Belső-Szolnok vármegye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Belső-Szolnok vármegye
Központ Dés
Népesség
Népesség 138 307, 1870
Nemzetiségek románok, magyarok, szászok
Földrajzi adatok
Terület3 340  km2
Térkép
Belső-Szolnok vármegye térképe
Belső-Szolnok vármegye térképe

Belső-Szolnok vármegye (latinul Comitatus Szolnok Interior, németül Innere Szolnoker Gespanschaft, románul: Comitatul Solnocul Interior) Magyarország egyik történelmi vármegyéje volt Erdélyben. Létrehozásának időpontját 1320 előttre teszik, megszűntének időpontja 1876, amikor Belső-Szolnok majdnem egésze Doboka vármegye legnagyobb részével - kiegészülve a Kővárvidék egy részével - Szolnok-Doboka vármegye néven egyesült. Székhelye Dés volt.[1]

Belső-Szolnok vármegye az első katonai felmérés térképének részletén, 1782-85
Közigazgatási egységek egy 1862-es térképen

Elnevezése[szerkesztés]

Nevét - akárcsak Közép-Szolnok vármegye - nem Szolnok városról kapta, hanem mint a királyság fontos sótermelő vidéke, feltehetően a honfoglalást követően itt élő szláv népek ajkán született "sótermelő" kifejezésből származik.[2] Szerbül a sót ma is сол-nak, vagyis szol-nak mondják.

Régebbi források az elnevezést a Péter magyar király második uralkodása idején élt Zonuk ispán nevéből származtatják.[3]

Fekvése[szerkesztés]

Északon Moldvával és Máramaros vármegyével, keleten a szász Besztercevidékkel és Doboka vármegyével, délen szintén Dobokával, nyugaton Dobokával és Kővárvidékkel határos.[3]

Története[szerkesztés]

Az egykor egységes - és hatalmas - Szolnok királyi vármegye a 13. században kettévált: Belső- (erdélyi) és Külső-Szolnok (tiszai) vármegyékre. Az is oka lehetett a szétválasztásnak, hogy a terület nyugati része az egri, míg keleti az erdélyi egyházmegyéhez tartozott. Első írásos emlék a vármegye létéről 1320-ból származik. A szétválást követően Belső-Szolnok az erdélyi vajda hatáskörébe került, míg Külső-Szolnokot továbbra is a király által kinevezett ispán irányította.[4]

1848 után a császári közigazgatás a megyéket lényegében megszüntette, és csak 1861-ben állították vissza a korábbi közigazgatási rendszert. 1876-ban pedig Csépán, Entrádám, Magyarnemegye, Oláhnemegye, Oláhnémeti, Priszlop, Szamospart és Tóhát településeket Beszterce-Naszód vármegyéhez csatolták, a többi részt pedig az akkor létrehozott Szolnok-Doboka vármegyéhez

Közigazgatása[szerkesztés]

A 18. század végén négy mezővárossal és 192 faluval rendelkezett,[5] ebből az alsó kerületben három mezőváros (Dés, Désakna, Szamosújvár) és hat járásban 102 falu,[6] a felső kerületben egyetlen mezőváros (Retteg) és négy járásban 85 falu.[7] Az alsó kerület járásai: dési, bálványosváraljai, bethleni, alparéti, vádi, szurdoki.[8] A felső kerület járásai: rettegi, kőfarki, kackói, láposi.[7]

1869-ben Dés királyi mezőváros és Szamosújvár szabad királyi város mellett kilenc járás alkotta: az alparéti, bálványosváraljai, bethleni, dési, kackói, kőfarki, magyarláposi, rettegi és a szurduki.[1]

Népessége[szerkesztés]

A 18. század végén a lakosság túlnyomó része román volt, továbbá magyarok, cigányok valamint kisebb számban örmények, szászok, zsidók.[9] A románok a görögkeleti felekezethez tartoztak (182 templom), a magyarok kisebb részben római katolikusok (4 plébánia), nagyobb számban reformátusok (36 egyházközség) voltak. Emellett egy-egy unitárius (magyar) és lutheránus (szász) egyházközség is volt a megyében. Az örmények szintén római katolikusok voltak.[10] Az 1787-es népszámláláskor 20 944 házat, 24 702 családot illetve 134 008 lakost jegyeztek fel.[11]

Nem sokkal a megye megszűnése előtt, 1869-ben Keleti Károly a tanköteles gyermekek anyanyelvi megoszlását véve alapul az alábbi nemzetiségi megoszlást számolta ki: a 138 ezres lakosság 78 százaléka román, 18 magyar, 3 német anyanyelvű volt, és 1 százalékot nem érte el a rutének aránya.[12]

Főispánjai[szerkesztés]

Apor Péter szerint a vármegyének egyidejűleg két főispánja volt; a kettős tisztség a Rákóczi-szabadságharc idején szűnt meg.[13]

