Ravasz László

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ravasz László
a Dunamelléki református egyházkerület püspöke
Portréja a Kálvin téri református templom oldalán elhelyezett emléktáblán
Portréja a Kálvin téri református templom oldalán elhelyezett emléktáblán

Született 1882. szeptember 29.
Bánffyhunyad
Elhunyt 1975. augusztus 6. (92 évesen)
Leányfalu
Sírhely Farkasréti temető
Nemzetiség magyar
Püspökségi ideje
1921 – 1948
Előző püspök
Következő püspök
Petri Elek
Bereczky Albert
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ravasz László témájú médiaállományokat.
Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök (1936)

Ravasz László (Bánffyhunyad, 1882. szeptember 29.Leányfalu, 1975. augusztus 6.) református lelkész, a Dunamelléki református egyházkerület püspöke 1921-től 1948-ig. Az MTA tagja. Ordass Lajos és Pap László mellett a pártállami időszakban a magyar protestantizmus egyik példaadó egyénisége volt.

Életpályája[szerkesztés]

Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, 1896-ban Székelyudvarhelyre került a kollégiumba. Kolozsvárt a teológiára iratkozott be és az egyetemi előadásokat is látogatta. Még teológus korában szerkesztette az Egyetemi Lapokat. 1903-1905 között Bartók György püspök mellett volt titkár, ebben az időben a romániai (regáti) misszió vezető lelkésze. 1905 őszén a Berlini Egyetemen hallgatott előadásokat. 1906-ban Bánffyhunyadon volt segédlelkész, itt készült a doktori értekezése is. Sárospatakon szerzett magántanári képesítést, majd Kolozsvári Teológiai Akadémia tanára volt 19071921 között. Az első világháború idején missziós munkát végzett a kolozsvári hadikórházban. Az Unió szabadkőműves páholy tagja volt 1910-től 1917-ig.[1] 1918-ban az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjévé választották, majd 1921 őszén püspökké, a Dunamelléki Egyházkerületben. Ettől kezdve Budapesten élt, de irodalmi munkásságával továbbra is számtalan szállal kötődött Erdélyhez. Cikkei jelentek meg az Ellenzékben, Kálvinista Világban, rendszeres munkatársa volt a Református Szemlének, 1918-21 között főszerkesztője is.

1908-ban feleségül vette Bartók püspök leányát, akitől öt gyermeke született. Boriska lánya a későbbi államminiszter és politikai gondolkodó, Bibó István felesége volt.

1921-ben, miután családjával Budapestre költözött, megválasztották a dunamelléki egyházkerület püspökévé. Ettől az évtől a Kálvin téri református templom lelkésze is volt. Fiatalabb korában több cikkben is kikelt a zsidóság ellen. A Felsőház automatikus tagjaként (1927–44) az első- és második zsidótörvényt megszavazta, de fellépett a harmadik zsidótörvény ellen. 1944-ben szembesült a holokauszt ijesztő valóságával, és próbált tenni a magyar zsidók, különösen a megkeresztelkedettek fizikai megsemmisítése ellen. A deportálások megindulása után számos püspöki körlevelet fogalmazott meg az üldözések ellen, és hozzájárult a Jó Pásztor Bizottság megalakításához. Nem sikerült elérnie, hogy az egyházak közös körlevélben fejezzék ki tiltakozásukat a népirtással kapcsolatban.

A Magyar Tudományos Akadémia tagja (1925–1949), az Akadémia másodelnöke (1937–1940). Akadémiai tagságát 1989-ben posztumusz visszaállították. (MOL SZT XIX. A-21-s.3.d.)[2]

Ravasz László emléktáblája egykori lakhelyén, Budapest II. ker., Bimbó út 43. sz.

Szerkesztője volt a Protestáns Szemle, Egyetemi Lapok, Református Szemle és Az Út című lapoknak, ez utóbbit ő is alapította. Élénk közéleti szerepet töltött be, szinte minden abban a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapításánál bábáskodott, számos irodalmi és kulturális szervezet tagja volt, munkásságát több külföldi egyetem is díszdoktori címmel ismerte el. 1948. április 30-án, Rákosi nyomására, minden tisztségéről lemondott és visszavonult a közélettől. 1953-ban lelkészként is nyugdíjba vonult, és Leányfalura költözött, ahol mesterséges elzártságban töltötte hátralévő éveit.

1956. október 31-én pár fiatal lelkész kiment érte Leányfalura, és bevitték Budapestre. Az összegyűlt lelkészek az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. November 1-jén rádiószózatban szólt a magyarokhoz. A forradalom leverése után az egyházi ébredést szorgalmazó Megújulási Mozgalmat szervezte, amely azonban az állami elnyomás következtében elhalt. 1956-tól újra a Kálvin-téri szószéken szolgált, egészen 1957 húsvétjáig, amikor a püspökségről is lemondatták.

Az állambiztonsági hivatal előkészített egy koncepciós eljárást ellene, melyet az 1960-as évekig fenntartottak, ám végül nem indítottak el.[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés]

Művei[szerkesztés]

Ravasz László sírja Budapesten. Farkasréti temető: 6/5-1-10
  • A gyülekezeti igehirdetés elmélete
  • Orgonazúgás (beszédek, előadások), Budapest, 1923
  • Az emberélet útjának felén, Kolozsvár, 1924
  • Hazafelé (elmélkedések és imádságok), Budapest, Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai RT., 1925
  • Ünnepnapok (elmélkedések és imádságok házi istentiszteletekre), Budapest, 1925
  • Tudom, kinek hittem (beszédek, cikkek, prédikációk), Budapest, Studium, 1927
  • Pál Athénben : székfoglaló. Budapest, 1928
  • Alfa és Ómega, Budapest, Franklin, 1933
  • Legyen világosság, Budapest, Franklin, 1938
  • Krisztussal a viharban (igehirdetések), Budapest, Kálvin, 1977
  • Emlékezéseim, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1992
  • Én vagyok a te Istened! : a Tízparancsolat magyarázata, Budapest, Kálvin, 1995
  • Kis dogmatika: hitünk igazságai, Budapest, Kálvin, 1996

Díja[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]