Szkíták

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szkíta szócikkből átirányítva)
Jump to navigation Jump to search
Szkíta íjász ábrázolása egy görög vázán (i. e. 530–520.)
Az európai szkíta népek elterjedése a vaskor elején (i. e. 8–7. század)
A Kul Oba halomsírban talált elektrum edény (i. e. 4. század)
Szkíta harcosok rajza a Kul Oba halomsírban talált edény alakjai nyomán
Szkíta fésű a Szoloha halomsírból (i. e. 4. század)

A szkíták – magyar nyelvhez igazítva szittyák – nevet tágabb és szűkebb értelemben is használják.

Általánosabb értelemben, tekintet nélkül nyelvükre stb., az eurázsiai puszta ókori lovasnépeinek összefoglaló neve ez.

A történettudomány meghatározása szerint a szkíta szövetség kötelékébe tartozó, szkíta nyelvet beszélő kelet-európai és közép-ázsiai népesség elnevezése. (A szkíták nyelvét a szakemberek többsége – közmegegyezéssel – az indoeurópai nyelvcsaládba, az indoiráni nyelvek csoportjába, a kelet-iráni nyelvek közé sorolja. Utóbbiakat további két csoportba – észak- és délkeleti – rendezik. A mondottakkal kapcsolatban többek között a Rüdiger Schmitt által szerkesztett Compendium Linguarum Iranicarum című munka adhat bővebb felvilágosítást.)

Legtöbbször azonban a kelet-európai pusztán egykor honos királyi szkítákat (baszileioi szküthai: βασιλειοι σκυθαι) – saját nevük görögösen iürkai (ιυρκαι), ourgoi (ουργοι), urogi (υρογι) – nevezték és nevezik szkítáknak.

Hérodotosz szerint azok a szkíták, akiket a perzsák szakának neveznek.

A szkíta névről[szerkesztés]

A szkíta szövetség neve különböző népek hallása és ábécéje szerint lejegyezve: Išqigulu (urartui); Aškuza vagy Iškuza (akkád); Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetve rontott alakban Aškenáz (אשכנז: ’askənaz) (héber); Szküthai (Σκυθαι) vagy Szkolotoi (Σκολοτοι) (görög); Scythae (latin).[1]

Szemerényi a görögös Szküthai kifejezésben a feltételezett elő-iráni *skuda, illetve indoeurópai *skeud, *skudo (lő, mozgat, hajt) tövet véli felismerni.[2] (A felsoroltak kimondva: szkuda, szkeud, szkudo.) Az asszír feliratokon rögzített Aškuza, Iškuza kifejezés kezdő magánhangzóját pedig járulékos hangnak tartja.

Bizonyos nyelvek, ilyen például a magyar is (ellentétben pl. a göröggel, a latinnal és a perzsával), nemigen tűrik a mássalhangzók torlódását szó vagy szótag elején. Illeszkedik e szabályhoz a sémi nyelvek többsége, közöttük az asszírok által beszélt akkád is.[3] Ez azonban nem zárja ki az ellenkező érvényű állítás lehetőségét, miszerint nem az akkád illesztett járulékos hangot a szkíta szó elejére, hanem a görög hagyta el a magánhangzót saját szabályait követve.

Külön kérdés lenne – Szemerényi azonban ezzel nem foglalkozik –, miért szerepel urartui, illetve akkád feliraton s hangnak megfelelő jel, noha a nevezett nyelvek egyike sem nélkülözi az sz hangot, illetve az ennek megfelelő jelet. Ugyanezt elmondhatjuk a Biblia héber szövegéről is. A görög és a latin viszont csak az sz hangot ismeri és jelöli. Ennek megfelelően pl. a görög hallás szerint lejegyzett, névszói toldalékától megfosztott szküth betűsor lehetett egy *ɜsküth stb. alakú szkíta kifejezés is. (A csillag feltételezett szóalakot, az ɜ tetszőleges magánhangzót jelöl.)

A Szkolotoi szó helyes lebetűzése Szemerényi állítása szerint Skulata (kiejtés szerint Szkulata) lenne. A szkíták magukat kezdetben Skuda (Szkuda; görögösen Szküthesz) névvel illették – mondja Szemerényi –, utóbb azonban a szkíta nyelv hangzói változtak, és a d hang l alakot öltött. Ilyenképpen a szkíták eredetmondájában felbukkanó paralatai (παραλαται) kifejezés is megmagyarázható. A szó eredeti alakja bizonyára paradata (élre, első helyre állított) volt.

A Szkolotoi betűfüzérből, az előbbiek szerint eljárva, egy *ɜskolot, *ɜskulot, ha pedig a feltételezett d > l változást, illetve a mássalhangzókat érintő hangmegfeleléseket[4] is figyelembe vesszük, akkor *ɜskodot, *ɜskudot stb. alakú szkíta szót is szerkeszthetünk. (A képzésük módja stb. szerint rokonított mássalhangzók – pl. b/m, b/p, b/v, c/sz, d/t, f/p, g/k, k/p, l/r, p/v – egymással felcserélhetők és így tovább.)

A Paradata szó az Avesztában – 19. Zamjad Jašt: Himnusz a Földhöz – fordul elő, mégpedig tulajdonnévként.[5] Az avesztai Haošjangha a Paradata (Pešdadjan) nevű uralkodócsalád első királya volt. A paradata (első helyre állított) kifejezés éppenséggel megállná helyét nép neveként is. A görögös paralatai kifejezésnek megfelelő szó azonban előfordul latin nyelvű forrásokban – pl. a Tabula Peutingeriana, valamint Abraham Ortelius térképein – is, mégpedig paralocae scythae alakban.[6][7] Ebből pedig már csak újabb feltételezések árán lehetne a kívánt szóalakot (paradata) előállítani. Szemerényi – talán ezért, talán más okból – a paralocae kifejezést nem említi.

