Ugrás a tartalomhoz

Sófalva (Beszterce-Naszód megye)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sófalva (Sărata)
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióErdély
Fejlesztési régióÉszaknyugat-romániai fejlesztési régió
MegyeBeszterce-Naszód
Rangfalu
KözségközpontBeszterce municípium
Irányítószám420002
Körzethívószám0x63[1]
SIRUTA-kód32429
Népesség
Népesség1144 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság237 (2011)[2]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság323 m
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 47° 04′ 35″, k. h. 24° 26′ 15″47.076322°N 24.437404°EKoordináták: é. sz. 47° 04′ 35″, k. h. 24° 26′ 15″47.076322°N 24.437404°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Sófalva témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Sófalva (románul: Sărata, németül: Salz) falu Beszterce-Naszód megyében, Romániában.

Fekvése

[szerkesztés]

Besztercétől 10 km-re délnyugatra, a Beszterce bal partján fekszik. Sófalva szomszédai: keleten Beszterce, délkeleten Malomárka, délen Bilak, nyugaton Szeretfalva, északnyugaton Királynémeti és északon Besenyő.

Története

[szerkesztés]

Sófalva neve a hivatalos okiratokban először 1242-ben szerepel. Az évszázadok folyamán e helység neve a következőképpen alakult: 1242-ben és 1243-ban Villa Salis, 1422-ben poss.Sofalva, Sofalua, Sofalwa, 1428-ban Sofalu, 1463-ban Thofalwa, 1587-89-ben Sooffalwa, 1643-ban Soffalwa, 1733-ban Somfalva, 1750-ben Somfalu, 1760-62-ben Sofalva, 1850-ben Somfaleu, 1854-ben Sofalvan, Somfalau és Salz.[3][4]

Kezdetben Sófalva királyi birtok volt. Belső-Szolnok vármegye legkeletibb csücskén feküdt, amelyet e vármegye évszázadokon át magáénak vallott, mert a honfoglaló magyar törzsek úgy húzták meg a határvonalakat, hogy minden megyének jusson egy-egy sólelőhely.[5] Az 1241-es tatárjárás előtt a király Lumbardusnak adományozta, de IV. Béla király kicserélte és Herystoldus radnai ispánnak adta. A tatárjárás ideje alatt az ispán meghalt és az oklevél elveszett, ezért 1243-ban a király oklevelet adott róla Herystoldus fivérének, Hencs ispánnak, valamint fiainak és rokonainak azzal a feltétellel, hogy hadjárat idején kellőképpen felfegyverkezve, a király zászlaja alatt köteles harcolni. Később Radnai Miklós ispán és unokaöccse, Benus ispán, a falun és a bennelevő malmon 1/2-1/2 arányban osztozkodott.[6] Miután 1453-ban Hunyadi Jánost beiktatták Beszterce kerület (disztrikus, comitatus) birtokába és a kerület egyesült Radnával, Sófalvát is Doboka megyéhez csatolták.

IV. Béla 1243-ből származó latin nyelvű adománylevelében feltüntetett Sófalva határai majdnem teljesen megegyeznek a mai határokkal: északon a Beszterce (Byztricia) folyó, mely a Sajóba ömlik, keleten a Csuger (Chuger) nevű alacsony domb, amely elválasztja Beszterce város határától, délen Malomárka falu határa és a Budak (Bodrug) pataka, nyugaton pedig a Sajó (Sayow) folyó volt a határvonal. Napjainkban csak annyiban változott, hogy a falu birtokosai az évszázadok folyamán földet vásároltak a Beszterce folyó jobb partján és a Sajó bal partján. A középkor folyamán sok szenvedést okoztak Sófalva lakosságának is a tatárjárások, amikor a beözönlő tatárok kíméletlenül öltek és fosztogattak. A sófalviaknak, bár volt hova menekülni előlük - a környékbeli erdőkbe-, miután a támadók áthaladtak s a lakosok visszatértek, házaikat lerombolva vagy leégve találták és állatok nélkül maradtak. Ilyen tatárjárások sújtottak 1241-42-ben, 1284-85-ben, 1343-ban, 1352-ben és a 15. sz. elején kétszer. A tatárjárások után a nyomorúságot fokozta a pestis és a dögvész.

Sófalva az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból is kivette a részét, mert hadszíntérré vált. Amikor Bem tábornok seregei már nem tudtak ellenállni az orosz túlerőnek, visszavonultak a Borgó völgyéből és 1849. július 10-én a honvédtüzérség Sófalván védelmi állást vett fel és feltartotta az ellenséget, amíg a magyar sereg átvonult a Sajón át vezető hídon. A 20. századi világháborúk is megkövetelték a maguk áldozatait itt is.

