Kőszeg ostroma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kőszeg ostroma
Kőszeg ostromának emléktáblája.jpg
A kőszegi várban látható bronzból készült emléktábla

Konfliktus Magyar belháború (1526–38)
Időpont 1532. augusztus 5.augusztus 30.
Helyszín Kőszeg, Vas vármegye
Eredmény A várra jelképesen kitűzték a török zászlót, de a megállapodás szerint a védők kezén maradhat az erősség, így a szultán tovább vonult
Szemben álló felek
Habsburg Ferdinánd magyar királysága.JPG  Habsburg Ferdinánd magyar királysága Ottoman Army1453-1798-1-.png  Oszmán Birodalom
Naval ensign of Moldavia 2.svg  Moldva
Parancsnokok
Jurisics Miklós címere.jpg  Jurisics Miklós kőszegi báró Tughra Suleiman.jpg  I. (Nagy) Szulejmán török szultán
Flag of the Ottoman Empire (1453-1517).svg  Pargali Ibrahim nagyvezír
Szemben álló erők
46 katona, kb. 700 környékbeli paraszt A legnagyobb számadat egyes forrásokban 120 000 fő, ezzel szemben a jelenlegi álláspontok alapján 80-90 000, vagy még kevesebb
Veszteségek
A várvédők több mint fele elesett 2-3000 halott
é. sz. 47° 23′ 17″, k. h. 16° 32′ 30″Koordináták: é. sz. 47° 23′ 17″, k. h. 16° 32′ 30″

Kőszeg ostroma a személyesen I. Szulejmán szultán vezette török hadsereg 1532-es hadjáratának hadieseménye volt a nyár végén. A vas vármegyei viszonylag kis vár több mint három hétig ellenállt a török támadásoknak a horvát Jurisics Miklós várkapitány vezetésével. A várat alig félszáz katona védte, mellettük képzetlen parasztok is harcoltak a túlerő ellen. A várvédőket segítette az időjárás is. Jurisics sikerrel ellenállt a szultán seregeinek, jól kihasználva a helyzet adta előnyöket és a változó időjárást. Magyarországon ebben a háborúban kezdték alkalmazni az aknaharcot a várostromoknál. Jurisics érdeme, hogy néhány aknát, aránylag kevéssé képzett védőkkel meg tudott semmisíteni. Szulejmán eredetileg Bécset akarta elfoglalni, melynek ostromával három évvel korábban próbálkozott, de kudarcot vallott. Most a birodalmi seregek felkészülten várták az újabb ostromot. A szultán tudta ezt, és nem akart kockázatos ütközetbe bocsátkozni.[1]

Szulejmán az ostrom végeztével egy másik útvonalon, érintve Alsó-Ausztriát, Stájerországot (részben a mai Szlovéniát) és Szlavóniát tért vissza a Balkánra. A következő évben békekötésre került sort a Habsburg Ausztria és az Oszmán Birodalom között, de a háború Magyarországon még évekig tartott.

Kőszeg ugyanakkor igazolta a végvárak jelentőségét. Mivel nyílt csatában a török hadsereg ekkor eredményesebb harcolt, mint az európai, de a várfal mögött történő védekezéssel sikerrel lehetett felvenni vele a harcot, sőt akár fel is lehetett őrölni. Kőszeg előhírnöke volt a jövendő évtizedek hadakozásainak, ami legjobban az 1543-as, majd 1552-es hadjáratokban tűnt ki. Nyílt csatákkal több mint százötven évig nem mertek próbálkozni a keresztény erők a török fősereg ellen.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vár történetének áttekintése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kőszegi vár erősen stilizált rekonstrukciós rajza.

Kőszeg neve a , illetve a szeg, szeglet szavak kapcsolódásából keletkezett. Német neve a Güns, a Gyöngyösre utal, ami a Rába bal oldali mellékfolyója. A vend neve Küseg a magyar formát veszi át.
Vitatható, mikor is alapították Kőszeget. A 12. században a salzburgi érsek birtoka volt. Ezekből az időkből való egy Kensi nevű név, de nem bizonyított, hogy Kőszegre vonatkozik.
Oklevelek a települést 1242-ben említik, a tatárjárás után, egy nyolcvanhat évvel későbbi oklevél pedig arról számol be, hogy Kőszeget Kőszegi Henrik bán alapította. Az mindenesetre valószínű, hogy a vár 1242-ig a király kezében volt.[2]

