„Weddell-tenger” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Seba (vitalap | szerkesztései) CSERE: A teljes cikket újraírtam. Csere az újraírt változatra. Csonksablonok eltávolítva. :) |
|||
1. sor: | 1. sor: | ||
{{lektor}} |
|||
{{nincs forrás}} |
|||
{{Tenger infobox |
{{Tenger infobox |
||
| név = Weddell-tenger |
| név = Weddell-tenger |
||
| helyi név = |
| helyi név = |
||
| kép =NASA's_DC-8_Flying_Over_the_Weddell_Sea.jpg |
| kép = NASA's_DC-8_Flying_Over_the_Weddell_Sea.jpg |
||
| képaláírás = |
| képaláírás = |
||
| országok = |
| országok = {{Antarktika}} |
||
| hely =[[Déli-óceán]] |
| hely = [[Déli-óceán]] |
||
| |
| források = |
||
| |
| lefolyások = |
||
| |
| tenger hosszúság = |
||
| |
| tenger szélesség = 2150 |
||
| |
| terület = {{szám|2800000}} |
||
| |
| átlagos mélység = |
||
| maximális mélység = 5000 |
|||
| terület = 2.800.000 |
|||
| |
| parthossz = |
||
| magasság = |
|||
| maximális mélység = |
|||
| |
| szigetek = |
||
| |
| települések = |
||
| |
| pozíciós térkép = Antarktisz |
||
| |
| szélesség = D |
||
| települések = |
|||
| szélesség = D |
|||
| szélességi fok = 72 |
| szélességi fok = 72 |
||
| szélességi ívperc = |
| szélességi ívperc = |
||
| szélességi ívmásodperc = |
| szélességi ívmásodperc = |
||
| hosszúság = |
| hosszúság = NY |
||
| hosszúsági fok = 39 |
| hosszúsági fok = 39 |
||
| hosszúsági ívperc = |
| hosszúsági ívperc = |
||
| hosszúsági ívmásodperc = |
| hosszúsági ívmásodperc = |
||
| |
| szöveg pozíciója = |
||
| imagemap sablon = |
| imagemap sablon = |
||
| térkép = |
| térkép = |
||
| térképméret = |
| térképméret = |
||
| térképaláírás = |
| térképaláírás = |
||
| wikicommons = |
|||
}} |
}} |
||
A '''Weddell-tenger''' a [[Déli-óceán]] részét képező [[peremtenger]] az [[Antarktika|antarktiszi kontinens]] partjainál. Szárazföldi határait keletről a [[Coats-föld]], nyugatról az [[Antarktiszi-félsziget]] északi részén lévő [[Graham-föld]] képezik. Legkeletibb szárazföldi pontja a [[Maud királyné föld]]ön található [[Norvégia-fok]]. Északi határa az [[Atlanti–Indiai-hátság]], egy tenger alatti hegyvonulat. Területe összesen 2,8 millió négyzetkilométer; legnagyobb szélessége 2150 km a Norvégia-foktól az [[Elefánt-sziget]]ig, mélysége 500 és 5000 méter között változik.<ref name=EB>{{cite web|author=|title=Weddell Sea|url=https://www.britannica.com/place/Weddell-Sea |publisher=Encyclopaedia Britannica |accessdate=2022-03-13}}</ref> |
|||
A tenger déli részét az antarktiszi jégtakaró úszó részeként a [[Filchner–Ronne-selfjég]] borítja, míg keleten a [[Riiser–Larsen-selfjég]], nyugaton pedig a [[Larsen-selfjég]] határolja a partszakaszt. A Weddell-tenger nyugati részét az Elefánt-sziget magasságáig állandó jégtakaró fedi, míg a többi részén a jégtakaró nyáron mintegy három hónapra visszahúzódik. |
|||
Nevét [[James Weddell]] skót tengerészről kapta, aki 1823-ban elsőként behajózott a tenger területére. Weddel a tengert eredetileg [[IV. György brit király]]ról nevezte el, azonban 1900-ban a felfedező tiszteletére átnevezték azt. |
|||
A tenger és a partszakasz egyes részeire – bár az 1959-ben lérejött [[Antarktisz-egyezmény]] ezt nem ismeri el – az [[Egyesült Királyság]], [[Argentína]] és [[Chile]] is területi igényt támaszt. |
|||
== Feltérképezésének története == |
|||
=== Bellingshausen és Bransfield kísérletei === |
|||
A Weddell-tenger nyugati és középső részét általában állandó jégtakaró fedi, mely a nyár elején egészen a 60° déli szélességig terjed. Ez a körülmény hosszú időn keresztül megakadályozta a terület feltérképezését.<ref name="EB"/> 1820-ban [[Fabian Gottlieb von Bellingshausen]] a ''Vosztok'' és a ''Mirnij'' hajókkal 32 kilométerre megközelítette az Antarktiszi-félszigetet, azonban egy hatalmas, napokig tartó vihar és a sodródó jéghegyek a [[Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek|Déli-Sandwich-szigetektől]] délre arra kényszerítették, hogy észak felé vegye az irányt.{{refhely|Antarctica|83. és 294. oldal|azonos=ANT-83}} Ugyanebben az évben [[Edward Bransfield]] a ''Williams'' kétárbócos [[Brigg (hajó)|brigg]] fedélzetén bár szintén megpillantotta az Antarktiszi-félsziget legészakibb pontját, azonban az egybefüggő jég miatt a Graham-föld északkeleti partjainál szintén kénytelen volt visszafordulni. Bár mind a mai napig vita tárgya, hogy ki pillantotta meg elsőként az antarktiszi kontinenst, azonban az kétségtelen tény, hogy a Weddell-tenger területére egyik felfedezőnek sem sikerült behajóznia.{{refhely|Antarctica|65. és 294. oldal|azonos=ANT-65}} |
|||
=== James Weddell déli rekordja === |
|||
[[Fájl:James Weddell.jpg|bélyegkép|jobbra|James Weddell]] |
|||
[[James Weddell]] (1787–1834), a brit királyi haditengerészet korábbi tisztje 1819-ben megállapodást kötött James Strachan hajógyárossal, hogy fókavadász expedíciót vezet a [[Déli-Shetland-szigetek]] térségébe. Az első expedíció gazdasági szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azonban Weddell 1822-ben a ''Jane'' kétárbócos [[brigg (hajó)|briggel]] és a ''Beaufoy'' egyárbócos [[kutter (hajó)|kutterrel]] (melynek kapitánya Matthew Brisbane volt) visszatérhetett a térségbe. A Déli-Shetland-szigetek körüli vizeken a kiterjed fókavadászat már majdnem teljesen megsemmisítette a vadállományt, és 1820 és 1822 között nem kevesebb, mint hét fókavadász hajó semmisült meg a térségben. Bár kétséges volt, hogy a két hajó és azok felszerelése megfelelő-e a tervezett feladatra, Weddell felhatalmazást kapott, hogy amennyiben szükséges, a korábban feltérképezett területeken túl is folytassa a kutatást. Bármilyen hiányosságai is voltak a hajóknak és készleteiknek, a legénységnek felbecsülhetetlen értéket jelentettek Weddell kiváló vezetői és navigációs képességei. Tudta, hogyan kell hónapokon keresztül lelkesíteni, jókedvűen és szolgálatra készen tartani embereit a feltérképezetlen tengereken, a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok között is.{{refhely|Antarctica|90. oldal|azonos=ANT-90}}{{refhely|Houben|26. oldal|azonos=HOU-26}} |
|||
[[Fájl:Brig Jane and Cutter Beaufoy 1823.jpg|bélyegkép|balra||A Jane és a Beaufoy (William John Huggins festménye)]] |
|||
A két hajó 1822. december 30-án futott ki a [[Falkland-szigetek]]ről és dél felé hajózott. 1823. január 12-én megpillantották a Déli-Orkney-szigetek keleti végét, majd a következő napon már elég közel voltak a Saddle-szigethez ahhoz, hogy mindkét hajóról egy-egy csónakot küldjenek a sziget felderítésére. A szigeten hat ismeretlen fókafajt azonosítottak, melyek közül az egyik bőrt Weddell később az Edinburgh-i Múzeumnak ajándékozott tudományos vizsgálatra. A szigetek körüli alapos kutatás során azonban csak kislétszámú fókát találtak, így Weddell arra a következtetésre jutott, hogy a fókák onnan délre vándoroltak. Abban a reményben, hogy délen több fókát talál délnek vette az irányt. A sűrű ködben a jéghegyek között több esetben kénytelen volt hagyni, hogy hajói szabadon sodródjanak, amely kockázatos vállalkozás volt, azonban a hajók komoly károkat nem szenvedtek. 1823. január 27-én elérték a 64°58 déli szélességet, azonban fókákat és szárazföldet nem észleltek, így visszatért a Déli-Orkney-szigetek és a [[Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek|Déli-Sandwich-szigetek]] térségébe.{{refhely|Antarctica|90. oldal|azonos=ANT-90}}{{refhely|Houben|26. oldal|azonos=HOU-26}} |
|||
Miután továbbra sem bukkantak fókákra, így Weddell és Brisbane 1823. február 4-én úgy döntött, hogy ismét dél felé veszik az irányt. Az út során az állandó szélviharok miatt mindkét hajó legénysége szenvedett a hidegtől, reuma és görcsök gyötörték őket. Miután február 16-án átlépték a 70° déli szélességet, az időjárás jelentősen javulni kezdett, a jéghegyek teljesen eltűntek; a csapat mérsékelt nyugati szélben, rendkívül kedvező jégviszonyok között haladhatott tovább. A sima tengerben – Weddell leírása szerint – bálnák tömegeit láttak, a fejük felett pedig [[Viharfecskefélék|viharfecskék]] rajai köröztek. 1823. február 20-án feljegyzett pozíciójuk szerint elérték a 74°15’ déli szélességet a 34°16’ nyugati hosszúságnál, mellyel 345 kilométerrel (több, mint három szélességi fokkal) délebbre jutottak, mint [[James Cook]] 1774-ben. Bár az időjárás és a jégviszonyok továbbra is különlegesen kedvezőek voltak, azonban mivel szárazföldnek nyomát nem találták, a készleteik is fogyóban voltak és a visszaúthoz kedvező déli szél támadt, a visszafordulás mellett döntött. A legénység természetesen csalódott volt e döntés miatt, de Weddell beszédben dicsérte példás viselkedésüket, és tájékoztatta őket, hogy minden korábbi felfedezőnél délebbre jutottak. Ezután felvonták a zászlókat, és ünnepélyes ágyúlövésekkel ünnepelték meg a sikert. Weddell az újonnan felfedezett tengert uralkodójáról, [[IV. György brit király]]ról nevezte el, majd észak felé vette az irányt. Mivel a hosszú utazás során nem láttak arra utaló jeleket, hogy délre szárazföld terülne el, Weddell ebből azt a következtetést vonta le, hogy a déli sarkot egy óceán borítja, ott egybefüggő szárazföld nem található.{{refhely|Antarctica|91. oldal|azonos=ANT-91}}{{refhely|Houben|26. oldal|azonos=HOU-26}} |
|||
Miután a két hajó a Falkland-szigeteken áttelelt, majd a Déli-Shetland-szigeteknél túlélt egy hatalmas [[Trópusi ciklon|hurrikánt]], 1824 júliusában tért vissza Angliába. Bár azt hihetnénk, hogy Weddell déli rekordja hazájában hatalmas hírverést kapott. Ekkor azonban Anglia közvéleménye az Ausztráliában, Kanadában és a Csendes-óceáni térségben fennálló politikai kérdésekkel volt elfoglalva, a sarkkutatás pedig leginkább az [[Arktisz|északi sarkvidék]] felderítésére koncentrált.{{refhely|Houben|28. oldal|azonos=HOU-28}} Szomorú tény volt továbbá, hogy a tudóstársadalom kétkedéssel fogadta Weddell útleírását és a déli rekordjának hírét.{{refhely|Antarctica|91. oldal|azonos=ANT-91}} |
|||
=== Ross déli-sarki expedíciója === |
|||
1839-ben [[James Clark Ross]] a [[Brit Királyi Haditengerészet]] tisztje megbízást kapott, hogy az antarktiszi régióban végezzen kiterjedt tudományos kutatásokat – többek között – a [[mágnesség|földmágneses jelenségek]], az [[oceanográfia]], a [[meteorológia]] és a [[geológia]] területén.{{refhely|Houben|57. oldal|azonos=HOU-57}} A tudományos expedíció mindkét hajója, az ''[[HMS Erebus (1826)|Erebus]]'' és a ''[[HMS Terror|Terror]]'' (mely utóbbinak [[Francis Crozier]], Ross jó barátja volt a parancsnoka) speciálisan a jég közötti hajózásra alkalmas, megerősített hadihajó volt. Mindkét hajó dupla fedélzettel, rézlemezekkel megerősített hajótesttel és vízhatlan válaszfalakkal rendelkezett.{{refhely|Antarctica|110. oldal|azonos=ANT-110}} |
|||
[[Fájl:James Clark Ross (cropped).jpg|bélyegkép|balra|James Clark Ross]] |
|||
[[Fájl:François Etienne Musin (1820-1888) - HMS 'Erebus' in the Ice, 1846 - BHC3325 - Royal Museums Greenwich.jpg|bélyegkép|jobbra|Az Erebus a jég között (François Musin festménye)]] |
|||
Bár az expedíció elsődleges feladata a [[Földi mágneses mező|déli mágneses pólus]] pontos helyének meghatározása és a tudományos megfigyelések rögzítése volt, azonban Ross szabad kezet kapott az útvonal megválasztására, a térség feltérképezésére. Ross az expedíció során az antarktiszi területek addig járatlan területeire hatolt be. Ennek körében 1841 első negyedévében – többek között – felfedezte, a [[Viktória-föld]]et, az [[Admiralitás-hegység]]et, a [[Posession-szigetek]]et, majd a [[Ross-tenger]]re behajózva a [[Ross-szigeten]] két tűzhányót fedezett fel, melyeket hajói tiszteletére [[Mount Erebus]]nak és [[Mount Terror]]nak nevezett el.{{refhely|Magidovics|696. oldal|azonos=MAG-696}} Ezt követően mivel a [[Ross-selfjég]] (korabeli nevén a Nagy jégfal) áthatolhatatlan akadályt képezett dél felé, annak mentén – egy szoros vagy bejárat után kutatva – közel 320 kilométert tett meg keleti irányban, azonban áprilisban kénytelen volt visszatérni Tasmániába.{{refhely|Antarctica|112–113. oldal|azonos=ANT-112-113}} 1841 novemberében ismét a Ross-tengerre hajózott, hogy a selfjégen átjárót találjon dél felé. Bár átjárót hiába keresett, 1842. február 23-án egészen a 78°09'30 déli szélességig jutott, túlszárnyalva ezzel Weddell teljesítményét.{{refhely|Magidovics|697. oldal|azonos=MAG-697}}{{refhely|Houben|75. oldal|azonos=HOU-75}} Ross déli rekordját 58 éven keresztül, [[Carsten Borchgrevink]] 1900-as bálna-öbölbeli partraszállásáig nem tudták felülmúlni.{{refhely|Antarctica|137. oldal|azonos=ANT-137}} |
|||
Ross – miután a súlyos károkat szenvedett ''Erebust'' és ''Terrort'' a [[Falkland-szigetek]]en kijavították – 1842. december 17-én ismét a sarki vizek felé vette az irányt. Ezúttal az volt a szándéka, hogy a Weddel-tengeren, [[James Weddell]] útját követve a lehető legdélebbre hatoljon. 1843. február 14-én keresztezte elődje útvonalát, azonban – várakozásaival ellentétben – a Weddell által leírt nyílt tenger helyett csak jéghegyeket és a zajló jég áthatolhatatlan tömegét találta, melyek megakadályozták az előrejutást. Kelet felé hajózott, követve a jégzajlás szegélyét, azt remélve, hogy utat talál dél felé. Útját gyakran sűrű köd nehezítette, és többször észak felé ki kellett térnie a jégzár elől. Február 27-én, a 7° nyugati hosszúságnál a szél végre délnek fordult és a jég is megritkult, így teljes vitorlázattal hajózhatott délnyugat felé. Végül 1843. március 5-én, miután harmadszor is átszelte a [[déli sarkkör]]t, Ross 14°51’ nyugati hosszúságnál elérte a 71°30' déli szélességet. Mivel a zajló jég ismét útjukat állta és északkelet felől erős vihar fenyegetett, ezen a ponton Ross a visszafordulás mellett döntött.{{refhely|Houben|76–80. oldal|azonos=HOU-76-80}}{{refhely|Magidovics|698. oldal|azonos=MAG-698}}{{refhely|Antarctica|115. oldal|azonos=ANT-115}} |
|||
Bár Rossnak nem sikerült partra szállnia az antarktiszi kontinensen, és nem tudta megközelíteni a déli mágneses pólus helyét sem, 1843-ban Angliába visszatérve lovaggá ütötték a földrajzi és tudományos felfedezések terén elért eredményeiért.<ref name=Britannica-Ross>{{cite web|author=|title=Sir James Clark Ross|url=https://www.britannica.com/biography/James-Clark-Ross|publisher=Encyclopedia Britannica |accessdate=2022-03-28}}</ref> |
|||
=== Otto Nordenskjöld expedíciója === |
|||
[[Fájl:Otto Nordenskjöld.jpg|bélyegkép|jobbra|Otto Nordensjöld]] |
|||
Ross útját követően hosszú időn keresztül nem kísérelték meg, hogy behatoljanak a Weddell-tenger jéggel borított területére. 1901-ben [[Otto Nordenskjöld|dr. Otto Nordenskjöld]], svéd geológus vezetésével tudományos expedíció indult a Weddell-tenger nyugati régiójába. A [[svéd Antarktisz-expedíció]] az ''[[Antarctic (hajó|Antarctic]]'' fókavadászhajó fedélzetén, a sarkvidéki hajózás területén komoly tapasztalatokkal rendelkező, norvég [[Carl Anton Larsen]] kapitány parancsnoksága alatt 1901. október 16-án hagyta el [[Göteborg]] kikötőjét. A kutatóút tervezett célja az volt, hogy egy tudósokból álló csoport részére téli szállást alakítanak ki a szárazföldön, a sarki nyár és ősz során tudományos kutatásokat és méréseket végeznek, majd a következő nyár során az Antarctic visszatér, hogy felvegye a csapatot.{{refhely|Antarctica|152. oldal|azonos=ANT-152}} |
|||