Név Tisztségviselés ideje Megjegyzés
Köblösi Theke Lukács[14] 1547–?
Gyerömonostori Kabos Gábor[14] 1570-ben említik főispánként
Apanagyfalvi Apaffy István[15] 1573-ban említik főispánként
Lónai Kendi Sándor[15] 1578-ban, 1585-ben és 1591-ben említik főispánként
Somkereki Erdélyi Gergely[16] 1581-ben és 1594-ben említik főispánként
Kismarjai Bocskay István[16] 1595–1599
Köblösi Theke Ferenc[17] 1594-ben és 1599-ben említik főispánként
Bogáti Bogáthi András[17] 1600-ban, 1607-ben és 1609-ben említik főispánként
Ruszkai Kornis Boldizsár[18] 1604–
Monostorszegi Kun Gáspár[19] 1600-ban, 1607-ben és 1608-ban említik főispánként
Némethy Gergely[20] 1611–1612
Alsó-balásfalvi Cserényi Farkas[21] 1610-ben említik főispánként; Bethlen Gábor, Brandenburgi Katalin és Bethlen István fejedelemsége alatt is hivatalban van
Monostorszegi Kun István[22] 1613-ban és 1615-ben említik főispánként
Hallerkői Haller Zsigmond[23] 1617-ben és 1624-ben említik főispánként, tisztségét haláláig viselte, ami 1627. november előtt következett be
Noszalyi Cseffey László[24] 1627-ben, 1640-ben és 1656-ban említik főispánként
Kékedi Kékedy Zsigmond[25] 1632-ben említik főispánként
Losonczi Bánffy Zsigmond[26] 1638–1646
Csicsókeresztúri Torma György[27] 1660– valószínűleg II. Rákóczi György idején
Uzoni Béldi Pál[28] Kemény János és I. Apafi Mihály idején
Csicsókeresztúri Torma István[29] feltehetőleg Cseffey László utódja, említik 1664 és 1665-ben
Bethleni Bethlen Elek[30] 1678 vagy 1679–? 1687-ben és 1691-ben említik főispánként
Czegei Wass János[31] 1679–1680
Szentmártonmacskási Macskási Boldizsár[32][33] 1680–1693, 1697–
Hallerkői báró Haller István[34] 1693–1697
Gróf Mikes Mihály[35] 1700–?, 1704–?
Gróf Bethlen Ferenc[13] Mikes Mihállyal együtt; a Rákóczi-szabadságharc után egyedül 1712-ben(?) bekövetkezett haláláig
Hallerkői báró Haller György[36] 1711–?
Csicsószentkeresztúri Torma Miklós[37] 1722–?
Gyalakúti gróf Lázár János[38] 1742–?
Csicsókeresztúri Torma Károly[39] 1867–1872
Losonczi báró Bánffy Dezső[40] 1875–1876

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Belső-Szolnok vármegye. Magyar Katolikus Lexikon (Hozzáférés: 2019. júl. 16.)
  2. Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon. 1 2. Budapest: Egeler Kft. 1991. 140. o.  
  3. a b Benkő 2014 : 483. o.
  4. Makkai László: Belső-Szolnok és Doboka megye a középkorban. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 1943. 54. o. arch Hozzáférés: 2019. júl. 17.  
  5. Benkő 2014 : 179. o.
  6. Benkő 2014 : 485. és 491. o.
  7. a b Benkő 2014 : 493. o.
  8. Benkő 2014 : 491. o.
  9. Benkő 2014 : 484. o.
  10. Benkő 2014 : 495. o.
  11. Az első magyarországi népszámlálás 1784–1787. Szerk. Danyi Dezső és Dávid Zoltán. Budapest: (kiadó nélkül). 1960.  
  12. Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája I.: A vármegye általános leirása, multja és megalakulásának ismertetése. Közrem. Tagányi Károly, Réthy László, Pokoly József. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1901. 45. o.  
  13. a b Lázár 1889: 176. o.
  14. a b Lázár 1889: 156. o.
  15. a b Lázár 1889: 157. o.
  16. a b Lázár 1889: 158. o.
  17. a b Lázár 1889: 159. o.
  18. Lázár 1889: 160. o.
  19. Lázár 1889: 161. o.
  20. Lázár 1889: 162. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC10888/11222.htm II.]
  21. Lázár 1889: 162–163. o.
  22. Lázár 1889: 163–164. o.
  23. Lázár 1889: 164–165. o.
  24. Lázár 1889: 165–167. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  25. Lázár 1889: 167–168. o.
  26. Lázár 1889: 168–169. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  27. Lázár 1889: 170. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  28. Lázár 1889: 170–171. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  29. Lázár 1889: 171–172. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  30. Lázár 1889: 172–173. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  31. Lázár 1889: 173. o.
  32. Lázár 1889: 173–174. o.
  33. Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 366. o. ISBN 963-547-414-8  
  34. Lázár 1889: 174. o.
  35. Lázár 1889: 175–176. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09006/09288.htm II.]
  36. Benkő 2014 : 485. o.
  37. Benkő 2014 : 485. o.
  38. MÉL  II.
  39. MÉL  II.
  40. MÉL  I.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]