Kőszeg legnagyobb próbatétele 1532-ben volt ugyan, de más ostromokat is kiállt a korábbi évszázadokban. 1271-ben V. István ostrommal vette be, miután a Héder nembeli Kőszegiek II. Ottokár cseh király mellé álltak. A vár ezután az Osl nemzetség kezébe került (nevüket a sopron vármegyei Osli község őrizte meg).
Utóbb a Kőszegiek visszakapták, de a nemzetségükből való Iván 1285-ben megint szembekerült a királyi hatalommal, ezért IV. (Kun) Lászlónak megint katonai erővel kellett elfoglalni a várost. Mivel Ivánnal kibékültek, a Kőszegiek megtarthatták a települést, de Iván megint háborúságba keveredett, ezúttal I. Albert osztrák főherceggel és német királlyal. Albert tizenötezer katonával vonult Kőszeg ellen és el is foglalta, amit ezután két esztendeig birtokolt. A Kőszegiek ekkor megkérték III. Andrást, hogy szerezze vissza az osztrákoktól. Ebbe a király belement, de az 1291-ben megkötött hainburgi szerződés a Kőszegiek ellen is tartalmazott intézkedéseket, ami miatt a nemzetség Anjou Martell Károly mellé állt (ő volt Károly Róbert apja) és a királyi sereg immár negyedik alkalommal foglalta el Kőszeget.
Az Árpád-ház kihalását követő trónharcokban Károly Róbertnek is meg kellett ostromolnia Kőszeget 1316-ban, mert Kőszegi András, a zalai ispán fellázadt ellene. 1319-ben Felsőlindvai Miklós és Köcski Sándor serege foglalta el, utóbbi vezér meg is kapta a várat, amely 1328-ban már ténylegesen a király kezébe került. A Kőszegiek bár több ízben próbálkoztak, többet soha nem kapták vissza.[3]
1445-ben az osztrákok hosszabb időre elfoglalták a várost, amelyet Mátyás király 1482-ben szerzett vissza, s a Habsburgok és Jagellók között 1491. évi szerződés is Magyarországnak ítélte.

A török Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mohácsi vész után az 1521 és 1526 között már elég megpróbáltatást megszenvedett Magyarországra nem köszöntött béke, mert II. Lajos király elesett a csatában, vele együtt az ország előkelői tekintélyes hányadának a legjava is. Sajátos véletlen, hogy egyesek, mint Báthory István, aki hihetetlen gyűlöletet táplált számos ellensége, még a király iránt is, megmenekült a csatából.[4]

Mivel új királyra volt szükség, ezért királyválasztásra nyomban Szulejmán kivonulása után előkészületeket tettek az új uralkodó megválasztására, de nem volt egységes az álláspont az új király személyét illetően.
Az ország láthatóan már a 15. század végén bekövetkező hanyatlása miatt a köznemesség a Jagellókat tette felelőssé, ezért 1505-ben Rákos mezején kijelentették, hogy többet nem hajlandóak külföldi királyt választani, egyedül az ország leghatalmasabb főurára adják voksukat. Erre a legmegfelelőbbnek Szapolyai János erdélyi vajda látszott. Viszont a rákosi végzés után mintegy tíz évvel a Habsburgok és a Jagellók házassági szerződést kötöttek, amelynek értelmében I. Ferdinánd főherceg feleségül veszi Annát, II. Ulászló fia, Lajos pedig Habsburg Máriának, Ferdinánd húgának kezét kapja.

Noha 1526-ban még az ország jelentős része Szapolyait támogatta a trónra, Ferdinándnak nagyobb erőfölénye mutatkozott Ausztria mellett Cseh- és Morvaország, azonkívül Szilézia birtoklásával és számíthatott az V. Károly vezette Spanyolország és a Német-római Birodalom támogatására, míg ezzel szemben Szapolyai legfeljebb rokonát I. Zsigmond Ágostot, a lengyel királyt tudta felvonultatni.
Az erőviszonyokat látszólag kimutatta rögvest Ferdinánd 1527 közepén indított hadjárata Szapolyai ellen. A seregeit az osztrákok hamar kiszorították előbb Erdélybe, majd Lengyelországba, ahonnét csak 1528 novemberében térhetett haza.

Ferdinánd azonban alig ülhetett meg a magyar trónon, azon nyomban szembe találta magát az Oszmán Birodalommal, amely még 1526-ban nem szállta meg Magyarországot, de most cselekednie kellett, ha nem akarta, hogy az Habsburg uralom alá kerüljön. Szapolyai is kénytelen volt Szulejmánhoz fordulni segítségért, aki Magyarország királyának ismerte el, de az a szövetség meglehetősen sok kockázatot tartogatott, mert ahogy azt a törökök a balkáni államokkal megtették annak idején, hogy először Szerbiát hűbéresükké tették, majd a 15. században teljesen elfoglalták. Havasalföld és Moldva elkerülték a teljes elfoglalást, de hűbéresi viszonyban helyzetük még most ingatag volt.

