Sztálin-szobor (Budapest)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A budapesti Sztálin-szobor a mai Ötvenhatosok terén, a Városligeti fasorral szemben állt hatalmas, egész alakos bronzszobor volt. 1951-ben állították fel, 1956-ban ledöntötték, majd darabjaira törték. A szobor nélküli talapzat átépítés után a május 1-i felvonulásokon használt úgynevezett dísztribünként funkcionált, majd a kilencvenes években lebontották. A korabeli terv szerint pontos, de jóval nagyobb másolata a Sztálin születésnapjára küldött ajándékszobornak. A szobor a közvélekedéssel ellentétben nem a Regnum Marianum templom helyére került, onnan mintegy 200 méterre állt.

Az óriási, a talapzattal együtt 18 méter magas és csaknem 6 tonna súlyú Sztálin szobor 1953-ban (Fortepan)

A szobor tervezése és felállítása[szerkesztés]

A budapesti Sztálin-szobor feállításáról a budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozott határozata döntött, két nappal Sztálin születésnapja és a neki szánt születésnapi szobor átadása után.

Eszerint „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”.

A 25 meghívott szobrász pályázata közül politikusokból és művészekből álló zsűri választotta ki Mikus Sándor Kossuth-díjas alkotó tervét. Eredetileg hat méter magasra tervezték, de végül nyolc méteres lett, a talapzat pedig még tíz méterrel tette magasabbá. A szobor bronzból, talapzata tatai vörös mészkőből készült. A tervek között szerepelt, hogy a szobor két oldalára tribünsort építenek, de az erről szóló határozat csak 1951-ben született meg.

A szobor 1951. decemberi avatásán nyolcvanezer ember vett részt. Az 1953-tól Sztálin térnek, később Felvonulási térnek, ma Ötvenhatosok terének nevezett terület ekkor vált a hivatalos állami ünnepségek felvonulási helyszínévé.

Katonai dísszemle a szobor előtt

A talapzat domborművei csak 1953. május 1-ére készültek el. A cselekmény az alapzat hátsó részén kezdődött, ahol a hadba induló szovjet katona búcsúzott családjától, majd a harc és a felszabadulás jelenetein keresztül el lehetett jutni a Sztálinnak köszönhetően megkezdődő békés újjáépítés szimbólumáig, „a sport, a nevelés, a tudomány és a művészet újjáéledéséig”. „Némelyek az egyetlen jó Sztálin-szobornak tartották” – írja Szíj Rezső az alkotóról szóló könyvében.

Tüntetés, majd a szobor ledöntése és darabokra törése[szerkesztés]

A szobor darabolása a Blaha Lujza téren

1956. október 23-án a Felvonulási téren került sor a forradalom első tényleges, közös fellángoláson alapuló és később a leginkább szimbolikussá vált tettére: a Sztálin-szobor ledöntésére.

1956-ban a forradalmi követeléslisták mindegyikének része volt a Sztálin-szobor eltávolítása. A MEFESZ október 22-ei műegyetemi gyűlésén elfogadott 16 pontot, amelyet a 23-ai tüntetéseken másolatokban nagy példányszámban terjesztettek, illetve ki is ragasztottak a városban, ezt sokan a forradalom fő követeléseinek tekintették. A 13. pontja ez volt: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

A felkelők nem vártak arra, hogy a hatalom hajtsa végre a követelést. Október 23-án délután a Nemzeti Színháznál (a mai Blaha Lujza téren) összegyűlt tömegben konkrét ötletként vetődött fel, hogy a szobrot népítélettel döntsék le. Az áruház előtt lévő kis szobornál egyetemisták szavaltak, és miután felolvasták a követelések pontjait, az emberek a körúton hamarosan a Városliget felé indultak. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, köztük teherautók, amelyek sofőrjei vállalkoztak az emberek szállítására, miután meghallották, miről van szó.

A szobor maradványa 1956. október 23. után 1956-ban
A Sztálin-szobor talapzaton rekedt csizmái a Memento Parkban (másolat)

Pongrátz András, 17 éves diák az Eötvös Loránd Gépipari Technikumban, akit nem érdekelt a politika, Soroksárra hazafelé menet a Blaha Lujza téren csoportosulást látott. Leugrott a villamosról és nem sokkal később a mai Felvonulási téren álló Sztálin-szobornál találta magát, ahol részt vett a szobor ledöntésében.

