Kardszárnyú delfin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Kardszárnyú delfin
Killerwhales jumping.jpg
A faj emberhez viszonyított mérete
A faj emberhez viszonyított mérete
Természetvédelmi státusz
Adathiányos
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Cetartiodactyla
Rend: Cetek (Cetacea)
Alrend: Fogascetek (Odontoceti)
Család: Delfinfélék (Delphinidae)
Nem: Kardszárnyú delfinek (Orcinus)
Fitzinger, 1860
Faj: O. orca
Tudományos név
Orcinus orca
Linnaeus, 1758
Szinonimák
  • Grampus orca
  • Grampus rectipinna
  • Orca gladiator
  • Orcinus rectipinna
Elterjedés
Cypron-Range Orcinus orca.svg
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Kardszárnyú delfin témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kardszárnyú delfin témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kardszárnyú delfin témájú kategóriát.

Type C Orcas.jpg
Orca-800.jpg

A kardszárnyú delfin (Orcinus orca), más néven orka, vagy (helytelenül) gyilkos bálna az emlősök (Mammalia) osztályába a cetek (Cetacea) rendjébe és a fogascetek (Odontoceti) alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik.

Korábban a gömbölyűfejűdelfin-félék (Globicephalidae) közé sorolták.

Egyes újabb genetikai kutatások szerint nem egy, hanem több fajt alkotnak.[1]

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Valamennyi óceán területén előfordul, de a legtöbb példány az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Sekély öblökben, folyók torkolatvidékén is gyakran vadászik. Átlagosan 100 kilométert tesznek meg naponta.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hím átlagos hossza 8 méter, maximum 9,8 méter, a nőstény kicsit kisebb. Testtömege akár a 10 tonnát is elérheti.[2]

Teste vaskos, de áramvonalas, kitűnő úszó. Feje lekerekített, csőre alig észrevehető. Hátuszonya hosszú,/ezért "kardszárnyú"/ a hímeké háromszögletű, a nőstényeké kisebb, hátrafelé hajló. A hátuszony magassága 1,8 méter is lehet. A fogságban tartott állatok hátuszonya, még ismeretlen okokból egy idő után lehajlik.

A tengeri állatokhoz hasonlóan a háta sötét, a hasi része világos, így felülről és alulról is nehéz észrevenni. Testén jellegzetes nagy fehér foltok is találhatóak, a tengerbiológusok az egyes állatokat ezek, és az egyedenként változó hátúszó-alak illetve -méret alapján azonosítani tudják.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ivarérettséget 8 éves korban éri el. A párzási időszak a tél kezdetén van. A vemhesség 16-17 hónapig tart, ennek végén 1 borjú születik. A borjak születéskor 2-2,4 méter hosszúak. Fiatal állatokon a fekete részek szürkés, a fehér részek sárgás árnyalatúak lehetnek.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kardszárnyú delfinek igazi ragadozók, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadnak és elfogyasztanak. A halak mellett megeszik a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a náluk sokkal nagyobb bálnákat is. Azonban az embert is képesek megtámadni, erre több példa is volt.

Kivétel lehet Scott kapitány - végzetessé vált - antarktiszi expedíciója naplójában 1911. január 5-én csütörtökön Scott által leírt eset, melyben az Orca Gladiatorral történt majdnem végzetes találkozásról ír: ennek során a vastag jeget alulról áttörő ragadozók kis híján a vízbe rántották és elragadták az expedíció fotósát, Herbert Ponting-ot azzal a hadászati technikával, amikor a csoportba verődött kardszárnyú delfinek a majdnem egy méter vastag jeget alulról áttörve rántják a vízbe azt, aki a jégen áll. (Scott utolsó útja, Wodianer F. és fiai kiadó, 1923)

Az első év során a fiatal állatok 43%-a elpusztul. A nőstények 10-12 éves koruktól, a hímek pedig többnyire csak 20 éves koruk után szaporodnak, de állatkertben volt már példa arra, hogy egy nőstény 7 éves korában egészséges utódot hozott a világra. A nőstények átlagosan 50 évig élnek, a hímek viszont csak 29 évig. Természetesen elélhetnek jóval hosszabb ideig is, a nőstények 80-90, a hímek 50-60 évig. A negyedik évtizedükön túljutott nőstények általában már nem fogamzóképesek. Mivel két ellés között 4-5 év is eltelik, egy nősténynek élete során 4-6 borja születik. Társas lények, 5-20 tagú családokban élnek. Az elsősorban az amerikai kutatások szerint egy-egy ilyen család többnyire egy idősebb nőstényből, utódaiból áll; a család nőstény tagjai egész életükön át együtt maradnak, a kifejlett hímek másik családba vándorolnak. Alapvetően monogám életet élnek.