Szapolyainak rá kellett döbbennie, hogy semmilyen erős bázisa nincs Magyarországon. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz az utóbbi majdnem négy évtized alatt a királyi hatalom a Jagellók tehetségtelensége miatt elvesztette tekintélyét és erőtlen volt. Ezzel szemben az urak előtt csak jelképes volt a király hatalma, önmagukat tekintették „saját királyuknak, ” így külön úton jártak.
Mikor Szapolyai kiszorult Lengyelországba, Laszky Jeromost segélykéréssel (de csak az utolsó pillanatban!) küldte Konstantinápolyba. Mivel a szultán láthatta, hogy Szapolyai már döntő vereséget szenvedett, megígérte a segítséget. Emiatt Szapolyait még századokkal később is ócsárolták, hogy ő hívta be a törököt az országba, s miatta szakadt három része a Magyar Királyság. Fontos ezzel szemben kiemelni, hogy Ferdinánd is éppúgy kereste a török szövetséget, hogy a balkáni hódoltságból a törökök rohanják le Magyarországot.
Amikor a törökök és hűbéresük a moldvai vajda 1529-ben benyomult az országba, egy csapásra kiszorították a szinte sereg nélkül levő Habsburgokat. Ferdinánd történetesen feloszlatta a hadseregét amikor kiverte Szapolyait, s az előretörő hatalmas oszmán sereg Bécset fenyegette. Ferdinándnak a viszonya a magyarokkal jelentősen megromlott, mivel a korábban itt állomásozott Habsburg sereg számos visszaélést követett el, ami ellen a magyar rendek hiába emeltek panaszt.[5][megj 1] A sereg szétoszlását követően pedig Ferdinánd várta el magyar híveitől, hogy állítsanak ki sereget és tartsák el.

A törökök vajmi erőfeszítéssel foglalták el Budát, amit átadtak Szapolyainak. Ezután célba vette Szulejmán Bécset, de már elég kései időszak volt, amikor a török sereg nyári táborozása a végéhez közeledett. Ferdinánd felkészült a védelemre, s katonái minden török támadást visszavertek. Az ostrom az oszmán seregnek nagy próbatételt jelentett, de ha el is foglalták volna, megtartását már sokkal nehezebben láthatták volna el, sőt nem is maradt volna meg a szultán kezében. Ennek legfőbb oka, hogy Bécs messze esett a közvetlenül török kézben levő területektől.[5] Magyarország pedig Szapolyai kezében volt, aki noha a szultán szövetségesének számított (és vele szemben Szulejmán megelégedett volna a jelképes hűbéri függéssel), de mint ismeretes, kellettlen volt számára a török-barátság.
Bécs ostroma így nem sikerült, de a szultán nem adta fel a meghódításának tervét, életében azonban mindig csak azzal próbálkozott, hogy közvetlenül a város ellen indított támadással szerezze meg. Az Oszmán Birodalom még a szultán halála után is dédelgette ezt a tervet, de határozottabb elképzelései csak Köprülü Ahmednek voltak az ostromot illetően, aki szerint Bécs előtt az utat meg kell tisztítani és a megmaradt magyarországi területek is török uralom alá kell vetni, valamint Bécs ostromzárának zavartalansága érdekében, a környező országokból is ki kell hasítani területeket, így Morvaországból.[6]

Szulejmán visszavonulása nyomán Ferdinánd ellentámadásba ment át és sikerült néhány nyugat-magyarországi területet elfoglalni, azonban most a Szapolyai és a törökök elleni harc állóháborúvá látszott merevedni. Ferdinándnak ugyan testvére volt a Német-római Birodalom feje, V. Károly, aki még a spanyol trónt is birtokolta, de nem adott öccsének segítséget. A Magyarországon elszenvedett vereségek miatt Károly tulajdonképpen azért ludas, mert öccsét hamis ígéretekkel áltatta a török-elleni segítséget illetően, míg ő máshol volt elfoglalva.
Spanyolország a Földközi-tengeren hadban állt az Oszmán Birodalommal, de ugyanakkor kemény harcokat vívott Franciaországgal is, ami nem egy esetben mélyen behatolt a német és olasz területekre. Sőt I. Ferenc, az ún. „legkeresztényibb király, ” már az 1520-as évek első felében ingerelte a törököket a Habsburgok megtámadására, akik akkor közvetlen nyílt háborút nem folytattak az osztrákok ellen, hanem csak déli (szlovén) tartományaikat pusztították.
A legszomorúbb azonban az, hogy a törökkérdés Károlynak, Ferdinándnak és a magyaroknak mind teljesen mást jelentett. Károly legfeljebb csak magáról akarta elhárítani a török háborút, hogy a franciák elleni küzdelemben más ne akadályozza.[megj 2] Ferdinánd a magyarországi területek egy részét martalékul hagyta volna a szultánnak, míg a többin egy olyan ütköző pontot teremt, amelynek révén elhárulnak a Magyarországnál viszonylag értékesebb Habsburg tartományokat ért török támadások. A magyarok azonban azt akarták, ha a törököket a Habsburg uralkodó visszaszorítaná a Balkánra és az 1521 előtti Magyar Királyság területét (benne Észak-Bosznia egyes területeit) visszaállítaná, hosszabb távon pedig az európai keresztény elveknek eleget téve elűzni a mohamedán hódítókat az Óvilágból és visszafoglalná Konstantinápolyt.

