Otto Hahn

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Otto Hahn
Otto Hahn (Nobel).jpg
Otto Hahn 1938-ben
Életrajzi adatok
Született
1879. március 8.
Frankfurt am Main, Németország
Elhunyt
1968. július 28. (89 évesen)
Göttingen, Németország
Nemzetiség német
Állampolgárság német
Házastárs Edith Junghans 1913
Gyermekek Hanno Hahn 1922
Iskolái
Középiskola frankfurti Kinger Felső-reáliskola
Felsőoktatási
intézmény
1897: Universität Marburg
Főtantárgy:kémia és ásványtan, melléktantárgy: fizika és filozófia
Más felsőoktatási
intézmény
Universität München: két szemeszter
19041905: University College London
19051906: McGill University, Montréal, Kanada
Doktorátusi tanácsadói Theodor Zincke
19041905: Sir William Ramsay
19051906: Sir Ernest Rutherford
Pályafutása
Szakintézeti tagság 1924: Porosz tudományos akadémia
A Max Planck Institut tiszteletbeli elnöke
A második világháború után 45 tudomános akadémiának, vagy intézménynek lett tagja, vagy tiszteletbeli tagja,
Munkahelyek
Más munkahelyek 1906-1910: Universität Berlin, 1910-ben professzorrá nevezik ki
1912:A Kaiser-Wilhelm-Institut für Chemie, (Berlin-Dahlem) Radiochemische Abteilung, (magyarosan Vilmos császár intézet) „Radiokémiai osztályának” vezetője,
1928-tól 1946-ig az intézet igazgatója.
Jelentős munkái Számos radioaktív elem, vagy új izotóp felfedezése (228Th, 228Ra, 226Ra, Ac, majd Lise Meitnerrel:Pa, protaktínium)
1921-ben felfedezi az atommagizomériát
Ő kezdeményezi Lisa Meitnerrel és Fritz Strassmann asszisztensével az urán neutronokkal való bombázását ami 1938-ban atommaghasadáshoz vezetett.
Szakmai kitüntetések
Kémiai Nobel-díj, 1944
és 37 nemzetközi lovagrend, érem vagy hasonló kitüntetés tulajdonosa, köztük a brit Royal British Chemical Society Faraday érme
Charles de Gaulle: Francia Becsületrend, légion d'honneur
1961 XXIII. János pápa: Pápai akadémia arany érme
1966 Lyndon B. Johnson amerikai köztársasági elnök: Enrico Fermi-díj

Otto Hahn (Frankfurt am Main, 1879. március 8.Göttingen, 1968. július 28.) német kémikus, a radioaktivitás és a radiokémia úttörője. Az atommagkémia ősatyjának és az atomkorszak megteremtőjének is nevezik. Arról híres, hogy ő figyelte meg és jelentette először az atommaghasadást (az uránét), amiért 1944-ben Nobel-díjat kapott.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jómódú család legifjabb fiaként született; apja Heinrich Hahn vállalkozó, számos ingatlan, lakóház, illetve ipari épület tulajdonosa, anyja Charlotte Hahn (leányneve Giese) volt. Apja építész pályára szánta Ottót, aki azonban már 15 éves korától ipari kémikus akart lenni. Apja beleegyezésével 1897-ben az úgynevezett abitur (német középiskolai vizsga) letétele után a frankfurti reálgimnáziumba, majd a Marburgi Egyetemre ment tanulni. Főtantárgyként kémiát és ásványtant, melléktantárgyként fizikát, és filozófiát hallgatott. Külön tanulmányokra csatlakozott a természettudományok és orvostudomány diákkörébe is. A harmadik és negyedik szemeszterban Adolf von Baeyer oktatta a müncheni egyetemen, és 1901-ben diplomázott. Egy éves katonai szolgálat után visszatért Marburgba további tanulmányokra. Doktori értekezését Theodor Zincke professzor segítette.

Pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai kutatásai külföldön[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Doktori értekezésének benyújtásakor Otto még az ipari pálya felé hajlott. Így részben ezért, részben angol tudása tökéletesítése érdekében 1904-ben Angliában keresett alkalmazást. A University College London híres professzora, Sir William Ramsey az inert gázok felfedezésével felkeltette érdeklődését. Ide jelentkezett tehát munkára de a munka megkezdése után figyelme rövidesen az ebben az időben csak kezdeti állapotban levő radiokémia tudományága felé irányult.