A hat főből álló csapat 1902. február 9-én szállt partra a felszereléssel, ellátmánnyal és szánhúzó kutyákkal az Antarktiszi-félsziget keleti partja mentén fekvő [[Snow Hill-sziget]]en, ahol egy előregyártott elemekből álló kunyhót építettek. A sarki tél<ref name=sarki_tel>A [[Déli félgömb|déli féltekén]] a tél június 22-től szeptember 22-ig tart. A sarkvidéken azonban a [[Föld]] tengelyének ferdesége miatt gyakorlatilag csak két évszak van: a nyár, amikor a [[Nap]] a horizont felett tartózkodik, és a tél, amikor pedig a napkorong a látóhatár alatt van, és teljes vagy csaknem teljes a sötétség.</ref> beálltáig folyamatos [[Földi mágneses mező|földmágnességi]] méréseket és geológiai kutatásokat végeztek, illetve csónakokkal és szánokkal feltérképezték a környező területeket. A következő tavasz során vezetett felderítőút során, a mai [[Larsen-selfjég]]en keresztül egészen a [[II. Oszkár-part]]ig eljutottak, melynek során számos állati és növényi [[fosszília|fosszíliát]] gyűjtöttek. A csapat 33 nap alatt 611 kilométeres gyalogutat tett meg a jégmezőn keresztül. Nordenskjöldék januárra várták az ''Antarctic'' visszatérését, de hiába.{{refhely|Antarctica|152–153. oldal|azonos=ANT-152-153}} |
|||
Larsen kapitány – miután az ''Antarctic''-kal a [[Falkland-szigetek]]en áttelelt – 1902. november 5-én visszaindult a Snow Hill-szigeten hagyott társakért. A Weddell-tenger jege azonban megakadályozta, hogy a sziget közelébe hajózzanak. December 29-én úgy döntöttek, hogy egy háromfős különítmény a [[Hope-öböl]]nél partra száll, hogy a jégen szánokkal eljutva az áttelelő csapathoz tájékoztassák őket a sziget megközelíthetetlenségéről. Larsen ettől függetlenül megkísérelt délkelet felé áttörni a zajló jégen, azonban a hajó többször a jég fogságába került. Miután az ''Antarctic'' súlyos sérüléseket szenvedett és léket kapott, Larsen úgy döntött, hogy a [[Paulet-sziget]] felé veszi az irányt. Az ''Antarctic'' végül 1903. február 12-én, 40 kilométerre a szigettől elsüllyedt. A hajó legénysége a megmentett készletekkel gyalog folytatta az utat a sodródó jégtáblákon a sziget felé, melyet csak február 28-án értek el, és megkezdték egy tábori kunyhó építését. Az egyetlen reménységük az volt, hogy indulásuk előtt megállapodtak az argentin hatóságokkal, hogy ha őszig nem térnek vissza, mentőexpedíciót küldenek a felkutatásukra.{{refhely|Antarctica|154–155. oldal|azonos=ANT-154-155}} |
|||
Eközben a Hope-öbölnél hagyott csapat néhány heti sikertelen útkeresést követően visszatért az öbölhöz és a rendelkezésre álló szűkös felszereléssel az átteleléshez egy kőkunyhót épített. A túléléshez pingvinekre és fókákra vadásztak, valamint madártojásokat gyűjtöttek. A tél elmúltával ismét útnak indultak és a [[Vega-sziget]]nél október 12-én találkoztak Nordenskjöld felderítőúton lévő csapatával.{{refhely|Antarctica|156–157. oldal|azonos=ANT-156-157}} Október végén a jég felszakadozott a Paulet-szigetnél, és Larsen öt társával csónakba szállt, hogy felkutassa a Hope-öbölnél hagyott társakat. Miután megtalálták a kőkunyhót és benne a társaik üzenetét a tervezett útvonallal, ők is tovább indultak a Snow Hill-sziget felé.{{refhely|Antarctica|158–159. oldal|azonos=ANT-158-159}} |
|||
Időközben az argentin haditengerészet úgy döntött, hogy kutatóhajót küld a térségbe, mivel hosszú ideje nem kaptak hírt az expedícióról. Az ''[[Uruguay (hajó)|Uruguay]]'' korvett, [[Julian Irizar]] kapitánnyal 1903. november 7-én a [[Seymour-szigeten]] megtalálta az expedíció két tagját, majd Nordenskjöld csoportját is a Snow Hill-szigeten. A szigetet elhagyva megtalálták Larsen sziget felé tartó csapatát, majd másnap felvették a Paulet-szigeten maradt legénységet is. Az ''Uruguay'' – fedélzetén a teljes expedíciós csapattal – december 2-án érkezett vissza [[Buenos Aires]]be.{{refhely|Antarctica|158–159. oldal|azonos=ANT-158-159}} |
|||
=== William Speirs Bruce skót Antarktisz-expedíciója === |
|||
[[Fájl:WilliamBruce.jpg|bélyegkép|jobbra|William Speirs Bruce]] |
|||
Az [[Edinburgh-i Egyetem]] természettudósa, [[William Speirs Bruce]], több, korábbi antarktiszi és északi sarkkörön túli expedíció résztvevőjeként komoly tudományos tapasztalatot szerzett a sarkvidéki területekkel kapcsolatban. 1899-ben saját expedíció szervezésébe kezdett, melynek célja a Weddell-tenger és a [[Déli-Orkney-szigetek]] térségének tudományos kutatása, ennek körében különösen mélytengeri, meteorológiai, geológiai, biológiai és fizikai vizsgálatok, mérések végzése volt. A brit kormányzat elutasította a kutatóút támogatását, azonban a skót textilgyáros Coats fivérek {{szám|110000|[[Font sterling|£]]}} összegű támogatásával sikerült az anyagi források túlnyomó többségét előteremteni.{{refhely|Antarctica|160. oldal|azonos=ANT-160}} Bruce az expedíció céljára – barátja, [[Fridtjof Nansen]] javaslatára – megvásárolta a ''Hekla'' nevű, háromárbócos [[Bark (hajó)|bark]] típusú bálnavadász hajót, melyet átépítést követően ''[[Scotia (hajó)|Scotia]]'' névre kereszteltek.<ref name=SA_5>{{cite book | author = James A. Goodlad | year = 2003 | title = Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – The ship | publisher = Royal Scottish Geographical Society | work = Glasgow Digital Library | isbn = 0-904049-04-3 | url = http://gdl.cdlr.strath.ac.uk/scotia/gooant/gooant050101.htm| access-date = 2022-04-27}}</ref> A hajó kapitánya, Thomas Robertson, a személyzet és a tudományos munkatársak szinte mind skótok voltak. A [[skót nemzeti Antarktisz-expedíció]] hajója 1902. november 2-án futott ki a skóciai [[Troon]] kikötőjéből.{{refhely|Antarctica|160. oldal|azonos=ANT-160}} |
|||
[[Fájl:Scotiapiper.jpg|bélyegkép|balra|Gilbert Kerr skótdudás szerenádot ad egy pingvinnek (1904)]] |
|||
Az expedíciós hajó 1903. január 6-án elérte a [[Falkland-szigetek]]i Port Stanley kikötőjét, ahonnan – a készletek feltöltését követően – a csapat továbbhajózott az antarktiszi vizek felé. A hajó Weddell-tenger felé vette az irányt, ahol az eredeti tervek szerint egy téli szállást akartak kialakítani, „olyan közel a Déli-sarkhoz, amennyire csak lehetséges”.<ref name=speak>{{cite book | author= Peter Speak | year = 2003 | title = William Speirs Bruce: Polar Explorer and Scottish Nationalist | publisher = National Museums of Scotland Publishing | location = Edinburgh |isbn= 1-901663-71-X |url=https://archive.org/details/williamspeirsbru0000spea/page/n1/mode/2up|page=79 }}</ref> Miután a jégképződés egyre erősödött és nem találtak szárazföldet, a 70°25′ déli szélességnél észak felé kellett fordulniuk. Végül Bruce döntése alapján visszatértek a Déli-Orkney-szigetekhez, és a [[Laurie-sziget]] déli partjainál található védett öbölben (a későbbi Scotia-öbölben) a hajó március 25-én biztonságosan lehorgonyzott. Egy héttel később az öböl teljesen befagyott. A jég fogságába esett hajót téli szállássá alakították, leszerelték a motorokat, kiürítették a kazánokat, és a fedélzetet vászontetővel fedték le. Bruce átfogó munkaprogramot indított, amely meteorológiai méréseket, tengeri mintákat gyűjtő vonóhálós halászatot, botanikai, állattani és geológiai minták gyűjtését foglalta magában. A folyamatos meteorológiai mérések végzésére egy 6x6 méter méretű kőépületet emeltek, mely hat ember elszállásolására volt alkalmas. Ezt Robert Omond, az Edinburgh-i Obszervatórium igazgatója és az expedíció támogatója után ''Omond háznak'' keresztelték el.{{refhely|Antarctica|160–161. oldal|azonos=ANT-160-161}}<ref name=SA_Autumn>{{cite book | author = James A. Goodlad | year = 2003 | title = Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Autumn in Scotia Bay | publisher = Royal Scottish Geographical Society | work = Glasgow Digital Library | isbn = 0-904049-04-3 | url = http://gdl.cdlr.strath.ac.uk/scotia/gooant/gooant050301.htm| access-date = 2022-05-02}}</ref> Ahogy tavasszal enyhült az időjárás tovább folytatták a tudományos gyűjtőmunkát és szánokkal felderítették a szomszédos szigeteket. November 27-én a ''Scotia'' visszaindult Port Stanley-be, majd onnan továbbhajózott [[Buenos Aires]]be, azonban egy hatfős csapat a szigeten, az Omond házban maradt a folyamatos mérések folytatása érdekében.{{refhely|Antarctica|162. oldal|azonos=ANT-162}} |
|||
Amíg a hajót a szárazdokkban javították és felkészítették a következő útra, Bruce tárgyalásokat kezdett az argentin kormánnyal a Laurie-szigeten kiépített meteorológia állomás átvételéről és további üzemeltetéséről. A 1904. január 20-án létrejött megállapodás alapján az argentin kormány három tudományos segédtisztje az expedícióval visszautazott a szigetre, hogy egy évig Robert Mossman vezetésével dolgozzanak, majd ezután hivatalosan átadták az Omond ház épületét, annak berendezését és készleteit, valamint az összes mágneses és meteorológiai műszert az argentin kormánynak. A később [[Orcadas kutatóállomás]] névre keresztelt állomás – többszöri átépítést és bővítést követően – azóta is megszakítás nélkül működik, ezzel a legrégebbi még működő kutatóállomás az antarktiszi régióban.{{refhely|Antarctica|162. oldal|azonos=ANT-162}}<ref>{{hiv-web |url=http://www.lanacion.com.ar/1094226-base-orcadas-primera-ocupacion-humana-de-la-antartida |cím=Base Orcadas, primera ocupación humana de la Antártida |kiadó=La Nación |nyelv=spanyol |dátum=2009-01-28 |elérés=2022-05-02}}</ref><ref name=RREE>{{cite web | url=http://www.ucema.edu.ar/ceieg/arg-rree/7/7-107.htm | title=Historia General de las Relaciones Exteriores de la República Argentina | author=Carlos Escudé & Andrés Cisneros| language=spanyol | archive-url=https://web.archive.org/web/20120504063019/http://www.ucema.edu.ar/ceieg/arg-rree/7/7-107.htm | archive-date=May 4, 2012 }}</ref> |
|||
Miután február 14-én az argentin meteorológiai csapatot a Laurie-szigeten kitették (akiket egy évvel később az ''[[Uruguay (hajó)| Uruguay]]'' nevű argentin ágyúnaszád vett fel, a ''Scotia'' a Weddell-tenger felé vette az irányt. A hajó délkeleti felé, jégmentes vízen haladva egészen a 72° déli szélességig jutott, ahol egy jéggát (a [[Filchner-Ronne selfjég|Filchner-selfjég]]) állta útját. A következő napokban mintegy 240 km-en keresztül követték ennek a gátnak a szélét délnyugat felé. A folyamatos mélységmérések határozottan arra utaltak, hogy a jéggát mögött szárazföld húzódik. A szárazföld körvonalai és magas hegyvonulatai március 3-án láthatóvá váltak, melyet Bruce az expedíció fő támogatói után [[Coats-föld]]nek nevezett el.{{refhely|Antarctica|162–163. oldal|azonos=ANT-162-163}} Bár a szárazföld mindössze 18 km távolságra volt, a 30-40 méter magas jégtorlasz lehetetlenné tette annak megközelítését, ezért tovább hajóztak délnyugat felé.<ref name=SA_Land>{{cite book | author = James A. Goodlad | year = 2003 | title = Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Second cruise in the Weddell Sea | publisher = Royal Scottish Geographical Society | work = Glasgow Digital Library | isbn = 0-904049-04-3 | url = http://gdl.cdlr.strath.ac.uk/scotia/gooant/gooant0505.htm| access-date = 2022-05-07}}</ref> Egy vihart követően a 74°01' déli szélességnél – csupán 22 kilométerre Weddel déli rekordjától – a hajó a jég fogságába került. A legénység már beletörődött, hogy a telet a jégen kell tölteniük, azonban március 14-én a ''Scotia'' végül kiszabadult jégtáblák közül és észak felé vette az irányt.<ref name=SA_Trapped>{{cite book | author = James A. Goodlad | year = 2003 | title = Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Trapped in the ice | publisher = Royal Scottish Geographical Society | work = Glasgow Digital Library | isbn = 0-904049-04-3 | url = http://gdl.cdlr.strath.ac.uk/scotia/gooant/gooant050501.htm| access-date = 2022-05-07}}</ref> |
|||
=== Wilhelm Filchner német Antarktisz-expedíciója === |
|||
[[Fájl:Filchner 1912.jpg|bélyegkép|jobbra|Wilhelm Filchner (1912)]] |
|||
[[Wilhelm Filchner]], a bajor hadsereg 34 éves főhadnagya egy kutatóexpedíciót tervezett az Antarktiszra azzal a céllal, hogy megállapítsa, hogy az Antarktika egy egybefüggő földterület-e vagy – ahogy abban az időben többen feltételezték – a Weddell-tengert és a Ross-tengert egy jéggel fedett csatorna köti össze két részre osztva így a kontinenst. Az eredeti tervek szerint az expedícióban két hajó vett volna részt: az egyik a Weddell-tenger felől, míg a másik a Ross-tenger irányából közelítette volna meg a kontinenst. A partra szálló csapatok ezt követően dél felé haladva a sark közelében találkoztak volna. A jelentős költségek miatt Filchner végül egy szerényebb, egy hajóval megvalósítható kutatóútra módosította a tervet, melynek műveleti területe a Weddell-tengerre korlátozódott.{{refhely|Antarctica|202. oldal|azonos=ANT-202}} A tervhez sikerült megnyernie [[Luitpold bajor királyi herceg]] támogatását, aki a költségek jelentős részét segített előteremteni. A [[második német Antarktisz-expedíció]] hajója, a ''[[Deutschland (hajó)|Deutschland]]'' 1911. május 4-én futott ki [[Bremerhaven]] kikötőjéből; kapitánya a korábbi sarkvidéki tapasztalattal rendelkező [[Richard Vahsel]] volt, aki korábban elsőtisztként részt vett [[Erich von Drygalski]] [[Gauss-expedíció]]jában.{{refhely|Mills|228. oldal|azonos=MIL-228}}{{refhely|Houben|265. oldal|azonos=HOU-265}} |
|||
A ''Deutschland'' [[Buenos Aires]], a [[Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek|Déli-Georgia szigeten]] található [[Grytviken]] és a Déli-Sandwich-szigetek érintésével hajózott a Weddell-tenger felé. A hajó már az 57° déli szélességnél jelentős zajló jéggel találkozott, innentől jelentősen lelassult a haladása, többször teljesen körbezárta a jég. 1912. január 29-én átlépték a 74°15’ déli szélességet, mellyel elérték Weddell 1823-as déli rekordját. Ugyanúgy, mint elődjük ezen a részen nyílt vízzel találkoztak és tovább haladtak dél felé. Másnap megpillantották a szárazföldet, amelyet több mint 30 méter magas jégfal övezett. A jégfal mögött jégből és hóból álló lejtők emelkedtek jóval 600 méter fölé. A partszakaszt, a mai [[Liutpold-part]]ot Filchner az expedíció védnöke után Luitpold hercegprímás-földnek nevezte el. A jégfal dél-délnyugat felé folytatódott, és ezt a területet Filchner a [[II. Vilmos német császár]]ról nevezte el. A császár javaslatára később a selfjeget a felfedező után [[Filchner–Ronne-selfjég|Filchner-selfjégre]] keresztelték át. Miközben megfelelő kikötési helyet és téli szállást kerestek a hajónak, a 77°44' déli szélességnél elérték a Weddell-tenger legdélebbi pontját, ahol egy beszögellő jeges öblöt, a jelenlegi [[Vahsel-öböl|Vahsel-öblöt]] megfelelő helynek találták a partraszállásra. Az öbölben egy sima felületű jéghegyet választottak ki a téli szállás helyszínéül, melyről úgy vélték, hogy a tengeri talapzaton nyugszik. Február 9-én megkezdték a kirakodást a hajóról és 17-ére már sikerült felépíteni a 17 méter hosszú és 9 méter széles szálláshelyül szolgáló épületet.{{refhely|Antarctica|203. oldal|azonos=ANT-203}}{{refhely|Mills|228. oldal|azonos=MIL-228}}{{refhely|Houben|266. oldal|azonos=HOU-266}} Másnap hajnalban a jéghegy hatalmas robajjal több darabra tört, rajta mindenütt friss repedések, hasadékok keletkeztek, a majdnem kész tábor helyéül szolgáló jéghegydarab levált a parti jégről és észak felé, a nyílt víz irányába sodródott. Az expedíció tagjai két napon át lázasan dolgoztak a téli szállás lebontásán. Csörlőkkel, majd mentőcsónakokkal vontatták vissza az anyagot és az állatokat a hajóra, amely biztonságos távolságban maradt a jéghegytől. Ennek köszönhetően sikerült az építőanyagok a készletek és felszerelések túlnyomó többségét kimenteni, mielőtt a jéghegy kisodródott a nyílt tengerre.{{refhely|Antarctica|203. oldal|azonos=ANT-203}}{{refhely|Mills|229. oldal|azonos=MIL-229}} A csapat ezt követően ismét kísérletet tett arra, hogy a kontinentális jégen partra szálljanak. Az emberek több napot töltöttek azzal, hogy a jégperemtől mintegy 600 méterre, a tengerszint felett 100 méterrel egy lerakatot hozzanak létre, azzal a szándékkal, hogy Déli-Georgiában áttelelve a következő nyáron visszatérjenek.{{refhely|Antarctica|204. oldal|azonos=ANT-204}}{{refhely|Mills|229. oldal|azonos=MIL-229}} |
|||
