Képrombolás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A 16. századi képrombolás tanúsága az utrechti Szent Márton-katedrálison

A képrombolás vagy idegen szóval ikonoklasztázia, ikonoklaszmosz, ikonoklazmus (a görög εικών ’kép’ és κλάειν ’törni’ szóból) a történelem során a monoteista vallásokban jelentkező, a képtisztelet (ikonodulia, ikonodulosz) elleni dogmatikai harc, amelynek fő célja az Istent, szenteket, prófétákat ábrázoló szentképek, szobrok és egyéb ikonográfiai elemek eltávolítása a szakrális kontextusból (jellemzően a templomokból és a liturgiából), esetenként a profán térből is (pl. pénzérmékről). A szentképek elfogadásáról vagy tiltásáról vallott teológiai elképzelések a háttérben megbúvó viták formájában végigkísérték a judaizmus, a kereszténység, a manicheizmus és az iszlám évszázadait, egyes történelmi pillanatokban azonban a kérdés körüli feszültségek véres konfliktusok, üldöztetések – a voltaképpeni képrombolás – formájában robbantak ki. A képrombolás megjelent már az ókori egyiptomi kultúrában is,[1] de a modern ikonoklasztázia gyökerei a zsidó kultúrkörhöz és olyan neoplatonista ókeresztény gondolkodók munkásságához köthetők, mint Órigenész és Alexandriai Kelemen. A keresztény ikonográfia széles körű elterjedése után a képrombolás gyakran kötődött heterodox, reformer vallási mozgalmakhoz. Így például elvetették a képtiszteletet az 5. századi, Krisztus isteni természetét hirdető monofizita eretnekek, majd a 7. században Anatóliában jelentkező gnosztikus pauliciánusok. A 89. században a Bizánci Birodalomban robbant ki a leghevesebb képüldözési hullám. A képrombolókhoz közeli álláspontot foglalt el Clairvaux-i Szent Bernát, aki az 1130-as években milánói prédikációs körútján több templomból eltávolíttatta a díszítéseket és festett oltárokat.[2] A 16. században ismét megjelent a vallási-politikai küzdelmek során. A franciaországi hugenották, a németalföldi kálvinisták, valamint az angliai puritánok mozgalmainak történetében is előfordult képrombolás.

A publicisztika gyakran a képrombolás modern kori, politikai megnyilvánulásának titulálja a diktatúrák összeomlásakor a korábbi politikai vezetés által hátrahagyott, esetenként a személyi kultusz hatása alatt készült képek és szobrok elpusztítását (lásd például francia forradalom, nagy októberi szocialista forradalom, kínai kulturális forradalom, az európai kommunista diktatúrák összeomlása stb.). Ezek a politikai mozgalmak ugyanakkor nem előzmény nélküliek: az ókori Egyiptomban és a római császárkorban szintén dívott az előző hatalom kultuszának meggyengítését szolgáló képrombolás.

Iszlám képrombolások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mohamed próféta arc nélküli ábrázolása a Kába kő előtt. (16. századi török ábrázolás)

Az iszlám szent könyve, a Korán nem foglal állást az élőlények ábrázolása ellen. Ugyanakkor nem is szorgalmazza azt. Ennek ellenére a 8. század közepétől elterjedt az ábrázolás tilalmát szabályként felfogó nézet, mely fokozatosan beépült a muszlim gondolkodásba, azonban nem vált általánossá. A tilalom hivatalos indoklása szerint az élőlények ábrázolása Istennel való hiú vetélkedés, hiszen csak egyedül ő képes élőt teremteni. Ennek a teológiai magyarázatnak hátterében a muszlim hódítás idején uralkodó keresztény, főként bizánci nézetek álltak. Az iszlám képellenes álláspontja tehát más kultúrák (keresztény, zsidó) hatására alakult ki, és ugyanúgy a bálványimádás kialakulását kívánták elkerülni a tilalmak által.[3]

Kora keresztény képrombolások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizánci képrombolások (8–9. század)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalomban lezajlott, két nagy szakaszra tagolható képrombolási hadjárat korabeli írott forrásai meglehetősen egyoldalúan mutatják be az eseményeket. Az első képrombolás kortárs krónikásai – Hitvalló Theophanész és Niképhorosz pátriárka – egyaránt a képtisztelet hívei voltak. A második képrombolásról hasonló szellemben megfogalmazott leírások maradtak fenn, ráadásképpen kevéssel későbbi időkben vetették papírra őket, azaz amikor a képrombolást már az egyházi szervezet csúcsán is elítélték, azaz a képrombolás elítélése a hivatalos hozzáállást tükrözte.[4]