Az 1905-ös év elején a radiaktív elemek sójaival dolgozva úgy tűnt, hogy egy új elemet fedezett fel, aminek a radithorium, vagy magyarosan radiotórium nevet adta, de erről később kiderült, hogy ez a tórium egyik izotópja, a 228Th jelzésű Tórium 228 volt. Mivel többet akart kideríteni felfedezéséről, de az izotópia és az izotópok fogalmait az angol Frederick Soddy csak nyolc évvel később vezette be ennek a tudományágnak a világon akkor egyik legelismertebb tudósának, a híres kanadai Montréal McGill egyetemén (McGill University) dolgozó Sir Ernest Rutherfordnak a tanácsára volt szüksége. Így még az év tavaszán Kanadába utazott tanulmányai folytatására. Montréalból 1906 nyarán távozott, de rövid ottléte alatt három további elemet, illetve izotópot fedezett fel. Hahn akkori elnevezéseivel ezek: thorium C (vagyis tórium C) radium B (rádium B) és radioactinium (vagyis radioaktínium).

A berlini kutatás kezdeti fázisa és az első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hahn 1906 nyarán hazatért Németországba a berlini egyetemre (Berliner Universität) ahol a kémiai intézetben (Chemische Institut) Emil Fischer munkatársa lett. Fischer az intézeten belül egy külön laboratóriumot állított rendelkezésére, ahol Hahn néhány hónapon belül primitív eszközei dacára több új elemet, vagy izotópot fedezett fel. Ezek akkori elnevezéseivel Mesothorium I., Mesothorium II., és Ionium. Az utóbbit a rádium anya-anyagának (Muttersubstanz) nevezte. A magyarosan mezotórium I.-nek nevezhető anyagról később kiderült, hogy ez a rádiumnak az egyik izotópja, 228Ra, aminek a Curie által később felfedezett 226Ra-hoz hasonlóan nagy orvosi jelentősége lett egyes rákos daganatok szabályozott mértékű radioaktív besugárzással való kezelésére. Ennek felfedezéséért Hahnt 1914-ben Nobel-díjra is javasolták. Később, 1907-ben Max Planck egyik előadás-sorozatán Hahn egy fiatal fizikussal találkozott, akit meghívott intézetébe: ő lett későbbi kutatótársa, Lise Meitner, aki a bécsi egyetemről csak tanulmányútra ment Berlinbe, de 30 évig Hahn intézetében maradt, Hitler uralomrajutásáig, amikor Hahn egyre többet aggódott miatta és tanácsára 1938-ban külföldre menekült.[m 1]

Otto Hahn és Lise Meitner a Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet Laboratóriumában, 1913

Harriet Brooks kanadai kémikus 1904-ben fedezte fel hogy radioaktív átalakulás alkalmával másodlagos bomlástermékek jönnek létre és a jelenséget angolul radioactiv recoil-nak, nevezte amit a magyar szakirodalom radioaktív visszalökődésnek, vagy egyszerűen visszalökődésnek nevez.[1] Brooks ezt helytelenül értelmezte és Hahn is csak 1909-ben talált magyarázatot. A jelenség[m 2] pontos értelmezése egy új kutatási módszer kidolgozásához vezetett, amivel Hahn és Meitner több új radioaktív elem kimutatására lett képes.

Otto Hahnt 1910-ben kinevezték professzornak 1912-ben pedig az újonnan létesített Kaiser Wilhelm Kémiai Intézet [m 3] Rádioaktivitás tanszékvezető professzorának.

Egy tudományos összejövetel alkalmával 1911-ben ismerkedett meg Edith Junghans-szal akit két évvel később feleségül vett. A házasságból egyetlen fia született 1922-ben.[m 4]

Az első világháború alatt be kellett vonulnia és Hahn katonai parancsnokság alatt dolgozott harci gázok fejlesztésén, de még a háború befejezte előtt 1916. decemberében visszarendelték Berlinbe, hogy az intézetben saját munkáját folytathassa: 1917-18 között Lise Meitnerrel ismét új elemet fedeztek fel, amelyet proto-actiniumnak neveztek, de amelyet egy másik kutatópár 1913-ban brevium névvel már kimutatott. Mikor kiderült, hogy a kettő azonos IUPAC Hahnt és Meitnert ítélte felfedezőjének és az elem 1949-ben a protaktínium nevet kapta.