Közigazgatási szempontból Sófalva a kezdetben Belső-Szolnok, majd Doboka megyéhez tartozott. 1849-től a Szebeni katonai vidékhez, 1853-tól Beszterce vidékhez, 1876-tól Beszterce-Naszód megyéhez, 1948-tól Kolozs tartomány Beszterce rajonjához és 1975-től újból Beszterce-Naszód megyéhez tartozik.

Sófalva a régi időktől községként szerepelt. Községháza és saját bírója volt. 1948 után a községet a néptanács (sfatul popular) vezette és hozzá tartoztak Besenyő, Malomárka és Szeretfalva helységek is. Amióta visszatértek a megyei rendszerre, Sófalva elveszítette önállóságát és Beszterce municípium külvárosaként (cartier) szerepel.

Gazdaság

[szerkesztés]

A 13. században, mint egész Erdélyben, az állattenyésztés és a földművelés volt az uralkodó. A háziállatok közül a legelterjedtebb a szarvasmarha és a sertés volt. IV. Béla király 1243-ból származó adománylevelében Sófalva határában „santofol” hosszúságot említenek, ami tanúsítja, hogy itt a földművelés volt a lakosok fő foglalkozása. A fontosabb termelt növények között a búza és a kender szerepelt. A szőlőművelésre a királyi látogatáskor adandó borból lehet következtetni, a gyümölcsös kertekben almát, szilvát és körtét termeltek. Általában a férfiak foglalkoztak a földműveléssel, a szőlő és gyümölcstermesztéssel és az állattenyésztéssel. Az asszonyok nagyon sokat dolgoztak, „nekik nem volt idejük kártyázni”, mert ők foglalkoztak a főzéssel, takarítással, mosással, gyermekneveléssel és a kender feldolgozásával, de a mezőn is segítettek a férfiaknak gyomlálni, kapálni, aratni, vagy gyümölcsöt szedni. Ezen kívül szőttek, varrtak, hímeztek, és ők készítették a díszes népviseleti termékeket.

A vízimalom korai megjelenéséről tanúskodtak az okiratok és a szomszédságban levő Malomárka is, mely már 1242-ben falunévként szerepel. A sófalvi malomárok régen a Beszterce folyó bal oldalán volt, de napjainkban alig maradtak nyomai. A mostani a folyó jobb oldalán van, a malom még megvan, de már csak történelmi műemlék.

A Sajó bal partján voltak a sóskutak. A környék helységei is vásároltak itt kutakat. Ezek be voltak kerítve, le voltak fedve és éjjel-nappal csendőrök őrizték őket. Napjainkban már nem maradt nyomuk, csak a legidősebbek emlékeznek rájuk.

Kezdetben a házakat és a gazdasági épületeket fából építették, amelyeket előbb szalmával, azután zsindellyel, majd cseréppel fedtek le. Később az épületeket kőből és téglából építették. Napjainkban betonból, téglából és sok más építőanyagból, a fedeleket cserépből és műanyagokból készítik. Sófalván a legrégebbi épület az ortodox templom (a régi), történelmi műemlék, melyet 1735-ben építettek. A mostani református templomot 1835-ben építették, a gróf Lázár Imre kastélya pedig a múlt század elején épült. Az állami iskolát 1897-ben, az óvodát 1941-ben építették. A faluban más kézművesek és mesteremberek is voltak: asztalosok, kádárok, borbélyok, cipészek, kertészek, kovácsok, kőművesek, mészárosok, szabók, téglavetők, vászonszövők, pálinkafőzők és mások.

A második világháború után, a falu életében komoly változások mentek végbe. Az 1948-as államosítás alkalmával állami tulajdonba került a grófi kastély és a hozzátartozó épületek, a malom és a református felekezeti iskola. Az iskolát kultúrotthonként és zeneteremként, a Schor, méhész és festőművész épületet szövetkezetként használták, a kastélyba egy vasúti vállalat (Complexul C.F.R.) költözött, amely az erdélyi vasutak és vasúti hidak karbantartásával foglalkozott. Ez alapította a vasúti megállót (Halta Sarata), saját áramfejlesztőjük volt és a falu egy részének is szolgáltatott villanyáramot az 1950-es években. Miután a vállalat elköltözött, az épületet előbb az általános iskola, majd a pionírtáborok vezetősége vette át. Jelenleg a kastély lakatlan, egy részében lakodalmakat és temetési asztalozásokat szoktak szervezni. 1960-ban megalakult a kollektív gazdaság s az embereknek elvették földjeiket, szekereiket és igavonó állataikat. 1961-ben egyesítették a besenyői és a szenyiri termelőszövetkezetekkel. Gabonát, zöldségféléket, szőlőt és gyümölcsöt termesztettek. Az 1989-es események után a termelőszövetkezet felbomlott és az emberek visszakapták földjeiket. Napjainkban Sófalván az „Italtextil” nevű selyemfeldolgozó működik, ahol kb. 1000 munkahelyet és a kavicskitermelő vállalat 50 munkahelyet biztosít, a többi munkaerő java része a besztercei vállalatokban dolgozik, a mezőgazdasági termelés pedig fokozatos hanyatlásnak indult.

