Szabó Imre (jogász, 1912–1991)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szabó Imre
Életrajzi adatok
Született1912. november 25.
Beregszász
Elhunyt1991. május 31. (78 évesen)
Budapest
Sírhely Farkasréti temető
Ismeretes mint
  • jogász
  • egyetemi oktató
Iskolái Károly Egyetem
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Károly Ferdinánd Egyetem, Prága (1937)
Pályafutása
Szakterület jogtudomány
Kutatási terület jogfilozófia, államelmélet
Tudományos fokozat jogi tudományok doktora (1952)
Munkahelyek
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest ny. r. egyetemi tanár (1949–52), egyetemi tanár (1952–55)
MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest igazgató (1955–81), tudományos tanácsadó (1981–91)
Szakmai kitüntetések
Kossuth-díj (1956)
Akadémiai tagság MTA levelező tag (1949), rendes tag (1956)
A Wikimédia Commons tartalmaz Szabó Imre témájú médiaállományokat.

Szabó Imre (Beregszász, 1912. november 25.Budapest, 1991. május 31.) Kossuth-díjas magyar jogász, jogfilozófus, egyetemi tanár, a jogi tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az államszocialista korszak vezető jogfilozófusa, a marxista–leninista gyökerű szocialista normativizmus jogbölcseleti irányzatának legnagyobb hatású képviselője volt. 1955-től 1981-ig irányította az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében folyó tudományos munkát.

Életútja[szerkesztés]

1937-ben szerezte meg állam- és jogtudományi doktori oklevelét a prágai Károly Ferdinánd Egyetemen. Felsőfokú tanulmányaival párhuzamosan, 1935-től egy munkácsi ügyvédi irodában dolgozott ügyvédjelöltként, majd 1939-től 1942-ig Paternai Béla munkácsi közjegyző magánalkalmazottaként. 1941-ben szovjetbarátság gyanújával előbb internálták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. 1942-ben behívták egy különleges büntetőszázadba, és alakulatával együtt a második világháború keleti frontjára vezényelték. 1944-ben betegsége miatt leszerelték.

Hazaérkezését követően Magyarországra települt át, és a fővárosban folytatta életét. 1945 áprilisában rövid időre Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispáni titkára lett, majd 1945-től 1949-ig az igazságügy-minisztériumban dolgozott fogalmazóként. Időközben 1946-ban letette az egységes bírói és ügyvédi vizsgát. 1949-től 1955-ig az igazságügy-minisztérium kodifikációs főosztályának tisztviselőjeként, majd vezetőjeként tevékenykedett. Ezzel párhuzamosan 1949-től 1955-ig oktatott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem – 1950 utáni nevén Eötvös Loránd Tudományegyetem – állam- és jogelméleti tanszékén egyetemi tanári címmel. 1955-től 1981-ig az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének igazgatói feladatait látta el, 1981-es nyugdíjazását követően pedig tudományos tanácsadóként folytatta a kutatóintézeti munkát.

Munkássága[szerkesztés]

Marxista–leninista szellemiségű munkássága az állam- és jogelmélet számos kérdését ölelte fel. A szovjet gyökerű, Andrej Januarjevics Visinszkij nevével fémjelzett szocialista normativizmus jogbölcseleti iskolájának következetes képviselője volt és maradt még az 1960-as–1970-es években is, amikor a modern polgári jogfogalom térnyerésével az általa képviselt jogelméleti irányzat már a konzervatív marxista jogtudósok közé sorolta őt. Munkásságának és életművének ugyanakkor mindenképpen erénye, hogy maga Szabó több nyelven olvasott, széleskörűen tájékozott jogtudós volt, és a szovjet mellett a nyugati jogfilozófia eredményei is megjelentek bőséges anyagon alapuló, összehasonlító igényű írásaiban.

A 19–20. századok fordulóján kibontakozó, a jogot történeti–szociológiai hátterétől és etikai értékelésétől megfosztó neokantiánus jogbölcseletet és magyarországi követőinek (pl. Somló Bódog, Moór Gyula) munkásságát a jogpozitivizmus viszonylatában is „reakciós” és „burzsoá” irányzatként értékelte, s a „helyes jog” fogalmával való leszámolásra törekedett. A sztálini Szovjetunióban a Visinszkij nyomán az 1930-as években kibontakozó szocialista normativizmusból kiindulva a jog lényegét akként ragadta meg, hogy az az uralkodó osztály – gazdasági–termelési viszonyokkal összefüggő – akaratának érvényesülését az államhatalom erejével kikényszerítő magatartási szabályok összessége. Ennek megfelelően voluntarista felfogásában a jogfogalom két meghatározó vonása a gazdasági meghatározottság és az akarati jelleg (tkp. az osztálytudattal rendelkező egyének összességének társadalmi akarata). Ennek megfelelően vitatta a törvényesség általános fogalmi (pl. emberi jogi) értelmezését, s formális jogrendi meghatározottságát vélte elsőrendű követelménynek: törvényes mindaz, amely az adott társadalom és államhatalom érdekeivel egybevág, az államhatalmat irányító osztály akaratának megfelel; ezek a normák egyszersmind megkövetelendőek, az ezekkel ellentétes magatartási minták pedig megtiltandóak és üldözendőek. Az ún. szocialista jog és az általános emberi jogok viszonylatában e kettősség akként érzékeltethető, hogy az egyesülési jog a szocialista jogfelfogásban csak abban az esetben törvényes, ha az egyesülés egybeesik a szocialista állam célkitűzéseivel, ellenben törvénytelen, ha ezekkel az érdekekkel szembemegy. Ily módon a törvényesség mindig konkrét, csak az adott államhatalmi struktúra függvényében értelmezhető (pl. burzsoá törvényesség, szembeállítva a szocialista törvényességgel). Mindezek figyelembe vételével a jogszabályok nyelvi–logikai eszközökkel végzett elemzése maga a jogismerethez vezető út, mert ezek csorbítatlanul tükrözik a törvényalkotói akaratot, azaz a jog nem lehet a törvényszövegeken túli értelmezés tárgya. Ugyanilyen szintű társadalmi, normatív tudatosság, a törvényszöveg maximális tisztelete várandó el a jogalkalmazás, a bírói gyakorlat során.