Ferenczi Enikő a görögös szküth szótövet a magyar eskü szóval kapcsolja össze. „A szkíták nevezhették magukat ama megszólítás szerint, mely visszaállítható a mai magyar esküsző(k) vagy esküző(k) szóból, és jelentése »a személy, aki esküszik« vagy »az eskü népe« szóösszetételhez állhat közel. Az eredeti népnév ismeretlen, csak a szomszédos nemzetek által elrontott elnevezést ismerjük. Legvalószínűbben az asszír változat, az Aškuza(i) vagy Iškuza(i) áll legközelebb a magyar nyelvből alkotott népi névhez.”[8]

Eszerint a szkíta népek szövetségének neve összefüggésben lehet az eskü kifejezéssel, illetve az esküvéssel, gondoljunk pl. a magyar vérszerződésre.

Vérrel megpecsételt eskü[szerkesztés]

Esküdtek. Ábrázolás a Kul Oba halomsírban talált arany szobrocska nyomán

A vérrel megpecsételt eskü, amint ezt ókori tudósítók nem egyszer leírták, kitüntetett szerepet játszott a szkíta szövetség népeinek életében.[9] A hunok, illetve szövetségeseik is ragaszkodtak az esküvés eme formájához.

Az esküvési szertartás lefolyását ekként írja le Hérodotosz:

Szerződéseket pedig igy kötnek a scythák, legyen az akárki, a kivel megkötik: nagy agyag serlegbe bort öntvén hozzávegyitik a szerződő felek vérét, árral megszurván vagy késsel megvágván kevéssé testöket; azután belemártanak a serlegbe kardot, nyilakat, két élű fejszét s hajító dárdát. S miután ezt megtették, hosszasan imádkoznak és azután mind magok a szerződő felek, mind legelőkelőbb kísérőik isznak belőle.” – IV. könyv, 70. szakasz (Télfy János fordítása).[10]

Lukianosz, illetve az általa megszólaltatott Toxarisz nagyjából ugyanígy nyilatkozik a baráti szerződéssel kapcsolatban:

Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És igy teszünk is; mert mihelyt bemetszvén ujjainkat serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván egyszerre iszunk mindketten belőle; semmi sincs mi ezután minket szétválaszthatna.” – Toxarisz, avagy barátság (Télfy János fordítása).[10]

Toxarisz mindehhez hozzáteszi még: legfeljebb három jeles férfiúval szabad efféle szerződést kötni, mert kinek sok esküdt barátja van, szabados erkölcsű nőszemélyhez tartják azt hasonlónak.[10]

A vérszerződés szokása a pusztai népek körében a középkorig fennmaradt. A vérrel megpecsételt eskü a magyarok történelmének is meghatározó fejezete.

Németh György szerint a vérszerződés egy klasszikus ókori toposz, amelyet az antik szerzők örökítettek tovább, beleértve a szkítákat és a középkori forrásokban szereplő magyarokat is, ezért nem tekinthető létező szokásnak.[11] Álláspontját a kutatók többsége nem osztja.

Németh feltételezésének ellentmondanak a tények, a szkíta fejedelmi sírokban talált művészi ábrázolások, melyek az esküvési szertartást örökítik meg.

Szkíta népek[szerkesztés]

A szkíta címet az ó- és a középkorban számos népre ráaggatták. Harmatta János, neves iranistánk szerint már Hérodotosz megállapítja, miszerint a görögök minden pusztai népet szkítának, a perzsák pedig ugyanezeket mind szakának hívják.

Ezen állítás csak félig-meddig igazodik a tényekhez. Hérodotosz (VII. könyv, 64. szakasz) csupán a perzsákról beszél: „(…) Ezeket, jóllehet amürgi szkíták voltak, szakáknak nevezték, mivelhogy a perzsák a szkítákat mind szakáknak nevezik.

A perzsák – folytatja Harmatta – ugyanekkor tudták, hogy különféle szakák vannak, és négy csoportjukat különböztették meg. Ezek közül a sakâ tyaiy paradraya (szakák, kik vízen túliak) a Fekete-tenger északi partján élő szkíták.[12]

A hasonló életmód stb. miatt nem csupán szkíta, hanem törökös népeket is neveztek szkítának – rendszerint nem ok nélkül –, pl. Anna Komnéné a besenyőket. A besenyők nyolc törzse közül három – VII. Kónsztantinosz, bizánci császár tudósítása szerint – történetesen szkíta, közelebbről kangar volt.[13] A magyarokat is címezték szkítáknak, türköknek, hunoknak, onoguroknak, és avaroknak egyaránt.

A perzsa királyi sziklafeliratok[14] nem nyújtanak biztos alapot a közép-ázsiai szkíták különböző csoportjainak azonosításához. A perzsák a nekik adózó négy szkíta népet – közöttük az Odrüszi Királyság megszervezőit, az európai gétákat is – viseletük, szokásaik, lakóhelyük szerint nevezték meg, és a következetesség sem volt erősségük. Az egyik szkíta nép a következő felsorolásban nyilván kétszer szerepel.

  • Sakâ haumavargâ – haumát fogyasztók (betű szerint: haumát fogyasztó szakák). Saját nevüket nem ismerjük. Lakóhelyük a Ferganai-medence (görög forrásokban Amürgion pedion: Αμυργιον πεδιον) volt. Aradi Éva az indoszkítákkal azonosítja őket.[15] Az indoszkítáknak is nevezett szakaurak azonban nem voltak a perzsák hűbéresei.
  • Sakâ tigraxaudâ – hegyes fövegűek (betű szerint: hegyes fövegű szakák). Az Amu-darja alsó szakaszánál, Khoraszmia oázisának területén laktak. Harmatta szerint ők a dahák, más néven masszagéták. Valójában a hegyes fövegűek az ászik egyik csoportját, az aorszokat képviselték. Masszagetai (Μασσαγεται) pedig az ászik szövetségének görögös neve volt.
  • Sakâ tyaiy paradraya – vízen túliak (betű szerint: szakák, kik vízen túliak). A Keleti-Balkán lakói voltak. Harmatta az „európai”, azaz királyi szkítákkal azonosítja őket. E helyen bizonyosan nem róluk van szó – ők ugyanis nem voltak a perzsák adófizetői –, hanem a gétákról.
  • Sakâ tyaiy para SugdamSzogdián túliak (a perzsa szövegben, betű szerint, „sakaibiš tyaiy para Sugdam”, azaz „a szakáktól, kik Szogdián túliak”). A Ferganai-medence lakói voltak; azonosak a haumát fogyasztókkal. Aradi szerint ők a „tulajdonképpeni szakák”, avagy szakaurak.[16] A szakaurak azonban nem voltak a perzsák hűbéresei.
  • Dahâ – ellenségek, idegenek. A Kopet-dag északi előterében laktak, s magukat avaroknak nevezték.

