Az 1956-os forradalom eseményei Miskolcon

Linkek hozzáadása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Miskolci Egyetem (akkor: Nehézipari Műszaki Egyetem), itt szavalt Nagy Attila

Az 1956-os forradalom eseményeinek közvetlen előzményei Miskolcon október 22-én kezdődtek, amikor az egyetemisták összegyűjtötték követeléseiket 11 pontban. Az eseményekben a legnagyobb szerepet a diákok és a munkások játszották.[1] Október 25-én az eredetileg a Búza térre szerveződő, majd az Egyetemvárosban folytatódó tüntetésen több ezren[2] tüntettek és hallgatták meg a napokban a diákok által összeállított 11 pontot, továbbá a munkások által megfogalmazott 21 pontot,[2] melyet egy küldöttség Nagy Imréhez továbbított.[3]

Még ugyanezen a napon több kisebb csapatnyi fiatal Budapestre indult, támogatni az ottani harcokat. A diákcsapatokat még az utazásuk során visszafordították, néha lövések árán, és tagjaikat letartóztatták.[3][4] Október 26-án reggel a kiszabadulásukat követelve tüntetést kezdeményeztek a Zsolcai kapubeli főosztályhoz és a városi rendőr-főkapitánysághoz, ahol az épületben lévők megengedték a bemenetelt néhány üzemi és diákparlamenti megbízottnak, ők azonban nem találtak előző napi elfogottakat. A tüntetés a Zsolcai kapunál, a megyei rendőr-főkapitányságnál folytatódott. Az építmény védelmét megerősítették, az elfogottakat elengedték. Egy figyelmeztetőlövés után a védők a tömegbe lőttek, mely több áldozatot is szedett.[5]

A tömeg bejutott a székházba, az ÁVH fegyvereit elhordták. 26-án és 27-én több, a hatóságokhoz köthető embert lincseltek meg.[3] 26-án megalakult a nemzetőrség.[1] November legelején létrejött az Észak- és Keletmagyarországi Nemzeti Tanács, mely a környező megyékkel összehangolta a borsodi munkástanácsok, bizottságok tevékenységét.[6]

A november 4-ei szovjet inváziót nagyobb fegyveres ellenállás nem követte, csupán az Egyetemvárosban alakult ki harc, melyben két hallgató életét vesztette.[6]

A forradalmi szervezetek egyes tagjait börtönbüntetésre vagy internálásra ítélték.[7] A 26–27-ei lincselésben részt vevő emberek közül hetet halálbüntetésre ítéltek, majd kivégeztek.[3]

1956. december 9-én egy, a munkástanácsok megszüntetését célzó rendelet miatt három napig tartó tüntetéssorozat kezdődött, melynek szovjet és magyar áldozatai egyaránt voltak.[8]

A forradalom kibontakozása[szerkesztés]

A Miskolci Egyetem emléktáblája

23-án a DIMÁVAG dolgozói elkészítették a borsodi munkások követeléseinek 16[4], kiegészítés után 21 pontját, és megalakították a demokratikus Munkásszervező Bizottságot, amely másnap munkástanáccsá alakult. Nem sokkal később (24-én) elhatározták, hogy 21 pontjukat Nagy Imrének bemutatják. A 21 pont megfogalmazásával egy nap, a Nehézipari Műszaki Egyetemen megalakult a Diákparlament, még 22-én este az egyetemisták 11 pontos követelést állítottak össze.[1] A DIMÁVAG dolgozóinak a pontjaival Földvári Rudolf, a megye pártbizottságának első titkára is egyetértett.[1][3][4]

Az első tüntetések[szerkesztés]

Lásd még: Az 1956-os forradalom eseményei Debrecenben

Az első nagyobb demonstrációkra 25-én lehetett számítani, amikor híradások tudósítottak a budapesti sortüzekről, amely haragot váltott ki. Ezen kívül független hírforrásoktól is érkeztek hírek, például a vasutasoktól vagy a Budapestről érkezőktől. Az állami szervek fokozták készültségüket. A néphadsereg és a határőrség egységeit megerősítették. A rendőröknek engedélyt adtak a fegyvereik használatára, de csak akkor, ha támadás éri őket. A honvédség a laktanyáik védelmére légvédelmi ágyút helyeztek ki, és a raktáraikból előhozták különféle fegyvereiket, tüzelésre kész állapotba hozván. A Miskolcra vezető utakra nehézfegyverzetű csapatokat rendelt ki Zombori Sándor alezredes, a helyőrségparancsnok.[3][4] Földvári – a pontok megismerése után –, hogy a követeléseket Nagy Imréhez juttassák, egy delegációhoz csatlakozott. A küldöttség elindulása előtt még a DIMÁVAG Nemzeti Vállalatban a munkások felháborodtak azon, hogy a még 24-én összeállított küldöttség késlekedett. Földvári telefonon egyeztette az időpontot, a küldöttség megkezdte az utat, a főtitkárral együtt.[3]