Az első képrombolás korszaka (725–787)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képtisztelők és képrombolók közötti vita azután dagadt polgárháborús méretűvé, miután 725-ben III. Leó bizánci császár parancsot adott a khalkéi Bronzkapu feletti, csodatévő erejűnek hitt Krisztus-ábrázolás elpusztítására. A parancsot végrehajtó férfiakat a helyi hívők megtámadták és megölték, de a tettesek megbüntetése után végül a Krisztus-kép megsemmisült, s pattanásig feszült a helyzet a képtisztelők és a képrombolók között. 726-ban (egyes források szerint 730-ban) III. Leó ediktumot adott ki, amelyben elrendelte, hogy a szentábrázolásokat távolítsák el a templomokból és semmisítsék meg. Indoklásában a képrombolók dogmáira hivatkozott: egyfelől a képtiszteletben a bálványimádás veszélye rejlik, minthogy elgondolásuk szerint a képen ábrázolt személy és a kép azonos, másfelől meglátásuk szerint a képtisztelet volt a legnagyobb akadálya annak, hogy zsidók és muzulmánok nagy tömegben áttérjenek a keresztény vallásra. Ahogy a képtisztelő bizánci pátriárka, I. Germanosz korabeli irataiból kiderül, az első indok szolgált a képtisztelet egyik legfontosabb érvéül is: ahol Krisztus ábrázolása van, ott Krisztus is jelenvaló. Másfelől attól tartottak, hogy a képrombolás következményeként az évszázados keresztény ikonográfia kiirtása a zsidó vagy a muzulmán hithez teszi hasonlatossá vallásukat.[5] A képrombolók a képeket hagyományos keresztény szimbólumokkal, kereszttel, könyvvel, a kenyér és a bor ábrázolásával akarták felváltani. Ez a hívők nagy részének ellenállásába ütközött. Miután hamarosan kezdetét vette a képtisztelők üldözése is, Germanosz – ekkor még Bizánc pátriárkája – 730-ban III. Gergely pápához fordult segítségért, aki végül 731 novemberében kiközösítette Leót és a képrombolókat. Damaszkuszi Szent János kevéssel később megírt apologetikájában úgy érvelt a képtisztelet mellett, hogy Isten az ember teremtésekor már önmagát tükrözte, azaz istenképet alkotott, így az ember számára sem tilalmas a szentképek használata. Másfelől pedig a szentképek az Isten megismeréséhez vezető utat jelentik az írástudatlanok számára, akiknek Istenben való elmélyülését a szent szövegek helyett ezek a képek tudják biztosítani.

III. Leó 741-ben bekövetkezett halála után fia, V. (Képromboló) Konsztantinosz még kérlelhetetlenebbül üldözte a képtisztelőket. 754-ben Hiereiában hívott össze zsinatot, amelyre ugyan a pápa, Antiokheia, Jeruzsálem és Alexandria pátriárkái nem mentek el, a megjelent egyházi vezetők azonban elítélték a képtisztelőket, megtiltották az ikonok liturgikus használatát és szentesítették a képrombolást. Legfőbb érvük az volt, hogy Krisztus vagy a szentek emberi mivoltának ábrázolásával kettős, de oszthatatlan isteni-emberi lényüktől fosztják meg őket, emellett a képmásukat megjelenítő anyag szintén szentségüket csökkenti. A szentek ábrázolása egyedül példájuk követésén keresztül megengedhető.

A hiereiai zsinat rendelkezései következtében az eretnekeknek kikiáltott képtisztelők üldözése erőteljesebb méreteket öltött, aminek következtében Bizáncból és környékéről kb. 50 ezer képtisztelő szerzetes menekült Nyugatra. Több képrombolót megcsonkítottak, még többen vértanúhalált haltak az elkövetkezendő időszakban (köztük Krétai Szent András, Anasztasziosz pátriárka stb.). A birodalom fővárosában hamarosan megsemmisült minden köztéri szentkép, szakrális jellegű mozaik és enkausztika, s helyüket felváltották a hellenisztikus gyökerű ornamentikus díszítések és állatalakok. V. Konsztantinosz halálával, fia, IV. Leó rövid uralkodása idején enyhült a képüldözés, de igazi fordulat csak akkor következett be, amikor halálát követően, 787-ben az I. Adorján pápával egyetértésben összehívott második nikaiai zsinat, az ott megjelent háromszáz püspök Eiréné császárnő vezetésével kimondta a képek kegyes tiszteletét. Indoklásukban Germanosz fél évszázaddal korábbi téziseit használták fel döntésük indoklásául: az imádás (λατρεία / latreia) egyedüli tárgya Isten lehet, de a hozzá vezető szentképek, ikonok egyaránt tárgyai és eszközei lehetnek a tiszteletnek (προσκύνησις / proszkünészisz) és a szolgálatnak (δουλειά / douleia).