A szkíta népek családfája[szerkesztés]

Délkelet- és kelet-európai szkíták csoportja[szerkesztés]

A délkelet-európai szkíta népek közé tartoztak a Dnyeszter környezetében élő türageták, a Keleti-Balkánon és a Havasalföldön letelepedett géták, az Erdélyi-medencét és környékét birtokló dákok, valamint az Alföldet és a Kisalföld északi felét megszállva tartó szkíták (saját nevüket nem ismerjük).

A kelet-európai szkíta népeket képviselték a Donyec és a Déli-Bug, illetve az Al-Duna között honos királyi szkíták, valamint az Urál folyó és a Donyec közötti pusztát birtokló thüsszageták. Utóbbiak egy-egy csoportját alkották a Don mellékén élő melankhlainok és az Obscsij Szirt, illetve a Szamara folyó vidékén honos névadó thüsszageták. Szkíta vezető csoportjai voltak a Don folyótól keletre letelepített iráni szauromatáknak is.

Délkelet-európai szkíták[szerkesztés]

A régészek nevezéktana szerint korai-, avagy preszkíták,[17][18] helytelenül kimmerek.[19][20]

A Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, a Keleti-Balkánt, a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét és környékét, valamint az Alföldet (délen nagyjából a Maros vonaláig), és a Kisalföld északi részét tartották megszállva. A kezdeti időkben (i. e. 8–5. század) agathürszöknek (αγαθυρσοι) nevezték magukat, később (az i. e. 6–4. századtól) egymástól félig-meddig elszigetelt népességeik önállósodtak, s egyedi neveket vettek fel. A Kelet-Európában, a Keleti-Balkánon, a Havasalföldön, az Erdélyi-medencében, illetve a Tiszántúlon letelepedett szkíta népesség néhány száz év alatt az általa uralt, helyben lakó trákokhoz hasonult. Az Alföld, a Kisalföld és az Erdélyi-medence lakói az i. e. 4–3. században a kelták fennhatósága alá kerültek.[21]

Türageták[szerkesztés]

A trák–szkíta türageták (türagetai: τυραγεται stb.) a Dnyeszter, a Prut és a Szeret mellékét birtokolták. Nevük – mürgetai (μυργεται) alakban – legkorábban Hékataiosz munkájában (i. e. 6. század vége) szerepel.

A türageták kívül estek a történetírók látókörén, jobbára csak nevüket említik, s ezért keveset tudunk róluk. Publius Ovidius Naso időszámításunk kezdete táján például megemlékezik róluk.[22] A türegeták egy része vélhetően a Közép-Ázsiából kivándorló – helytelenül szarmatának címzett – alánokhoz csatlakozott.

Géták[szerkesztés]

A Keleti-Balkánon és a Havasalföldön élő trák–szkíták, a géták (getai: γεται stb.) első ízben Hérodotosz művében bukkannak fel.[23] A Havasalföld lakóit Hékataiosz – az Al-Duna görög köntösbe öltöztetett trák–fríg neve (Matoasz: Ματοας) nyomán – matüketai (ματυκεται) névvel illette.

A géták i. e. 512. és 479. között az Óperzsa Birodalom adófizetői voltak. (Országuk neve a perzsa királyi sziklafeliratokon Skudra, népüké pedig Sakâ tyaiy paradraya, azaz szakák, kik vízen túliak.[14]) Szabadulásuk után megalakították az első trák államot, az Odrüszi Királyságot. Első fejedelmük, I. Teresz (i. e. 460–445.) a Keleti-Balkán trákok és szkíták lakta területeinek délkeleti részét uralta.

II. Philipposz kelet-balkáni hadjáratai (i. e. 352–340.) nyomán a géták a makedónok, majd az i. e. 2. század közepe táján Róma alattvalói lettek. Moesia országrészt Augustus császár uralkodásának utolsó éveiben szervezték római tartománnyá, Trákia pedig valamivel később, III. Rhoimetalkész (38–46.) halála után jutott hasonló sorsra. Az Al-Duna bal partján élő géták egy része feltehetően az alánokhoz szegődött.

Dákok[szerkesztés]

Az erdélyi trák–szkíták, vagyis a dákok (dakoi: δακοι stb.) első alkalommal szintúgy Hérodotosz művében tűnnek fel.

Az i. e. 3. században a kelták fennhatósága alá kerültek, az i. e. 150. év táján azonban visszanyerték szabadságukat. A dákok és a kelták birtokait elválasztó határ az i. e. 2. században a Tisza vidékén húzódott.

Időszámításunk előtt 61–48. körül a dákok ura, Bürebisztasz hadjáratokba kezdett. Elfoglalta a kelták alföldi birtokait, megtámadta a basztarnákat, a görög gyarmatvárosokat a Fekete-tenger nyugati partjainál, fennhatóságát kiterjesztette az Al-Duna síkságára, rajtaütvén a római birtokokon is. Úgy tűnik, megkísérelte visszaszerezni és egyesíteni mindazon tartományokat, melyeket egykor az agathürszök birtokoltak.

A római hódítás, illetve országuk összeomlása (i. sz. 106.) nyomán a dákok szétszóródtak, maradékaik a környező népeknél leltek menedékre.[24] Nevük a népvándorláskor idején tűnt el a forrásokból.

Az Alföld és a Kisalföld korai szkíta lakói[szerkesztés]

Az Alföld és a Kisalföld korai szkíta lakói – nevüket nem jegyezték fel az ókor tudósítói – az i. e. 4–3. században a kelták igája alá jutottak, s ez időtől fogva hűbéres szövetségesként folytatták életüket.