A ''Deutschland'' 1912. március 4-én Déli-Georgia felé vette az irányt, azonban hamar megrekedt a zajló jégben, míg március 15-én teljesen körbezárta a jég. Amíg a hajó jégbe fagyva sordródott a Weddel-tengeren, Filchner az időt tudományos kutatómunkával igyekezett eltölteni: a jégen [[meteorológia]]i és [[mágnesség]]i kutatóállomást állítottak fel, és részletes megfigyeléseket végeztek a tenger élővilágával kapcsolatban is. A sodródás iránya megközelítette azt a térséget, ahol [[Benjamin Morrell]] 1823-ban – állítása szerint – földet talált. Filchner lehetőséget látott arra, hogy a Morrell által „Új-Dél-Grönland” néven hivatkozott földterület – sokak által vitatott – létezésének bizonyításával vagy cáfolatával gyarapítsa az expedíció tudományos eredményeit. Június 23-án Fichner, [[Alfred Kling]] és [[Felix König]] tisztekkel a befagyott tenger jegén kutyákkal és szánokkal egy héten keresztül keresték a Morrell által leírt helyet, azonban a mélységmérések alapján annak létezésére bizonyítékot nem találtak. Bár időközben a hajó közel {{szám|60|kilométer}} messzire sodródott az indulásuk helyétől, sikerült ahhoz visszatalálniuk. Vahsel kapitány augusztus 8-án egyre súlyosbodó betegség után elhunyt, helyét Wilhelm Lorenzen első tiszt vette át. A hajó tovább sodródott és végül november 26-án sikerült végleg kiszabadulniuk a jég nyolchónapos fogságából. A ''Deutschland'' 1912. december 19-én érkezett vissza Grytvikenbe. A legénység közötti egyre súlyosbodó személyi ellentétek lehetetlenné tették, hogy visszatérjenek a Weddell-tengerre, így Filchner kénytelen volt hazautazni Németországba. Bár az expedíció eredeti, ambiciózus terveiből semmi sem valósult meg, Filchner elévülhetetlen érdemeket szerzett a Weddell-tenger partszakaszának feltérképezésében. A ''Deutschland'' nyolc hónapig tartó sodródásának nyomvonala volt továbbá az első bizonyíték a Weddell-kör nevű tengeri áramlat létezésére, mely a Weddell-tengeren az óramutató járásával megegyező irányban kering.{{refhely|Antarctica|204–205. oldal|azonos=ANT-204-205}}{{refhely|Mills|229. oldal|azonos=MIL-229}}<ref>{{cite journal|author= Cornelia Lüdecke & Helmut Hornik |url= https://www.scar.org/library/science-4/social-sciences/history/3552-proceedings-of-the-1st-scar-workshop-on-the-history-of-antarctic-research/file/|title= Wilhelm Filchner and Antarctica|journal= 1st SCAR Workshop on the History of Antarctic Research|publisher= Bavarian Academy of Sciences and Humanities|pages= 55–61|date= 2005-06-02}}</ref> |
|||
=== Ernest Shackleton birodalmi transzantarktiszi expedíciója === |
|||
[[Fájl:South - the story of Shackleton's last expedition, 1914-1917 - The Leader (cropped).jpg|bélyegkép|jobbra|Ernest Shackleton (1916)]] |
|||
[[Ernest Shackleton]] brit felfedező, a déli-sarkvidék tapasztalt veteránja 1901 és 1904 között részt vett [[Robert Falcon Scott]] [[Discovery-expedíció]]jában, melynek során Scott és [[Edward Wilson]] társaságában megkísérelték elérni a [[Déli-sark]]ot, azonban a 82°16′ déli szélességnél kénytelenek voltak visszafordulni.{{refhely|Antarctica|146–147. oldal|azonos=ANT-146-147}} Később, a [[Nimrod-expedíció]] vezetőjeként, 1909 januárjában egészen a 88°23′ déli szélességig jutott, amely mindössze 180 km-re van a sarktól.{{refhely|Antarctica|180–181. oldal|azonos=ANT-180-181}} Miután 1911. december 14-én előbb [[Roald Amundsen]], majd 1912. január 18-án Robert Falcon Scott elérték a Déli-sarkot, Shackleton új célt tűzött maga elé: nem csak elérni a sarkot, de a sark érintésével átkelni a teljes kontinensen. A tervek szerint az expedíciót két különálló csapat alkotja. Az úgynevezett Weddell-tengeri csapat, Shackleton vezetésével, az ''[[Endurance (hajó)|Endurance]]'' fedélzetén a Weddell-tengerig hajózik, majd a [[Vahsel-öböl]] közelében partra tesznek egy hatfős csapatot és az átkeléshez szükséges felszereléseket. Ugyanakkor a másik csapat (az úgynevezett Ross-tengeri csapat), az ''[[Aurora (hajó)|Aurora]]'' hajóval [[Aeneas Mackintosh]] kapitány vezetésével a kontinens túloldalán, a [[Ross-tenger]]i McMurdo-öbölnél létesített állomáshelyéről elindulva egészen a Déli-sarkig élelmiszerkészleteket helyez el az út mentén, hogy utánpótlást biztosítson a kontinenst átszelő csapat számára. Így az összesen megközelítőleg 2800 kilométeres távolságot a két csapat összehangolt előkészítő munkájával tervezték megtenni.{{refhely|Lansing|23. oldal|azonos=L23}}{{refhely|Antarctica|218–219. oldal|azonos=ANT-218-219}} |
|||
[[File:The 'Endurance' under full sail, held up in the Weddell Sea, 1915 - by Frank Hurley (3534619009).jpg|thumb|left|Az Endurance teljes vitorlázatban a Weddell-tengeren]] |
|||
Az ''Endurance'' 1914. augusztus 8-án futott ki [[Plymouth (Anglia)|Plymouth]] kikötőjéből. A [[Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek|Déli-Georgia sziget]]en, [[Grytviken]]ben eltöltött egy hónapos tartózkodást követően, 1914. december 5-én a déli-sarki vizek felé vették az irányt,{{refhely|Lansing|41. oldal|azonos=L41}} ahol a vártnál korábban [[Az Antarktisz jege|zajló jéggel]] találkoztak, amely jelentősen lelassította a haladásukat. 1915. január 19-én az ''Endurance''-t a Weddell-tengeren, a partra szállás tervezet helyétől mintegy 100 kilométerre végleg körülzárta a jég.{{refhely|Lansing|46. oldal|azonos=L46}}{{refhely|Antarctica|219. oldal|azonos=ANT-219}} Számos, a hajó kiszabadítására tett kísérletet követően, 1915. január 24-én Shackleton elrendelte a hajó áttelelésre való felkészítését.{{refhely|Lansing|51. oldal|azonos=L51}} A következő hónapokban az ''Endurance'' jégbe fagyva lassan északkelet felé sodródott. A fokozódó jégnyomás végül apránként kezdte összetörni a hajót, és a beáramló vizet már nem tudták megállítani. Shackleton 1915. október 27-én elrendelte a hajó elhagyását. Az expedíció tagjai a felszereléseket és készleteket lerakodták a hajóról, és egy közeli jégtáblán téli szállást alakítottak ki.{{refhely|Lansing|113. oldal|azonos=L113}} Végül 1915. november 21-én a jég által összezúzott hajó, az ''Endurance'' elsüllyedt.{{refhely|Lansing|109. oldal|azonos=L109}}{{refhely|Antarctica|220. oldal|azonos=ANT-220}} |
|||
A csapat több, mint négy hónapig élt a jégtáblákon, azt remélve, hogy a szél és az áramlatok segítségével sikerül eljutniuk a 400 kilométerre lévő [[Paulet-sziget]]re, ahol [[Otto Nordenskjöld]] korábbi expedíciójának téli szálláshelye és annak tartalék készletei voltak.<ref>{{cite book|url=https://archive.org/details/shackletonantarc00fish|title=Shackleton and the Antarctic|chapter=|author=Margery and James Fisher|publisher=James Barrie Books|year=1957|language=angol|isbn=|accessdate = 2022-05-07|page=351}}</ref> Közben gyalog próbálták a jégen a sziget felé vontatni az ''Endurance''-ról megmentett három mentőcsónakot.{{refhely|Lansing|113. oldal|azonos=L113}} Bár a sodródás folytán mintegy 105 kilométerre megközelítették a Paulet-szigetet, azonban a körülmények lehetetlenné tették annak megközelítését.{{refhely|Lansing|156. oldal|azonos=L156}} Végül 1916. április 8-án a táborhelyül szolgáló jégtábla kettétört, és lehetőségük nyílt vízre bocsátani a három mentőcsónakot.{{refhely|Lansing|178. oldal|azonos=L178}} Öt veszélyekkel teli nap után a 28 kimerült, fagyási sérülésektől szenvedő ember végül partra szállt az [[Elefánt-sziget]]en.{{refhely|Lansing|217. oldal|azonos=L217}} A szigeten menedékhelyet építettek maguknak, azonban tudták, hogy a közeledő sarki tél<ref name=sarki_tel/> és a fogyóban lévő készletek miatt sokáig nem húzhatják ki ezen a helyen.{{refhely|Antarctica|222–223. oldal|azonos=ANT-222-223}} |
|||
Shackleton és öt társa ''James Caird'' mentőcsónakkal 1916. április 24-én útnak indult, hogy az [[Atlanti-óceán]]on keresztül megpróbáljon eljutni az {{szám|1500|kilométerre}} lévő Déli-Georgia szigetre, hogy segítséget hozzanak az Elefánt-szigeten maradó társaknak.{{refhely|Antarctica|222–223. oldal|azonos=ANT-222-223}} Bár az északnyugati széljárás segítette haladásukat, azonban a viharos tengeren a viharhorgony leszakadt és egy hatalmas törőhullám csaknem megsemmisítette a csónakot.{{refhely|Lansing|290. oldal|azonos=L290}} Két folyamatos küzdelemmel töltött hét után – egy [[Trópusi ciklon|hurrikánt]] is túlélve – május 10-én végül sikerült partra szállniuk Déli-Georgia szigetén, a King Haakon-öbölben.{{refhely|Lansing|208. oldal|azonos=L308}}{{refhely|Antarctica|222–223. oldal|azonos=ANT-222-223}} Mivel a sziget lakott területei, a bálnavadász-állomások mind a sziget északi partján voltak, Shackleton két társával gyalog indult el, hogy átvágjon a sziget korábban még ember nem járta hegyláncain. Keserves erőfeszítések árán – hegyvonulatokon, gleccsereken, befagyott folyókon és tavakon átkelve – 36 óra folyamatos menetelést követően, május 20-án csapzottan, rongyosan, mocskosan és holtfáradtan megérkeztek a [[Stromness (Déli-Georgia sziget)|Stromness]] bálnavadász-állomásra.{{refhely|Morrell-Capparell| 239–245. oldal|azonos=MC239-245}} Néhány órával később már úton voltak, hogy visszatérjenek a sziget másik oldalán hagyott társaikért, és elkezdték szervezni az Elefánt-szigeten maradt bajtársaik kimentését.{{refhely|Lansing|332. oldal|azonos=L332}} Több sikertelen kísérletet követően – melynek során a zajló jég rendre meghiúsította próbálkozásaikat – Shackleton a chilei kormánytól kölcsönkapott vontatóhajóval, a ''[[Yelcho]]val'' 1916. augusztus 30-án, végül elérte az Elefánt-szigetet, és felvette 22 hajótörött társát.{{refhely|Morrell-Capparell| 251–252. oldal|azonos=MC251-252}} |
|||
=== Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció === |
|||
[[File:Sir_Edmund_Hillary_and_Sir_Vivian_Fuchs,_1958.jpg|thumb|right|Edmund Hillary és Vivian Fuchs (1958)]] |
|||
Az 1957–1958-as [[nemzetközi geofizikai év]] keretében szervezett tudományos kutatások egyik kiemelt célpontja az Antarktisz volt; a nemzetközi együttműködés keretében számos új kutatóállomást hoztak létre a déli kontinensen. 1958 végére már 12 állam 50 kutatóállomása működött a területen. Az Amerikai Egyesült Államok ekkor létesítette a [[Déli-sark]]on az [[Amundsen–Scott déli-sarki kutatóállomás]]t, az angol [[Royal Society| Királyi Természettudományos Társaság]] pedig a Weddell-tengeren található [[Brunt-selfjégen]] a [[Halley kutatóállomás]]t.{{refhely|Antarctica|252. oldal|azonos=ANT-252}} |
|||
A geofizikai év égisze alatt [[Vivian Fuchs]] angol kutató és felfedező előterjesztett egy tervet, mely szerint – Shackleton eredeti terveit megvalósítva, azonban a modern technika vívmányait felhasználva – a Weddell-tengertől indulva, a Déli-sark érintésével eljut a kontinens másik felén található [[Ross-tenger]]i McMurdo-öbölhöz. Az Antarktikát átszelő expedíciójának (hivatalos nevén a [[nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció]]) tervéhez megszerezte [[II. Erzsébet brit királynő|II. Erzsébet királynő]] támogatását, aki a vállalkozás hivatalos támogatója lett. A tervet a brit kormány {{szám|100000|[[Font sterling|£]]}} adománnyal támogatta és [[Új-Zéland]], [[Ausztrália (ország)|Ausztrália]] és a [[Dél-afrikai Köztársaság]] kormányzata, valamint számos ipari vállalat, tudományos társaság és alapítvány is támogatást nyújtott a terv megvalósításához. A tervek szerint a Weddell-tenger partján 1955-ben létesítenek egy állomást, az úgynevezett Shackleton bázist, majd a következő nyáron onnan indulnak el a Déli-sark felé. Ezzel egyidejűleg egy másik csapat a Mc Murdo-öbölnél létesített Scott bázisról indulva felderíti az útvonalat és depókat helyez el Fuchs átkelést végrehajtó csapatának. Az új-zélandi kormány végül teljes mértékben átvállalta a Ross-tengeri állomás létrehozásának és a felderítő csapat ellátásának költségeit, melynek vezetésével [[Edmund Hillary]]t, a [[Csomolungma|Mount Everest]] meghódítóját bízták meg.{{refhely|Antarctica|268. oldal|azonos=ANT-268}}{{refhely|Fuchs & Hillary|12. és 20. oldal|azonos=FH-12+20}} |
|||
[[Fájl:Tucker sno-cat.jpg|bélyegkép|balra|Tucker Sno-Cat Type 743]] |
|||
A Weddel-tengeri csapat bázisának kiépítéséért felelős legénység Fuchs vezetésével, a ''Theron'' jégtörő fedélzetén 1955. november 14-én futott ki Londonból. A rakományban – az ellátmányon és tábor kiépítéséhez szükséges anyagokon, eszközökön túl – több speciális járművet (Auster Antarctic [[hidroplán]]t, [[Tucker Snow-Cat]] lánctalpas hójárót, Weasel lánctalpas járművet és speciálisan átalakított Fergusson traktort) is magukkal vittek.{{refhely|Fuchs & Hillary|332–333. oldal|azonos=FH-332-333}} A Weddell-tenger térségét elérve útjukat állta az áthatolhatatlan jégmező. Az átjutás útját keresve több alkalommal is körbezárta őket a jég, és fennállt a veszélye annak, hogy a hajó elődje, az ''Endurance'' sorsára jut. Végül, bár a hajó jelentős károkat szenvedett repülőgépes felderítés segítségével sikerült utat találniuk a jégen át és elérni a bázis tervezett helyének partszakaszát. A hajóról a parti jégre lerakodták a többszáz tonnányi felszerelést és elkezdték felszállítani a parfal tetejére, a tábor kijelölt helyére. Mivel az időjárás kedvezőtlenre fordult, a ''Theronnak'' a tervezettnél hamarabb el kellett hagynia a parti vizeket, nehogy ismét körülzárja a jég. A tábor kiépítésével megbízott nyolc személy a gyakran a –40 °C-ot is meghaladó hidegben, a folyamatos hóviharok miatt a rakománynak csak egy részét tudta a táborhelyre szállítani és a Sno-Cat szállítóládáját kellett ideiglenes szállásként kialakítaniuk. Mikor a viharok elültek észlelték, hogy a jégmező nagy része letörött és az üzemanyag- és szénkészlet jelentős része, a Ferguson traktor, és az építőanyagok egy része odaveszett.{{refhely|Fuchs & Hillary|66. oldal|azonos=FH-66}} A csapat ettől függetlenül folytatta a munkát és sikerült az állandó szállást kialakítaniuk Fuchsék visszatéréséig.{{refhely|Antarctica|268–269. oldal|azonos=ANT-268-269}} |
|||
[[Fájl:Tractors in Antarctica (1957).JPG|bélyegkép|jobbra|Ferguson TE20 traktorok az Antarktikán]] |
|||
Fuchs 1957. január 13-án a ''Magga Dan'' hajóval visszatért a Shackleton bázisra. Az elkövetkező hónapok során felderítő utakat tettek a legmegfelelőbb útvonal kiválasztására, és a bázistól {{szám|480|kilométerre}} létrehozták a ''South Ice depónak'' keresztelt lerakatot. Ezzel párhuzamosan Hillary és a [[Ross-tenger]]i csapat is január 3-án partra szállt a [[Ross-sziget]]en. A Pram Pointnál kialakították a Scott bázist, majd a tábortól {{szám|290|kilométerre}}, a [[Skelton-gleccser]]en és {{szám|466|kilométerre}} a gleccser tetején, a [[Sarki-fennsík]]on két jól felszerelt lerakatot hoztak létre.{{refhely|Antarctica|269. oldal|azonos=ANT-269}} |
|||
Az előkészítő munkákat követően Fuchs és csapata október 4-én indult útnak három Sno-Cat járművel, két Weasel traktorral és egy speciálisan átalakított Muskeg traktorral. Tíz nappal később Hillary déli csapata is úton volt három Ferguson traktorral és egy Weasellel. Az új-zélandi csapat részben szárazföldi úton, részben légi szállítás útján létrehozott még két lerakatot, melyeket Fuchs csapata használhat a Scott bázis felé vezető úton; ezzel Hillary hivatalos feladata befejeződött. Bár Fuchs ellenezte, Hillary – látva, hogy a britek jelentős csúszásban vannak a tervezett menetrendhez képest – úgy döntött, hogy továbbhalad a Déli-sark irányába. Végül 1958. január 3-án elérte a Déli-sarkot, mellyel – [[Roald Amundsen]] és [[Robert Falcon Scott]] után – ő lett a harmadik, aki szárazföldi úton elérte a pólust. Egyúttal ez volt az első alkalom, hogy szárazföldi járművel elérték a sarkot.{{refhely|Antarctica|270. oldal|azonos=ANT-270}} Eközben Fuchs átkelő csapata folyamatos küzdelmet folytatott a terepviszonyokkal és a rossz időjárással. Számos technikai nehézség hátráltatta haladásukat és a járművek közül hármat kénytelen volt hátrahagyni. Végül január 18-án érték el a Déli-sarknál létesített amerikai Amundsen–Scott bázist, ahol [[George J. Dufek]] admirális és Hillary fogadta őt. A csapat január 24-én indult útnak a Scott bázis felé. A 700-as depónál csatlakozott hozzájuk Hillyary. Fuchs és csapata végül 1958. március 2-án érkezett meg a Scott bázisra, miután 99 nap alatt teljesítették a {{szám|3472|kilométeres}} átkelést a korábban felderítetlen útvonalon.{{refhely|Antarctica|271. oldal|azonos=ANT-271}}{{refhely|Fuchs & Hillary|327. oldal|azonos=FH-327}} |
