Hidroplán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
DHC–2 Beaver vízirepülőgép

A hidroplán (hydroplan, hydroaeroplan, magyarul vízirepülőgép) olyan repülőgép, amely képes vízfelületre leszállni, azon úszni és arról felszállni. Ezt a képességet azáltal nyeri, hogy alsó részén úszó testekkel vagy talpakkal van ellátva, melyek a víz felületén úszva tartják, de eredetileg szárazföldi telepítésű repülőgép. Kerekei is lehetnek, ebben az esetben vízfelszíni és szárazföldi leszállásra egyaránt alkalmas lehet. A vízirepülőgép nem azonos a repülőcsónakkal.

Történet, alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy S.55P az Aeroflot kötelékében

1919-ben, az első világháborút követően egyre nagyobb szerephez jutott a polgári repülés. Ennek következtében a katonai repülőgépek gyártására szakosodott cégek is elkezdtek új, a hétköznapi életben is alkalmazható típusokat fejleszteni, gyártani. Olaszország rendkívül hosszú tengerparttal rendelkezik, így természetesen támogatta a vízre is leszállni képes repülőgépek fejlesztését, a vízirepülőgépeket és repülőcsónakokat egyaránt. Az 1920-as évek elején megszületett a technikai újdonságnak számító Savoia-Marchetti S.55 típus is, amelynél a nagyméretű úszótalpakban helyezték el az utastereket, ezeket vállszárnyas megoldással összekapcsolták és a szárny közepére építették a pilótafülkét, felé pedig a toló-vonó motorokat. Kortársaihoz képest nagy teherbíró képességgel és repülési hatótávolsággal rendelkezett, ennek következtében kiválóan alkalmas volt polgári szállítási feladatokra és katonai célokra egyaránt (valamint személy- és légiposta szállítására is). Az 1925-ben szolgálatba állított típus annak idején több rekordot is felállított: leghíresebbek ezek közül a kötelékben megvalósított óceánrepülő vállalkozások voltak az 1930-as évek elején.

Repülőcsónakok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A H–4 Hercules „Spruce Goose” a valaha épített legnagyobb szárnyfesztávolságú repülőgép (97,5 m)

A Hindenburg katasztrófája után a léghajókba vetett bizalom megrendülni látszott. A tengerek, óceánok feletti szállítás kizárólag a repülőcsónakok feladata lett. A repülőcsónakok fénykora az 1930-as évekre tehető. Népszerűségüket a nagy szállítási kapacitásnak és az óceánrepülések szempontjából – a szárazföldi gépekhez képest – biztonságos repülésnek köszönhették. Nagy hatótávolságuk révén a világ legegzotikusabb országaiba is eljutottak. A tágas törzsben az utasok kényelmesen utazhattak.

Az óceán meghódítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új navigációs berendezések lehetővé tették a pontos navigálást. Az új, erősebb motorok lehetővé tették hosszabb távolságok leszállás nélküli megtételét. A repülőcsónakok fejlesztésében, légiposta szolgáltatásokban Európa vezető szerephez jutott. Amerika hamar ledolgozta a hátrányát, 1936. október 21-én egy utasokat szállító járat indult Kaliforniából Hong Kongba, az utat 3 nap alatt tette meg (egy hajónak ehhez 3 hétre volt szüksége).

Repülőcsónakokat üzemeltető országok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németország: a Lufthansa menetrend szerinti járatot üzemeltetett 1934-től Berlin és Rio de Janeiro között.

Anglia: Spanyolországon és Nyugat-Afrikán keresztül repülőcsónakokkal tartotta a kapcsolatot Dél-Afrikával és Ausztráliával.

Amerikai Egyesült Államok: a Csendes-óceán térségében üzemeltetett menetrendszerinti járatokat.

Franciaország: az 1930-as években Latécoére típusú repülőcsónakok közlekedtek a mediterrán térségben és az Atlanti-óceán déli részén.

A repülőcsónakok fejlődése, hanyatlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A technika fejlődése lehetővé tette egyre nagyobb és biztonságosabb repülőgépek gyártását a pazar utaskabin sokszor egy luxushajó fényűzésével vetekedett. A sebesség mindig alacsony (300 km/h körüli), az út pedig fárasztó és unalmas volt. Az 1930-as évek végén a Pan American egy új típust állított csatasorba: a Boeing 314-et, ez a típus viselte a Jumbo Jet megjelenéséig a legnagyobb repülőgép címet. Ezzel az új repülőcsónakkal a Pan American 1939-ben beindította atlanti-óceáni járatát. Komoly konkurensé léepett elő a Lufthansa megrendelésére tervezett hagyományos felépítésű Focke-Wulf 200, amely már képes volt leszállás nélkül elrepülni Berlinből New Yorkba. A második világháború után a német légitársaság azonban nem indíthatott járatokat New Yorkba, ugyanis nem kapott leszállási engedélyt. A háború után egyértelművé vált: a jövő a nagy hatótávolságú szárazföldi repülőgépeké. A mindenki számára elérhető szárazföldi repülés térhódítása után az elegáns repülőcsónakok korszaka leáldozott.

Hidroplánok a harctéren[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vought OS2U Kingfisher típusú vízirepülőgép a USS Missouri (BB–63) fedélzetén 1944 augusztusában a második világháborúban

Hidroplánok napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vízi légikikötő Brazíliában a Rio Granden

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hidroplán témájú médiaállományokat.