A második képrombolás korszaka (815–843)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes rétegek, különösképpen a katonai arisztokrácia és a hadsereg nehezményezte a niceai zsinat döntését. Miután 814-ben egy korábbi tábornok, az ikonoklaszta V. Leó került a császári trónra, igyekezett a bizánci pátriárkát, Niképhoroszt a maga oldalára állítani. Ő azonban ellenállt a hatalmi szónak, s a 270 püspökből álló tanáccsal megerősíttette a 787-es második niceai zsinat rendelkezéseit. Válaszlépésül a császár 815 márciusában száműzte Niképhoroszt, és az új pátriárka már készségesen újította meg a 754-es hiereiai képromboló zsinat határozatait. A császár hamarosan több száz szerzetessel együtt kivégeztette a képtisztelők vezérét, Szent Theodóroszt is. A terror öt éven keresztül változatlan lendülettel folyt, mígnem az V. Leó ellen elkövetett sikeres merénylet (820) után rövid időre ismét lecsillapult, s csak Theophilosz idején lángolt fel újra hevesen a küzdelem. 832-es ediktumában újra megtiltotta a szentképek használatát. Halála után özvegye, Theodóra császárné Metód segítségével 842-ben végleg visszaállította a képtiszteletet, s eltörölte a képrombolás szellemében fogant intézkedéseket. Engedélyezte továbbá, hogy a képrombolás megszűntét 843 nagyböjtjének első vasárnapján megüljék, s ennek emlékére ez a nap mindmáig az ortodoxia ünnepe a keleti egyházban.

Képrombolás a reformáció idején (16. század)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1566-os németalföldi Beeldenstorm egyik templomdúlása (Frans Hogenberg metszete)

A reformáció, a különféle protestáns mozgalmak 1617. századi európai megjelenése mindenhol együtt járt a képromboló mozgalmak kibontakozásával. Az új hit követői eltávolították a templomokból a szentképeket, freskókat, feszületeket és klenódiumokat, de gyakran fel is dúlták a templomokat. A képrombolás egyfelől az egyház megújulását követelő tömegek akaratának szélsőséges, de spontán megnyilvánulása volt, másfelől pedig a reformátorok és az új hitre tért városok vezetősége részéről nagyon is tudatosan bevetett eszközként szolgált a reformok minél gyorsabb végrehajtásához (ugyanezen célt szolgálták a szentképek nyilvános „autodaféi” is). A reformáció képromboló mozgalmai levezethetőek a tízparancsolatból is: a protestánsok visszatértek az ekkor már csak a zsidók által használt második ponthoz, amely kimondta: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.”

Az első jelentős képrombolási hullám 1522-ben söpört végig Wittenbergben, ahol Andreas Karlstadt január utolsó napjaiban Abthung címmel hirdette meg programját a szentképek templomból való eltávolításáról. Februárban a városi tanács helybenhagyta Karlstadt követeléseit, s az ezen felbátorodott protestáns lakosok kezükbe vették a rendelet végrehajtását, s végigdúlták Wittenberg templomait. Az erőszakhullámot márciusra sikerült rendeletileg megfékezni, emellett Luther Mártonnak is latba kellett vetnie tekintélyét, aki ugyan a dísztelen kialakítású és szerény berendezésű templomokat tartotta üdvösnek az új hit szempontjából, ám a képrombolást maga is elítélte. A Luther és Karlstadt között fennálló, a képrombolás kérdésében feszülő ellentét a későbbi években is fennmaradt. Ezzel párhuzamosan a zürichi Ulrich Zwingli már 1519 óta a képtisztelet ellen prédikált, a képrombolás azonban csak 1523. szeptember 23-án vette kezdetét a svájci városban, amikor három férfi elpusztította a Zürich melletti Stadelhoffen egyik út menti feszületét. Októbertől a városi tanács folyamatosan ülésezett e tárgyban, s végül – ha kelletlenül is, de – 1524. június 15-én szentesítette a képrombolást, s a Zwingli és Leo Jud vezette bizottság két hét alatt erőszak nélkül eltávolította az összes képet, szobrot, faragott oltárt és stallumot a zürichi templomokból és közterekről. Ehhez hasonlóan szervezett módon hajtották végre a képrombolást Svájc többi részén Heinrich Bullinger, Elzászban pedig Martin Bucer vezetésével. 1534-ben Münsterben, 1535-ben Genfben, majd 1537-ben Augsburgban törtek ki képrombolási mozgalmak. Az európai protestantizmus utolsó, ám elsöprő képrombolási rohama a németalföldi kálvinisták nevéhez fűződik. 1566. augusztus 10. és ugyanazon év októbere között a történetírásba Beeldenstorm néven bevonult képrombolási mozgalom során több száz flandriai apátságot, templomot és kápolnát dúltak fel a kálvinista ikonoklaszták.[6]

