Várkonyok
A várkony, mai szóhasználattal avarhun kifejezés a közép-ázsiai szkíták – összefoglaló néven szakák – csoportjába tartozó avarok egyik megnevezése. A félig-meddig elferdített avar, illetve a kony (a mai köznyelvben hun) szóból alkotott összetétel. A szóban forgó név az avarok szövetséges viszonyára utal. Az avarok az 5. század közepéig a szkíták, azután pedig a hunok (khounnoi: χουννοι, ounnoi: ουννοι; chionitae; stb.) társulásához tartoztak.
A várkony név első ízben a 6. században bukkant fel, Menandrosz művében, Ouarkhonitai (Ουαρχονιται), vagyis – mai szóhasználat szerint – avarhunok alakban. Theophülaktosz Szimokattész munkájában ugyanez Ouar kai Kheounni (Ουαρ και Χεουννι), illetve Ouar kai Khounni (Ουαρ και Χουννι), azaz avar és hun.[1]
Avarok a 3–9. században[szerkesztés]
Az avarok a parthusok birodalmának bukása (224.) után a perzsák hűbéresei lettek. A 4. század közepe táján Baktria területén, a kusánok korábbi birtokain tűntek fel. Harcban állottak a perzsákkal, míg végül, a 367–368. évben, legyőzték II. Sápúr ellenük küldött seregét, és 370–380. között országot alapítottak. Birtokaikhoz tartozott Baktria, valamint Szogdia egy része. Fennhatóságukat valamivel később (390–396.) kiterjesztették az Indiai-félsziget északnyugati tartományaira is, pl. Gandhára, Kasmír, Oddijána (Pesavar környéke). Mindeközben szakadatlanul harcoltak a perzsákkal, és a Szogdiában uralkodó hunokkal.[2]
A hunokat elűzték szogdiai birtokaikról, indiai uradalmaikat azonban a 420. évtől a Kabulisztánt megszálló vörös hunok (alkhono: αλχονο, kermikhion: κερμιχιον) terjeszkedése fenyegette, a 456. évtől pedig a heftalitákkal kellett szembenézniük. Ez idő tájt az avarok neve kínai forrásokban nagy jüecsi (ta jüecse: 大月氏), nyugati történetíróknál kusán (euseni), illetve – Kidara, országalapító királyuk neve után – kidarita hun (kidaritai ounnoi: κιδαριται ουννοι, ounnoi oi kidaritai: ουννοι οι κιδαριται).[2] (Lásd még: Kidarita királyság.)
Amikor a heftalitáknak vagy fehér hunoknak nevezett törökök szövetsége a 457. évben megszállta Baktriát, az avarok elűzték a szabarokat Khoraszán területéről, s ezek a Keleti-Kaukázus vidékére költöztek. Az avarok vélhetően ez idő tájt csatlakoztak a hunok szövetségéhez.
A heftaliták és a perzsák (I. Péroz) szövetsége a 467. évben legyőzte az avarokat, és elfoglalta fő fészküket, Balkh városát. A 477. évben a heftaliták Indiába is betörtek, s felszámolták az utolsó avar birtokot (Oddijána) is. Avarjaink ezután, mintegy száz évig, a heftaliták kötelékében éltek. Forrásaink szerint Szogdia területét uralták.[2]
Az 554. évben a türkök megszállták Közép-Ázsia egy részét, többek között Szogdiát is, és az avarok egy része – a hűbéres sorsot elkerülendő – a kelet-európai pusztára, a Kaukázus vidékére költözött. Nevüket az 555. esztendőben említi Pszeudo-Zakharias.[1]
Avarjaink Szarosziosz (Σαροσιος), a kaukázusi alánok királyának közvetítésével felvették a kapcsolatot Bizánccal. A Kandikh (Κανδιχ) által vezetett avar küldöttség az 558. évben tett látogatást I. Iusztinianosz császár udvarában. Az avarok, Bizánc szövetségeseként, 559–560. között, legyőzték, hűbéres szövetségeseikké tették a kelet-európai pusztán tanyázó onogurokat (szabarok, utrigurok, kutrigurok), valamint a szláv antokat.[3][1]
Az 567. esztendőben avarjaink letelepedtek a Tiszántúlon, illetve az Erdélyi-medencében. Egy évvel később, a langobardok kivonulása nyomán, a Dunántúl területét is birtokba vették.[4]
Az avarok hatalmát a hétszázas évek végén belső viszály törte meg, s a Kárpát-medencében nem sokkal ezután (881–895.) a kazároktól elpártolt szabarok és kavarok szövetsége – magukat madzsaroknak, magyaroknak nevezték – alapított államot.[5] Avarjaink, a Kárpát-medence korábbi urai, nevüket székelyre, székhelyire változtatták.[6][7][8][9] Régi megszólításukat csupán bizonyos település- és személyneveink, pl. Avar, Várkony őrizték meg.