Végre-valahára sikerült elég helyet biztosítani és a teherautókat beindítani. Majd a nyakba kötött drótkötelekkel meghúzni a gyűlölt dromedár jelkép-szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz! – a szobor nem moccan. A drótkötelek egymás után szakadtak el, és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltunk. De azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye. Tovább kellett okoskodnunk. Az egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, iskolája aránylag a közelben van, s van ott gázhegesztő és vágó apparátus is. Na, mindjárt elindul vagy öt fiú, és kis idő múltán megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, ahogy tovább dolgozunk – de ahelyett, hogy fogyna, egyre csak nő, nő és nő. Akad segítség bőven, többen is voltunk, akik értettünk hozzá, mert az iskolában vagy a munkahelyeken mint munkások vagy ipari tanulók dolgoztunk. Ekkor nagy hozzáértéssel, most már szinte percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot – de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudjuk hátrébb vonni. Ott, akkor nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. Úgy is történt – a tömeget végül sikerült hátrakönyörögni. S akkor a teherautók a most már meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni. Talán addigi életem legörömtelibb pillanata volt, amikor a nagy tömegű, gyűlölt szimbólum nagy robaj közepette lezuhant a földre, és ott hevert. Diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le, örömmámorban úsztunk, és csak ölelgettük egymást.
Pongrátz András: A Sztálin-szobor ledöntése[1]

Az emberek a testet egészen a Blaha Lujza térig vitték, tovább darabolták, szétverték. Sokan elvittek apró darabokat emlékként. A hatalmas talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak, a budapestiek ezután sokáig Csizma térnek nevezték a helyet.

Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya később a ledöntésre készülő tömegre utalva ezt mondta: „a tömeg szándéka nem keltett bennem félelmet, hiszen a Fővárosi Tanács már hónapokkal előbb tervet dolgozott ki a szobor áthelyezésére egy kevésbé látogatott helyre”.

Kádár-korszak[szerkesztés]

A talapzatból kialakított dísztribün 1957-ben

1956 után a Kádár-korszak ideológiájába nem illett bele az egykori diktátor gigantikus szobrának visszaépítése. Sem az ötlet, sem a megvalósítás magas költségei nem tetszettek a pártvezetésnek. A talapzatot egyszerű dísztribünné építették át, amelyről minden év május elsején, azaz a munka ünnepén a Minisztertanács vezetői integettek az előttük elvonuló tömegnek. A domborműveket eleinte csak rászerelt lapokkal letakarták, majd a hetvenes évek elején egy újabb átépítéskor a dísztribün új, sima burkolatot kapott.

A Műcsarnokhoz közelebb 1965-ben Pátzay Pál négy méter magas Lenin-szobrát állították fel a Felvonulási térre, amit 1989-ben eltávolítottak és 1993-ban a Szoborparkban állítottak ki.

A rendszerváltás után[szerkesztés]

Az 1989-es rendszerváltással funkció nélkül maradt tribün nem sokáig maradt üresen. 1991 júniusában színpadként szolgált a szovjet csapatok kivonulását ünneplő Viszlát Iván! fesztiválhoz. Az emlékezetes könnyűzenei eseményen fellépett többek között a Pál utcai fiúk együttes is. A tribün vörösmárvány burkolatát ismeretlen tettesek eltulajdonították, és sokáig puszta vasbeton kockaként éktelenkedett a téren, majd az 1990-es évek elején végül lebontották.

Az új 56-os emlékmű[szerkesztés]

A szobor és a tribün helyére 2006-ban állították fel a heves vitákat kiváltó, egyesekben szimpátiát keltő, másoknak viszont nem tetsző 1956-os központi emlékművet. A formája miatt az alkotást – a csizmákhoz hasonlóan – a tréfás pesti szleng rögtön el is nevezte „vaskefének”.

A Lenin szobor helyén az Időkereket, a világ legnagyobb homokóráját 2004-ben állították fel és a Felvonulási teret 2006-ban átnevezték Ötvenhatosok terére.

Jegyzetek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]