Időszámításunk kezdete táján testvérnép, a közép-ázsiai eredetű ászik vették birtokba a Duna völgyének alsó és középső szakaszát. Az ászik (iazügesz: ιαζυγες stb.) az első század első évtizedében foglalták el a Duna és a Tisza lapályát,[25][26] uralmuk alá vonva az Alföld korai szkíta, kelta, dák stb. lakóit: az i. sz. 1. század elején a Duna és a Tisza között élőket, az i. sz. 2. század elején a Tiszántúlon lakókat is.[24]

Kelet-európai szkíták[szerkesztés]

A régészek őket, pontosabban a királyi szkítákat nevezik „szkítáknak”.[17][27] Kelet-Európa erdős és füves pusztáit lakták, nagyjából az Urál folyó és a Déli-Bug között, illetve a tengermelléken az Al-Dunáig.

Királyi szkíták[szerkesztés]

A királyi szkíták – saját nevük görögösen ourgoi (ουργοι), urogi (υρογι) –, illetve elődeik Kelet-Európa keleti felének, a Déli-Urál vidékének őstelepesei voltak.[28][29] Jelek szerint legalább a középső kőkorszak óta helyben, a Volga középső szakaszánál laktak.[30] Birtokaikat keleten az Urál folyó, nyugaton a Don határolta. Eme kelet-európaiak elődei pedig az eurázsiai puszta mamutvadászai voltak.[31]

A szkíta népek közül elsőként a királyi szkíták szerepelnek írott forrásokban. Urartui, illetve asszír feliratok említik őket az i. e. 8., illetve a 7. században, amikor betörtek Elő-Ázsiába.[32][1]

Az i. e. 8. században elhagyták ősi lakóhelyüket, és a kelet-európai puszta nyugati felét vették birtokba. A Donyec és a Déli-Bug között elterülő pusztát (a tenger mellékén a Don torkolata és az Al-Duna közötti vidéket) birtokolták. Székhelyük a Dnyeper középső szakaszánál volt. Egyik elpártolt csoportjuk, a iürkák a Déli-Urál vidékén élt az ősi lakóhelyen, az Urál folyó és a Donyec között visszamaradt thüsszageták társaságában.

Az i. e. 7. és a 6. század fordulóján az Elő-Ázsiában portyázó szkíta hadak visszatértek Kelet-Európába, kisebb csapataik azonban Urartu területén, a mai Gjoumri város környékén, Észak-Anatóliában, a Zöld folyó (Yeşilırmak) – az ókorban Irisz – környezetében stb. telepedtek le. A visszatérők a Kaukázus északi előterét, a Kubány folyó környékét szállták meg. A magukkal ragadott madaiaknak, avagy szauromatáknak, a Don mellékén, a bal parton jelöltek ki lakóhelyet.

Az i. e. 4. század végén a szauromaták fellázadtak uraik ellen, és az i. e. 3–2. században a királyi szkíták, illetve a görögök birtokait dúlták. A királyiak vezető törzsének népessége a meg-megújuló támadások nyomán a Krím-félszigetre, illetőleg a Dnyeszter és a Déli-Bug alsó szakaszának környékéhez tömörült. Kisebb birodalmuk – Mikra Szküthia (Μικρα Σκυθια), Scythia Minor, Kis-Szkítia (i. e. kb. 250–i. sz. kb. 200.) – neve utóbb a mai Dobrudzsa területére szállott át, ahol az i. e. 2. században, amikor elvesztették önállóságukat, szintén feltűntek. A nép egy része valószínűleg az alánok közé vegyült, s velük az Alföldre vándorolt.

Melankhlainok, thüsszageták és iürkák[szerkesztés]

A melankhlainok (melankhlainoi: μελαγχλαινοι), avagy fekete köpenyesek a királyi szkíták tőszomszédságában laktak, valószínűleg a Don mellékén, a mai Voronyezs környékén. Hérodotosz tudósítása szerint az Urál folyó és a Donyec közötti pusztát a thüsszageták birtokolták. Ebből következtetve a fekete köpenyesek a szóban forgó nép egyik csoportját képviselhették.

A fekete köpenyt viselők saját nevét nem ismerjük. Első ízben Hékataiosz említi, kelet-európai szkíta népnek nevezi őket, és azután Hérodotosz tudósít róluk. Utóbbi szerint nevezettek nem szkíták – érthetjük így is: nem királyi szkíták –, de szkíta szokás szerint élnek.[33]

A thüsszageták (thüsszagetai: θυσσαγεται stb.) névadó csoportja, valamint a királyi szkítáktól elpártolt iürkák (iürkai: ιυρκαι) az Obscsij szirt vidékén, a Szamara stb. folyó lapályán laktak. A régészek Szamara–Urál csoportként is hivatkoznak rájuk.[34]

A fekete köpenyesek és a thüsszageták híre-neve az i. e. 4–3. században veszett el.

Szauromaták[szerkesztés]

A szauromaták (szarmatai: σαρμαται, szauromatai: σαυρομαται, szürmatai: συρμαται) a királyi szkíták által a Dontól keletre letelepített, nagyobb részben iráni, közelebbről madai, avagy méd eredetű népességet képviselték. Kezdetben (i. e. 6–4. század) a szkíták hűbéresei voltak: a szkíta vezérlő törzsek szállása a Kubány, illetve a Don folyó torkolata környékén volt. Az i. e. 4. század vége felé a szauromaták elpártoltak uraiktól, és a királyi szkíták rovására terjeszkedtek nyugat felé. Nevük átszállott az általuk lakott tartományra (Sarmatia), és az i. e. 2. században az ott felbukkanó szkíta alánokra is ráragadt. Idővel a szauromaták letelepedtek a Boszporoszi Királyság területén, illetve a görög gyarmatvárosokban. Maradékaik (az i. e. 2. században) elvesztek a keletről érkező alánok (ászik, rhoxolánok, aorszok) tömegében.[34][35][33][36]

Szirákok[szerkesztés]