|||
== Geológiája == |
|||
Az Antarktisz szomszédos területeihez hasonlóan a Weddell-tenger is közös földtörténeti múltra tekint vissza [[Dél-Amerika]] legdélebbi részével. A [[Jura (időszak)|jura korban]], az [[Andok]] [[hegységképződés]]i folyamatának kezdetén, [[Patagónia]] déli részén az extenziós [[Lemeztektonika|tektonika]] létrehozta a Rocas Verdes-medencét. Ennek a hátsó ívű medencének a fennmaradt délkeleti kiterjedése alkotja a Weddell-tengert.<ref name=Wilson1991>{{cite journal|author=T. J. Wilson|date=1991|title=Transition from back-arc to foreland basin development in the southernmost Andes: Stratigraphic record from the Ultima Esperanza District, Chile|journal=Geological Society of America Bulletin|volume=103|issue=1|pages=98–111}}</ref><ref name=Ghiglione2016>{{cite book|author=M. C. Ghiglione|date=2016|chapter=Orogenic Growth of the Fuegian Andes (52–56°) and Their Relation to Tectonics of the Scotia Arc|title=Growth of the Southern Andes|publisher=Springer|pages=241–267|isbn=9783319230603}}</ref> |
|||
A késő [[Kréta (időszak)|krétakorban]] a Rocas Verdes-medence tektonikai rendszere megváltozott, ami ahhoz vezetett, hogy a [[kainozoikum]]ban egy kompressziós előmedencévé – a Magallanes-medencévé – alakult át.<ref name=Wilson1991/> A dél-amerikai kompressziós tektonikai folyamatok a medence Weddell-tengeri részét nem érintették, így az továbbra is óceáni medence maradt.<ref name=Ghiglione2016/> |
|||
Az általában keskeny antarktiszi [[kontinentális talapzat]] az Antarktiszi-félsziget mentén több mint 240 kilométerre, a Weddell-tenger déli peremén pedig mintegy 480 kilométerre szélesedik. A kontinens szélét jelző, a talapzat és a kontinentális lejtő közötti törés körülbelül 500 méteres mélységben található. Ez a kontinentális peremhez képest szokatlanul nagy mélység az antarktiszi kéregre nehezedő hatalmas jégterhelésből adódhat. A [[Luitpold-part]]nál és a [[Coats-föld]]nél lévő talapzat sokkal keskenyebb, a feneke meredeken lejt egy mély csatornába, amely délnyugat felé a [[Filchner–Ronne-selfjég]]ig és az alatt húzódik, és valószínűleg egy mély, gleccserekkel teli völgyig tart a [[Pensacola-hegység]] nyugati oldalán.<ref name="EB"/> |
|||
== Éghajlata == |
|||
[[Kép:Small Tabular Icebergs (26376305448).jpg|bélyegkép|jobbra|Szögletes alakú jégtábla a Weddell-tengeren]] |
[[Kép:Small Tabular Icebergs (26376305448).jpg|bélyegkép|jobbra|Szögletes alakú jégtábla a Weddell-tengeren]] |
||
Az [[Antarktiszi-félsziget]] keskeny és magas hegyvonulatával párhuzamos erős felszíni szelek túlsúlya az időjárás és az éghajlat meghatározó jellemzője a nyugati Weddell-tenger térségében. A szelek hideg levegőt szállítanak észak felé, amelyek északkeleti irányba fordulnak. |
|||
Ezek a szelek nemcsak a félszigettől keletre lévő hőmérsékleti rendszerre gyakorolt hatásuk miatt érdekesek, hanem azért is, mert a Weddell-tenger partjai mentén a légkör alsó rétegeiben az óramutató járásával megegyező irányú cirkuláció a jég északkeleti irányú sodródását kényszerítik ki az Atlanti-óceán déli része felé. Ezen sajátosságok miatt az Antarktiszi-félsziget két oldalán uralkodó szél-, hőmérséklet- és jégviszonyok között éles ellentét áll fenn.<ref name=Schwerdtfeger>{{Cite journal|author=W. Schwerdtfeger|title=Meteorological aspects of the drift of ice from the Weddell Sea toward the mid-latitude westerlies|date=1979|journal=Journal of Geophysical Research|volume=84|issue=C10|pages=6321–6328|doi=10.1029/JC084iC10p06321|url=https://agupubs.onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1029/JC084iC10p06321}}</ref> |
|||
A '''Weddell-tenger''' az [[Antarktisz]] közelében található. Az [[Antarktiszi-félsziget]], a [[Filchner-Ronne selfjég]], a [[Maud királyné föld]] és a [[Déli Orkney-szigetek]] között fekszik. A partvonalat a vitatott argentin, brit vagy chilei antarktiszi terület adja. |
|||
Az Antarktiszi-félsziget keleti oldala mentén az Egyenlítő felé irányuló erős felszíni szeleket kétféle meteorológia jelenség okozza: a Weddell-tenger központi része feletti intenzív ciklon és a tenger déli-középső része felett, a légkör legalsó 500-1000 méteres rétegében keletről a félsziget irányába tartó hideg légáramlatok. Ezek a feltételek a hideg levegő felhalmozódásához vezetnek a hegység keleti peremén. Ez a folyamat a félsziget fölött (főként a gerinctől keletre) egy magasnyomású légnyomási gerinc kialakulásához vezet, melynek folytán az eredetileg nyugati irányú légáramlás a hegységfal mentén északi irányba hajlik el.<ref name=Schwerdtfeger/> |
|||
== Adatok == |
|||
A legnagyobb szélessége körülbelül 2000 kilométer, területe körülbelül 2,8 millió négyzetkilométer. |
|||
== Oceanográfiai jelentőssége == |
|||
== Felfedezés == |
|||
A tengert [[James Weddell]] brit tengerészről nevezték el, aki [[1823]]-ban fedezte fel. |
|||
A Weddell-tenger egyike a [[világóceán]] azon kevés helyeinek, ahol mély- és fenékvizek képződnek, amelyek hozzájárulnak a globális termohalin cirkulációhoz.<ref>A termohalin cirkuláció, a tengervíz sótartalom- és hőmérséklet-különbsége által előidézett körforgás. A különbségeket a víz felmelegedése és lehűlése, a párolgás vagy sókicsapódás, a jégképződés és olvadás okozza. A sótartalom növekedése vagy a hőmérséklet-csökkenés sűrűségnövekedést eredményez, ezzel szemben a sótartalom csökkenése vagy a hőmérséklet-növekedés sűrűségcsökkenést okoz. Bár ez a sűrűségkülönbség csekély, ennek ellenére függőleges körforgást hoz létre.</ref> Az erről a térségről kiáramló víztömegek jellemzőit a jégképződés által jelentősen módosított felszíni erőhatások, az óceán kontinentális talapzat törésénél és a lejtőknél bekövetkező dinamikája, valamint a jég alatti talapzat víztömegének átalakulása közötti összetett kölcsönhatások határozzák meg.<ref name=”Beckman”>{{Cite journal|author=Aike Beckmann, Hartmut H. Hellmer & Ralph Timmermann| title=A numerical model of the Weddell Sea: Large-scale circulation and water mass distrib Polarstern Knollution|date=1999|journal=Journal of Geophysical Research|volume=104|issue=C10|pages=23375–23391|url=http://epic.awi.de/225/|doi=10.1029/1999JC900194}}</ref> |
|||
A Weddell-tenger nyugati részének keringését egy észak felé tartó áramlás uralja. Ez az északi irányú áramlás az elsősorban a szél által vezérelt Weddell-kör nevű [[Ciklon|ciklonális örvény]] nyugati szakasza. Ez az áramlás szállítja a Weddell-tenger vizét a világóceán többi része felé. A Weddell-kör egy hideg, alacsony sótartalmú felszíni réteget alkot, amelyet egy vékony piknoklin zóna<ref>A piknoklin az a vonal vagy réteg, ahol a sűrűséggradiens a legnagyobb egy víztestben. Az oceanográfiában két különböző sűrűségű (sótartalmú) vízréteget választ el egymástól. Ilyen például a tengerbe ömlő folyók torkolatában a folyó édes vizét a tenger sós vizétől elválasztó piknoklin zóna.</ref> választ el a vastag, viszonylag meleg és sós vízből álló Weddell Deep Water (WDW) elnevezésű rétegtől, valamint egy hideg fenékrétegtől.<ref>{{Cite journal|author=Robin D. Muench & Arnold L. Gordon|title=Circulation and transport of water along the western Weddell Sea margin|date=1995|journal= Journal of Geophysical Research |volume=100|issue=C9|pages=18503–18515|url=http://www.ldeo.columbia.edu/~agordon/publications/Muench_Gordon_JRG95.pdf|doi=10.1029/95JC00965}}</ref> |
|||
A felszíni vízáramlatok a Weddell-tengeren általában az óramutató járásával megegyező irányban mozognak, délnyugat felé a [[Coats-föld]] mentén, majd észak felé az [[Antarktiszi-félsziget]] mentén, hogy végül találkozzanak az uralkodó nyugati szél sodrásával.<ref name=EB/> |
|||
== Élővilága == |
|||
A Weddell-tenger bővelkedik bálnákban és fókákban. A tenger jellegzetes állatvilágához tartozik a [[kardszárnyú delfin]] (''Orcinus orca''), a [[hosszúszárnyú bálna]] (''Megaptera novaeangliae''), a [[déli csukabálna]] (''Balaenoptera bonaerensis''), a [[Weddell-fóka]] (''Leptonychotes weddellii''), a [[leopárdfóka]] (''Hydrurga leptonyx'') és a [[rákevő fóka]] (''Lobodon carcinophagus''). |
|||
Az [[Adélie-pingvin]] (''Pygoscelis adeliae'') a zord környezethez való alkalmazkodása miatt az uralkodó pingvinfaj ezen a területen. A vulkanikus [[Paulet-sziget]]en több, mint {{szám|100000|költőpár}} Adélie-pingvinből álló kolónia található. <ref name=BirdLife_Paulet>{{cite web|author=|title=BirdLife Data Zone – Paulet Island |url=http://datazone.birdlife.org/site/factsheet/29399 |publisher=BirdLife International |accessdate=2022-03-13}}</ref> 1997-ben az Antarktiszi-félsziget keleti partjainál található Snow Hill-szigetnél észlelték a legészakibb [[császárpingvin]]-kolóniát (''Aptenodytes forsteri''), amely egy 2004-es becslés alapján közel {{szám|4000|egyedből}} áll. <ref name=BirdLife_SnowHill>{{cite web|author=|title=BirdLife Data Zone – Snow Hill Island |url=http://datazone.birdlife.org/site/factsheet/snow-hill-island-iba-antarctica|publisher=BirdLife International |accessdate=2022-03-13}}</ref> |
|||
Egy 2021-es kutatófúrás során [[szivacsok]]at és más, besorolatlan, szuszpenziós táplálkozású élőlényeket találtak a [[Filchner–Ronne-selfjég]] alatt egy sziklán, 1233 méter mélységben (melyből 872 méter a jégréteg), 260 km-re a nyílt víztől, és többszáz kilométerre a legközelebbi fotoszintézis-régiótól.<ref name="Griffiths">{{cite journal |author=Huw J. Griffiths et al.|date=2021-02-15 |title=Breaking all the rules: the first recorded hard substrate sessile benthic community far beneath an Antarctic ice shelf |journal= Frontiers in Marine Science|volume=8 |pages=76 |doi=10.3389/fmars.2021.642040 |url=https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fmars.2021.642040/full |access-date=2022-03-13|}}</ref> |
|||
2021 februárjában az [[Alfred Wegener Intézet|Alfred Wegener Sark- és Tengerkutató Intézet]] [[Polarstern (kutatóhajó)|Polarstern]] kutatóhajója a Weddell-tenger egyik területén egy körülbelül 60 millió [[Jónás jéghal]]ból (''Neopagetopsis ionah'') álló kolóniát talált. Becslések szerint a kolónia mintegy 240 négyzetkilométert fed le, és átlagosan minden három négyzetméterre jut egy fészek. A szakemberek szerint az, hogy ilyen nagy kiterjedésű a kolónia, arra enged következtetni, hogy az egész Weddell-tenger ökoszisztémáját meghatározza. A kutatók kiemelték, hogy ez a felfedezés arra is rámutat, hogy milyen nagy hiányosságok vannak még az ökoszisztéma kutatásában.<ref>{{Cite web|author=Katie Hunt|title=A colony of 60 million fish with transparent blood has been discovered in Antarctica|url=https://www.cnn.com/2022/01/13/world/icefish-colony-discovery-scn/index.html|access-date=2022-03-13|website=CNN}}</ref><ref name="Purser2022">{{cite journal |author=Autun Purser et al.|title=A vast icefish breeding colony discovered in the Antarctic |journal=Current Biology |year=2022 |issn=0960-9822 |doi=10.1016/j.cub.2021.12.022 |url=https://www.cell.com/current-biology/pdfExtended/S0960-9822(21)01698-5}}</ref> |
|||
<gallery mode=packed> |
|||
Killerwhales jumping.jpg|Kardszárnyú delfin |
|||
Humpback stellwagen.JPG|Hosszúszárnyú bálna |
|||
Curious Weddel Seal.jpg|Weddell-fóka |
|||
Antarctica 2013 Journey to the Crystal Desert (8369553645).jpg|Leopárdfóka |
|||
アデリーペンギン@it.jpg|Adélie-pingvin |
|||
Aptenodytes forsteri -Snow Hill Island, Antarctica -adults and juvenile-8.jpg|Császárpingvin |
|||
</gallery> |
|||
== Területi igények a Weddell-tenger térségében == |
|||
[[Kép:Antarctica.CIA.svg|bélyegkép|jobbra|Kutatóállomások és területi igények az Antarktiszon (2002)]] |
|||
Az antarktiszi kontinens hatalmas gazdasági potenciállal rendelkezik mind a megújuló, mind a nem megújuló erőforrások terén, ezért a kontinens és annak térsége feletti szuverenitás a 19. százaz eleje óta kulcsfontosságú kérdés a nemzetközi politikában. Hét állam – [[Argentína]], [[Ausztrália (ország)|Ausztrália]], [[Chile]], [[Egyesült Királyság]], [[Franciaország]], [[Norvégia]] és [[Új-Zéland]] – nyolc területi igényt támasztott az Antarktiszra. Az egyes területi igények legtöbbje egymással nincs ütközésben, az egyes érintett államok elismerik a többi területi igényét. Ettől eltérően az Antarktiszi-félsziget, a Weddell-tenger területei és a környező szubantarktikus szigetek feletti szuverenitás kulcsfontosságú kérdés a területhez leközelebb fekvő, két dél-amerikai ország, Argentína és Chile, valamint az Egyesült Királyság számára, így ennek a három államnak egymást átfedő területi igényei vannak a térségben, amely több konfliktushoz vezetett közöttük.{{refhely|Lanker – Competiting claims |Abstract|azonos=LA-A}} |
|||
Argentína területi igénye a 25° és 74° nyugati [[hosszúsági kör]]ök által határolt, a [[Déli-sark]] középponttól a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú területre terjed ki.{{refhely|Lanker – Competiting claims |38. oldal|azonos=LA-38}} Chile területi igénye a 53° és 90° nyugati hosszúsági körök által határolt, a Déli-sark középponttól a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú terület.{{refhely|Lanker – Competiting claims |44. oldal|azonos=LA-44}} Az Egyesült Királyság területi igénye – eltérően a másik két állam – területi igényétől nem körcikk alakú, hanem bizonyos részeken túlterjed a 60° [[szélességi kör]]ön, így az igény kiterjed a területen található dél-atlanti szigetekre is. A brit szektor a Déli-sarktól az 50° déli szélesség 20° nyugati hosszúságig, onnan az 50° déli szélességi körön az 50° nyugati hosszúságig, majd dél felé az 58° déli szélesség 50° nyugati hosszúságig, végül nyugat felé az 58° déli szélesség 80° nyugati hosszúságig és ismét a Déli-sarkig terjedő határvonalak által körbezárt terület.{{refhely|Lanker – Competiting claims |46. oldal|azonos=LA-46}} |
|||
Az Egyesült Királyság – a patthelyzet feloldására tett kísérletként – 1955-ben kérelmet nyújtott be az [[Nemzetközi Bíróság|ENSZ Nemzetközi Bíróságához]], hogy döntsön a területi igényekről. Ez a javaslat kudarcot vallott, mivel mindkét latin-amerikai ország elutasította, hogy alávesse magát egy nemzetközi választottbírósági eljárásának.{{refhely|Lanker – Competiting claims |47. oldal|azonos=LA-47}}<ref name="Dodds">{{cite book |url =https://books.google.com/books?id=wWPEnDQfJzsC |title = The Antarctic: A Very Short Introduction |author=Klaus Dodds |year=2012 |publisher = Oxford University Press |isbn = 9780191633515 }}</ref> |
|||
A [[nemzetközi geofizikai év]] politikai folyományaként{{refhely|Lanker – Competiting claims |12. oldal|azonos=LA-12}} 1959-ben – tizenkét érintett állam által – megkötött (és 1961-ben hatályba lépett) [[Antarktisz-egyezmény]], sem oldotta meg a szuverenitás kérdését Argentína, Chile és Nagy-Britannia között, csupán időszakosan nyugvópontra helyezte a kérdést. Időközben, mindhárom nemzet, valamint a másik négy területi igénnyel rendelkező állam a térségben – részben tudományos kutatások céljából, részben igényük legitimálásaként – számos állandó és időszakos [[Antarktiszi kutatóállomások listája|kutatóállomást]] hozott létre a kontinensen és az sarkvidéki szigeteken.{{refhely|Lanker – Competiting claims |12–17. oldal|azonos=LA-12-17}} |