A berlini kutatás későbbi fázisa és a maghasadás felfedezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hahn 1921-ben hozta nyilvánosságra az urán Z elem felfedezésével együtt a magizoméria jelenségét, amelyre csak 1936-ban talált Carl Friedrich von Weizsäcker magyarázatot. Max Planck azonban a felfedezést olyan jelentősnek ítélte, hogy Hahnt 1923-ban ismét Nobel-díjra javasolta.

A húszas években Hahn új foglalkozási területet is talált: ekkor teremtette meg az alkalmazott radiokémia tudományágát az általános- és fizikai kémia kérdéseinek megválaszolására. Applied radiochemistry című könyvét, ami az amerikai Cornell Egyetemen (Ithaca, NY, USA) vendégprofesszorként adott előadás-sorozatának írásban megőrzött formája és ami 1933-ban angolul jelent meg de később orosz fordításban is, különösen kiváló alkotásnak ítélték: az USA atomenergia bizottság (U.S. Atomic Energy Commission) elnöke 1966-ban kijelentette, hogy Hahn könyve számára évekig bibliául szolgált,

Hahn a harmincas évek közepe táján elhatározta, hogy saját maga meggyőzésére megismétli az olasz Enrico Fermi legutóbbi atom kísérleteit, aki mint a római egyetem[m 5] professzora kutatócsoportjával a 30-as évek elején lassú neutronokat fedezett fel, ezeket kezdte különböző elemek bombáztatására használni és 1934-ben uránt vett célpontul.

A fizikusok 1938-ig úgy gondolták, hogy uránnál nagyobb rendszámú, nagyobb molekulasúlyú elemeket az uránnak a neutronokkal való bombázásával lehetne előállítani. Senki se vette komolyra Ida Noddack német kémikus feltevését a német Angewandte Chemie folyóiratban [2] amikor ezt a lehetőséget még 1934-ben felvetette.

Nagy meglepetés volt Hahn és asszisztense, Fritz Strassmann számára amikor 1938. december 17-én egy urán próbában annak besugárzása után nehéz elemeket keresgéltek és ahelyett bárium nyomait fedezték fel. Ezt a nevezetes, Hahn által Radium-Barium-Mesothorium-Fraktionierung-nak, vagyis „rádium-bárium-mezotórium-hasítás”-nak nevezett kísérletet Hahn azonnal az eddig elképzelhetetlen maghasadásnak vette. December 28-án egy kéziratot is küldtek a Naturwissenschaften (vagyis Természettudomány) folyóiratnak a neutronsugárzás eredményéről. A Naturwissenschaften cikk 1939. január 6-án jelent meg. Alig egy hónappal később Hahn értesítette Svédországban Lise Meitnert is. Meitner fiatal fizikus unokaöccsével Otto Robert Frischsel együtt, aki Meitnert követve szintén Svédországba menekült, azonnal számításokba kezdett az eredmény elméleti megalapozása céljával. Frisch volt az, aki a kísérleti és matematikai eredményt az angol Nature folyóiratnak továbbította tudományos elméleti fizikai magyarázatával. Ő használta elsőnek a nuclear fission (maghasadás) kifejezést.

Otto Hahn a volt Német Demokratikus Köztársaság egyik bélyegén a maghasadás egyenletével (1979)

A háború alatt Hahn folytatta tevékenységét a radiokémiában. Born, Flügge, Götte, Seelman-Eggebert és Strassmann kutatótársaival huszonöt újonnan felfedezett elemet és száz izotópot jegyeztek listára.

Politikai álláspont, a háború vége és Nobel-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Otto Hahn midig ellene volt a náci diktatúrának, amit feleségével együtt gyakran hangoztatott. Már 1934-ben tiltakozott zsidó kollégáinak elbocsátása, és később a deportálások ellen. Lise Meitnernek és unokaöccsének a menekülését is ő sürgette.

A háború után mindez nem volt biztosíték a letartóztatás ellen, mert a szövetséges hatalmak azzal gyanúsították, hogy a háború alatt egy német atombomba terven dolgozott. Így 1945-ben a Tailfingenben (Albstadt) beszállásolt szövetséges Alsos III.-mission nevű katonai különosztag letartóztatta tíz német kutató társával együtt, a neves Max von Laue, Werner Heisenberg, Carl Friedrich von Weizsäcker kollégáit is beleértve, és őket Angliában a Cambridge melletti Godmanchesterben levő Farm Hall-ban internálták. Később kiderült, hogy Hahn egyetlen háborús szerepe a maghasadás felfedezése volt, és így 1946 januárjában mindegyikőjüket elbocsátották.