Ferdinánd 1530-ban újból támadólag lépett fel, de ezúttal is Szapolyai megtörésére. Szapolyai ténylegesen a szultánnak egyszerű eszköze volt, kiiktatása nem jelentette azt, hogy a törököket is legyőzi Ferdinánd, noha ő ebben még évekig hitt. Wilhelm von Roggendorfot megbízta azzal, hogy foglalja el Budát, amelyet jelentősrészt török katonák védtek. A Habsburg főparancsnok két hónapig ostromolta a magyar fővárost, de a törököknek sikerült visszaverniük őt és Szapolyai ismét trónon maradhatott.
Buda elleni ostrom kísérlete indokolta meg a tervét annak, hogy Szulejmán 1532-ben ismét Bécs ellen induljon.

Az 1532. évi hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mialatt a szultán készült lengyel közvetítéssel folytak a tárgyalások a felek között. Ferdinánddal úgy igyekeztek egyezségre jutni, ha lemond Magyarországról, akkor Szapolyai békére bírja a szultánt.
Mivel az anarchia állandósult az országban, sokan maguk próbáltak megoldást keresni a problémákra: elhárítani a török veszedelmet és az ország egységét visszaállítani. A Dunántúl rendjei részországgyűléseket tartottak, de az ilyen csonka országgyűlések, amelyek rendszerint mind más és más elképzelésekkel álltak elő, együttműködni pedig különböző okok miatt nem tudtak, eredményt nem hozhattak.
Ferdinánd is sokszor küldte ki követeit Isztambulban Szulejmánhoz, 1530-ban például Jurisics volt kinn Lamberg Józseffel, ahonnét azzal a válasszal tértek haza, hogy a szultán nemcsak egész Magyarország urának tekinti magát, hanem azon területekre is igényt tart, amelyek 1529-ben neki jártak, következésképp még Bécs is az Oszmán Birodalomhoz kell, hogy tartozzon. A válasz jól láthatóan egy hadüzenettel volt egyenlő, mint amikor 1528-ban Ferdinánd is olyan felszólítást küldött Szulejmánnak, miszerint ismerje el Magyarország királyának és három évre fegyszerszünetet kössön vele, a szultán akkor is úgy felelt, mintha hadat indítana Ausztria ellen.

1532. tavaszán a szultán kiadta a mozgósításra való parancsot. Áprilisban összegyűlt a török fősereg és elindult Magyarország felé. Ferdinánd még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy békére bírja a szultánt, s elküldte követeit, akik azonban Nišnél a felvonuló török seregbe botlottak. Paragli Ibrahim nem állt a birodalom álláspontjától és tisztes fogságba vetette a követeket, akiket csak Kőszeg alatt bocsátott el a szultán.
A török főhaderő felvonulása nem hagyományosan a Duna mellett történt. Július 19-én átkeltek Eszéknél a Dráván és rátértek a Stájerországba, Regedére (ma Bad Radkersburg, Ausztria) vezető útra, ahol Zákányig ment.[5] Felmerült ekkor annak a lehetősége, hogy behatolt I. Szulejmán a Tótságba fog betörni, ahol a Murát átlépve Stájerországon keresztül indul Bécs ellen. Zákánynál azonban rátért a Fehérvárra (Székesfehérvár) vezető útra, amelyen egészen Kanizsa elérése után északnyugatnak fordult és Peleskén és Kapornakon át elérte a Zala folyót. Itt hidat vert le, majd átkelve Hídvégre (Rábahídvég) vonult, ahol a Rábán kellt át. Augusztus 8-a volt már, hogy átkelt a Rába és Pinka közti területre, s Kőszeg alá érkezve elérték a MuraszombatKörmendSopron útvonalat, ahonnét már egyenes út vezetett a Habsburg székvárosba.