A szirákok (szirakoi: σιρακοι) a Kubány és mellékfolyóinak lapályán éltek.[37] Először az i. e. 310–309. évben, utoljára az i. sz. 193. év eseményeivel kapcsolatban jegyezték fel nevüket.[38]

Iazamaták[szerkesztés]

A iazabatai (ιαζαβαται), iazamatai (ιαζαμαται), ixibatai (ιξιβαται), ixomatai (ιξομαται); exomatae, ixamatae névvel illetett nép – első ízben Hékataiosz említi őket – az Azovi-tenger (Maiotisz) öblénél, a Don torkolatának környékén lakott.[37] Polüainosz szerint nevezett törzs királyi székét Tirgataó Maiotisz (Τιργαταω Μαιοτις) családja birtokolta.[33]

Közép-ázsiai szkíták, avagy szakák csoportja[szerkesztés]

A közép-ázsiai szkíta népek – összefoglaló értelemben – a szaka nevet használták. A szakák közé tartoztak az Urál hegység keleti oldalán élő isszédok, a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál letelepedett ászik, a Kopet-dag vidékén tanyázó avarok, a Ferganai-medencében honos szakák (saját nevüket nem ismerjük), a Szir-darja középső szakaszának környékét birtokló kangarok és az Ili folyó völgyében, valamint az Iszik-köl vidékén honos szakaurak.

Isszédok[szerkesztés]

Az isszédok (isszédonesz: ισσηδονες stb.) az i. e. 7. század előtt vélhetően az Altaj környékén laktak, és onnan költöztek, valószínűleg az i. e. 8. században, az Urál hegység keleti oldalára. Első ízben Hékataiosz említi őket, illetve az Ariszteasz (i. e. 7. vagy 6. század) elveszett hőskölteményére hivatkozó Hérodotosz. A történetírás atyja szerint az isszédokat az egyszeműek, avagy arimaszpok űzték el lakóhelyükről.

Az isszédok fő fészke az Iszety és az Urál folyó, illetve a mai Cseljabinszk környékén volt,[34] az arimaszpok pedig vélhetően az Altaj vidékén laktak. Az isszédok elsősorban kohászattal, fémművességgel foglalkoztak. Az i. e. 130. év táján a kangarok igája alá jutottak, és valószínűleg csak az i. sz. 3. században szabadultak, amikor a hunok szövetségének népei megszállták Közép-Ázsia pusztáit. Utoljára (i. sz. 3. század) a kínai évkönyvek emlékeznek meg az isszédokról, pontosabban országukról: Jen (岩), azaz Szakadék, Szikla.[39]

Ászik[szerkesztés]

Az ászik (iazügesz: ιαζυγες; asii, astacae; jászok stb.) – a régészek nevezéktana szerint szarmaták[25] – írott történelmük hajnalán (i. e. 2. század) a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál laktak. Három törzsüket ismerjük: ászik, aorszok, rhoxolánok. Szövetségük neve kezdetben – görögösen – Masszagetai (Μασσαγεται) volt. Egyik csoportjuk neve – alkalmasint az aorszoké – perzsa királyi sziklafeliratokon Sakâ tigraxaudâ, azaz hegyes fövegű szakák.

Az ászik a jüecsik vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán a kangarok hódításai nyomán függetlenségüket (i. e. 130. táján) elvesztették. Szövetségük nevét ekkor megváltoztatták (Alanoi: Αλανοι), és egy részük Európába költözött. Alföldünket időszámításunk második évtizedében érték el.[26]

A Közép-Ázsiában visszamaradt ászik szabadságukat az i. sz. 3. század elején visszanyerték, ám a Belső-Ázsiából kirajzó törökös népek a 4. század közepén leigázták őket, és velük egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő ászi és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. A hunoknak is nevezett törökök és a szkíták összekovácsolódtak, s ekképpen született meg a bolgár, illetve a besenyő, eszkil, kazár, szabar stb. nevű nép.[40]

A hunok szövetségébe betagozódott ászik részt vettek az Onogur-bolgár Birodalom és a Kazár Birodalom megalapításában is. A Kaukázus északi előterében tanyázó alánok ellenben megőrizték függetlenségüket, s bár később szorongatták őket a türkök, a kazárok és az arabok, országuk a mongol hódításig fennállott.[38]

A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a 401. évben kivált a hunok szövetségéből, és csatlakozván a hunok elől menekülő vandálokhoz, Nyugat-Európába vonult. Egy részük letelepedett Nyugat-, illetve Délnyugat-Európában, más részük a vandálokkal Észak-Afrikába költözött.[38]

A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A lázadásban részt vevő ászik – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól, kavaroknak (καβαροι) nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a birodalomtól. A két csoport szövetsége madzsar, a mai köznyelvben magyar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) néven írta be magát a történelembe, a bizánciak azonban leginkább csak türköknek nevezték őket egykori hűbéruraik neve nyomán.[41][42]

Alániát, az alánok kaukázusi országát végül a mongolok számolták fel. A fegyverforgatók egy csoportját Kínába hurcolták, a nép egy része pedig a kunok egyik csoportjához csatlakozott, és velük a Kárpát-medencébe költözött.[38] Leszármazottaik, a jászok – az ókori szkíta népek közül egyedül ők – mai napig fenntartották nevüket.[43]

Avarok[szerkesztés]

Az avarok (abaroi: αβαροι, abioi: αβιοι, aparnoi: απαρνοι, apasziakai: απασιακαι, daai: δααι, daoi: δαοι, parnoi: παρνοι, parthoi: παρθοι, paszianoi: πασιανοι, pszeudo-abaroi: πσευδο-αβαροι; dahâ; dahae, kidaritae, uarkhonitae stb.) szálláshelye kezdetben a Kopet-dag északi előterében volt. Első ízben az asszírok tudósítanak róluk az. i. e. 7. században. A Partukka (a perzsák nyelvén Parthava) nevű országrész bizonyára lakóhelyükre hivatkozik.[44][45]

Előbb valószínűleg a médek hűbéresei voltak, majd az Óperzsa Birodalomé, s azután a makedón görögök igája alá jutottak. Az i. e. 247–231. évben kivonták magukat a Szeleukidák uralma alól, és megalapították a parthusok birodalmát (i. e. 247–i. sz. 224).[44]

Országuk bukása után az Újperzsa Birodalom adófizetői lettek. Később elvették a perzsáktól Baktriát (367–368.), elfoglalták Szogdiát, és az Indiai-félszigeten is egy határ földet, és a kusánok örökébe léptek. Népüket (kidarita hunok: κιδαριται ουννοι) és birodalmukat, a Kidarita királyságot, Kidara nevű uralkodójuk szerint nevezték meg a nyugati források. Nyugaton (elsősorban armeniai kútfők) kusánoknak, kínai források jüecsiknek is nevezik őket.