|||
Bár az Antarktisz-egyezmény tilalma folytán a 60° déli szélességen túli területeken Argentína, Chile és az Egyesült Királyság konfliktusai megszűntek, azonban a három ország – egymással rivalizáló – területi igényei mind a mai napig fennállnak. |
|||
== Kutatóállomások a Weddell-tenger térségében == |
|||
{| {{széptáblázat-r}} |
|||
! Állomás|| Típus || Ország || Alapítva || Működtető || Tevékenység || Hely ||Koordináták || [[Időzóna]] |
|||
|- |
|||
| [[Belgrano II kutatóállomás]] || <small>Állandó</small>|| <small>{{Argentína}}</small> || <small>1979</small> || <small>Argentin Antarktiszi Intézet</small> || <small>[[Meteorológia]]i állomás</small> || <small>[[Coats-föld]]</small> || <small>{{Koord|77|52|27.8|S|34|37|14.9|W|type:landmark_region:AQ|name=General Belgrano II (Argentina)}}</small> || <small>UTC-3</small> |
|||
|- |
|||
| [[Bernardo O'Higgins kutatóállomás]] || <small>Állandó</small> || <small>{{Chile}}</small> || <small>1948</small> || <small>Chilei hadsereg</small>|| <small>Logisztika</small> || <small>[[Antarktiszi-félsziget]]</small> || <small>{{Koord|63|19|15|S|57|53|56.2|W|type:landmark_region:AQ|name=Bernardo O'Higgins Riquelme Station (Chile)}}</small> || <small>UTC-4</small> |
|||
|- |
|||
| [[Esperanza kutatóállomás]] || <small>Állandó</small>|| <small>{{Argentína}}</small> || <small>1975</small> || <small>Argentin Antarktiszi Intézet</small> || <small>Laboratórium és meteorológiai állomás, rádió, iskola és turisták ellátására alkalmas</small> || <small>[[Hope-öböl]]</small> || <small>{{Koord|63|23|50.3|S|56|59|49.3|W|type:landmark_region:AQ|name=Esperanza Base (Argentina)}}</small> || <small>UTC-3</small> |
|||
|- |
|||
| [[Halley kutatóállomás]] || <small>Állandó</small> || <small>{{Nagy-Britannia}}</small> || <small>1956</small> || <small>Brit Antarktiszi Program</small> || <small>Globális föld-, légköri és [[űridőjárás]]-megfigyelés<ref>{{cite web|author=|title=Halley VI Research Station|url=https://www.bas.ac.uk/polar-operations/sites-and-facilities/facility/halley/|language=angol|publisher=British Antarctic Survey |accessdate=2022-12-12}}</ref></small>||<small>[[Brunt-jégself]]</small> || <small>{{Koord|75|35|00|S|26|34|00|W|type:landmark_region:AQ|name=Halley Research Station (UK)}}</small> || <small>UTC+13</small> |
|||
|- |
|||
| [[Marambio kutatóállomás]] || <small>Állandó</small>|| <small>{{Argentína}}</small> || <small>1969</small> || <small>Argentin Antarktiszi Intézet</small> || <small>Laboratórium, meteorológiai állomás, 1,2 km-es leszállópálya<ref>{{cite web|author=|title=Página oficial de la Fundación Marambio |url=https://www.marambio.aq/index1.htm|language=spanyol |publisher= |accessdate=2022-04-09}}</ref></small>|| <small>Seymour-Marambio sziget</small> || <small>{{Koord|64|14|27.1|S|56|37|26.7|W|type:landmark_region:AQ|name=Marambio Base (Argentina)}}</small> || <small>UTC-3</small> |
|||
|- |
|||
| [[Matienzo kutatóállomás]] || <small>Időszakos</small>|| <small>{{Argentína}}</small> || <small>1961</small> || <small>Argentin Antarktiszi Intézet</small> || <small>[[Geológia]]i, [[geofizika]]i és [[oceanográfia]]i kutatások</small>|| <small>[[Graham-föld]]</small> || <small>{{Koord|64|58|37|S|60|4|17|W|type:landmark_region:AQ|name=Matienzo kutatóállomás}}</small> || <small>UTC-3</small> |
|||
|- |
|||
| [[Orcadas kutatóállomás]] || <small>Állandó</small> || <small>{{Argentína}}</small> || <small>1904</small> || <small>Argentin Antarktiszi Intézet</small> || <small>Meteorológia</small>|| <small>[[Déli-Orkney-szigetek|Orcadas-szigetek]]</small> || <small>{{Koord|60|44|15.5|S|44|44|22|W|type:landmark_region:AQ|name=Orcadas Base (Argentina)}}</small> || <small>UTC-3</small> |
|||
|} |
|||
Biológusok egy rutinvizsgálat alkalmával váratlanul [[jéghal]]ak (Channichthyidae?) fészkeiből álló hatalmas kolóniára bukkantak a Weddell-tengerben.<ref>[https://hvg.hu/tudomany/20220114_jeghal_antarktisz_weddell_tenger_felfedezes A tudósok sem hittek a szemüknek, akkora halkolóniára bukkantak az Antarktisznál] (hvg.hu, 2022-01-14)</ref><ref>[https://www.cell.com/current-biology/fulltext/S0960-9822(21)01698-5 Current Biology] (2022-01-13)</ref> |
|||
== Jegyzetek == |
== Jegyzetek == |
||
{{jegyzetek}} |
{{jegyzetek|oszlopok=3}} |
||
== Források == |
|||
*{{hely|Antarctica}} {{cite book|url=https://archive.org/details/antarcticagreats00read/page/n5|title=Antarctica|subtitle=Great Stories From The Frozen Continent|chapter=|author=|publisher=Reader's Digest|year=1985|language=angol|isbn=0-949819-64-6|series=|accessdate=2022-03-13}} |
|||
*{{hely|Fuchs & Hillary}} {{cite book|url=|author=Vivian Fuchs és Edmund Hillary|title=Az Antarktisz meghódítása|subtitle=A Brit Nemzetközösség 1955–1958. évi délsarki expedíciója|chapter=|publisher=Gondolat Könyvkiadó|year=1962|language=|isbn=|series=|accessdate=|others=Fordította: Józsa Péter}} |
|||
*{{hely|Houben}} {{cite book|author=Heinrich Hubert Houben|title=A Déli sark meghódítása|subtitle=|chapter=|publisher=Atheneum|year=|language=|isbn=|accessdate=|others=Fordította: Juhász Vilmos|url=}} |
|||
*{{hely|Lanker – Competiting claims}}{{cite book|author=Russel G. Lanker |title=Competing Claims Among Argentina, Chile, and Great Britain in the Antarctic: Economic and Geopolitical Undercurrents |subtitle= |chapter= |publisher=Defense Technical Information Center |year=1991 |language=angol |isbn= |series= |accessdate=2022-04-09|url=https://apps.dtic.mil/sti/citations/ADA246472 |format=PDF}} |
|||
*{{hely|Lansing}} {{cite book|url=|title=A Déli-sark foglyai|subtitle=Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója|chapter=|author=Alfred Lansing|publisher=Park Könyvkiadó|year=2018|isbn=978-963-355-441-8|accessdate =|others=Fordította: Ambrose Montanus és Láng Zsuzsa Angéla| edition=2. kiadás}} |
|||
*{{hely|Magidovics}} {{cite book|author=I. P. Magidovics|title=A földrajzi felfedezések története |subtitle=|chapter=|publisher=Gondolat Könyvkiadó|year=1961|language=|isbn=|accessdate=|others=Fordította: Dabis Attila|url=}} |
|||
*{{hely|Mills}} {{cite book|author=William James Mills|title=Exploring Polar Frontiers|subtitle=A Hystorical Encyclopedia|series=Volume 1|chapter=|publisher=ABC-Clio Inc.|year=2003|language=angol|isbn=1-57607-422-6|accessdate=2022-12-15|others=|url=https://books.google.hu/books?id=PYdBH4dOOM4C}} |
|||
*{{hely|Morrell-Capparell}} {{cite book|url=|title=A Shackleton-modell|subtitle=Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet|chapter=|author=Margot Morrell – Stephanie Capparell|publisher=HVG Könyvek|year=2008|isbn=978-963-9686-62-5|accessdate =|others=Fordította: Garamvölgyi Andrea}} |
|||
{{Csonk-tó}} |
|||
{{AntarktiszTenger}} |
{{AntarktiszTenger}} |
||
{{Óceánok és tengerek}} |
{{Óceánok és tengerek}} |
A lap 2022. december 19., 01:30-kori változata
Weddell-tenger | |
Országok | Antarktika |
Hely | Déli-óceán |
Szélesség | 2150 km |
Felszíni terület | 2 800 000 km2 |
Legnagyobb mélység | 5000 m |
Elhelyezkedése | |
d. sz. 72°, ny. h. 39°Koordináták: d. sz. 72°, ny. h. 39° | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Weddell-tenger témájú médiaállományokat. |
A Weddell-tenger a Déli-óceán részét képező peremtenger az antarktiszi kontinens partjainál. Szárazföldi határait keletről a Coats-föld, nyugatról az Antarktiszi-félsziget északi részén lévő Graham-föld képezik. Legkeletibb szárazföldi pontja a Maud királyné földön található Norvégia-fok. Északi határa az Atlanti–Indiai-hátság, egy tenger alatti hegyvonulat. Területe összesen 2,8 millió négyzetkilométer; legnagyobb szélessége 2150 km a Norvégia-foktól az Elefánt-szigetig, mélysége 500 és 5000 méter között változik.[1]
A tenger déli részét az antarktiszi jégtakaró úszó részeként a Filchner–Ronne-selfjég borítja, míg keleten a Riiser–Larsen-selfjég, nyugaton pedig a Larsen-selfjég határolja a partszakaszt. A Weddell-tenger nyugati részét az Elefánt-sziget magasságáig állandó jégtakaró fedi, míg a többi részén a jégtakaró nyáron mintegy három hónapra visszahúzódik.
Nevét James Weddell skót tengerészről kapta, aki 1823-ban elsőként behajózott a tenger területére. Weddel a tengert eredetileg IV. György brit királyról nevezte el, azonban 1900-ban a felfedező tiszteletére átnevezték azt.
A tenger és a partszakasz egyes részeire – bár az 1959-ben lérejött Antarktisz-egyezmény ezt nem ismeri el – az Egyesült Királyság, Argentína és Chile is területi igényt támaszt.
Feltérképezésének története
Bellingshausen és Bransfield kísérletei
A Weddell-tenger nyugati és középső részét általában állandó jégtakaró fedi, mely a nyár elején egészen a 60° déli szélességig terjed. Ez a körülmény hosszú időn keresztül megakadályozta a terület feltérképezését.[1] 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen a Vosztok és a Mirnij hajókkal 32 kilométerre megközelítette az Antarktiszi-félszigetet, azonban egy hatalmas, napokig tartó vihar és a sodródó jéghegyek a Déli-Sandwich-szigetektől délre arra kényszerítették, hogy észak felé vegye az irányt.[2] Ugyanebben az évben Edward Bransfield a Williams kétárbócos brigg fedélzetén bár szintén megpillantotta az Antarktiszi-félsziget legészakibb pontját, azonban az egybefüggő jég miatt a Graham-föld északkeleti partjainál szintén kénytelen volt visszafordulni. Bár mind a mai napig vita tárgya, hogy ki pillantotta meg elsőként az antarktiszi kontinenst, azonban az kétségtelen tény, hogy a Weddell-tenger területére egyik felfedezőnek sem sikerült behajóznia.[3]
James Weddell déli rekordja
James Weddell (1787–1834), a brit királyi haditengerészet korábbi tisztje 1819-ben megállapodást kötött James Strachan hajógyárossal, hogy fókavadász expedíciót vezet a Déli-Shetland-szigetek térségébe. Az első expedíció gazdasági szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azonban Weddell 1822-ben a Jane kétárbócos briggel és a Beaufoy egyárbócos kutterrel (melynek kapitánya Matthew Brisbane volt) visszatérhetett a térségbe. A Déli-Shetland-szigetek körüli vizeken a kiterjed fókavadászat már majdnem teljesen megsemmisítette a vadállományt, és 1820 és 1822 között nem kevesebb, mint hét fókavadász hajó semmisült meg a térségben. Bár kétséges volt, hogy a két hajó és azok felszerelése megfelelő-e a tervezett feladatra, Weddell felhatalmazást kapott, hogy amennyiben szükséges, a korábban feltérképezett területeken túl is folytassa a kutatást. Bármilyen hiányosságai is voltak a hajóknak és készleteiknek, a legénységnek felbecsülhetetlen értéket jelentettek Weddell kiváló vezetői és navigációs képességei. Tudta, hogyan kell hónapokon keresztül lelkesíteni, jókedvűen és szolgálatra készen tartani embereit a feltérképezetlen tengereken, a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok között is.[4][5]
A két hajó 1822. december 30-án futott ki a Falkland-szigetekről és dél felé hajózott. 1823. január 12-én megpillantották a Déli-Orkney-szigetek keleti végét, majd a következő napon már elég közel voltak a Saddle-szigethez ahhoz, hogy mindkét hajóról egy-egy csónakot küldjenek a sziget felderítésére. A szigeten hat ismeretlen fókafajt azonosítottak, melyek közül az egyik bőrt Weddell később az Edinburgh-i Múzeumnak ajándékozott tudományos vizsgálatra. A szigetek körüli alapos kutatás során azonban csak kislétszámú fókát találtak, így Weddell arra a következtetésre jutott, hogy a fókák onnan délre vándoroltak. Abban a reményben, hogy délen több fókát talál délnek vette az irányt. A sűrű ködben a jéghegyek között több esetben kénytelen volt hagyni, hogy hajói szabadon sodródjanak, amely kockázatos vállalkozás volt, azonban a hajók komoly károkat nem szenvedtek. 1823. január 27-én elérték a 64°58 déli szélességet, azonban fókákat és szárazföldet nem észleltek, így visszatért a Déli-Orkney-szigetek és a Déli-Sandwich-szigetek térségébe.[4][5]
Miután továbbra sem bukkantak fókákra, így Weddell és Brisbane 1823. február 4-én úgy döntött, hogy ismét dél felé veszik az irányt. Az út során az állandó szélviharok miatt mindkét hajó legénysége szenvedett a hidegtől, reuma és görcsök gyötörték őket. Miután február 16-án átlépték a 70° déli szélességet, az időjárás jelentősen javulni kezdett, a jéghegyek teljesen eltűntek; a csapat mérsékelt nyugati szélben, rendkívül kedvező jégviszonyok között haladhatott tovább. A sima tengerben – Weddell leírása szerint – bálnák tömegeit láttak, a fejük felett pedig viharfecskék rajai köröztek. 1823. február 20-án feljegyzett pozíciójuk szerint elérték a 74°15’ déli szélességet a 34°16’ nyugati hosszúságnál, mellyel 345 kilométerrel (több, mint három szélességi fokkal) délebbre jutottak, mint James Cook 1774-ben. Bár az időjárás és a jégviszonyok továbbra is különlegesen kedvezőek voltak, azonban mivel szárazföldnek nyomát nem találták, a készleteik is fogyóban voltak és a visszaúthoz kedvező déli szél támadt, a visszafordulás mellett döntött. A legénység természetesen csalódott volt e döntés miatt, de Weddell beszédben dicsérte példás viselkedésüket, és tájékoztatta őket, hogy minden korábbi felfedezőnél délebbre jutottak. Ezután felvonták a zászlókat, és ünnepélyes ágyúlövésekkel ünnepelték meg a sikert. Weddell az újonnan felfedezett tengert uralkodójáról, IV. György brit királyról nevezte el, majd észak felé vette az irányt. Mivel a hosszú utazás során nem láttak arra utaló jeleket, hogy délre szárazföld terülne el, Weddell ebből azt a következtetést vonta le, hogy a déli sarkot egy óceán borítja, ott egybefüggő szárazföld nem található.[6][5]
Miután a két hajó a Falkland-szigeteken áttelelt, majd a Déli-Shetland-szigeteknél túlélt egy hatalmas hurrikánt, 1824 júliusában tért vissza Angliába. Bár azt hihetnénk, hogy Weddell déli rekordja hazájában hatalmas hírverést kapott. Ekkor azonban Anglia közvéleménye az Ausztráliában, Kanadában és a Csendes-óceáni térségben fennálló politikai kérdésekkel volt elfoglalva, a sarkkutatás pedig leginkább az északi sarkvidék felderítésére koncentrált.[7] Szomorú tény volt továbbá, hogy a tudóstársadalom kétkedéssel fogadta Weddell útleírását és a déli rekordjának hírét.[6]
Ross déli-sarki expedíciója
1839-ben James Clark Ross a Brit Királyi Haditengerészet tisztje megbízást kapott, hogy az antarktiszi régióban végezzen kiterjedt tudományos kutatásokat – többek között – a földmágneses jelenségek, az oceanográfia, a meteorológia és a geológia területén.[8] A tudományos expedíció mindkét hajója, az Erebus és a Terror (mely utóbbinak Francis Crozier, Ross jó barátja volt a parancsnoka) speciálisan a jég közötti hajózásra alkalmas, megerősített hadihajó volt. Mindkét hajó dupla fedélzettel, rézlemezekkel megerősített hajótesttel és vízhatlan válaszfalakkal rendelkezett.[9]
Bár az expedíció elsődleges feladata a déli mágneses pólus pontos helyének meghatározása és a tudományos megfigyelések rögzítése volt, azonban Ross szabad kezet kapott az útvonal megválasztására, a térség feltérképezésére. Ross az expedíció során az antarktiszi területek addig járatlan területeire hatolt be. Ennek körében 1841 első negyedévében – többek között – felfedezte, a Viktória-földet, az Admiralitás-hegységet, a Posession-szigeteket, majd a Ross-tengerre behajózva a Ross-szigeten két tűzhányót fedezett fel, melyeket hajói tiszteletére Mount Erebusnak és Mount Terrornak nevezett el.[10] Ezt követően mivel a Ross-selfjég (korabeli nevén a Nagy jégfal) áthatolhatatlan akadályt képezett dél felé, annak mentén – egy szoros vagy bejárat után kutatva – közel 320 kilométert tett meg keleti irányban, azonban áprilisban kénytelen volt visszatérni Tasmániába.[11] 1841 novemberében ismét a Ross-tengerre hajózott, hogy a selfjégen átjárót találjon dél felé. Bár átjárót hiába keresett, 1842. február 23-án egészen a 78°09'30 déli szélességig jutott, túlszárnyalva ezzel Weddell teljesítményét.[12][13] Ross déli rekordját 58 éven keresztül, Carsten Borchgrevink 1900-as bálna-öbölbeli partraszállásáig nem tudták felülmúlni.[14]