Angliai tartózkodásuk alatt hallották, hogy az amerikaiak atombombával bombázták Hirosimát és Nagaszakit és Hahnt rettentően elkeserítette, hogy a százezrek halálához talán ő is hozzájárult.

A Királyi Svéd Tudományos Akadémia 1945. november 15-én nyilvánosságra hozta, hogy az 1944-es Kémiai Nobel-díjat Otto Hahn-nak ítélte a nehéz elemek atommagjainak meghasításáért, a nukleáris fisszióért. Az atommaghasadás hatalmas jelentősége az, hogy a maghasadási reakció annyira exoterm folyamat, hogy ennek révén egy rettentően koncentrált energiaforrásra tettünk szert.

Egyes történészek megjegyezték, hogy Lise Meitner, akinek jelentős része volt ebben a munkában nem kapta meg a Nobel-díjnak egy részét. Hahn holléte azonban még titokban volt és a Nobel-bizottság nem tudott vele kapcsolatba lépni. A jutalomdíjról csak az újságokból értesült. Fogságban tartott kutatótársai az eseményt november 18-án beszédekkel, tréfákkal és dalszerkesztéssel ünnepelték. Az őrség Hahnt rábeszélte, hogy írhat a bizottságnak egy köszönőlevelet, de bocsánatot kell kérnie, hogy a jutalomdíjosztás ünnepségén nem lehet jelen.

Hahn végül is egy évi késedelemmel 1946. december 10-én kapta meg V. Gusztáv Svéd Királytól a Nobel-díjat az éremmel és a diplomával együtt.

Hahn az atomfegyverek és a magkutatás ellen – A Max Planck társaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hahn 1948-tól 1960-ig elnöke volt az általa a tudományos fejlődés előmozdítása céljából alapított Max Planck társaságnak[m 6] Ebben a szerepben fáradhatatlan munkája és nemzetközi tekintélye sikeresen visszanyerte a Kaiser Wilhelm Társaság régi jó hírnevét. Hahn már az atombomba II. világháború alatti használata idején is erősen megnyilatkozott az atomenergia hadi célokra való használata ellen.

Hahn volt egyik kezdeményezője 1955-ben az atomfegyverek háborús használata elleni Mainau Nylatkozatnak amit a Nobel-díjasok egyik gyűlésén a német Lindau-ban köröztek és amit ettől a naptól számítva egy éven belül aláírásával összesen 52 tudós, főleg fizikus és kémikus támogatott.

A nyilatkozat, németül ’’Mainauer Kundgebung’’ az azt aláíró Nobel-díjas tudósok megdöbbenését fejezi ki, hogy a tudomány ami szolgálatára életüket szentelték a katonaság kezébe kerülve lehetővé teheti, hogy a Földet elegendő káros sugárzás áraszthassa el ahhoz, hogy az emberiség számára az teljesen lakhatatlanná váljék és az az emberiséget teljes kipusztulással fenyegesse. Hangoztatva, hogy egy nukleáris háború megnyerhetetlen, mert egy támadás nemcsak mindkét támadó felet, hanem még a semleges államokat és lakóikat is elpusztíthatja arra kérik meg a világ kormányzatait, hogy békés úton oldják meg nézeteltéréseiket, mert a legkisebb konfliktus is vezethet egy atom-világháborúhoz.

Otto Hahn volt 1957-ben a Göttingen manifesztum, németül Göttinger Erklärung megfogalmazója is, ami Konrad Adenauer kancellársága idején tizenhét német atomtudóssal együtt az akkori Szövetséges Németország haderejének, a Bundeswehrnek a taktikai atomfegyverekkel való tervbe vett felszerelése ellen tiltakozott. 1958 januárjában Albert Schweitzerrel együtt a Pauling-felhívást (németül Pauling-Appel) írta alá, ami az ENSZ tagjait sürgette egy nemzetközi egyezmény azonnali létrehozására a nukleáris fegyverek minden kísérleti vizsgálatának leállítására, októberben pedig egy nemzetközi gyűlés létrehozását sürgette egy világalkotmány kidolgozása céljából. Otto Hahn élete végéig intette a nagyhatalmakat a Föld radioaktív szennyezésének veszélyeire; 1957-től kezdve többször is jelölték Nobel békedíjra.

Kitüntetései és jutalomdíjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Otto Hahn, aki a Max Planck Társaságnak 1960-ig tiszteletbeli elnöke volt számos jutalomdíjat és kitüntetést kapott a világ minden tájától. Megválasztott tagja volt 45 tudományos akadémiának és tudományos társaságnak. Nevezetesebbek:

Ezenkívül:

Az utóbbi két megtiszteltetést Hahn nem fogadta el.