Avarjaink az i. sz. 457. év táján csatlakoztak a hunok szövetségéhez, közelebbről a heftaliták kötelékéhez. Nevüket, és bizonyos mértékben függetlenségüket is – ellentétben a közép-ázsiai ászikkal és kangarokkal – megőrizték.

A 6. század közepe táján (554–555.) a türkök hódításai nyomán elhagyták közép-ázsiai hazájukat, és a Kárpát-medencében telepedtek le (567.). Az 568. évben a Dunántúl területét is birtokba vették, uralmuk alá hajtva a Kárpát-medence ászi, germán, illír, kelta, trák stb. eredetű lakóit.

Az avarok országuk összeomlása után (9. század eleje) a magyaroknál kerestek menedéket. Nevüket székhelyire, székelyre változtatták,[46] s a magyarok köznépévé lettek.[47]

Kangarok[szerkesztés]

A kangarok (kakhagai szküthai: καχαγαι σκυθαι stb.) kezdetben a Szir-darja középső szakaszának alföldjét, valamint a Talasz és a Csu folyó lapályát birtokolták. Országuk neve kínai forrásokban Kang (康), Kangcsü (康居), Kangkuo (康國) alakban szerepel.

Az i. e. 130. év táján hódításokba kezdtek, s az ókori Közép-Ázsia egyik legjelentősebb és legnagyobb befolyású államát hozták létre. Elfoglalták Szogdia nagyobb részét, valamint az ászik és az isszédok országát, s ők uralták a Selyemút egyik szakaszát.

A 4. század végén a kangarok is betagozódtak a hunok szövetségébe.[39] Későbben az úzok, illetve ujgurok kötelékébe tartozó besenyők, kunok és palócok között tűntek fel, s részt vettek a szeldzsukok birodalmának megszervezésében is. A mongol hódítás után karakalpakok, kazakok, üzbégek, nogaji tatárok közé vegyültek. Nagyobb csoportjuk a magyarok országában telepedett meg. Ma kun, palóc, besenyő és csángó néven ismerjük őket.[43][48]

A Ferganai-medence szkíta lakói[szerkesztés]

A Ferganai-medence szkíta lakóinak saját nevét nem ismerjük, és sorsukról is keveset tudunk.[33] Nevük első ízben II. Kurus, perzsa király uralkodása idején (i. e. 6. század vége) bukkan fel, s utoljára (i. sz. 4. század) a kínai évkönyvek emlékeznek meg róluk.[39] Nevük a perzsa királyi sziklafeliratokon Sakâ haumavargâ (haumát fogyasztó szakák), illetve Sakâ tyaiy para Sugdam (Szakák, kik Szogdián túliak), görög forrásokban amürgioi szakai (αμυργιοι σακαι). Országuk neve kínai forrásokban Tajüan (大宛), azaz Nagy Jónok. A kínaiak által használt név III. Alekszandrosz leszerelt harcosaira utal, kiket a hadvezér Alexandreia Eszkhaté (ma Hudzsand) városába telepített.

Szakaurak[szerkesztés]

A szakaurak (szagaraukai: σαγαραυκαι, szakarauloi: σακαραυλοι, szakaurakai: σακαυρακαι; saraucae stb.) – kínai és indiai források szaj (塞), szajvang (塞王), illetve saka-murunda stb. névvel illették őket – az i. e. 2. század végéig az Ili folyó völgyében és az Iszik-köl vidékén laktak.

A jüecsik vándorlása kimozdította őket lakóhelyükről, s onnan a Tarim-medencébe, az Iráni-fennsíkra (a Hilmend-tó vidékére), illetve az Indiai-félszigetre költöztek.

A Tarim-medencében letelepedett népesség mintegy négyszáz év múltán elvesztette szkíta anyanyelvét, s a medence városállamaiban élő irániakhoz hasonult. Irataik révén hotani szakák néven váltak ismertté.[49] Sacsö (Yarkant) bizonyára tőlük örökölte nevét.

A szakaurak (indoszkítáknak is nevezik őket) i. e. 110–80. körül vándoroltak az Indiai-félszigetre. Birodalmuk – melyet Takszila városából kormányoztak – az Indus és mellékfolyóinak lapályára terjedt ki, továbbá a Hindusztáni-alföld egy részére. Birtokaikhoz tartozott még Mathura keleten és Abiria (Szürasztrene: Saurashtra) délen. Északi területeiket később a parthusokkal közösen irányították, utóbb azonban, a kusánok előretörése nyomán, fel kellett adniuk. Ezek után India nyugati felében alapítottak új birodalmat, s ott nagyjából háromszázötven évig uralkodtak.

Eredetük és nyelvük[szerkesztés]

Egyesek, például Róna-Tas András feltételezése szerint a szkíta népek irániak voltak, iráni nyelven beszéltek. Nevezett szerző vélekedése szerint a magyar nyelvben az arany és a kincs szó szkíta jövevény.[50]

Hérodotosz szerint az arimaszpok nevének értelme szkíta nyelven egyszeműek.

„Az ezeken túli vidéken vannak, a mint az Issedonok mondják, az egyszemű emberek és az aranyőrző Grypek. Ezt mondják a scythák, miután ezektől hallották, a scytháktol pedig mi többiek kaptuk e véleményt, és scytha nyelven Arimaspoknak nevezzük őket; mert arima egyet jelent a scytháknál, szpu pedig szemet.” (IV. könyv, 27. szakasz – Télfy János fordítása.)[10]

Az érdeklődésünkre számot tartó kifejezések lebetűzése az eredeti szövegben: arimaszpok (arimaszpoi: αριμασποι), arima (αριμα), szpou (σπου).