Nagy Attila szobra a Miskolci Nemzeti Színház kertjében

Tüntetés kezdődött, a helyszín eredetileg a megyei rendőr-főkapitányság közelében, a Béke téren (ma: Búza tér) lett volna, de a rendőrök védelme érdekében az Egyetemvárosba irányították a tüntetőket.[3] Elhangzott a dolgozók 21, és a diákok 11 pontja, majd Galánffy László zeneiskolai igazgató tudósított a debreceni történtekről és felolvasta a követeléseiket, Zombori Sándor is felszólalt. Nagy Attila színész elszavalta a Szózatot és a tüntetőknek engedve a Nemzeti dalt is.[2] A sztrájkbizottság a gyári dolgozókra kiterjedő sztrájkot hirdetett. A sztrájkbizottság délután a Lenin Kohászati Művek műszaki klubjában tartotta ülését.[3]

A tüntetés célját elérte, de mégsem oszlott fel. Nagy Attila felszólította a tömeget, hogy vonuljanak a Belvárosba, ahol a Petőfi-szobornál fognak oszolni. Rozgonyi Ernő, a megyei tanács oktatási osztályának vezetője figyelmeztette a közeledtükről a rendőröket, a még nagyobb biztonság érdekében. Kucsera László alezredes ígérte, nem fognak a tüntetők közé lőni, nem tartatja be fegyverekkel a gyülekezési tilalmat.[3]

A Lenin Kohászati Művek 1965-ben
A Borsodi Nyomda (egykori) épülete

Ezzel az összecsapások veszélye még fennmaradt. Miskolc peremterületén a tüntetők szovjetekbe ütköztek és kövekkel próbálták megdobálni, illetve szidták őket. A katonák már lövésre készen álltak, de Nagy lecsillapította a kedélyeket. Közbeavatkozásának köszönhetően az összetűzés sérülés nélkül befejeződött. A szovjetek rövid időre visszavonultak. A Honvéd Kórháznál ez megismétlődött. Másnap létrejött a nemzetőrség.[1] A demonstrálók a Borsodi Nyomdából érkező újságírókkal találkoztak,[2] akik szétosztották az emberek között az Észak-Magyarország különkiadásának tízezernyi számát. A felvonulás a nyomdánál egy időre megakadt, a sztrájkbizottság határozatainak kinyomtatását várva. Végül a Petőfi-szobrot megkoszorúzták, a munkások visszavonultak a gyárakba. Ám nem mindenki hagyta abba a sztrájkot és a tüntetéseket.[3]

Zombori telefonon megkérte a Pingyomon állomásozó szovjet katonai alakulat parancsnokságát, hogy a szovjetek (katonák) ne menjenek a városba, és ne is menjenek keresztül rajta.[3]

A szobor megkoszorúzása után egy csoport fiatal – Szűcs Iván, egy másik felszólaló színész támogatását élvezve – elhatározta, hogy csatlakozik a Budapesten harcolókhoz.[2] Az ülésező munkástanács sikertelenül próbálta megakadályozni az elindulásukat. Sikerült a Miskolci Teherfuvarozási Vállalattól (is) teherautókat szerezni. Ezen kívül még néhány fegyver is a kezükre került, sőt, kisebb tüntetőcsapatok is csatlakoztak hozzájuk. Több csapatban, teherkocsin, buszon és vonaton egyaránt indultak a főváros felé. Hamarosan átjutottak az útellenőrzéseken. Egy csoportjuk Mezőkövesden néhány építőmunkással kiegészülve elfoglalták a helyi rendőrkapitányságot és a katonai kiegészítő parancsnokságot, ahonnan szintén fegyvereket szereztek.[3][4] 25-én Egerben három kisebb csapatukat megállították, és egy napra elzárták a konvoj tagjait. Több miskolciakat szállító járműre is rálőttek, így megállásra késztetve őket. [3] Hamarosan a csapatokat megállították. Hajnalban 20-30-an érkeztek haza, megérkezéskor őrizetbe vették őket, később Papp Miklós, egy munkástanácsi tag kérésére és a viszonylagos nyugalom fenntartására a fegyverteleneket elengedték. Eközben az egyre feszültebb helyzetben több tüntetőt is őrizetbe vettek.[3]