Pályája során mintegy húsz szakkönyve, jogfilozófiai monográfiája jelent meg. 1957-től az Állam- és Jogtudomány című folyóirat főszerkesztője volt, ugyancsak ő irányította az 1980-ban megjelent, kétkötetes Állam- és jogtudományi enciklopédia szerkesztési munkálatait.

Szervezeti tagságai és elismerései[szerkesztés]

1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1956-ban rendes tagjává választották. 1955 és 1960 között az MTA II. társadalmi–történelmi tudományok osztályának titkára volt, 1960-tól 1970-ig az Akadémia főtitkár-helyettesi, 1970-től 1976-ig alelnöki tisztségét is betöltötte. Emellett 1970-től irányította az MTA társadalomtudományi koordinációs bizottságát is annak első elnökeként. Tagjai sorába választotta a Lengyel Tudományos Akadémia (1962), a Bolgár Tudományos Akadémia (külső, 1966), a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (külső, 1975) és a Szovjetunió Tudományos Akadémiája (külföldi, 1975). Ezeken kívül 1975-től rendes tagja, 1978 és 1982 között elnöke volt a Nemzetközi Összehasonlító Jogtudományi Akadémiának (IACL), valamint 1975-től 1978-ig elnökölte a Nemzetközi Jogi Egyesület (ILA) magyar nemzeti bizottságának munkáját.

1956-ban A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (1955) című monográfiájáért megkapta a Kossuth-díj második fokozatát. Kiemelkedő tudományos munkássága és tudományszervező tevékenysége elismeréseként 1970-ben neki ítélték oda az Akadémiai Aranyérmet. 1975-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1977-ben a párizsi Panthéon-Assas Egyetem avatta díszdoktorává. Mindezek mellett kitüntetettje volt a Kiváló Munkáért elismerésnek (1948), a Magyar Népköztársasági Érdemrend negyedik fokozatának (1949), a Munka Vörös Zászló Érdemrendjének (1954), a Munka Érdemrendnek (1960), a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek (1970), a Munka Érdemrend arany fokozatának (1972) és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének (1982).

Urnája a Farkasréti temetőben

Főbb művei[szerkesztés]

  • A Magyar Népköztársaság alkotmánya: Az 1949: XX. törvény és magyarázata. Budapest: Hírlap. 1949.   (Beér Jánossal)
  • A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest: Akadémiai. 1955.  
  • Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. Budapest: Akadémiai. 1965.   (szerkesztette Halász Józseffel és Kovács Istvánnal)
  • Szocialista jogelmélet, népi demokratikus jog. Budapest: Közgazdasági és Jogi. 1967.  
  • A jogelmélet alapjai. Budapest: Akadémiai. 1971.  
    • Oroszul: Основы теории права. Москва: Прогресс. 1974.  
  • A kulturális jogok. Budapest: Közgazdasági és Jogi. 1973.  
    • Angolul: Cultural rights. Budapest: Akadémiai. 1974.  
  • Pikler Gyula. Budapest: Akadémiai. 1973.  
  • A jogösszehasonlítás szocialista elmélete. Budapest: Akadémiai. 1975.  
  • Előadások Marxról és a jogról. Budapest: Gondolat. 1976.  
    • Németül: Karl Marx und das Recht. Berlin: Akademie-Verlag. 1981.  
  • Jogelmélet. Budapest: Közgazdasági és Jogi. 1977.  
  • A jog és elmélete. Budapest: Akadémiai. 1978.  
  • Állam- és jogtudományi enciklopédia I–II. Főszerk. Szabó Imre. Budapest: Akadémiai. 1980.  
  • Идеологическая борьба и права человека. Москва: Юридическая литература. 1981.  
  • Bevezetés a jogtudományba. Budapest: Közgazdasági és Jogi. 1984.  
  • Ember és jog: Jogelméleti tanulmányok. Budapest: Akadémiai. 1987.  

Források[szerkesztés]

  • Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 267. o. ISBN 963-05-4420-2  
  • Peschka Vilmos: Szabó Imre 1912–1991. Magyar Tudomány, XCVIII. évf. 12. sz. (1991) 1521–1522. o.
  • Magyarország a XX. században V.: Tudomány – Társadalomtudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 2000. 48–53. o.
  • Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 405–406. o. ISBN 963-9257-15-X  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 III. (R–ZS). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 1179–1180. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon VI. (Sz–Zs). Főszerk. Markó László. Budapest: Helikon. 2007. 40. o. ISBN 963-547-414-8  

További információk[szerkesztés]

  • Szabó Imre irodalmi munkássága. Budapest: Közgazdasági és Jogi. 1972.  
  • Kardos István: Sokszemközt – tudósokkal. Budapest: Minerva. 1974.  
  • Pokol Béla: A magyar jogelmélet állapotáról. Magyar Tudomány, XCIX. évf. 11. sz. (1992) 1325–1334. o.
  • Szilágyi Péter: Szabó imre szocialista normativizmusa. Világosság, (2004)