Az NDK bélyeget adott ki tiszteletére, az amerikai kémikusok pedig 1997-ben a 105 rendszámú újonnan felfedezett elemnek a Hahnium nevet javasolták tiszteletére, de IUPAC-kal, a nemzetközi nevezékadó egyesülettel vita keletkezett. (Lásd Elemelnevezési vita) 1964-ben az egyetlen nukleáris civil európai hajót Otto Hahn után nevezték, krátert is neveztek róla a Holdon is a Marson is, egy kisbolygó pedig az "19126 Ottohahn" nevet viseli[3]. A Német Fizikai Társaság is meg a Német Kémiai Társaság is nevével tiszteli évente adományozott jutalomdíját, a Max Planck Társaságnak pedig arany Otto Hahn Békedíj adománya van. Számos ország nyomtat pénzérmet és bélyeget arcképével.

Közleményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németül (választék)

  • 1918: Die Muttersubstanz des Actiniums, ein neues radioaktives Element von langer Lebensdauer (gemeinsam mit Lise Meitner)
  • 1936: Angewandte Radiochemie
  • 1948: Von der natürlichen Umwandlung des Urans zu seiner künstlichen Zerspaltung
  • 1948: Die Kettenreaktion des Urans und ihre Bedeutung
  • 1948: Künstliche neue Elemente
  • 1950: Die Nutzbarmachung der Energie der Atomkerne
  • 1962: Vom Radiothor zur Uranspaltung. Eine wissenschaftliche Selbstbiographie
  • 1968: Mein Leben

Angolul:

  • Otto Hahn (1966). Otto Hahn: a scientific autobiography, Scribner’s (New York) : xxiv + 296 p.

Ajánlott Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angolul

  • Hans Hartmann: Otto Hahn – Der Entdecker der Atomspaltung. Murnau, München-Innsbruck-Basel 1961.
  • Laura Fermi: The Story of Atomic Energy. Random House, New York 1962.
  • Robert Spence: Otto Hahn. Biographical Memoirs of Fellows of the Royal Society. Volume 16. London 1970.
  • Ernst H. Berninger: Otto Hahn 1879–1968. (Angolul és spanyolul). Inter Nationes, Bonn-Bad Godesberg 1970.
  • Hans D. Graetzer, David L. Anderson: The Discovery of Nuclear Fission. Nostrand-Reinhold, New York 1971.
  • Ronald W. Clark: The Greatest Power on Earth. Sidgwick & Jackson, London 1980.
  • William R. Shea (Hrsg.): Otto Hahn and the Rise of Nuclear Physics. Reidel, Dordrecht-Boston-Lancaster 1983.
  • Alwyn McKay: The Making of The Atomic Age. Oxford University Press, Oxford-New York 1984.
  • Richard Rhodes: The Making of the Atomic Bomb. Simon and Schuster, New York 1988.
  • J. A. Revill, Sir Charles Frank (Ed.): Operation Epsilon. The Farm Hall Transcripts. IOP Publishing, Bristol-Philadelphia 1993.
  • Klaus Hoffmann: Otto Hahn. Achievement and Responsibility. Springer Inc., New York-London-Paris-Singapore-Tokyo u. a. 2001.
  • Horst Kant: Otto Hahn and the Declarations of Mainau and Göttingen. Berlin 2002.
  • Jim Whiting: Otto Hahn and the Discovery of Nuclear Fission. Mitchell Lane, Hockessin 2004.

Franciául

  • Pierre Radvanyi, Monique Bordry: La Radioactivité artificielle et son histoire. Seuil CNRS, Paris 1984.

Németül (Választék könyvformában)