Az október 26-ai sortűz és 27-e[szerkesztés]

A Zsolcai kapui megyei főosztály épülete

26-án reggel a Zsolcai kapunál levő megyei főosztálynál, ezzel egyidőben a városi rendőr-főkapitányságnál is (az akkori Rudas László utcában) tüntetés kezdődött az elfogottak kiszabadítását várva,[4] ahol az államvédelmisek megengedték néhány diákparlamenti és üzemi megbízottnak, hogy átkutathassák a fogdájukat, de ott politikai foglyokat nem találtak, azonban ennek nem hittek a felvonulók. Végül az itteniek a Zsolcai kapunál lévő megyei főosztályhoz vonultak.[3][5] Az épület védelmét megszervezték, a letartóztatott fiatalokat elengedték, viszont a tömeg több rabot várt. Ezután lőttek, fél órával a városi rendőr-főkapitányságtól való eltávozás után, vagyis igen hamar.[9][3] Egy lehetőség szerint Antal Gyula rendőr törzsőrmester[5] figyelmeztetőlövéseket adott le. Ezt az épület emeletén tüzelésre kész rendőrök és államvédelmisek félreértelmezhették, erre gránátokat dobtak és tüzelni kezdtek az emberek közé. A lövéseknek és robbanásoknak halálos áldozata és maradandó sérültje is volt.[5]

A lövések emlékére kihelyezett emléktáblák
A lövések ifjú áldozata, Misley Emese, halálakor 13 éves volt
A lövések ifjú áldozata, Misley Emese, halálakor 13 éves volt
Az 1956-os miskolci sortűz áldozatainak emléktáblája a Hatvanötösök útja és a Zsolcai kapu sarkán álló ház falán
Az 1956-os miskolci sortűz áldozatainak emléktáblája a Hatvanötösök útja és a Zsolcai kapu sarkán álló ház falán

A lövések után a tömeg szétoszlott, de az emberek a székház közelében maradtak. Sokan a közeli laktanyához mentek fegyverért, a katonák is szimpatizáltak velük, de Zombori lebeszélte őket a közbeavatkozásról. Vezetőik a munkástanácsoktól és a Diákparlamenttől kértek segítséget. Rozgonyi bejelentette a rádión keresztül, hogy a munkástanácsok irányítják az ÁVH munkáját, az államvédelem alárendeli magát. Miklós Zoltán nemzetőr bement a székházba Rozgonyi helyett, közvetíteni üzenetét. Úgy határoztak, hogy a kapitányságba hívnak egy munkástanácsi tagot, a demonstrálók lenyugtatása érdekében. Ezért Miklós Zoltán Gáti Gyula alezredessel a Lenin Kohászati Művekbe igyekezett. Az újabb riasztólövésekre – amelyet a megsegítésükre adtak le – a harag tovább nőtt, és amikor a két civilbe öltözött küldöttet elfogták, Miklós Zoltánt elengedték, mert igazolta magát, Gáti Gyulát viszont eszméletlenre verték és a Zenepalotáig vonszolva felakasztották az épület előtti szovjet hősi emlékműnél.[5]

A Zenepalota ma

Néhány tüntető a bányák és üzemek munkásai között elterjesztette lövetés hírét.[4] Átvették a Nehézszerszámgyár (DIMÁVAG) gyártósorát, ahol az ágyúkat is gyártották.

A megyei munkástanács még egy utolsó kísérletet tett a forradalmi erőszak szabályozására. 26-án 11 órakor már ostrom folyt az épület ellen. A bejáratokat és lépcsőket próbálták elbarikádozni, a védők az emeletekre vonultak.[1][3]

A kapukat próbálták befeszíteni és kézifegyverekkel támadták az épületben lévőket. Végül a tüntetők betörték a kapukat,[10] az ÁVH felhalmozott fegyvereit szétkapkodtak, eldobálták. Volt olyan ostromló, aki védőket mentett meg a népharagtól, és olyan védő, aki megtagadta felettese parancsát.[3]

A népharagnak Antal Gyula is áldozatul esett 27-én, illetve egy zsidónak vélt gyalogost, Freimann Lajost is megöltek, akinek a megölésének indokai nem pontosan ismertek.[11] Mohai István százados menekülés közben öngyilkos lett, halálát a Kádár-korszak idején a tömegnek rótták fel.[3]

A forradalmi eseményekkel összefüggésben több mint 20 ember halt meg. A párttagok olyan munkástanácsokat alakítottak, amelyekben ők voltak vezető szerepben vagy másokba szivárogtak be, így biztosították megmaradt hatalmukat.[12]