Sófalvának két sóstava és két édesvizű mesterséges tava van, ahol halászni vagy csónakázni lehet, a sóstavaknak pedig jó gyógyhatásuk van a reuma-betegségek kezelésében.

Lakosság

[szerkesztés]

Az 1829-31-es népszámlálás adatai szerint Sófalvának 341 lakosa volt. Ezek az ortodox és a református felekezetekhez tartoztak.

Az 1850-es népszámlálás bővebb adatokkal szolgál. Ezek szerint, Sófalva 669 lakosa 118 házban, 159 lakásban élt. A népszámlálás idején 24-en nem voltak jelen és 5 ideiglenesen tartózkodott ott. A 669 személyből 325 férfi, ebből 134 házas, 180 nem házas, 11 özvegy; nő összesen 344, ebből férjnél van 134, nincs férjnél 169, özvegy 41. A lakosság nemzetiség szerinti felosztása a következő volt: 316 román, 275 magyar, 66 cigány, 4 szász, 4 örmény és 4 zsidó. Felekezeti hovatartozás szerint 331 görögkatolikus, 319 református, 11 római-katolikus, 4 evangélikus és 4 izraelita. Ez alkalommal összeírták a fontosabb háziállatokat is: 256 tehenet és 14 lovat találtak.[7]

Az 1870-es népszámlálás adatai szerint, Sófalván 31 római katolikus, 271 görögkatolikus, 297 református, 1 unitárius és 36 izraelita vallású lakost találtak.[8]

A Sófalvi Református Egyházközségről szóló adataink hiányosak, mert a második világháború idején az irattárat Debrecenbe vitték. 1850-1853 között Püspöki Pál sófalvi református lelkész Beszterce gyülekezetének a beszolgáló lelkésze is volt. 1882-ben Sófalván a reformátusok lélekszáma 369 volt. Az akkori lelkipásztor Varró István volt, aki a Nagysajói Református Egyházmegye vezetőségében az igazgatói tisztséget töltötte be.[9] 1912-1931 között Musnai Károly, 1932-től 1944-ig Máthé István voltak lelkipásztorok.

Oktatás és kultúra

[szerkesztés]

Az állami iskolát 1894-ben, az óvodát 1942-ben építették, de a sófalvi oktatás sokkal azelőtt kezdődött. Ezt bizonyítja a volt református felekezeti iskola épülete, amelyet az 1960-as években bontottak le és a volt görögkatolikus felekezeti iskola, melynek épületét még régebb bontottak le és arra a helyre építették az új ortodox templomot. 1906-ban Sófalvának 757 lakosa volt, amelyből magyar anyanyelvű 324, a tanulók száma 95 volt. A népiskolán kívül, gazdasági ismétlő iskolája is működött a következő tanárokkal: Bereczki Farkas, igazgató-tanító, Bereczkiné Pauline Aranka, tanítónő és Winter Gizella, óvónő.[10]

A 20. század elején ifjúsági egyesület, nőegylet és EMKE daloskör működött, 1912-ben pedig megalakult a fúvószenekar, melyet az elején református zenekör, később rezesbanda, majd zeneegylet néven említettek, azután fúvószenekarnak neveztek.

Nevezetesség

[szerkesztés]

Képek

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Telekom, 3–RDS
  2. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikái a népszámlálási adatok alapján, 1852–2011: Beszterce-Naszód megye. adatbank.ro
  3. Györtfy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Akadémiai kiadó, Budapest, harmadik kiadás, 1987
  4. Coriolan Suciu: Dictionar istoric al localitatilor din Transilvania, Ed. Academiei R.S.R., Bukarest, 1967-68
  5. Szilágyi Zoltán: Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában, Székelyudvarhely, 2006
  6. Györtfy György, uo, Doboka vármegye, 87. old.
  7. Recensãmântul din 1850, Transilvania, Ed.Staff, 1996, vol.1. p.58
  8. Dvorzsák János, Ortslexicon von Ungarn, Magyarország helységnévtára, Budapest, 1877
  9. Évkönyv az erdélyi ev. református anyaszentegyház számára, 1882, 25. évfolyam, Kolozsvár, 1882)
  10. Tanügyi értesítő, 12. évfolyam, Beszterce-Naszód, 1906. okt. 1., 72. old
  11. Lista monumentelor istorice: Județul Bistrița-Năsăud. Ministerul Culturii, 2015. (Hozzáférés: 2017. január 28.)

Források

[szerkesztés]