Ezek az útvonalak rendszerint másodrangú, közönséges vidéki utak voltak, ami miatt szembetűnő, hogy a nem nemzetközi útvonalakon haladt a szultáni sereg, jóllehet ezek inkább rövidebb utak voltak. Ráadásul a Drávától egészen Kőszegig tartó 300 km-es úton ellenállásba nem ütköztek sehol sem, mégis több, mint három hétig tartott a menetelés. Szűk utakon haladtak, s a folyókon és mocsarakon való átkelés megviselte a katonaságot. A másik ok lehet, hogy a szultán logisztikai megfontolásból döntött így. A Duna melletti területen folyt a legtöbb összecsapás az utóbbi években, így a török hadvezetés tapasztalatból tudta, hogy onnét helyben beszerezhető utánpótlást nem talál. A Nyugat-Dunántúl azonban még elkerülte a fokozott pusztítást és az aratások is tartottak, így a törökök azt remélték, hogy onnét inkább elláthatják magukat. Néhány várat szinte harc nélkül bevettek, az élelmiszer készleteiket rekvirálták, a foglyokat pedig rendszerint megölték, mert csak terhet jelentettek volna a számukra. A szultánt azonban a Rába vidékén éhínség fogadta. A lakosság amennyire lehetett, ellenállt, vagy elmenekült és az élelmiszert is elrejtette, emiatt a törököknek alaposan takarékoskodniuk kellett az élelemmel.

Az ostrom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török sereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török szárazföldi csapatok mellett a Dunán állítólag kétszáz tábori ágyú haladt felfelé, közöttük voltak a hírhedt falkonok („sólymok”), amelyeknek lélektani hatása igen nagy volt. Számát illetően a becslések sokat változtak. A legrégibb források nagy tömegről írnak, amelyet több mint százezer főre tesznek. A 20. században is 100 ezer katona körüli számot állapítottak meg a történészek, amely Kőszeg védőivel szemben százszoros túlerőt jelentett. A történelem tudomány azonban idővel arra a belátásra jutott, hogy az török sereg akármennyire is gyorsan mozgó, utánpótlást jól beszerezni tudó martalóc egységekkel (az akindzsikkel) rendelkezett a korlátai neki is megvoltak. Az élelmiszer biztosítása ezekben az időkben mindig is nagy gondot jelentett. Szulejmán ezért maradt a logisztika mellett és nem a Duna mentén vonult, hanem a Dunántúlon keresztül tört előre, habár élelmet itt is keveset talált.[megj 3] Elsődlegesen, az a következtetés vonható le, hogy a Török Birodalom reguláris hadereje ekkoriban összességében negyvenezer főt tehetett ki, míg száz évvel később úgy 70-80 ezret. A teljes haderő 1532-ben talán 120 ezer emberből állt, de nem jöhetett el mindegyik a háborúra, mivel a belső védelmi feladatokra otthon kellett, hogy maradjon legalább a hadsereg negyed része. Valószínűleg a Kőszeget ostromló hadsereg 70-80 ezer katona lehetett. Nem volt több 1529-ben sem, amikor Bécset ostromolta, de akárhogy is, jelentős túlerőben volt a maroknyi várvédővel szemben, akik derekasan harcoltak ellenük.

A várvédők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1532-ben Kőszeg épp zálogban volt, Jurisics Miklós kezében. Jurisics bizalmas embere volt a Habsburgoknak, I. Miksa szolgálatában a velenceiek ellen háborúban tüntette ki magát, amiért a császár krajnai birtokokkal honorálta. Később Horvátország főkapitánya lett és ennek a szolgálatnak a fejében nyerte Kőszeget, amelynek egyúttal parancsnoka volt. Jurisics kapcsolatban állt, olyan szomszédos birtokosokkal is, akik Szapolyai pártján álltak, mint Nádasdy Tamás.

A vára falait az idő alaposan kikezdte, felszerelt hadsereg támadását hosszabb időre bizonyosan nem állta volna meg. Kőszeg várában 28 könnyűlovas, tíz nehéz és 8 gyalogos. Az előretolt török támadások miatt a környező falvak parasztjainak egy része bemenekültek a várba. Akit lehetett fegyverbe állított Jurisics, valamivel több mint 700 férfit,[megj 4] a többiek pedig nyugatra menekültek, más megerősített helyekre. A várba Csepregről is feljöttek az emberek, akiknek ugyan a Szapolyai-párti Nádasdy volt az uruk, de köztudott, hogy ebben a háborúban a haderők nem nézték, ki kinek az oldalán áll, mivel a katonákat sok esetben a rablás vezérelte, emiatt a belháborúban a parasztság húzhatta a rövidebbet.

Jurisics amennyire lehetett felfegyverezte a pórnépet is és összes pénzén (mintegy 300 forinton) lőport és lőszert vásárolt. Előzetesen Ausztriából is kért erősítést, de nem kapott, noha az ostrom előtt már nem kis számú sereg gyűlhetett össze a bécsi mezőn a szultánt várva. Az ostrom előtt még levelet írt a főhercegnek: „Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen. Nem mintha azt megtartani remélném, de hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt nyerjenek a keresztény fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem kockáztatásával. ”
A menekülő jobbágyok a várba még nagy mennyiségű csépeletlen gabonát hoztak be, amelyeket többnyire lakóházakba zsúfoltak be, így az élelmiszer-készlet is jutott némi utánpótláshoz. Kőszeg körülzárásának napjaiban a Visegrádot védő spanyolok kiürítették a várat, amelynek Szapolyaiék örültek, mivel a törökök nem tartották meg.[5]
Nádasdynak írt levelében Jurisics elmondja, hogy Európa most újból a magyarokra tekint, hogy megvédjék a kereszténységet a pogányoktól. Sokan voltak, akik vakon hittek a török-barátság hasznosságában (még maga Szapolyai is ebbe ajánlott bizalmat halálakor).