A tárgyalás végeztével Földváriék egyből nem indultak el, csak 27-én érkezett meg a budapesti küldöttség, amelyet ünneplő tömeg fogadott.[3]

Október 28. – november 4.[szerkesztés]

28-án a nemzetőrök átkutatták a pártbizottságot egy feljelentés után, miszerint a párttagok szervezkednek a forradalom ellen. A párttagok rendezték a problémát, befejezésül a katonák tartóztatták le az igazoltatókat, azonban a következő napon elengedték őket.[13] Hivatalosan október 30-án Lövei István irányításával a forradalmi szervekbe beszivárgott államvédelmisek, besúgók letartóztatására a fegyveres csoportok helyett egy speciális osztag jött létre, a miskolci Defenzív-csoport, amelynek a megalakulására még 26-án engedélyt kaptak. Összesen 72 (ebből 60 ávéhást) ÁVH tagot és rendőrt zártak a megyei börtönbe a forradalom alatt, nem csak büntetésből, hanem többek biztonsága érdekében is.[4] Október 31-én megválasztották a Miskolci Városi Nemzeti Bizottságot, amelynek elnöke Gálffy Imre, az 1945–1947 közötti polgármester lett, helyettesei Szinvavölgyi József tanácselnök és Kádár István voltak, titkára pedig Tóth Dezső. Másodikán megalakult az Észak- és Keletmagyarországi Nemzeti Tanács, amely összehangolta Borsod-Abaúj-Zemplén és a környező megyék forradalmi szervezeteinek munkáját.[1] November 4-én a szovjetek inváziójának hírére Földvári Rudolf kivételével a korábbi megyei vezetők a kormány mellé álltak. A megyei munkástanács irányítói nem tették ezt, ezért többüket elhurcolták.[7][6] A bevonulás során ellenállás csak az Egyetemvárosban volt, két diák meghalt.[6]

A szovjet invázió után[szerkesztés]

November 5-én az termelés beindítását tervezték az üzemek, azonban a hatalomátvétel és az elhurcolások hírére (újból) ez nem valósult meg.[6] A bevonulás után egyes pártvezetők, szovjet parancsnokok fenyegetőztek, mások előnyökről beszéltek a munka elindításának érdekében. A frissen alapított Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság ígérte, hogy a forradalomban résztvevőket bántódás nem fogja érni. 13-án gyöngyösi és miskolci munkások küldöttei egyértelműen leírták, hogy nem ismerik el Kádárékat a kormányon, ezután a hatalom némileg engedett: az elhurcoltatottakat hazaszállították, Földvárit már 17-én.[7]

1956. december 9-én egy, a munkástanácsok felszámolását kimondó rendelet miatt tüntetések kezdődtek, a karhatalmi erők a sokaság láttán nem léptek fel. 10-én a gyülekezési tilalom ellenére folytatódtak a tüntetések. Többen a Borsodi Nyomdához mentek röplapok, versek kinyomtatása végett. Egy szovjet tank és két szakasznyi katona érkezett az emberek elűzésére. A nyomdában lévők nem adták könnyen magukat, lövöldözés kezdődött, amelyben két szovjet és nyolc magyar halt meg, illetve negyvenen megsebesültek (a menekülők alatt leszakadt a Szinva hídja, ez is hozzájárult a nagy számhoz). Menekülés közben a szétszéledt tömegből többen a karhatalmisták laktanyájához mentek, ahol szintén lövések dördültek. Más csoportosulások a megyei tanácsból elűzték a pártfunkcionáriusokat. A harcok december 11-ig tartottak, barikádok között.[8]

Az október 26–27-én történt lincselésekben való részvétellel vádolt emberek közül hetet kivégeztek bírói ítélettel.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c d e f g Kis, Nemzetőrség 136. oldal
  2. ↑ a b c d e Elnézést...
  3. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v Szakolczai, 1956
  4. ↑ a b c d e f g h Vörös, vidék
  5. ↑ a b c d e Sortűz az Acélvárosban
  6. ↑ a b c d e 1956 Miskolcon
  7. ↑ a b c Molnár, 1956
  8. ↑ a b Lincselések vidéken
  9. ↑ egy jelentés negyed tíz órát említ
  10. ↑ mikor már a megadásra készültek
  11. ↑ Standeisky, Elmismásolt
  12. ↑ Kis, Nemzetőrség 137. oldal
  13. ↑ Kis, Nemzetőrség 139. oldal

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Az_1956-os_forradalom_eseményei_Miskolcon&oldid=24277677”