem
Díjak orvostudományi Nobel-díj (1980)

Baruj Benacerraf (ejtsd Barúk Benaszeráf; Caracas, 1920. október 29. - Jamaica Plain, 2011. augusztus 2.) venezuelai-amerikai immunológus. 1980-ban George D. Snell-lel és Jean Daussettel megosztva elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat a szervezet saját szöveteinek felismerését lehetővé tevő fő hisztokompatibilitási komplex felfedezéséért.

Tanulmányai[szerkesztés]

Baruj Benacerraf 1920. október 29-én született Venezuela fővárosában, Caracasban. Szülei szefárd zsidók voltak; apja Spanyol-Marokkóban, anyja pedig Francia-Algériában született. Apja textil- és cipőnagykereskedéssel foglalkozott és a család üzleti ügyei miatt költözött Venezuelába. Baruj testvére a neves filozófus-matematikus Paul Benacerraf volt. 1925-ben Párizsba költöztek és ott éltek egészen 1939-ig. Baruj itt végezte iskoláit és anyanyelvének a franciát tekintette. A második világháború kitörésekor a család visszatért Venezuelába, 1940-ben pedig Baruj-ot az Egyesült Államokba küldték, hogy a lehető legjobb egyetemi oktatásban részesüljön. Apja azt szerette volna, hogy átvegye az üzletét, de neki ehhez nem volt hajlandósága, ezért kompromisszumként orvosnak kezdett tanulni a Columbia Egyetemen. 1942-ben megkapta BSc diplomáját és megfelelő orvosegyetemet keresett a továbbtanuláshoz, de jó eredményei ellenére szinte mindenütt elutasították, feltehetően azért (ahogyan önéletrajzában írta) mert zsidó volt és külföldi. Vagy 25 visszautasítás után végül a Virginiai Egyetemen kezdett tanulni 1943-ban. Ugyanebben az évben besorozták a hadseregbe is, de engedélyezték neki, hogy szolgálatba lépése előtt elvégezze az egyetemet. Benacerraf hároméves tanulás után megszerezte orvosi diplomáját, elvégezte klinikai gyakorlatát, majd 1946-ban alhadnagyként elkezdte katonai szolgálatát. Katonaorvosként előbb Párizsba, majd Nancyba küldték, 1947-ben pedig leszerelt.

Munkássága[szerkesztés]

1948-ban elhatározta, hogy a praktizálás helyett orvosi kutatással fog foglalkozni, annak ellenére, hogy - ahogyan ő fogalmazott - ez akkoriban "nem volt divatos". Mivel gyerekkorában ő maga is asztmától szenvedett, elsősorban az allergiás betegségek és a szervezet immunrendszere érdekelte. A Columbia Egyetemen Elvin Kabat laboratóriumában kezdte el a munkát és két évig folytatta immunológiai kutatásait. 1950-ben Párizsban élő apja agyvérzést kapott, melybe belerokkant. Benacerraf odaköltözött hozzá (Párizsban élt felesége családja is), hogy gondoskodjék róla, gondját viselje a családi üzletnek és közben folytassa kutatásait a Hôpital Broussais-ban Bernard Halpern, az antihisztaminok felfedezőjének irányításával. Az olasz Guido Biozzi segítségével elsősorban a fagociták működését tanulmányozta. Néhány év elteltével rá kellett jönnie, hogy Franciaországban külföldiként nagyon nehezen tud előrejutni a tudományos életben, ezért 1956-ban visszatért az Egyesült Államokba, ahol a New York University-n kapott oktatói és kutatói állást. 1958-ban docenssé, 1960-ban pedig professzorrá nevezték ki.

Kísérletei során felfigyelt rá, hogy mikor tengerimalacokat próbált immunizálni egy antigénnel szemben, az immunválaszok erőssége erősen eltért az állatok között. Keresztezési kísérletekkel kimutatta, hogy ezek a különbségek öröklődőek, és hogy létezik egy géncsoport (melyet később fő hisztokompatibilitási komplexnek, angol rövidítéssel MHC-nek neveztek el), amely meghatározza a sejtek immunológiai viselkedését. Kiderítette, hogy ezen a géncsoporton múlik, hogy az állatok szövetei indukálnak-e immunológiai reakciót egymással szemben, vagyis alapvető fontosságú szervtranszplantáció esetén a kilökődési reakció elkerülésére.

1968-ban elfogadta a National Institutes of Health ajánlatát immunológiai laboratóriumuk vezetésére. Azonban hiányzott neki az egyetemi környezet és az oktatás, ezért 1970-től a Harvard Egyetem professzoraként és az összehasonlító patológiai tanszék vezetőjeként folytatta pályáját, egészen 1991-es visszavonulásáig. 1980-ban ő lett a vezetője a harvardi Dana-Farber Rákkutató Intézetnek.

Díjai[szerkesztés]

Baruj Benacerraf, az amerikai George D. Snell és a francia Jean Dausset 1980-ban orvostudományi Nobel-díjban részesült a fő hisztokompatibilitási komplex felfedezéséért. Megkapta az Amerikai Patológusok Társulatának Rous-Whipple díját (1985), a Nemzeti Tudományos Érmet (1990), az Amerikai Kísérletes Patológiai Társulat Aranyfejű Bot-díját (1996) és a Charles A. Dana-díjat (1996). Számos egyetem avatta díszdoktorává, közte a New York-i Egyetem, a Yeshiva Egyetem, a Columbia Egyetem, a Harvard Egyetem, a Bordeaux-i Egyetem és a Bécsi Egyetem.

Családja[szerkesztés]

Baruj Benacerraf 1943-ban vette feleségül Annette Dreyfust, aki szintén Párizsból menekült New Yorkba a háború idején. Annette rokona volt az ártatlanul elítélt Alfred Dreyfusnek, valamint a Nobel-díjas francia biológusnak, Jacques Monodnak. Felesége segítette Benacerraf laboratóriumi munkáját is. Egy lányuk született, Beryl Benacerraf (1949), aki radiológus orvos lett.

Baruj Benacerraf 2011. augusztus 2-án halt meg bostoni otthonában, tüdőgyulladás következtében, 90 éves korában.

Források[szerkesztés]