Az angliai protestánsok, a puritánok mozgalmának az 1530-as évektől szintén hangsúlyos eleme volt a képrombolás, különösen az ország délkeleti vidékein. A köznép dühödt rombolása mellett a protestáns lelkészek a liturgiát tisztították meg a katolikus ikonográfia valamennyi formájától, az emberi test rajzolta „rituális képektől”: nem térdeltek le az oltáriszentség előtt, nem vetettek keresztet stb. A kontinenstől eltérően azonban Angliában az egyházi és világi kormányzat mindezt nem nézte jó szemmel. I. Erzsébet 1561-es proklamációjában helytelenítette a rombolást, s különösen az emberábrázolásos középkori síremlékek védelmében szólalt fel, ám eredménytelenül. Angliában és Skóciában a képromboló mozgalmak egészen az 1640-es évekig kitartottak, azaz egy évszázaddal tovább, mint Európa többi részén.[7]

Képrombolás Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarországi képrombolásról Pázmány Péter írásai tudósítanak.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Példa lehet erre az Amon-Ré és más istenségek ábrázolása ellen kiterjedt hadjáratot folytató Ehnaton képrombolása (Brand 2000. 24–25.).
  2. Klaniczay Gábor: Reform-szerzetesrendek, eretnek mozgalmak. in: Európa ezer éve: A középkor. Szerk. Klaniczay Gábor. Budapest: Osiris. 2005.= Osiris tankönyvek, ISBN 963389820X, ISBN 9633898196   , I. kötet 316. oldal
  3. http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/iszlam_muveszet.html Terebess Ázsia Lexikon
  4. Karlin-Hayter 2002. 153–154.
  5. Karlin-Hayter 2002. 157.
  6. Hughes 1979.; Eire 1986. 64–104.; Wandel 1995.; Aston 2004. 262.
  7. Kibbey 1986. 42–43.; Pettegree 1994. 197–198.; Aston 2004. 261–290.

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Aston 2004. Margaret Aston, Faith and fire – Popular and unpopular religion, 1350-1600, London, Hambledon Press, 2004, 261–290.
  • Brand 2000. Peter James Brand, The monuments of Seti I – Epigraphic, historical, and art historical analysis, Leiden, Brill, 2000, 24–25.
  • Eire 1986. Carlos M. N. Eire, War against the idols – The Reformation of worship from Erasmus to Calvin, Cambridge, Cambridge University Press, 1986.
  • Hughes 1979. Philip Hughes, A History of the Church, 1979, 166–169.
  • Karlin-Hayter 2002. Patricia Karlin-Hayter, Iconoclasm, in The Oxford history of Byzantium, ed. Cyril Mango, Oxford, Oxford University Press, 2002, 153–168.
  • Kibbey 1986. Ann Kibbey, The interpretation of material shapes in Puritanism – A study of rhetoric, prejudice, and violence, Cambridge, Cambridge University Press, 1986, 42–43.
  • Pettegree 1994. The Reformation: Critical concepts in historical studies, ed. Andrew Pettegree, London, New York, Routledge, 1994, 197–198.
  • Wandel 1995. Lee Palmer Wandel, Voracious idols and violent hands – Iconoclasm in Reformation Zurich, Strasbourg, and Basel, Oxford, Oxford University Press, 1995.
  • Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 782–783. o. ISBN 9639257028  
  • The modern Catholic encyclopedia, ed, Michael Glazier, Monika K. Hellwig, Collegeville, Liturgical Press, 2004, 391–392.
  • Justo L. González, Essential theological terms, Louisville, Westminster John Cox Press, 2005, 81–82.
  • Teodoro lo Studita, Antirrheticus Adversus Iconomachos. Confutazioni contro gli avversari delle sante icone, a cura di Antonio Calisi, Chàrisma Edizioni, Bari 2013, pp. 106. ISBN 978-88-908559-0-0

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Dario Gamboni: Zerstörte Kunst: Bildersturm und Vandalismus im 20. Jahrhundert. Aus dem Engl. von Christian Rochow. DuMont, Köln 1998, ISBN 3-7701-4281-0.
  • Alain Besançon: The Forbidden Image. An Intellectual History of Iconoclasm. Univ. of Chicago Press, Chicago u.a. 2000, ISBN 0-226-04413-0.
  • Helmut Feld: Der Ikonoklasmus des Westens. In: Studies in the History of Christian Thought 41. Brill, Leiden 1990, ISBN 90-04-09243-9.
  • Anne McClanan u.a. (Hrsg.): Negating the Image. Case Studies in Iconoclasm. Ashgate, Aldershot u.a. 2005, ISBN 0-7546-0854-9.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]