Ross – miután a súlyos károkat szenvedett Erebust és Terrort a Falkland-szigeteken kijavították – 1842. december 17-én ismét a sarki vizek felé vette az irányt. Ezúttal az volt a szándéka, hogy a Weddel-tengeren, James Weddell útját követve a lehető legdélebbre hatoljon. 1843. február 14-én keresztezte elődje útvonalát, azonban – várakozásaival ellentétben – a Weddell által leírt nyílt tenger helyett csak jéghegyeket és a zajló jég áthatolhatatlan tömegét találta, melyek megakadályozták az előrejutást. Kelet felé hajózott, követve a jégzajlás szegélyét, azt remélve, hogy utat talál dél felé. Útját gyakran sűrű köd nehezítette, és többször észak felé ki kellett térnie a jégzár elől. Február 27-én, a 7° nyugati hosszúságnál a szél végre délnek fordult és a jég is megritkult, így teljes vitorlázattal hajózhatott délnyugat felé. Végül 1843. március 5-én, miután harmadszor is átszelte a déli sarkkört, Ross 14°51’ nyugati hosszúságnál elérte a 71°30' déli szélességet. Mivel a zajló jég ismét útjukat állta és északkelet felől erős vihar fenyegetett, ezen a ponton Ross a visszafordulás mellett döntött.[15][16][17]
Bár Rossnak nem sikerült partra szállnia az antarktiszi kontinensen, és nem tudta megközelíteni a déli mágneses pólus helyét sem, 1843-ban Angliába visszatérve lovaggá ütötték a földrajzi és tudományos felfedezések terén elért eredményeiért.[18]
Otto Nordenskjöld expedíciója
Ross útját követően hosszú időn keresztül nem kísérelték meg, hogy behatoljanak a Weddell-tenger jéggel borított területére. 1901-ben dr. Otto Nordenskjöld, svéd geológus vezetésével tudományos expedíció indult a Weddell-tenger nyugati régiójába. A svéd Antarktisz-expedíció az Antarctic fókavadászhajó fedélzetén, a sarkvidéki hajózás területén komoly tapasztalatokkal rendelkező, norvég Carl Anton Larsen kapitány parancsnoksága alatt 1901. október 16-án hagyta el Göteborg kikötőjét. A kutatóút tervezett célja az volt, hogy egy tudósokból álló csoport részére téli szállást alakítanak ki a szárazföldön, a sarki nyár és ősz során tudományos kutatásokat és méréseket végeznek, majd a következő nyár során az Antarctic visszatér, hogy felvegye a csapatot.[19]
A hat főből álló csapat 1902. február 9-én szállt partra a felszereléssel, ellátmánnyal és szánhúzó kutyákkal az Antarktiszi-félsziget keleti partja mentén fekvő Snow Hill-szigeten, ahol egy előregyártott elemekből álló kunyhót építettek. A sarki tél[20] beálltáig folyamatos földmágnességi méréseket és geológiai kutatásokat végeztek, illetve csónakokkal és szánokkal feltérképezték a környező területeket. A következő tavasz során vezetett felderítőút során, a mai Larsen-selfjégen keresztül egészen a II. Oszkár-partig eljutottak, melynek során számos állati és növényi fosszíliát gyűjtöttek. A csapat 33 nap alatt 611 kilométeres gyalogutat tett meg a jégmezőn keresztül. Nordenskjöldék januárra várták az Antarctic visszatérését, de hiába.[21]
Larsen kapitány – miután az Antarctic-kal a Falkland-szigeteken áttelelt – 1902. november 5-én visszaindult a Snow Hill-szigeten hagyott társakért. A Weddell-tenger jege azonban megakadályozta, hogy a sziget közelébe hajózzanak. December 29-én úgy döntöttek, hogy egy háromfős különítmény a Hope-öbölnél partra száll, hogy a jégen szánokkal eljutva az áttelelő csapathoz tájékoztassák őket a sziget megközelíthetetlenségéről. Larsen ettől függetlenül megkísérelt délkelet felé áttörni a zajló jégen, azonban a hajó többször a jég fogságába került. Miután az Antarctic súlyos sérüléseket szenvedett és léket kapott, Larsen úgy döntött, hogy a Paulet-sziget felé veszi az irányt. Az Antarctic végül 1903. február 12-én, 40 kilométerre a szigettől elsüllyedt. A hajó legénysége a megmentett készletekkel gyalog folytatta az utat a sodródó jégtáblákon a sziget felé, melyet csak február 28-án értek el, és megkezdték egy tábori kunyhó építését. Az egyetlen reménységük az volt, hogy indulásuk előtt megállapodtak az argentin hatóságokkal, hogy ha őszig nem térnek vissza, mentőexpedíciót küldenek a felkutatásukra.[22]
Eközben a Hope-öbölnél hagyott csapat néhány heti sikertelen útkeresést követően visszatért az öbölhöz és a rendelkezésre álló szűkös felszereléssel az átteleléshez egy kőkunyhót épített. A túléléshez pingvinekre és fókákra vadásztak, valamint madártojásokat gyűjtöttek. A tél elmúltával ismét útnak indultak és a Vega-szigetnél október 12-én találkoztak Nordenskjöld felderítőúton lévő csapatával.[23] Október végén a jég felszakadozott a Paulet-szigetnél, és Larsen öt társával csónakba szállt, hogy felkutassa a Hope-öbölnél hagyott társakat. Miután megtalálták a kőkunyhót és benne a társaik üzenetét a tervezett útvonallal, ők is tovább indultak a Snow Hill-sziget felé.[24]
Időközben az argentin haditengerészet úgy döntött, hogy kutatóhajót küld a térségbe, mivel hosszú ideje nem kaptak hírt az expedícióról. Az Uruguay korvett, Julian Irizar kapitánnyal 1903. november 7-én a Seymour-szigeten megtalálta az expedíció két tagját, majd Nordenskjöld csoportját is a Snow Hill-szigeten. A szigetet elhagyva megtalálták Larsen sziget felé tartó csapatát, majd másnap felvették a Paulet-szigeten maradt legénységet is. Az Uruguay – fedélzetén a teljes expedíciós csapattal – december 2-án érkezett vissza Buenos Airesbe.[24]
William Speirs Bruce skót Antarktisz-expedíciója
Az Edinburgh-i Egyetem természettudósa, William Speirs Bruce, több, korábbi antarktiszi és északi sarkkörön túli expedíció résztvevőjeként komoly tudományos tapasztalatot szerzett a sarkvidéki területekkel kapcsolatban. 1899-ben saját expedíció szervezésébe kezdett, melynek célja a Weddell-tenger és a Déli-Orkney-szigetek térségének tudományos kutatása, ennek körében különösen mélytengeri, meteorológiai, geológiai, biológiai és fizikai vizsgálatok, mérések végzése volt. A brit kormányzat elutasította a kutatóút támogatását, azonban a skót textilgyáros Coats fivérek 110 000 £ összegű támogatásával sikerült az anyagi források túlnyomó többségét előteremteni.[25] Bruce az expedíció céljára – barátja, Fridtjof Nansen javaslatára – megvásárolta a Hekla nevű, háromárbócos bark típusú bálnavadász hajót, melyet átépítést követően Scotia névre kereszteltek.[26] A hajó kapitánya, Thomas Robertson, a személyzet és a tudományos munkatársak szinte mind skótok voltak. A skót nemzeti Antarktisz-expedíció hajója 1902. november 2-án futott ki a skóciai Troon kikötőjéből.[25]
Az expedíciós hajó 1903. január 6-án elérte a Falkland-szigeteki Port Stanley kikötőjét, ahonnan – a készletek feltöltését követően – a csapat továbbhajózott az antarktiszi vizek felé. A hajó Weddell-tenger felé vette az irányt, ahol az eredeti tervek szerint egy téli szállást akartak kialakítani, „olyan közel a Déli-sarkhoz, amennyire csak lehetséges”.[27] Miután a jégképződés egyre erősödött és nem találtak szárazföldet, a 70°25′ déli szélességnél észak felé kellett fordulniuk. Végül Bruce döntése alapján visszatértek a Déli-Orkney-szigetekhez, és a Laurie-sziget déli partjainál található védett öbölben (a későbbi Scotia-öbölben) a hajó március 25-én biztonságosan lehorgonyzott. Egy héttel később az öböl teljesen befagyott. A jég fogságába esett hajót téli szállássá alakították, leszerelték a motorokat, kiürítették a kazánokat, és a fedélzetet vászontetővel fedték le. Bruce átfogó munkaprogramot indított, amely meteorológiai méréseket, tengeri mintákat gyűjtő vonóhálós halászatot, botanikai, állattani és geológiai minták gyűjtését foglalta magában. A folyamatos meteorológiai mérések végzésére egy 6x6 méter méretű kőépületet emeltek, mely hat ember elszállásolására volt alkalmas. Ezt Robert Omond, az Edinburgh-i Obszervatórium igazgatója és az expedíció támogatója után Omond háznak keresztelték el.[28][29] Ahogy tavasszal enyhült az időjárás tovább folytatták a tudományos gyűjtőmunkát és szánokkal felderítették a szomszédos szigeteket. November 27-én a Scotia visszaindult Port Stanley-be, majd onnan továbbhajózott Buenos Airesbe, azonban egy hatfős csapat a szigeten, az Omond házban maradt a folyamatos mérések folytatása érdekében.[30]
Amíg a hajót a szárazdokkban javították és felkészítették a következő útra, Bruce tárgyalásokat kezdett az argentin kormánnyal a Laurie-szigeten kiépített meteorológia állomás átvételéről és további üzemeltetéséről. A 1904. január 20-án létrejött megállapodás alapján az argentin kormány három tudományos segédtisztje az expedícióval visszautazott a szigetre, hogy egy évig Robert Mossman vezetésével dolgozzanak, majd ezután hivatalosan átadták az Omond ház épületét, annak berendezését és készleteit, valamint az összes mágneses és meteorológiai műszert az argentin kormánynak. A később Orcadas kutatóállomás névre keresztelt állomás – többszöri átépítést és bővítést követően – azóta is megszakítás nélkül működik, ezzel a legrégebbi még működő kutatóállomás az antarktiszi régióban.[30][31][32]
Miután február 14-én az argentin meteorológiai csapatot a Laurie-szigeten kitették (akiket egy évvel később az Uruguay nevű argentin ágyúnaszád vett fel, a Scotia a Weddell-tenger felé vette az irányt. A hajó délkeleti felé, jégmentes vízen haladva egészen a 72° déli szélességig jutott, ahol egy jéggát (a Filchner-selfjég) állta útját. A következő napokban mintegy 240 km-en keresztül követték ennek a gátnak a szélét délnyugat felé. A folyamatos mélységmérések határozottan arra utaltak, hogy a jéggát mögött szárazföld húzódik. A szárazföld körvonalai és magas hegyvonulatai március 3-án láthatóvá váltak, melyet Bruce az expedíció fő támogatói után Coats-földnek nevezett el.[33] Bár a szárazföld mindössze 18 km távolságra volt, a 30-40 méter magas jégtorlasz lehetetlenné tette annak megközelítését, ezért tovább hajóztak délnyugat felé.[34] Egy vihart követően a 74°01' déli szélességnél – csupán 22 kilométerre Weddel déli rekordjától – a hajó a jég fogságába került. A legénység már beletörődött, hogy a telet a jégen kell tölteniük, azonban március 14-én a Scotia végül kiszabadult jégtáblák közül és észak felé vette az irányt.[35]
Wilhelm Filchner német Antarktisz-expedíciója
Wilhelm Filchner, a bajor hadsereg 34 éves főhadnagya egy kutatóexpedíciót tervezett az Antarktiszra azzal a céllal, hogy megállapítsa, hogy az Antarktika egy egybefüggő földterület-e vagy – ahogy abban az időben többen feltételezték – a Weddell-tengert és a Ross-tengert egy jéggel fedett csatorna köti össze két részre osztva így a kontinenst. Az eredeti tervek szerint az expedícióban két hajó vett volna részt: az egyik a Weddell-tenger felől, míg a másik a Ross-tenger irányából közelítette volna meg a kontinenst. A partra szálló csapatok ezt követően dél felé haladva a sark közelében találkoztak volna. A jelentős költségek miatt Filchner végül egy szerényebb, egy hajóval megvalósítható kutatóútra módosította a tervet, melynek műveleti területe a Weddell-tengerre korlátozódott.[36] A tervhez sikerült megnyernie Luitpold bajor királyi herceg támogatását, aki a költségek jelentős részét segített előteremteni. A második német Antarktisz-expedíció hajója, a Deutschland 1911. május 4-én futott ki Bremerhaven kikötőjéből; kapitánya a korábbi sarkvidéki tapasztalattal rendelkező Richard Vahsel volt, aki korábban elsőtisztként részt vett Erich von Drygalski Gauss-expedíciójában.[37][38]
A Deutschland Buenos Aires, a Déli-Georgia szigeten található Grytviken és a Déli-Sandwich-szigetek érintésével hajózott a Weddell-tenger felé. A hajó már az 57° déli szélességnél jelentős zajló jéggel találkozott, innentől jelentősen lelassult a haladása, többször teljesen körbezárta a jég. 1912. január 29-én átlépték a 74°15’ déli szélességet, mellyel elérték Weddell 1823-as déli rekordját. Ugyanúgy, mint elődjük ezen a részen nyílt vízzel találkoztak és tovább haladtak dél felé. Másnap megpillantották a szárazföldet, amelyet több mint 30 méter magas jégfal övezett. A jégfal mögött jégből és hóból álló lejtők emelkedtek jóval 600 méter fölé. A partszakaszt, a mai Liutpold-partot Filchner az expedíció védnöke után Luitpold hercegprímás-földnek nevezte el. A jégfal dél-délnyugat felé folytatódott, és ezt a területet Filchner a II. Vilmos német császárról nevezte el. A császár javaslatára később a selfjeget a felfedező után Filchner-selfjégre keresztelték át. Miközben megfelelő kikötési helyet és téli szállást kerestek a hajónak, a 77°44' déli szélességnél elérték a Weddell-tenger legdélebbi pontját, ahol egy beszögellő jeges öblöt, a jelenlegi Vahsel-öblöt megfelelő helynek találták a partraszállásra. Az öbölben egy sima felületű jéghegyet választottak ki a téli szállás helyszínéül, melyről úgy vélték, hogy a tengeri talapzaton nyugszik. Február 9-én megkezdték a kirakodást a hajóról és 17-ére már sikerült felépíteni a 17 méter hosszú és 9 méter széles szálláshelyül szolgáló épületet.[39][37][40] Másnap hajnalban a jéghegy hatalmas robajjal több darabra tört, rajta mindenütt friss repedések, hasadékok keletkeztek, a majdnem kész tábor helyéül szolgáló jéghegydarab levált a parti jégről és észak felé, a nyílt víz irányába sodródott. Az expedíció tagjai két napon át lázasan dolgoztak a téli szállás lebontásán. Csörlőkkel, majd mentőcsónakokkal vontatták vissza az anyagot és az állatokat a hajóra, amely biztonságos távolságban maradt a jéghegytől. Ennek köszönhetően sikerült az építőanyagok a készletek és felszerelések túlnyomó többségét kimenteni, mielőtt a jéghegy kisodródott a nyílt tengerre.[39][41] A csapat ezt követően ismét kísérletet tett arra, hogy a kontinentális jégen partra szálljanak. Az emberek több napot töltöttek azzal, hogy a jégperemtől mintegy 600 méterre, a tengerszint felett 100 méterrel egy lerakatot hozzanak létre, azzal a szándékkal, hogy Déli-Georgiában áttelelve a következő nyáron visszatérjenek.[42][41]
A Deutschland 1912. március 4-én Déli-Georgia felé vette az irányt, azonban hamar megrekedt a zajló jégben, míg március 15-én teljesen körbezárta a jég. Amíg a hajó jégbe fagyva sordródott a Weddel-tengeren, Filchner az időt tudományos kutatómunkával igyekezett eltölteni: a jégen meteorológiai és mágnességi kutatóállomást állítottak fel, és részletes megfigyeléseket végeztek a tenger élővilágával kapcsolatban is. A sodródás iránya megközelítette azt a térséget, ahol Benjamin Morrell 1823-ban – állítása szerint – földet talált. Filchner lehetőséget látott arra, hogy a Morrell által „Új-Dél-Grönland” néven hivatkozott földterület – sokak által vitatott – létezésének bizonyításával vagy cáfolatával gyarapítsa az expedíció tudományos eredményeit. Június 23-án Fichner, Alfred Kling és Felix König tisztekkel a befagyott tenger jegén kutyákkal és szánokkal egy héten keresztül keresték a Morrell által leírt helyet, azonban a mélységmérések alapján annak létezésére bizonyítékot nem találtak. Bár időközben a hajó közel 60 kilométer messzire sodródott az indulásuk helyétől, sikerült ahhoz visszatalálniuk. Vahsel kapitány augusztus 8-án egyre súlyosbodó betegség után elhunyt, helyét Wilhelm Lorenzen első tiszt vette át. A hajó tovább sodródott és végül november 26-án sikerült végleg kiszabadulniuk a jég nyolchónapos fogságából. A Deutschland 1912. december 19-én érkezett vissza Grytvikenbe. A legénység közötti egyre súlyosbodó személyi ellentétek lehetetlenné tették, hogy visszatérjenek a Weddell-tengerre, így Filchner kénytelen volt hazautazni Németországba. Bár az expedíció eredeti, ambiciózus terveiből semmi sem valósult meg, Filchner elévülhetetlen érdemeket szerzett a Weddell-tenger partszakaszának feltérképezésében. A Deutschland nyolc hónapig tartó sodródásának nyomvonala volt továbbá az első bizonyíték a Weddell-kör nevű tengeri áramlat létezésére, mely a Weddell-tengeren az óramutató járásával megegyező irányban kering.[43][41][44]