  • Eckart Heimendahl: Wegbereiter unserer Zukunft. Wunderlich, Tübingen 1968.
  • Ernst H. Berninger: Otto Hahn – Eine Bilddokumentation. Moos, München 1969.
  • Friedrich Herneck: Bahnbrecher des Atomzeitalters. Verlag der Morgen. Berlin, DDR, 1970.
  • Ernst H. Berninger: Otto Hahn in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg 1974.
  • Franz Baumer: Otto Hahn. (Köpfe des XX. Jahrhunderts). Colloquium, Berlin 1974.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn – Erlebnisse und Erkenntnisse. Mit einer Einführung von Karl-Erik Zimen. Econ, Düsseldorf-Wien 1975.
  • Klaus Hoffmann: Otto Hahn – Stationen aus dem Leben eines Atomforschers. Vorwort von Manfred von Ardenne. Neues Leben, Berlin (DDR) 1978.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn – Begründer des Atomzeitalters. Eine Biographie in Bildern und Dokumenten. Mit einem Geleitwort von Reimar Lüst, einem Vorwort von Paul Matussek und einer Einführung von Walther Gerlach. List, München 1979.
  • Horst Wohlfahrt (Hrsg.): 40 Jahre Kernspaltung. Eine Einführung in die Originalliteratur. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1979.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn in der Kritik. Moos, München 1981.
  • Cornelius Keller: Die Geschichte der Radioaktivität. Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, Stuttgart 1982
  • Walther Gerlach, Dietrich Hahn: Otto Hahn. Ein Forscherleben unserer Zeit. (Große Naturforscher, Band 45). Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, Stuttgart 1984.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn – Mein Leben. Die Erinnerungen des großen Atomforschers und Humanisten. Erweiterte Neuausgabe. Piper, München 1986.
  • Karl-Erik Zimen: Strahlende Materie. Radioaktivität – ein Stück Zeitgeschichte. Bechtle, Esslingen-München 1987.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn. Leben und Werk in Texten und Bildern. Mit einem Vorwort von Carl Friedrich von Weizsäcker. Insel-Suhrkamp, Frankfurt am Main 1988.
  • Dietrich Hahn (Hrsg.): Otto Hahn – Vom Radiothor zur Uranspaltung. Erweiterte Neuausgabe. Mit einem Vorwort von Kurt Starke. Vieweg, Braunschweig-Wiesbaden 1989.
  • Jost Lemmerich: Die Geschichte der Entdeckung der Kernspaltung. Ausstellungskatalog. Technische Universität, Berlin 1989.
  • Klaus Hoffmann: Otto Hahn. Schuld und Verantwortung. Springer, Heidelberg-Berlin-New York u. a. 1993.
  • Michael Salewski (Hrsg.): Das Zeitalter der Bombe. Die Geschichte der atomaren Bedrohung von Hiroshima bis heute. Beck, München 1995.
  • Elisabeth Kraus: Von der Uranspaltung zur Göttinger Erklärung. Otto Hahn, Werner Heisenberg, Carl Friedrich von Weizsäcker und die Verantwortung des Wissenschaftlers. Königshausen & Neumann, Würzburg 2001.
  • Klaus Hoffmann: Otto Hahn – Forschung und Verantwortung. Kramer, Frankfurt am Main 2005.
  • Lise Meitner: Erinnerungen an Otto Hahn. Hrsg. Dietrich Hahn. Hirzel, Stuttgart 2005, ISBN 3-7776-1380-0.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lise Meitner (eredetileg Elise) zsidó családja a 19.-ik században kikeresztelkedett és evangélikus iskolában neveltették, de Ausztria bekebelezésével az osztrákok német állampolgárságot kaptak. A nürnbergi törvények szempontból Lise ismét zsidónak számított, így július 13-án elhagyta Berlint és Otto Hahn valamint Dirk Coster hollandi kémikus segítségével Hollandián és Dánián keresztül Svédországba menekült.
  2. németül de:Radioaktiver Rückstoß
  3. Teljes nevén akkor németül: Kaiser Wilhelm Gesellschaft, Berlin-Duhem, 1956 óta Otto-Hahn-Bau der Freien Universität Berlin, Thielallee 63, vagyis Otto Hahn épület, berlini Szabad egyetem.
  4. Hahn fia feleségével, Ilsével Rómában kiváló művészettörténész és építészeti kutató lett. Korai halálukat 1960-ban egy kocsiszerencsétlenség okozta Franciaországban, de 14 éves fiuk, Dietrich szüleit túlélte. Az elhunyt, nagy tiszteletben tartott házaspár emlékére és értékes hozzájárulásukért az olasz művészettörténelemhez Olaszországban a Biblioteca Herziana di Roma megteremtette a Premio Hanno e Ilse Hahn, vagyis a Hanno és Ilse Hahn díjat az ifjú művészettörténészek támogatására
  5. teljes nevén: Istituto di Via Panisperna e la fisica nucleare italiana
  6. intézet néven is ismert
  1. Az izotóp intézet 10 éves munkájáról
  2. Angewandte chemie, Nr. 47, Jg. 1934
  3. A "19126 Ottohahn" kisbolygó a NASA oldalán.