Jurisics reménykedett még abban, hogy a török nem fogja ostrom alá venni a várat, mert ezelőtt sem érkezett hír arról, hogy a Dunántúlon más erősséget is megtámadott volna, jóllehet arrafelé Kőszegnél jelentősebb várak is álltak. A kapitány azt tervezte, ha a törökök tovább vonulnak, ő a vár fegyvereseivel Bécs alá megy a gyülekező birodalmi sereghez. Mikor azonban a török sereg blokád alá vette a várat, az ellenállás mellett döntött. A védők összlétszáma úgy 800 fő körül lehetett.

A várvédők névsora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jurisics Miklós; a vár kapitánya
  • Álts Mihály; a város plébánosa, nem sérült
  • Rempel István; a városbíró
  • Forintos Mátyás; tűzmester sértetlen maradt
  • Ygl János; zászlótartó, megsérült

Az ostrom munkálatok kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök az akkori bevett módszereikhez híven négy ponton állítottak fel ágyúkat. Nyolc ágyú a környező szőlőhegyeken meredt a vár és a város felé. Nagyobb faltörő ágyúkat nem hoztak Kőszeg alá, mivel ezeket a szűk, gyenge utakon nem lehetett szállítani, ami nagy szerencséje is volt a védőknek. Az ostromágyúk hajókon voltak a Dunán és egyébként is Bécs ostromára tartalékolták őket, amit felesleges lett volna a kicsiny Kőszegre fecsérelni.
Az első periódusban a falak rontásával foglalkozott a török tüzérség, hogy előkészítse a rohamokra, valamint pszichológiai hadviselést folytatott. A félelmetes falkonok tüze megrémítette a védők parasztkatonáit, akik eddig nem érezték közvetlenül a bőrükön a háborút.
A falkonok a kiemelkedő kisebb védműveket a vár és a város körül ledöntötte, de a falak nem szenvedtek nagyobb károkat. Ugyancsak nem sikerült az ellenségnek tüzes nyilakkal és golyókkal felgyújtaniuk a jobbára fával fedett házakat, amivel szintén pszichológiai hadviselést kívántak folytatni a védők ellen. Jurisics emberei bár szenvedtek, de ellenállásuk nem tört meg.

Az első rohamok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Augusztus 13-án a törökök elindították az első rohamot a falak ellen, s négy ponton létrákat állítottak. A támadást azonban Jurisics visszaverte.
A következő lépésben aknamunkálatok kezdődtek. Hogy a falakról irányított ágyúzástól, muskétatűztől és nyilaktól védve legyenek, fával feltöltötték a várárkot, valamint favédművek mögött állva, a falakat három helyen aláaknázták. A védők viszont ellen aknákat ástak és sikerült tönkretenniük a török aknászok a munkáját, a munkásokat pedig elijeszteni a lyukaktól.
Egy helyen a törököknek sikerült aknát robbantaniuk, amivel 18–30 m-es hosszúságban leomlott a fal és a készenlétben álló gyalogság több hullámban vezényelt rohamot. A védők erős tüzet nyitottak a rohamozókra, amelyet másfél óra után beszüntettek a törökök és visszavonultak eredeti állásaikba.

A roham sikeres elhárítása után Jurisics a leomlott falszakaszt ideiglenesen földet tömött hordókkal, gerendákkal összeillesztve helyreállította, ez azonban csak pillanatnyi ideig bírhatta a tüzérségi tüzet.
A török sereg újabb aknarobbantásokkal próbálkozott, de érdemleges eredményt nem ért el.[5]
Az igazi tehertétel viszont ekkor következett, mert a törökök hatalmas szálfákat hordattak a várfalakhoz, ahol a várfalaknál is magasabb ostromtornyok építésére került sor. Ezen keresztül a várat és a várost tűz alatt tarthatták és a falak megmászása nélkül indíthattak rohamot.
Egyik este a védők kiosontak a várból és az egyik tornyot felgyújtottak, de a törököknek a tüzet sikerült eloltaniuk.