Ernest Shackleton birodalmi transzantarktiszi expedíciója
Ernest Shackleton brit felfedező, a déli-sarkvidék tapasztalt veteránja 1901 és 1904 között részt vett Robert Falcon Scott Discovery-expedíciójában, melynek során Scott és Edward Wilson társaságában megkísérelték elérni a Déli-sarkot, azonban a 82°16′ déli szélességnél kénytelenek voltak visszafordulni.[45] Később, a Nimrod-expedíció vezetőjeként, 1909 januárjában egészen a 88°23′ déli szélességig jutott, amely mindössze 180 km-re van a sarktól.[46] Miután 1911. december 14-én előbb Roald Amundsen, majd 1912. január 18-án Robert Falcon Scott elérték a Déli-sarkot, Shackleton új célt tűzött maga elé: nem csak elérni a sarkot, de a sark érintésével átkelni a teljes kontinensen. A tervek szerint az expedíciót két különálló csapat alkotja. Az úgynevezett Weddell-tengeri csapat, Shackleton vezetésével, az Endurance fedélzetén a Weddell-tengerig hajózik, majd a Vahsel-öböl közelében partra tesznek egy hatfős csapatot és az átkeléshez szükséges felszereléseket. Ugyanakkor a másik csapat (az úgynevezett Ross-tengeri csapat), az Aurora hajóval Aeneas Mackintosh kapitány vezetésével a kontinens túloldalán, a Ross-tengeri McMurdo-öbölnél létesített állomáshelyéről elindulva egészen a Déli-sarkig élelmiszerkészleteket helyez el az út mentén, hogy utánpótlást biztosítson a kontinenst átszelő csapat számára. Így az összesen megközelítőleg 2800 kilométeres távolságot a két csapat összehangolt előkészítő munkájával tervezték megtenni.[47][48]
Az Endurance 1914. augusztus 8-án futott ki Plymouth kikötőjéből. A Déli-Georgia szigeten, Grytvikenben eltöltött egy hónapos tartózkodást követően, 1914. december 5-én a déli-sarki vizek felé vették az irányt,[49] ahol a vártnál korábban zajló jéggel találkoztak, amely jelentősen lelassította a haladásukat. 1915. január 19-én az Endurance-t a Weddell-tengeren, a partra szállás tervezet helyétől mintegy 100 kilométerre végleg körülzárta a jég.[50][51] Számos, a hajó kiszabadítására tett kísérletet követően, 1915. január 24-én Shackleton elrendelte a hajó áttelelésre való felkészítését.[52] A következő hónapokban az Endurance jégbe fagyva lassan északkelet felé sodródott. A fokozódó jégnyomás végül apránként kezdte összetörni a hajót, és a beáramló vizet már nem tudták megállítani. Shackleton 1915. október 27-én elrendelte a hajó elhagyását. Az expedíció tagjai a felszereléseket és készleteket lerakodták a hajóról, és egy közeli jégtáblán téli szállást alakítottak ki.[53] Végül 1915. november 21-én a jég által összezúzott hajó, az Endurance elsüllyedt.[54][55]
A csapat több, mint négy hónapig élt a jégtáblákon, azt remélve, hogy a szél és az áramlatok segítségével sikerül eljutniuk a 400 kilométerre lévő Paulet-szigetre, ahol Otto Nordenskjöld korábbi expedíciójának téli szálláshelye és annak tartalék készletei voltak.[56] Közben gyalog próbálták a jégen a sziget felé vontatni az Endurance-ról megmentett három mentőcsónakot.[53] Bár a sodródás folytán mintegy 105 kilométerre megközelítették a Paulet-szigetet, azonban a körülmények lehetetlenné tették annak megközelítését.[57] Végül 1916. április 8-án a táborhelyül szolgáló jégtábla kettétört, és lehetőségük nyílt vízre bocsátani a három mentőcsónakot.[58] Öt veszélyekkel teli nap után a 28 kimerült, fagyási sérülésektől szenvedő ember végül partra szállt az Elefánt-szigeten.[59] A szigeten menedékhelyet építettek maguknak, azonban tudták, hogy a közeledő sarki tél[20] és a fogyóban lévő készletek miatt sokáig nem húzhatják ki ezen a helyen.[60]
Shackleton és öt társa James Caird mentőcsónakkal 1916. április 24-én útnak indult, hogy az Atlanti-óceánon keresztül megpróbáljon eljutni az 1500 kilométerre lévő Déli-Georgia szigetre, hogy segítséget hozzanak az Elefánt-szigeten maradó társaknak.[60] Bár az északnyugati széljárás segítette haladásukat, azonban a viharos tengeren a viharhorgony leszakadt és egy hatalmas törőhullám csaknem megsemmisítette a csónakot.[61] Két folyamatos küzdelemmel töltött hét után – egy hurrikánt is túlélve – május 10-én végül sikerült partra szállniuk Déli-Georgia szigetén, a King Haakon-öbölben.[62][60] Mivel a sziget lakott területei, a bálnavadász-állomások mind a sziget északi partján voltak, Shackleton két társával gyalog indult el, hogy átvágjon a sziget korábban még ember nem járta hegyláncain. Keserves erőfeszítések árán – hegyvonulatokon, gleccsereken, befagyott folyókon és tavakon átkelve – 36 óra folyamatos menetelést követően, május 20-án csapzottan, rongyosan, mocskosan és holtfáradtan megérkeztek a Stromness bálnavadász-állomásra.[63] Néhány órával később már úton voltak, hogy visszatérjenek a sziget másik oldalán hagyott társaikért, és elkezdték szervezni az Elefánt-szigeten maradt bajtársaik kimentését.[64] Több sikertelen kísérletet követően – melynek során a zajló jég rendre meghiúsította próbálkozásaikat – Shackleton a chilei kormánytól kölcsönkapott vontatóhajóval, a Yelchoval 1916. augusztus 30-án, végül elérte az Elefánt-szigetet, és felvette 22 hajótörött társát.[65]
Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció
Az 1957–1958-as nemzetközi geofizikai év keretében szervezett tudományos kutatások egyik kiemelt célpontja az Antarktisz volt; a nemzetközi együttműködés keretében számos új kutatóállomást hoztak létre a déli kontinensen. 1958 végére már 12 állam 50 kutatóállomása működött a területen. Az Amerikai Egyesült Államok ekkor létesítette a Déli-sarkon az Amundsen–Scott déli-sarki kutatóállomást, az angol Királyi Természettudományos Társaság pedig a Weddell-tengeren található Brunt-selfjégen a Halley kutatóállomást.[66]
A geofizikai év égisze alatt Vivian Fuchs angol kutató és felfedező előterjesztett egy tervet, mely szerint – Shackleton eredeti terveit megvalósítva, azonban a modern technika vívmányait felhasználva – a Weddell-tengertől indulva, a Déli-sark érintésével eljut a kontinens másik felén található Ross-tengeri McMurdo-öbölhöz. Az Antarktikát átszelő expedíciójának (hivatalos nevén a nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció) tervéhez megszerezte II. Erzsébet királynő támogatását, aki a vállalkozás hivatalos támogatója lett. A tervet a brit kormány 100 000 £ adománnyal támogatta és Új-Zéland, Ausztrália és a Dél-afrikai Köztársaság kormányzata, valamint számos ipari vállalat, tudományos társaság és alapítvány is támogatást nyújtott a terv megvalósításához. A tervek szerint a Weddell-tenger partján 1955-ben létesítenek egy állomást, az úgynevezett Shackleton bázist, majd a következő nyáron onnan indulnak el a Déli-sark felé. Ezzel egyidejűleg egy másik csapat a Mc Murdo-öbölnél létesített Scott bázisról indulva felderíti az útvonalat és depókat helyez el Fuchs átkelést végrehajtó csapatának. Az új-zélandi kormány végül teljes mértékben átvállalta a Ross-tengeri állomás létrehozásának és a felderítő csapat ellátásának költségeit, melynek vezetésével Edmund Hillaryt, a Mount Everest meghódítóját bízták meg.[67][68]
A Weddel-tengeri csapat bázisának kiépítéséért felelős legénység Fuchs vezetésével, a Theron jégtörő fedélzetén 1955. november 14-én futott ki Londonból. A rakományban – az ellátmányon és tábor kiépítéséhez szükséges anyagokon, eszközökön túl – több speciális járművet (Auster Antarctic hidroplánt, Tucker Snow-Cat lánctalpas hójárót, Weasel lánctalpas járművet és speciálisan átalakított Fergusson traktort) is magukkal vittek.[69] A Weddell-tenger térségét elérve útjukat állta az áthatolhatatlan jégmező. Az átjutás útját keresve több alkalommal is körbezárta őket a jég, és fennállt a veszélye annak, hogy a hajó elődje, az Endurance sorsára jut. Végül, bár a hajó jelentős károkat szenvedett repülőgépes felderítés segítségével sikerült utat találniuk a jégen át és elérni a bázis tervezett helyének partszakaszát. A hajóról a parti jégre lerakodták a többszáz tonnányi felszerelést és elkezdték felszállítani a parfal tetejére, a tábor kijelölt helyére. Mivel az időjárás kedvezőtlenre fordult, a Theronnak a tervezettnél hamarabb el kellett hagynia a parti vizeket, nehogy ismét körülzárja a jég. A tábor kiépítésével megbízott nyolc személy a gyakran a –40 °C-ot is meghaladó hidegben, a folyamatos hóviharok miatt a rakománynak csak egy részét tudta a táborhelyre szállítani és a Sno-Cat szállítóládáját kellett ideiglenes szállásként kialakítaniuk. Mikor a viharok elültek észlelték, hogy a jégmező nagy része letörött és az üzemanyag- és szénkészlet jelentős része, a Ferguson traktor, és az építőanyagok egy része odaveszett.[70] A csapat ettől függetlenül folytatta a munkát és sikerült az állandó szállást kialakítaniuk Fuchsék visszatéréséig.[71]
Fuchs 1957. január 13-án a Magga Dan hajóval visszatért a Shackleton bázisra. Az elkövetkező hónapok során felderítő utakat tettek a legmegfelelőbb útvonal kiválasztására, és a bázistól 480 kilométerre létrehozták a South Ice depónak keresztelt lerakatot. Ezzel párhuzamosan Hillary és a Ross-tengeri csapat is január 3-án partra szállt a Ross-szigeten. A Pram Pointnál kialakították a Scott bázist, majd a tábortól 290 kilométerre, a Skelton-gleccseren és 466 kilométerre a gleccser tetején, a Sarki-fennsíkon két jól felszerelt lerakatot hoztak létre.[72]
Az előkészítő munkákat követően Fuchs és csapata október 4-én indult útnak három Sno-Cat járművel, két Weasel traktorral és egy speciálisan átalakított Muskeg traktorral. Tíz nappal később Hillary déli csapata is úton volt három Ferguson traktorral és egy Weasellel. Az új-zélandi csapat részben szárazföldi úton, részben légi szállítás útján létrehozott még két lerakatot, melyeket Fuchs csapata használhat a Scott bázis felé vezető úton; ezzel Hillary hivatalos feladata befejeződött. Bár Fuchs ellenezte, Hillary – látva, hogy a britek jelentős csúszásban vannak a tervezett menetrendhez képest – úgy döntött, hogy továbbhalad a Déli-sark irányába. Végül 1958. január 3-án elérte a Déli-sarkot, mellyel – Roald Amundsen és Robert Falcon Scott után – ő lett a harmadik, aki szárazföldi úton elérte a pólust. Egyúttal ez volt az első alkalom, hogy szárazföldi járművel elérték a sarkot.[73] Eközben Fuchs átkelő csapata folyamatos küzdelmet folytatott a terepviszonyokkal és a rossz időjárással. Számos technikai nehézség hátráltatta haladásukat és a járművek közül hármat kénytelen volt hátrahagyni. Végül január 18-án érték el a Déli-sarknál létesített amerikai Amundsen–Scott bázist, ahol George J. Dufek admirális és Hillary fogadta őt. A csapat január 24-én indult útnak a Scott bázis felé. A 700-as depónál csatlakozott hozzájuk Hillyary. Fuchs és csapata végül 1958. március 2-án érkezett meg a Scott bázisra, miután 99 nap alatt teljesítették a 3472 kilométeres átkelést a korábban felderítetlen útvonalon.[74][75]
Geológiája
Az Antarktisz szomszédos területeihez hasonlóan a Weddell-tenger is közös földtörténeti múltra tekint vissza Dél-Amerika legdélebbi részével. A jura korban, az Andok hegységképződési folyamatának kezdetén, Patagónia déli részén az extenziós tektonika létrehozta a Rocas Verdes-medencét. Ennek a hátsó ívű medencének a fennmaradt délkeleti kiterjedése alkotja a Weddell-tengert.[76][77]
A késő krétakorban a Rocas Verdes-medence tektonikai rendszere megváltozott, ami ahhoz vezetett, hogy a kainozoikumban egy kompressziós előmedencévé – a Magallanes-medencévé – alakult át.[76] A dél-amerikai kompressziós tektonikai folyamatok a medence Weddell-tengeri részét nem érintették, így az továbbra is óceáni medence maradt.[77]
Az általában keskeny antarktiszi kontinentális talapzat az Antarktiszi-félsziget mentén több mint 240 kilométerre, a Weddell-tenger déli peremén pedig mintegy 480 kilométerre szélesedik. A kontinens szélét jelző, a talapzat és a kontinentális lejtő közötti törés körülbelül 500 méteres mélységben található. Ez a kontinentális peremhez képest szokatlanul nagy mélység az antarktiszi kéregre nehezedő hatalmas jégterhelésből adódhat. A Luitpold-partnál és a Coats-földnél lévő talapzat sokkal keskenyebb, a feneke meredeken lejt egy mély csatornába, amely délnyugat felé a Filchner–Ronne-selfjégig és az alatt húzódik, és valószínűleg egy mély, gleccserekkel teli völgyig tart a Pensacola-hegység nyugati oldalán.[1]
Éghajlata
Az Antarktiszi-félsziget keskeny és magas hegyvonulatával párhuzamos erős felszíni szelek túlsúlya az időjárás és az éghajlat meghatározó jellemzője a nyugati Weddell-tenger térségében. A szelek hideg levegőt szállítanak észak felé, amelyek északkeleti irányba fordulnak.
Ezek a szelek nemcsak a félszigettől keletre lévő hőmérsékleti rendszerre gyakorolt hatásuk miatt érdekesek, hanem azért is, mert a Weddell-tenger partjai mentén a légkör alsó rétegeiben az óramutató járásával megegyező irányú cirkuláció a jég északkeleti irányú sodródását kényszerítik ki az Atlanti-óceán déli része felé. Ezen sajátosságok miatt az Antarktiszi-félsziget két oldalán uralkodó szél-, hőmérséklet- és jégviszonyok között éles ellentét áll fenn.[78]
Az Antarktiszi-félsziget keleti oldala mentén az Egyenlítő felé irányuló erős felszíni szeleket kétféle meteorológia jelenség okozza: a Weddell-tenger központi része feletti intenzív ciklon és a tenger déli-középső része felett, a légkör legalsó 500-1000 méteres rétegében keletről a félsziget irányába tartó hideg légáramlatok. Ezek a feltételek a hideg levegő felhalmozódásához vezetnek a hegység keleti peremén. Ez a folyamat a félsziget fölött (főként a gerinctől keletre) egy magasnyomású légnyomási gerinc kialakulásához vezet, melynek folytán az eredetileg nyugati irányú légáramlás a hegységfal mentén északi irányba hajlik el.[78]
Oceanográfiai jelentőssége
A Weddell-tenger egyike a világóceán azon kevés helyeinek, ahol mély- és fenékvizek képződnek, amelyek hozzájárulnak a globális termohalin cirkulációhoz.[79] Az erről a térségről kiáramló víztömegek jellemzőit a jégképződés által jelentősen módosított felszíni erőhatások, az óceán kontinentális talapzat törésénél és a lejtőknél bekövetkező dinamikája, valamint a jég alatti talapzat víztömegének átalakulása közötti összetett kölcsönhatások határozzák meg.[80]
A Weddell-tenger nyugati részének keringését egy észak felé tartó áramlás uralja. Ez az északi irányú áramlás az elsősorban a szél által vezérelt Weddell-kör nevű ciklonális örvény nyugati szakasza. Ez az áramlás szállítja a Weddell-tenger vizét a világóceán többi része felé. A Weddell-kör egy hideg, alacsony sótartalmú felszíni réteget alkot, amelyet egy vékony piknoklin zóna[81] választ el a vastag, viszonylag meleg és sós vízből álló Weddell Deep Water (WDW) elnevezésű rétegtől, valamint egy hideg fenékrétegtől.[82]
A felszíni vízáramlatok a Weddell-tengeren általában az óramutató járásával megegyező irányban mozognak, délnyugat felé a Coats-föld mentén, majd észak felé az Antarktiszi-félsziget mentén, hogy végül találkozzanak az uralkodó nyugati szél sodrásával.[1]
Élővilága
A Weddell-tenger bővelkedik bálnákban és fókákban. A tenger jellegzetes állatvilágához tartozik a kardszárnyú delfin (Orcinus orca), a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a déli csukabálna (Balaenoptera bonaerensis), a Weddell-fóka (Leptonychotes weddellii), a leopárdfóka (Hydrurga leptonyx) és a rákevő fóka (Lobodon carcinophagus).