A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartoznak, 50 km/h-s sebességre is képesek. Mint minden cet, farkukkal hajtják előre magukat, a melluszonyok csak kormányzásra valók. Teljes tömegükkel képesek a víz fölé ugrani. Gyakran függőleges helyzetben állnak, és fejüket a víz fölé emelik; ez a viselkedés a kémlelés (spyhopping). Máskor farkukkal, vagy melluszonyaikkal csapkodják a vízfelszínt. Általában 1-4 percet töltenek a víz alatt, majd 3-5 alkalommal, 10-35 másodperces időközökben a felszínre jönnek levegőért. Amikor kiszuszogták magukat, jöhet az újabb merülés. Az eddig mért leghosszabb merülés 17 percig tartott. Mesterséges körülmények között egy állatnak (ez biztosan Ahab vagy Ishmael volt) sikerült 260 m mélyre lemerülnie; természetben 173 m-es mélységet mértek.

A kardszárnyú delfinek, más delfinekhez hasonlóan, hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverődő hanghullámok alapján tájékozódnak, találják meg zsákmányukat. A visszaverődő hanghullámok alapján képesek azonos nagyságú, de különböző fajú halakat megkülönböztetni. Egymás közötti kommunikációjuk során többféle hangjelet is kibocsátanak. Ezek egy része az ember számára is hallható. Minden példány hangjelei mások. A hangjelek hasonlósága alapján következtetni lehet az állatok rokonsági fokára.

Az öngyilkosság a kardszárnyú delfinek között viszonylag ritka, főleg hím példányokat érinthet. Új-Zélandon és a Vancouver-szigeten fordult elő, hogy kardszárnyú delfinek tömegesen partra vetődtek.

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orca Orlando Seaworld.jpg

A kardszárnyú delfin ma is viszonylag gyakori; hivatalos státusza védelemre szoruló (conservation dependent). Állománya 100 ezer példányra becsülhető. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben. Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Ebben az időszakban mintegy 6000 állatot öltek meg. Egy kardszárnyú delfinből 750-950 liter olajat lehet előállítani. A kardszárnyú delfin állományait ma már nem a vadászat veszélyezteti, hanem a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása. Az állatokra veszélyt jelent a megnövekedett hajóforgalom is: 2006-ban a népszerű kanadai delfint, Lunát, egy teherhajó gázolta halálra.

A kardszárnyú delfinek táplálkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kardszárnyú delfin a cetfélék közül a leginkább ragadozó természetű, és az egyetlen olyan, amely meleg vérű állatokat is megtámad. Étrendjét a tudomány kellő részletességgel ismeri; az adatok részben a vadászó állatok megfigyeléséből, részben a cetvadászok által elejtett delfinek gyomortartalmának vizsgálatából származnak, de ma már értékes adatok nyerhetők a delfinek ürülékének elemzésével is. A kutatások szerint a kardszárnyú delfin szinte minden kellően nagy állatot elfogyaszt, még a nálánál jóval nagyobb bálnákat is. Vitathatatlanul a tengeri tápláléklánc csúcsán áll.

A nagy sziláscetek közül bizonyítottan szerepel a kardszárnyú delfin étlapján a grönlandi bálna (Balaena mysticetus), az északi simabálna (Eubalaena glacialis), a szürke bálna (Eschrichtius robustus), a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a csukabálna (Balaenoptera acutorostrata), a tőkebálna (Balaenoptera borealis), a közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus), és Földünk legnagyobb állata, a kék bálna (Balaenoptera musculus) is. Megöli az óriás ámbrás cetet (Physeter macrocephalus), a különféle csőrös ceteket, a fehér delfint (Delphinapterus leucas), a narvált (Monodon monoceros) és a gömbölyűfejű delfint; a kisebb delfinek közül a barna delfineket, a csíkos delfint (Stenella coeruleoalba), a közönséges delfint (Delphinus delphis) és a sötét delfint (Lagenorhynchus obscurus).

A fókák közül a kardszárnyú delfin megeszi a rozmárt (Odobenus rosmarus), az elefántfókákat, oroszlánfókákat, medvefókákat, a szakállas fókát (Erignathus barbatus), a rákevő fókát (Lobodon carcinophagus), a borjúfókát (Phoca vitulina), a leopárdfókát (Hydrurga leptonyx) és a Weddell-fókát (Leptonychotes weddellii). A menyétfélék közül a tengeri vidra (Enhydra lutris) eshet a kardszárnyú delfin zsákmányául.