Utolsó segélykérés a főhercegtől[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bécs alatt heteken belül hatalmas sereg gyűlt össze. R. Várkonyi Ágnes adatai 130 ezer főre teszik a sereget, ez azonban még a hatalmas és gazdag Német Birodalom erejét is meghaladta volna, másrészt a német államok hozzáállása miatt aligha lehetett volna a rendelkezésre álló anyagiakból összeállítani ekkora sereget.
Liptai Ervin adatai 80 ezer gyalogosról és 6 ezer lovasról számolnak be, amely inkább elfogadható létszám, de ennek ellenére huzamosabb ideig nem maradhatott volna fegyverben, mert ennyi katona eltartását az osztrák örökös tartományok nem oldhatták meg egymaguk, Németországból pedig aligha lehetett volna utánpótlást remélni.
A sereget a főherceg és a császár vezette személyesen. Ebbe a seregbe valamennyi német állam, és nagyobb város küldött különféle létszámú csapatokat. A Pápai Állam és Spanyolország szintén küldött csapataiból egységeket, jelen voltak Ferdinánd tartományainak erői (amelyek között nemcsak német, hanem olasz és szlovén nemzetiségűek is voltak, elsősorban a stájer, tiroli és krajnai egységek soraiban). Jelen volt továbbá Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia, azonkívül Magyarország és Horvátország fegyveresei is.
Mivel mindenki abban a hiszemben volt, hogy a szultán Bécs ellen jön, ezért el akarták kerülni, hogy újból ostrom alá kerüljön a város. Azonban a birodalmi rendek csak azzal a feltétellel küldtek katonákat Bécs alá, hogy azok nem vonulnak Magyarországra harcolni a szultán ellen, hanem Alsó-Ausztriában, vagy azon örökös tartományban védik a török támadást, ahová az rázúdul. Emiatt Károly és Ferdinánd nem támadhatta meg a szultán magyar területen, de nyilván ők is kételkedtek egy mindent eldöntő ütközet kimenetelében.

Kőszeg ellen a török naponta próbálkozott rohammal. Augusztus 27-én a szultán általános támadásra adott parancsot. Ezt megismételték másnap hajnalban, ami késő délutánig tartott. Ekkor a törökök négy helyen kitűzték a szultáni zászlót, de végül a védők visszavonulásra kényszerítették őket.
Jurisics az ostrom alatt nem egy ízben küldött ki újabb erősítést kérő leveleket, de a követe számtalanszor eredmény nélkül tért vissza. A főherceg és a császár érdemeit csökkenti, hogy kisebb erősítéseket és némi lőport küldhetett volna a várnak, mivel ez nem jelentett volna nagyobb veszteséget a birodalmi sereg számára, de szemmel láthatóan a két uralkodó és a többi német herceg sem akart egyetlen katonát kockáztatni, nehogy gyengüljön Bécs védelme.
Augusztus 28-án még egy utolsó levél ment ki a várból a főherceghez. Ebben Jurisics leírja, hogy már csak három mázsa lőpora maradt és embereinek fele már meghalt a harcokban. Tudja ugyanakkor azt is, hogy segítség nem fog soha jönni, így csak az vigasztalja, hogy dicső hősi halált fog halni.

De valószínűleg Jurisics, tapasztalt katona révén felmérte, hogy a szultán nem fog Bécs ellen menni, épp a birodalmi hadak nagysága miatt. Ezt kifejtette a többi levelében is. Ehelyett valószínűleg kipusztítja a magyar-osztrák határvidéket, s Bécs ostromára tett ígéretéről azzal fogja a világ figyelmét elterelni, hogy a birodalmiak nem ütköztek meg vele.
Jurisics követi szolgálatokat teljesített az Oszmán Birodalomban, így ismerte a török politikát. Látta maga is, hogy Szulejmán Kőszeg alá szándékozik csalni Károlyt és Ferdinándot, ezért húzza az időt az ostrommal, de Jurisicsnak sikerült mindezt úgy megtennie, hogy jelentékeny anyagi- és emberveszteséget okozzon az oszmánoknak, tehát ezzel is kisebbítette az esélyét annak, hogy a törökök sikert érjenek el a birodalmi sereg ellen vívandó esetleges csatában, vagy a Bécs ellen indított ostromban.

Az ostrom befejezése és ennek vélhető okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó roham (amely egyesek szerint a végső roham is lett volna) elmaradt. Hogy miért? Nos, erre elég nehéz választ találni. Először is az volt a furcsa, hogy a török betartotta a szavát, amely a védők szempontjából mindenféleképpen előnyös volt. Az ajánlat abból állt, hogy a vár ugyan a védőknél maradhat, ha törökök kitűzhetik rá a lófarkas zászlót. Jurisicsnek 200 emberrel s a rommá lőtt várral a háta mögött nem sok esélye lett volna, ezért elfogadta az ajánlatot, s így 1532. augusztus 29-én 11 órakor (ezért Kőszegen a mai napig 11-kor meghúzzák a harangot) a törökök elvonultak a vár alól. A történészek hosszú ideig úgy gondolták, hogy egyszerűen a rossz időjárás és az ősz közeledte miatt hagyták félbe az ostromot.