Az Adélie-pingvin (Pygoscelis adeliae) a zord környezethez való alkalmazkodása miatt az uralkodó pingvinfaj ezen a területen. A vulkanikus Paulet-szigeten több, mint 100 000 költőpár Adélie-pingvinből álló kolónia található. [83] 1997-ben az Antarktiszi-félsziget keleti partjainál található Snow Hill-szigetnél észlelték a legészakibb császárpingvin-kolóniát (Aptenodytes forsteri), amely egy 2004-es becslés alapján közel 4000 egyedből áll. [84]
Egy 2021-es kutatófúrás során szivacsokat és más, besorolatlan, szuszpenziós táplálkozású élőlényeket találtak a Filchner–Ronne-selfjég alatt egy sziklán, 1233 méter mélységben (melyből 872 méter a jégréteg), 260 km-re a nyílt víztől, és többszáz kilométerre a legközelebbi fotoszintézis-régiótól.[85]
2021 februárjában az Alfred Wegener Sark- és Tengerkutató Intézet Polarstern kutatóhajója a Weddell-tenger egyik területén egy körülbelül 60 millió Jónás jéghalból (Neopagetopsis ionah) álló kolóniát talált. Becslések szerint a kolónia mintegy 240 négyzetkilométert fed le, és átlagosan minden három négyzetméterre jut egy fészek. A szakemberek szerint az, hogy ilyen nagy kiterjedésű a kolónia, arra enged következtetni, hogy az egész Weddell-tenger ökoszisztémáját meghatározza. A kutatók kiemelték, hogy ez a felfedezés arra is rámutat, hogy milyen nagy hiányosságok vannak még az ökoszisztéma kutatásában.[86][87]
-
Kardszárnyú delfin
-
Hosszúszárnyú bálna
-
Weddell-fóka
-
Leopárdfóka
-
Adélie-pingvin
-
Császárpingvin
Területi igények a Weddell-tenger térségében
Az antarktiszi kontinens hatalmas gazdasági potenciállal rendelkezik mind a megújuló, mind a nem megújuló erőforrások terén, ezért a kontinens és annak térsége feletti szuverenitás a 19. százaz eleje óta kulcsfontosságú kérdés a nemzetközi politikában. Hét állam – Argentína, Ausztrália, Chile, Egyesült Királyság, Franciaország, Norvégia és Új-Zéland – nyolc területi igényt támasztott az Antarktiszra. Az egyes területi igények legtöbbje egymással nincs ütközésben, az egyes érintett államok elismerik a többi területi igényét. Ettől eltérően az Antarktiszi-félsziget, a Weddell-tenger területei és a környező szubantarktikus szigetek feletti szuverenitás kulcsfontosságú kérdés a területhez leközelebb fekvő, két dél-amerikai ország, Argentína és Chile, valamint az Egyesült Királyság számára, így ennek a három államnak egymást átfedő területi igényei vannak a térségben, amely több konfliktushoz vezetett közöttük.[88]
Argentína területi igénye a 25° és 74° nyugati hosszúsági körök által határolt, a Déli-sark középponttól a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú területre terjed ki.[89] Chile területi igénye a 53° és 90° nyugati hosszúsági körök által határolt, a Déli-sark középponttól a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú terület.[90] Az Egyesült Királyság területi igénye – eltérően a másik két állam – területi igényétől nem körcikk alakú, hanem bizonyos részeken túlterjed a 60° szélességi körön, így az igény kiterjed a területen található dél-atlanti szigetekre is. A brit szektor a Déli-sarktól az 50° déli szélesség 20° nyugati hosszúságig, onnan az 50° déli szélességi körön az 50° nyugati hosszúságig, majd dél felé az 58° déli szélesség 50° nyugati hosszúságig, végül nyugat felé az 58° déli szélesség 80° nyugati hosszúságig és ismét a Déli-sarkig terjedő határvonalak által körbezárt terület.[91]
Az Egyesült Királyság – a patthelyzet feloldására tett kísérletként – 1955-ben kérelmet nyújtott be az ENSZ Nemzetközi Bíróságához, hogy döntsön a területi igényekről. Ez a javaslat kudarcot vallott, mivel mindkét latin-amerikai ország elutasította, hogy alávesse magát egy nemzetközi választottbírósági eljárásának.[92][93]
A nemzetközi geofizikai év politikai folyományaként[94] 1959-ben – tizenkét érintett állam által – megkötött (és 1961-ben hatályba lépett) Antarktisz-egyezmény, sem oldotta meg a szuverenitás kérdését Argentína, Chile és Nagy-Britannia között, csupán időszakosan nyugvópontra helyezte a kérdést. Időközben, mindhárom nemzet, valamint a másik négy területi igénnyel rendelkező állam a térségben – részben tudományos kutatások céljából, részben igényük legitimálásaként – számos állandó és időszakos kutatóállomást hozott létre a kontinensen és az sarkvidéki szigeteken.[95]
Bár az Antarktisz-egyezmény tilalma folytán a 60° déli szélességen túli területeken Argentína, Chile és az Egyesült Királyság konfliktusai megszűntek, azonban a három ország – egymással rivalizáló – területi igényei mind a mai napig fennállnak.
Kutatóállomások a Weddell-tenger térségében
Állomás | Típus | Ország | Alapítva | Működtető | Tevékenység | Hely | Koordináták | Időzóna |
---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Belgrano II kutatóállomás | Állandó | Argentína | 1979 | Argentin Antarktiszi Intézet | Meteorológiai állomás | Coats-föld | d. sz. 77° 52′ 28″, ny. h. 34° 37′ 15″ | UTC-3 |
Bernardo O'Higgins kutatóállomás | Állandó | Chile | 1948 | Chilei hadsereg | Logisztika | Antarktiszi-félsziget | d. sz. 63° 19′ 15″, ny. h. 57° 53′ 56″ | UTC-4 |
Esperanza kutatóállomás | Állandó | Argentína | 1975 | Argentin Antarktiszi Intézet | Laboratórium és meteorológiai állomás, rádió, iskola és turisták ellátására alkalmas | Hope-öböl | d. sz. 63° 23′ 50″, ny. h. 56° 59′ 49″ | UTC-3 |
Halley kutatóállomás | Állandó | Egyesült Királyság | 1956 | Brit Antarktiszi Program | Globális föld-, légköri és űridőjárás-megfigyelés[96] | Brunt-jégself | d. sz. 75° 35′ 00″, ny. h. 26° 34′ 00″ | UTC+13 |
Marambio kutatóállomás | Állandó | Argentína | 1969 | Argentin Antarktiszi Intézet | Laboratórium, meteorológiai állomás, 1,2 km-es leszállópálya[97] | Seymour-Marambio sziget | d. sz. 64° 14′ 27″, ny. h. 56° 37′ 27″ | UTC-3 |
Matienzo kutatóállomás | Időszakos | Argentína | 1961 | Argentin Antarktiszi Intézet | Geológiai, geofizikai és oceanográfiai kutatások | Graham-föld | d. sz. 64° 58′ 37″, ny. h. 60° 04′ 17″ | UTC-3 |
Orcadas kutatóállomás | Állandó | Argentína | 1904 | Argentin Antarktiszi Intézet | Meteorológia | Orcadas-szigetek | d. sz. 60° 44′ 16″, ny. h. 44° 44′ 22″ | UTC-3 |
Jegyzetek
- ↑ a b c d Weddell Sea. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2022. március 13.)
- ↑ Antarctica 83. és 294. oldal
- ↑ Antarctica 65. és 294. oldal
- ↑ a b Antarctica 90. oldal
- ↑ a b c Houben 26. oldal
- ↑ a b Antarctica 91. oldal
- ↑ Houben 28. oldal
- ↑ Houben 57. oldal
- ↑ Antarctica 110. oldal
- ↑ Magidovics 696. oldal
- ↑ Antarctica 112–113. oldal
- ↑ Magidovics 697. oldal
- ↑ Houben 75. oldal
- ↑ Antarctica 137. oldal
- ↑ Houben 76–80. oldal
- ↑ Magidovics 698. oldal
- ↑ Antarctica 115. oldal
- ↑ Sir James Clark Ross. Encyclopedia Britannica. (Hozzáférés: 2022. március 28.)
- ↑ Antarctica 152. oldal
- ↑ a b A déli féltekén a tél június 22-től szeptember 22-ig tart. A sarkvidéken azonban a Föld tengelyének ferdesége miatt gyakorlatilag csak két évszak van: a nyár, amikor a Nap a horizont felett tartózkodik, és a tél, amikor pedig a napkorong a látóhatár alatt van, és teljes vagy csaknem teljes a sötétség.
- ↑ Antarctica 152–153. oldal
- ↑ Antarctica 154–155. oldal
- ↑ Antarctica 156–157. oldal
- ↑ a b Antarctica 158–159. oldal
- ↑ a b Antarctica 160. oldal
- ↑ James A. Goodlad. Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – The ship. Royal Scottish Geographical Society (2003). ISBN 0-904049-04-3
- ↑ Peter Speak. William Speirs Bruce: Polar Explorer and Scottish Nationalist. Edinburgh: National Museums of Scotland Publishing, 79. o. (2003). ISBN 1-901663-71-X
- ↑ Antarctica 160–161. oldal
- ↑ James A. Goodlad. Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Autumn in Scotia Bay. Royal Scottish Geographical Society (2003). ISBN 0-904049-04-3
- ↑ a b Antarctica 162. oldal
- ↑ Base Orcadas, primera ocupación humana de la Antártida (spanyol nyelven). La Nación, 2009. január 28. (Hozzáférés: 2022. május 2.)
- ↑ Carlos Escudé & Andrés Cisneros: Historia General de las Relaciones Exteriores de la República Argentina (spanyol nyelven). [2012. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ Antarctica 162–163. oldal
- ↑ James A. Goodlad. Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Second cruise in the Weddell Sea. Royal Scottish Geographical Society (2003). ISBN 0-904049-04-3
- ↑ James A. Goodlad. Scotland and the Antarctic, Section 5: Voyage of the 'Scotia' – Trapped in the ice. Royal Scottish Geographical Society (2003). ISBN 0-904049-04-3
- ↑ Antarctica 202. oldal
- ↑ a b Mills 228. oldal
- ↑ Houben 265. oldal
- ↑ a b Antarctica 203. oldal
- ↑ Houben 266. oldal
- ↑ a b c Mills 229. oldal
- ↑ Antarctica 204. oldal
- ↑ Antarctica 204–205. oldal
- ↑ Cornelia Lüdecke & Helmut Hornik (2005. június 2.). „Wilhelm Filchner and Antarctica”. 1st SCAR Workshop on the History of Antarctic Research, 55–61. o, Kiadó: Bavarian Academy of Sciences and Humanities.
- ↑ Antarctica 146–147. oldal
- ↑ Antarctica 180–181. oldal
- ↑ Lansing 23. oldal
- ↑ Antarctica 218–219. oldal
- ↑ Lansing 41. oldal
- ↑ Lansing 46. oldal
- ↑ Antarctica 219. oldal
- ↑ Lansing 51. oldal
- ↑ a b Lansing 113. oldal
- ↑ Lansing 109. oldal
- ↑ Antarctica 220. oldal
- ↑ Margery and James Fisher. Shackleton and the Antarctic (angol nyelven). James Barrie Books, 351. o. (1957). Hozzáférés ideje: 2022. május 7.
- ↑ Lansing 156. oldal
- ↑ Lansing 178. oldal
- ↑ Lansing 217. oldal
- ↑ a b c Antarctica 222–223. oldal
- ↑ Lansing 290. oldal
- ↑ Lansing 208. oldal
- ↑ Morrell-Capparell 239–245. oldal
- ↑ Lansing 332. oldal
- ↑ Morrell-Capparell 251–252. oldal
- ↑ Antarctica 252. oldal
- ↑ Antarctica 268. oldal
- ↑ Fuchs & Hillary 12. és 20. oldal
- ↑ Fuchs & Hillary 332–333. oldal
- ↑ Fuchs & Hillary 66. oldal
- ↑ Antarctica 268–269. oldal
- ↑ Antarctica 269. oldal
- ↑ Antarctica 270. oldal
- ↑ Antarctica 271. oldal
- ↑ Fuchs & Hillary 327. oldal
- ↑ a b T. J. Wilson (1991. június 8.). „Transition from back-arc to foreland basin development in the southernmost Andes: Stratigraphic record from the Ultima Esperanza District, Chile”. Geological Society of America Bulletin 103 (1), 98–111. o.
- ↑ a b M. C. Ghiglione. Orogenic Growth of the Fuegian Andes (52–56°) and Their Relation to Tectonics of the Scotia Arc, Growth of the Southern Andes. Springer, 241–267. o. (2016. június 8.). ISBN 9783319230603
- ↑ a b W. Schwerdtfeger (1979. június 8.). „Meteorological aspects of the drift of ice from the Weddell Sea toward the mid-latitude westerlies”. Journal of Geophysical Research 84 (C10), 6321–6328. o. DOI:10.1029/JC084iC10p06321.
- ↑ A termohalin cirkuláció, a tengervíz sótartalom- és hőmérséklet-különbsége által előidézett körforgás. A különbségeket a víz felmelegedése és lehűlése, a párolgás vagy sókicsapódás, a jégképződés és olvadás okozza. A sótartalom növekedése vagy a hőmérséklet-csökkenés sűrűségnövekedést eredményez, ezzel szemben a sótartalom csökkenése vagy a hőmérséklet-növekedés sűrűségcsökkenést okoz. Bár ez a sűrűségkülönbség csekély, ennek ellenére függőleges körforgást hoz létre.
- ↑ Aike Beckmann, Hartmut H. Hellmer & Ralph Timmermann (1999. június 8.). „A numerical model of the Weddell Sea: Large-scale circulation and water mass distrib Polarstern Knollution”. Journal of Geophysical Research 104 (C10), 23375–23391. o. DOI:10.1029/1999JC900194.
- ↑ A piknoklin az a vonal vagy réteg, ahol a sűrűséggradiens a legnagyobb egy víztestben. Az oceanográfiában két különböző sűrűségű (sótartalmú) vízréteget választ el egymástól. Ilyen például a tengerbe ömlő folyók torkolatában a folyó édes vizét a tenger sós vizétől elválasztó piknoklin zóna.
- ↑ Robin D. Muench & Arnold L. Gordon (1995. június 8.). „Circulation and transport of water along the western Weddell Sea margin”. Journal of Geophysical Research 100 (C9), 18503–18515. o. DOI:10.1029/95JC00965.
- ↑ BirdLife Data Zone – Paulet Island. BirdLife International. (Hozzáférés: 2022. március 13.)
- ↑ BirdLife Data Zone – Snow Hill Island. BirdLife International. (Hozzáférés: 2022. március 13.)
- ↑ Huw J. Griffiths et al. (2021. február 15.). „Breaking all the rules: the first recorded hard substrate sessile benthic community far beneath an Antarctic ice shelf”. Frontiers in Marine Science 8, 76. o. DOI:10.3389/fmars.2021.642040. (Hozzáférés: 2022. március 13.)
- ↑ Katie Hunt: A colony of 60 million fish with transparent blood has been discovered in Antarctica. CNN . (Hozzáférés: 2022. március 13.)
- ↑ Autun Purser et al. (2022). „A vast icefish breeding colony discovered in the Antarctic”. Current Biology. DOI:10.1016/j.cub.2021.12.022. ISSN 0960-9822.
- ↑ Lanker – Competiting claims Abstract
- ↑ Lanker – Competiting claims 38. oldal
- ↑ Lanker – Competiting claims 44. oldal
- ↑ Lanker – Competiting claims 46. oldal
- ↑ Lanker – Competiting claims 47. oldal
- ↑ Klaus Dodds. The Antarctic: A Very Short Introduction. Oxford University Press (2012). ISBN 9780191633515
- ↑ Lanker – Competiting claims 12. oldal
- ↑ Lanker – Competiting claims 12–17. oldal
- ↑ Halley VI Research Station (angol nyelven). British Antarctic Survey. (Hozzáférés: 2022. december 12.)
- ↑ Página oficial de la Fundación Marambio (spanyol nyelven). (Hozzáférés: 2022. április 9.)
Források
- ↑ Antarctica: Antarctica – Great Stories From The Frozen Continent (angol nyelven). Reader's Digest (1985). ISBN 0-949819-64-6. Hozzáférés ideje: 2022. március 13.
- ↑ Fuchs & Hillary: Vivian Fuchs és Edmund Hillary. Az Antarktisz meghódítása – A Brit Nemzetközösség 1955–1958. évi délsarki expedíciója, Fordította: Józsa Péter, Gondolat Könyvkiadó (1962)
- ↑ Houben: Heinrich Hubert Houben. A Déli sark meghódítása, Fordította: Juhász Vilmos, Atheneum
- ↑ Lanker – Competiting claims: Russel G. Lanker. Competing Claims Among Argentina, Chile, and Great Britain in the Antarctic: Economic and Geopolitical Undercurrents (PDF) (angol nyelven), Defense Technical Information Center (1991). Hozzáférés ideje: 2022. április 9.
- ↑ Lansing: Alfred Lansing. A Déli-sark foglyai – Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója, Fordította: Ambrose Montanus és Láng Zsuzsa Angéla, 2. kiadás, Park Könyvkiadó (2018). ISBN 978-963-355-441-8
- ↑ Magidovics: I. P. Magidovics. A földrajzi felfedezések története, Fordította: Dabis Attila, Gondolat Könyvkiadó (1961)
- ↑ Mills: William James Mills. Exploring Polar Frontiers – A Hystorical Encyclopedia, Volume 1 (angol nyelven). ABC-Clio Inc. (2003). ISBN 1-57607-422-6. Hozzáférés ideje: 2022. december 15.
- ↑ Morrell-Capparell: Margot Morrell – Stephanie Capparell. A Shackleton-modell – Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet, Fordította: Garamvölgyi Andrea, HVG Könyvek (2008). ISBN 978-963-9686-62-5