A korai magyar történeti lexikon kijelentései[szerkesztés]
Az említett kiadvány szerint az uarchoniták, uarhunok, varhoniták, várkonyok, várkunok az ismeretlen eredetű avarok és az indoiráni hsziungnuk, hunok által alkotott törzsszövetséget képviselték. Nevük az avar (ouar) és a hun (khounni) népnevek összeolvadásából keletkezett. A Heftalita Birodalom felbomlása után az avarok és a hunok szoros szövetségben együtt maradtak, s a társulásban az avarok vitték a vezető szerepet.[10]
A Korai magyar történeti lexikon szerkesztői az avarokat ismeretlen eredetűnek mondják, jóllehet az ókor történetírói – a népvándorlások kora előtt, vagyis az i. e. 5–i. sz. 5. században – következetesen szkítáknak, szakáknak, illetve daháknak nevezik őket. A bizánciak pedig – a népvándorlások korában – az avar követek kijelentése nyomán címezik őket szkítának. Menandrosz szerint: „...a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?”[11] Lényegében ugyanígy nyilatkozik Theophülaktosz Szimokattész is: „az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában.”[1]
Ami pedig az avarok hun mivoltát illeti, önmaguk is megerősítették, hogy a hun szövetség részesei voltak. Erről a frankok hírmondói, többek között, ekképpen nyilatkoznak: „A frankoktól és saját maguktól is gyakran hunnak nevezett avarok.”[12]
A hun szövetségre – kínai forrásokban hsziungnu, nyugatiakban chionitae, khounnoi, ounnoi stb. – a lexikon szerkesztői mint hun népre hivatkoznak, a nevezett szövetség népeinek iráni származásáról és nyelvéről vallott álláspontjuk pedig fölöttébb ingatag alapon nyugszik. A szerkesztők e helyen érdemekben megőszült iranistánk, Harmatta János munkájára hivatkoznak. A Bóna István által írott, A hunok és nagykirályaik című kötet[13] fényképeinek egyikén-másikán Harmatta hun feliratokat vélt felfedezni – jóllehet, amint erről bárki meggyőződhet, ilyeneknek ott nyoma sincs –, és iráni nyelven, úgymond, el is olvasta őket.[14].
A Várkony név[szerkesztés]
A honfoglalás idején, és a korai középkorban a magyarok körében – többek között – a várkony elnevezés is használatban lehetett az avarok megnevezésére. A szóban forgó címre vezethető vissza a régi magyar Várkony keresztnév, a Várkony végződésű helynevek és a Várkonyi családnév.
Hivatkozások[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Bóna István (1973): Nagy Károly nyomdokain. Évezredek hétköznapjai. Budapest.
- ↑ Bóna-Hunok: Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest: Corvina. 1993. ISBN 963 13 3382 5
- Enoki, K. (1959): On the Nationality of the Ephthalites. Memoirs of the Research Department of the Toyo Bunko (The Oriental Library) 18: 1–58.
- Golden, P. B. (1992): An Introduction to the History of the Turkic Peoples. Ethnogenesis and State-Formation in Medieval and Early Modern Eurasia and the Middle East. Wiesbaden.
- Grousset, R. (1970). The Empire of the Steppes. Attila, Gengis-Khan, Tamerlan. Paris.
- Gyárfás István (1870): A jász-kunok története. Első kötet: Az ősidőktől kezdve a magyaroknak Ázsiából kiindulásaig. ……884-ig Kr. u. Kecskemét.
- Harmatta János (1997): A türk rovásírás legkorábbi emlékei. (A hun rovásírás.) Antik tanulmányok 41: 159–174.
- Kristó Gyula, Engel Pál és Makk Ferenc (szerk.) (1994): Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest.
- Kurbanov, A. (2010): The Hephthalites: Archaeological and Historical Analysis. PhD thesis submitted to the Department of History and Cultural Studies of the Free University, Berlin.
- Maenchen-Helfen, J. O. in Knight, M. (1973): The World of the Huns. Studies in Their History and Culture. Berkeley, Los Angeles, London.
- Németh Gyula (szerk.) (1940): Attila és hunjai. Budapest.
- Pohl, W. (1988): Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n. Chr. München.
- Róna-Tas András (1997): A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest.
- Szádeczky–Kardoss Samu (1978): Az avar történelem forrásai. I. Közép-Ázsiától az Al-Dunáig. Archaeologiai Értesítő 105 (1): 78–90.
- Szádeczky–Kardoss Samu (1979a): Az avar történelem forrásai. II. Az avar honfoglalás előzményei, lefolyása és feltételezhető elismerése Bizánc részéről. Archaeologiai Értesítő 106 (1): 94–111.
- Szádeczky–Kardoss Samu (1979b): Az avar történelem forrásai. III. Az avar bizánci kapcsolatok alakulása a honfoglalás lezáródásától Sirmium elfoglalásáig. Archaeologiai Értesítő 106 (1): 231–243.
- Szádeczky-Kardoss Samu (1990): 8. The Avars. Pp. 206–228. In Sinor, D. (ed.): The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge.
- Szádeczky–Kardoss Samu és Olajos Teréz (1980a): Az avar történelem forrásai. IV. A balkáni és alpesi nagy avar–szláv előretörés első évtizede (582–592). 1. rész: Az 582–586/7 évek eseményei. Archaeologiai Értesítő 107 (1): 86–97.
- Szádeczky–Kardoss Samu és Olajos Teréz (1980b): Az avar történelem forrásai. IV. A balkáni és alpesi nagy avar–szláv előretörés első évtizede (582–592). 2. rész: Az 587/588–592/593 évek eseményei. Archaeologiai Értesítő 107 (1): 201–213.
- Szász Béla (1943): A hunok története. Attila nagykirály. Bartha Miklós Társaság magyar történeti szakosztályának kiadványai V. Budapest.
- Thúry József (1898a): A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum 26 (2): 65–87.
- Thúry József (1898b): A székelyek eredete. (II. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (3): 138–163.
- Thúry József (1898c): A székelyek eredete. (III. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (4): 195–216.
- Thúry József (1898d): A székelyek eredete. (Befejező. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (5): 241–247.
- http://www.balassikiado.hu/BB/netre/netre_vasary/vasary.htm Archiválva 2016. március 25-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Xiang, W. (2012): A Study on the Kidarites. Reexamination of Documentary Sources. Archivum Eurasiae Medii Aevi 19: 243–301.