Szulejmán serege attól kezdve, hogy Eszék környékén benyomult magyar területre elhagyott egy sor jelentősebb dunántúli erősséget és ehelyett egy kisebb határmenti vár ostromába fogott. Szulejmán eredetileg Bécset akarta elfoglalni, melynek ostromával három évvel korábban próbálkozott, de kudarcot vallott. A korábbi tapasztalatokból okulva V. Károly német-római császár és I. Ferdinánd osztrák főherceg alaposan felkészült egy újabb török ostromra, mert 1529-ben is nem kevés szerencsével állták ki az ellenség rohamait. A Német-római Birodalomból, a cseh korona országaiból, Magyar- és Horvátországból, valamint az olaszoktól és spanyoloktól összegyűlű tekintélyes számú nemzetközi keresztény haderő készenlétben állt a császárváros alatt, Szulejmánt várva.

A szultán tudta ezt, és nem akart kockázatos ütközetbe bocsátkozni.[7] Feltehetően a keresztény haderőt akarta keletebbre csalni, így hozzálátott Kőszeg ostromához. Ha ezzel végzett volna, akkor nyilván egy következő erősséggel kezdte volna. Azonban Szulejmán nagy meglepetésére Kőszeg sokáig tartotta magát, de talán jól is jöhetett a számára mindez, mert így annál kevesebb esélye lett volna, hogy a bécsi nyílt mezőn csapjon össze Károllyal és Ferdinánddal. Azonban a két Habsburg testvér nem indult el Bécs alól és nem támadta meg a szultáni fősereget, pedig jó esélye lett volna a győzelemre. A birodalmi herceg, akik a hadak jórészét adták, csak a császár város és az örökös tartomány, azonkívül Csehország védelmére szavazták meg a birodalmisegélyt, amit ettől kezdve Türkenhilfe-nek neveztek. A magyarországi hadakozásra nem álltak volna a ki a seregek egyrészt mert nem kockáztatták meg Bécs védelmét, másrészt ennek a hatalmas seregnek a fegyverbentartása igen komoly gondot jelentett, ugyanis az utánpótlásra és zsoldfizetésre nem tudtak megfelelő anyagi, valamint egyéb logisztikai hátteret biztosítani.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ki kell emelni, hogy ezek a panaszok mutatták, mennyire húzódoznak a rendek az áldozatvállalástól.
  2. Másrészt Németországot,vagy Spanyolországot a törökök közvetlenül sosem támadták meg, így sem Károly, sem bármelyik német uralkodó nem érzett igazán veszedelmet szultán részéről. Volt ugyan, hogy egy-egy jelentősebb magyar vár eleste után pánikhangulat állt be Németországban, hogy a szultán betör a német államok elfoglalására, de ez a félelem nem volt megalapozott, sőt hamar elmúlt idővel.
  3. Később az utánpótlás biztosítása véget vonult vissza másik úton, nem onnan ahonnét jött, mert tudta, hogy azt a helyet már kipusztította.
  4. Hozzá kell tenni, hogy a várban asszonyok és gyerekek is tartózkodtak, akik nem vettek részt a harcokban.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. R. Várkonyi: Megújulások kora 8. o.
  2. Herényi István. A nyugati gyepű erődítményei. Heraldika Kiadó, 66. o. ISBN 963-9204-26-9 (2007) 
  3. Herényi István. A nyugati gyepű erődítményei. Heraldika Kiadó, 67. o. ISBN 963-9204-26-9 (2007) 
  4. Csorba Csaba, Estók János, Salamon Konrád. Magyarország képes története. Magyar Könyvklub, 71. o. ISBN 963-548-961-7 (1999) 
  5. ^ a b c d e szerk.: Sinkovich István: Kőszeg védelme 1532-ben. Vasi Szemle, 25. o (1963) 
  6. R. Várkonyi: Megújulások kora 77. o.
  7. R. Várkonyi: Megújulások kora 8. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csorba Csaba – Estók János – Salamon Konrád. Magyarország képes története. Budapest: Magyar Könyvklub (1999). ISBN 963-548-961-7 
  • Herényi István. A nyugati gyepű erődítményei, Erődítmények, várak Nyugat-Magyarországon. Budapest: Heraldika Kiadó (2007). ISBN 963-9204-26-9 
  • szerk.: Bariska István: Kőszeg ostromának emlékezete. Budapes: Európa Könyvkiadó és Helikon Kiadó (1982). ISBN 963-207-466-1 
  • R. Várkonyi: Megújulások kora: R. Várkonyi Ágnes. Megújulások kora. Budapest: Magyar Könyvklub (1999). ISBN 963-547-070-3 
  • Sinkovics István: Kőszeg védelme 1532-ben. Vasi Szemle, 3 k. (1963)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]