Harmatta János szerint iráni nyelvekben létezett egy *arima és egy *spas kifejezés – a csillag feltételezett, kikövetkeztetett szóalakot jelöl –, és ezek nagyjában-egészében megfeleltek az egy, illetve a szem fogalmának. Ebből pedig az következne, hogy a szkíták – az arimaszpok népének nemzeti hovatartozásától függetlenül – iráni nyelvet beszéltek.[51]

Óiráni nyelvek szókészletében, valóban, akadnak hasonló kifejezések, pl. avesztai airime (csendes), avesztai spas (megjövendöl), szanszkrit spaś (lát), tartalmuk azonban nem felel meg Hérodotosz szófejtésének. S hozzá még óiráni nyelvekben az egy szó pl. aiva, a szem pedig pl. čašman.[52]

Szkíta szövegemlékek – ilyen például az avaroknak tulajdonított szarvasi rovásfelirat – alig maradtak fenn. Urartui, hettita, akkád, perzsa, görög és latin nyelvű feliratok, illetve az ókor és a középkor tudósítói csupán egyes szavakat rögzítettek. Ezeket a tolmácsok, írnokok, tudósítók és kéziratmásolók rendszerint elferdítették, átgyúrták, anyanyelvükhöz idomították.

Valamennyi ismert szkíta kifejezés névszó, többségük személynév. Ezekből nagyon nehéz a beszélt nyelvre következtetni, mert a névválasztást sok körülmény befolyásolhatja, pl. a környezet, a divat, a vallás.[53]

A szkíta nyelv – jóllehet számos nyelvvel próbálták már párhuzamba állítani – lényegében ismeretlen, besorolása ennek megfelelően teljességgel bizonytalan. Nagyobb valószínűséggel – ha elfogadjuk a nyelvek osztályokba sorolását – az uráli, esetleg az altaji nyelvcsaládba, kisebb eséllyel az indoeurópai nyelvcsaládba tartozhat.

Karl Johann Heinrich Neumann feltételezése szerint a szkíták nyelve a mongolokéval rokon,[54] Kuun Géza, illetve Vámbéry Ármin szerint a törökökével.[55][56] Nagy Géza a szkítákat, illetve nyelvüket uráli–altajiként sorolta be.[57][58][59] Fischer Károly Antal szerint a szkíták nyelve lényegét tekintve a magyarral azonos.[60][61] A szkítáknak tulajdonított szavakat mindezeken kívül más nyelvek (mindenekelőtt irániak) szókészletével is megpróbálták már rokonítani.[62] Iráni nyelvekből azonban az egyik legfontosabb szkíta szót, a szkíta szövetség nevét – görögösen Szküthai (Σκυθαι) vagy Szkolotoi (Σκολοτοι) – sem sikerült eddig hihetően megmagyarázni.[2]

A királyi szkíták története[szerkesztés]

A szkíták, pontosabban a királyiakHarmatta János, nagy hírű iranistánk szerint – az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovasnépek közé tartoztak.[51] Nyelvük – állítja Witzel – indoiráni eredetű, tehát az indoeurópai nyelvcsalád tagja, a mai perzsa nyelvhez áll közel.[63]

A királyiak az i. e. 8. században elhagyták ősi szálláshelyüket – eredetileg az Urál folyó és a Don, illetve a Donyec között laktak –, és elfoglalták a kelet-európai puszta nyugati felét, a Don, illetve a Donyec és az Al-Duna közötti területet, a korai szkítáknak, vagy helytelenül kimmereknek nevezett rokon népesség korábbi lakóhelyét. A királyiak nagyurainak központi szálláshelye a Dnyeper alsó szakaszánál volt.

A korainak nevezett szkíták egy része nyugat felé vonult, s Délkelet-Európában telepedett le. A Kárpát-medencébe vélhetően legalább két hullámban – legkorábban az i. e. 8. században, Dénes György szerint az i. e. 560-as években – nyomultak be, elfoglalva annak keleti felét.[64]

Hérodotosz leírása szerint a királyi szkíták az Al-Duna, a Fekete-tenger és a Kaukázus határolta pusztán éltek. Az Olbia Pontiké (ma Parutyino) városából keletre induló szkíta kereskedők a Tanaisznál (Don) hagyták el saját felségterületüket, s a folyón túl már a szauromaták birtokai következtek.[65][66]

A királyiak keleti szomszédai – nagyjából a Don és a Volga között elterülő füves pusztát birtokolták – az i. e. 6–2. században a madai származású szauromaták voltak. Ez időben Közép-Ázsia pusztáit is szkíta népek, a szakák csoportjába tartozó isszédok, ászik, avarok, kangarok és szakaurak tartották megszállva. A Szamarkand köré tömörülő oázisok, illetve városok lakói ellenben nagyrészt iráni szogdok voltak.

A királyiak, pontosabban szövetségük neve első ízben urartui feliratokon (Išqigulu), valamint asszír évkönyvekben, ékiratos táblákon – II. Sarrukín, asszír király uralkodásának idején – jelenik meg (Aškuza, Iškuza). Szövetségük nevét a Biblia is említi: Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetve rontott alakban Aškenáz (אשכנז: ’askənaz) (Jeremiás 51: 27).[67] A feljegyzések szerint a szkíták nagyobb csoportja i. e. 700 körül tódult be északról, és a Kura, valamint az Araksz folyó völgyében, illetve az Urmia-tó környékén telepedett le. A szkíták egyik központja az Araksz völgyében, a mai Gjoumri város környékén – egykor Szakaszene, illetve Aszkánia, ma Azerbajdzsán –, a másik az Urmia-tó vidékén, Saqqez város környékén volt.

Az asszírok és a szkíták i. e. 676. körül szövetségre léptek. Assur-ah-iddína, asszír király ekkor jóslatot kért Šamaš papjaitól. Kérdése ez volt: vajon megtartja-e adott szavát Bartatua, Iškuza ország királya, ha leányát adja hozzá feleségül.