Kedveli a madarakat is, pingvineket, a kárókatonákat és a tengeri récéket is elfogyaszt.

Mint az egy delfintől elvárható, a kardszárnyú delfin halakat is eszik, így például bonitót (Sarda spp.), tőkehalat (Gadus spp.), elektromos ráját (Torpedo californica), laposhalakat (Heterosomata spp.), heringet (Clupea spp.), makrélát (Scombridae), holdhalat, lazacot (Oncorhynchus spp.), szardíniát (Sardinops melanosticta), bűzöslazacot (Osmeridae) és tonhalat (Thunnus spp.); de megeszi a cápákat, így a hatalmas termetű, bár ártalmatlan óriáscápát (Cetorhinus maximus) is. Elfogyasztja a tengeri teknősöket is, valamint különféle fejlábúakat is.

Ezt egészítik ki az olyan szokatlanabb zsákmányállatok, mint a tengerszorosokon átúszó jávorszarvasok, a parthoz túl közel merészkedő birkák, valamint a delfináriumok látogatóinak kutyái, és bár rendkívül ritka eset, de emberek megtámadására is volt már példa.

A kardszárnyú delfin és a cetvadászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kardszárnyú delfin sohasem tartozott a cetvadászok fő zsákmányai közé. Termete sokkal kisebb a nagy bálnákénál, útvonalai kiszámíthatatlanok, azonkívül nehezebb a víznél, tehát halála után elsüllyed, emellett embereket szétszaggató ragadozó hírében állt. Mindez elég volt ahhoz, hogy a bálnavadászok ne kívánatos zsákmányként, hanem esetleg kellemetlen konkurensként tekintsenek a delfinekre. Az elejtett bálnákba belekóstoló delfineket néha megszigonyozták, de nemigen dolgozták fel őket.

Fogságban tartott kardszárnyú delfinek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2006-ban világszerte 13 állatkertben tartanak kardszárnyú delfineket. Ez a szám korábban jóval magasabb is volt. A 13 intézmény közül öt található az Amerikai Egyesült Államokban; ebből három a Sea World hálózatához tartozik. Négy állatkert van Japánban, egy-egy Kanadában, Argentínában és Franciaországban. 2006 februárjától a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek Loro Parque nevű állatkertjében négy kardszárnyú delfint tartanak.

A 13 állatkertben 46 kardszárnyú delfin él. Közülük 17-en szabadon, 29-en fogságban születtek. Négy kivétellel olyan intézményekben élnek, ahol több kardszárnyú delfint tartanak, így fajtársaik társaságában lehetnek.

Mintegy 140 kardszárnyú delfin pusztult el fogságban. Tizenkettő visszatérhetett természetes élőhelyére. Ezek közül tízet néhány heti vagy havi fogság után, befogásuk helyétől nem messze engedtek szabadon, gyakran azért, mert közeli halálukra kellett számítani, és ezzel ártottak volna befogóik jó hírnevének. Másoknak, mint Charlie Chinnek és a hegyesorrú nősténynek, sikerült életben maradniuk. Ishmael maga vette kezébe sorsát; hogy milyen sikerrel, nem tudjuk. A delfináriumok világából egyedül Keikónak sikerült kiszabadulnia.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A kardszárnyú delfin nem egy faj index.hu 2010. április 23.
  2. Killer Whales: Physical Characteristics. Seaworld.org. (Hozzáférés: 2009. december 30.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csodálatos állatvilág, Wild life fact file (magyar nyelven) ford.: Mester K.: (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • John Ford, Graeme Ellis, Kenneth Balcomb: Killer Whales. University of Washington Press, 2000 ISBN 0-295-97958-5
  • Erich Hoyt: Orca - The Whale Called Killer. Firefly Books, 1990, ISBN 0-920656-25-0
  • Peter Knudtson: Orca - Visions Of The Killer Whale. Sierra Club Books, 1996, ISBN 0-87156-906-X
  • Alexandra Morton: Listening To Whales. Ballantine Books, 2002, ISBN 0-345-43794-2
  • Elisabeth Lehmke, Jean C. Roche: Wale - Giganten der Meere. Kosmos (Franckh-Kosmos), 2002 -Greenpeace-Buch + CD mit Walgesängen-

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]