Az i. e. 653. évben az asszírok elleni csatában esett el Khsathrita, a Méd Birodalom megalapítója, kit a Hérodotosz által említett ifjabb Phraortésszel azonosítanak.[68]

Az asszírok és a szkíták szövetsége az i. e. 653–652. évben legyőzte az Asszíria ellen lázadó médeket, és az asszírok Média és Mannai irányítását szkíta hűbéresükre bízták.

Bartatua – Hérodotosz munkájában Protothüész – halála után fia, Madüész őrködött a médek és mannaiak fölött.

Az i. e. 625. évben Uvakhsatra, méd király megfosztotta a szkítákat hatalmuktól. A szkíta derékhad ezek után visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kaukázus északi előterében, a Kubány és mellékfolyóinak völgyében telepedett le. A szkíták a magukkal ragadott hűbéres szauromatáknak a Don alsó szakaszánál, a bal parton jelöltek ki lakóhelyet.

Az i. e. 611. év előtt, a szkíták egy csoportja hadjáratot vezetett Egyiptom határáig, I. Pszammetik fáraó azonban, latba vetve kincstárának javait is, rábírta őket a visszavonulásra.

Az i. e. 516–512. évben I. Dárajavaus, perzsa király vezetett a királyi szkíták ellen (lényegét tekintve eredménytelen) hadjáratot. Seregeinek egy részét elveszítve kellett visszafordulnia az összecsapásokat elkerülő, az ellenség számára hasznos javakat elpusztító szkíták földjéről. A szkíták – állítja Vásáry István – nem alkottak egységes birodalmat. Törzsi szövetség keretében éltek, s közösségüknek más, nem szkíta népek is részesei voltak.[67]

A szauromaták az i. e. 4. század végén fellázadtak szkíta uraik ellen, és a görög gyarmatvárosokra is rátámadtak. A királyiak szállásterületének nagyobb részét végül, az i. e. 2. században, rokon nép – a helytelenül szarmatának nevezett ászik, az alán szövetség részesei foglalták el.[67] A királyiak ekkor a Dnyeper és az Al-Duna közötti pusztára, illetve Dobrudzsa területére vonultak vissza. Székhelyük a Krím-félszigeten volt. Függetlenségüket az i. e. 2. században elvesztették. A pontoszi görögök, illetve VI. Mithradatész, pontoszi király alattvalói, majd a Római Birodalom hűbéresei lettek.[69] Mintegy négyszáz év múlva (az i. sz. 3. században) tűntek el végleg a híradásokból.[66]

Szkíta művészet[szerkesztés]

Szkíta leletek a Kárpát-medencében[szerkesztés]

A Kárpát-medencében elsősorban a Vekerzug-kultúra (Szentes-Vekerzug lelőhely után),[70][71][72] illetve az erdélyi Csombord-csoport (Ciumbrud) népességét szokás a szkítákkal összefüggésbe hozni. Jelentős leletanyagú temetőket tártak fel például Hetény, Kustánfalva, Szentes-Vekerzug határában. Kiemelkedő szkíta leletek például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvas.[73][74][75][76][77]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ^ a b Sulimirski and Taylor 1992
  2. ^ a b Szemerényi 1980
  3. Moscati et al. 1980
  4. Oszkó et al. (é. n.)
  5. Humbach and Ichaporia 1998
  6. Tabula Peutingeriana Segmentorum XI, XII.
  7. Ortelius in Cartographica Neerlandica No. 230.
  8. Ferenczi 2009
  9. Bakay 2005
  10. ^ a b c d Télfy 1863
  11. Németh 2002: 181–193.
  12. Harmatta 2004
  13. Konstantinos in Moravcsik and Jenkins 1967
  14. ^ a b Lecoq 1997
  15. Aradi 2012: 22.
  16. Aradi 2012: 25.
  17. ^ a b Kemenczei 2001
  18. Kemenczei 2003a
  19. Sauter 2000
  20. Tokhtas’ev 1991
  21. Maráz 1982
  22. Hind 2007
  23. Frölich 1886
  24. ^ a b Alföldi 1943
  25. ^ a b Istvánovits és Kulcsár 1998
  26. ^ a b Istvánovits és Kulcsár 2007
  27. Kemenczei 2003b
  28. Gimbutas 1961
  29. Gimbutas 1979
  30. Кольцов 2012
  31. Maciamo 2017
  32. Radner 2011
  33. ^ a b c d Gardiner-Garden 1986
  34. ^ a b c Sulimirski 1970
  35. Smirnov 1980
  36. Davis-Kimball et al. 1995
  37. ^ a b Braund and Braund 1996
  38. ^ a b c d Alemany 2000
  39. ^ a b c Yu 2004
  40. Golden 1992
  41. Róna-Tas 1997
  42. Бубенок и Радивилов 2004
  43. ^ a b Havassy 1996
  44. ^ a b Debevoise 1938
  45. Delaunay 1987
  46. Benkő 1806
  47. Szőke 1999
  48. Kovács 2014
  49. Stein 1901
  50. Róna-Tas 2004
  51. ^ a b Harmatta 1997
  52. Bartholomae 1904: 22., 583.
  53. Haszanov 2010
  54. Neumann 1855
  55. Kuun 1880
  56. Vámbéry 1882
  57. Nagy 1894a
  58. Nagy 1894b
  59. Nagy 1909
  60. Fischer 1917a
  61. Fischer 1917b
  62. Schmitt 1989
  63. Witzel 2001
  64. Dénes 1983: 12.
  65. Harmatta 1997: 121.
  66. ^ a b Kristó 1994: Szkítia
  67. ^ a b c Vásáry 2003
  68. Ókori keleti évszámok 2005
  69. Harmatta 1997: 123.
  70. Párducz 1952
  71. Párducz 1954
  72. Párducz 1955
  73. Fettich 1927
  74. Fettich 1928
  75. Tóth 2009
  76. Tóth 2010a
  77. Tóth 2010b

Források[szerkesztés]

Idézett források[szerkesztés]

Felhasznált források[szerkesztés]

További ismertetők[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]