Kós Péter

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Kós Péter
Született Raab Leó
1921. augusztus 15.
Moszkva
Elhunyt 1994. k. (72 évesen)
Állampolgársága magyar
Szülei Raab Nándor
Anna Konduktorova
Foglalkozása vegyész
diplomata
Tisztség 1954: nagykövet (India)
1956: nagykövet (USA)
1956:ENSZ-delegátus
1957:külügym.főoszt.vez.
1958:követtanácsos (Moszkva)
1961: nagykövet (Ghána)
1967: nagykövet (India)
1967: nagykövet (Japán)
1983: tud.főmunkatárs, Külügyi Intézet

Kós Péter, született Raab Leó (Perovo, Moszkva, Szovjet-Oroszország, 1921. augusztus 15.1994. k.) oroszországi születésű magyar kommunista aktivista, 1939-től Konduktorov Leó néven okleveles vegyész, 1949-től a magyar Külügyminisztérium tisztviselője. 1952-től Kós Péter néven a washingtoni magyar követség tanácsosa, 1954-től a Magyar Népköztársaság indiai nagykövete, 1956 májusától az ország washingtoni nagykövete és a New York-i állandó magyar ENSZ-képviselet vezetője. Az 1956-os forradalom alatti és utáni politikai szerepe máig erősen vitatott. A szovjet ENSZ-fődelegátussal karöltve végig azt képviselte, hogy a „magyar kérdés” (azaz a forradalom és annak leverése) a Magyar Népköztársaság kizárólagos belügye, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem illetékes annak megvitatására. Saját állítása szerint mindezt a Nagy Imre-kormány hivatalos megbízását követve tette. A korabeli forradalmi sajtó és a Külügyminisztérium forradalmi bizottságának több közleménye Lev Konduktorov néven, szovjet állampolgárként aposztrofálta, szovjet ügynöknek minősítette, és követelte elmozdítását. Október 31-én leváltották, november 5-én visszahelyezték. 1957-től a rendszerváltásig a Kádár-rendszer külügyi főtisztviselője, több külföldi állomáshelyen. 1990 után néhány önigazoló szándékú sajtóinterjút adott, 1993 óta nem szerepelt nyilvánosan.

Élete[szerkesztés]

Származása[szerkesztés]

Raab Leó néven született 1921. augusztus 15-én Moszkva elővárosában, Perovóban. Édesapja, dr. Raab Nándor karcagi születésű ügyvédjelölt, az Osztrák–Magyar Monarchia besorozott katonájaként került az első világháború orosz frontjára. Itt hadifogságba esett, és csatlakozott a hadifoglyok körében szerveződő kommunista mozgalomhoz. Idealista világforradalmárként gondolkodott, a Kommunista (bolsevik) Párt tisztségviselője lett, egy ideig a moszkvai magyar pártiskola vezetőjeként is dolgozott. Később, a polgárháború során elfordult a szovjet bolsevik párt irányvonalától.[1]

A hadikórházban megismerkedett Anna Konduktorova orosz ápolónővel, akit feleségül vett. Fiuk, Raab Leó 1921-ben, az oroszországi polgárháború utolsó évében született. Születése után néhány hónappal a szülők Bécsbe, majd a Romániához csatolt Nagyváradra költöztek.[1] A polgárháború utáni Szovjet-Oroszország korabeli viszonyainak ismeretében valószínűsíthető, hogy illegális politikai megbízatással érkeztek új lakóhelyükre. (Raab Nándor életpályáját ismerteti a „Magyar internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a polgárháborúban” c.ímű, 1967-ban megjelent könyv).[2]

1929-től 1945-ig[szerkesztés]

Saját későbbi (a Magyar Nemzetnek adott) nyilatkozata szerint gyermekkorát Nagyváradon töltötte, magyar óvodába járt. A család 1929-ben áttelepült Budapestre, Magyarországra. Raab Leó az első elemi iskolai osztályt Óbudán fejezte be. Apja azonban Budapesten nem kapott ügyvédi állást, ezért 1934-ben szülővárosába, Karcagra költözött, fiát az itteni református „nagykun” gimnáziumba íratta.[1]

1938-ig Raab Leó néven élt, gimnáziumi értesítői is e névre szóltak. Az első zsidótörvény elfogadása után mindenkit köteleztek származásának igazolására. Mivel a Szovjetunióban kiállított anyakönyvi iratokat nem fogadták el, sem az ő születési anyakönyvi kivonatát, sem szüleinek házasságlevelét, ezért apját, Raab Nándort hivatalosan felszólították, tegyen nyilatkozatot, hogy Leó az ő törvényes fia, és viselheti apjának családnevét. A zsidó származású Raab Nándor nem tett ilyen nyilatkozatot, ezért fiát 1939-től orosz nemzetiségű anyjának családnevén, Konduktorov Leó néven vették nyilvántartásba. Ez a lépés egyben „árjásította” a fiút, azaz mentesítette a zsidó származás és az ezzel járó hátrányos jogkövetkezmények alól.[1]

1939-ben már Konduktorov Leó néven tett érettségi vizsgát, beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem természettudományi karára. 1940-ben édesanyja elhunyt, Leó későbbi nyilatkozata szerint „tragikus körülmények között”. 1944-ben Leó okleveles vegyészi oklevelet szerzett. Édesapja a holokauszt áldozatává vált, 1944-ben nem tért vissza a deportálásból.[1]

1945-től 1956-ig[szerkesztés]

1945 után Konduktorov Leó, végzett vegyészmérnökként, megszerezte a műszaki doktori címet, és először a Péti Nitrogénműveknél, majd a Molaj nevű olajipari magyar-szovjet vegyesvállalatnál helyezkedett el. Anyjától örökölt orosz nyelvtudását hasznosítva a szovjet igazgató tolmácsaként dolgozott. A kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben az MDP-központ ajánlására behívták a Külügyminisztériumba, ahol rövid idő alatt a gazdaságpolitikai főosztályon osztályvezetői beosztást kapott.[1]

1952-ben a washingtoni magyar követség tanácsosává nevezték ki, ennek feltételeként újabb névváltoztatásra szólították fel. Az 1990-ben az Igazságnak adott nyilatkozata szerint főnökei sem anyai, sem eredeti apai vezetéknevét nem tartották megfelelőnek: „…a minisztériumban azt mondták, hogy a Konduktorov orosz név, a Raab meg németes. Így kellett tehát életem harmadik nevét választanom, ezért lettem Kós Péter.[1]

Kós Péter egy éven át, 1953-ig követtanácsosként dolgozott Washingtonban. 1954-ben a Magyar Népköztársaság indiai nagykövetévé nevezték ki. Veleszületett nyelvérzékére támaszkodva megtanulta a hindi nyelvet, és gyűjteni kezdte az anyagot egy jövendő magyar–hindi szótárhoz. (Az általa szerkesztett magyar-hindi szótár 1973-ban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában Budapesten).[3]

1955 decemberében Magyarország az ENSZ tagja lett. 1956 májusában a Külügyminisztérium Kós Pétert – Indiában maradási kérelmét elutasítva – az Egyesült Államokba küldte. Kinevezték a Népköztársaság washingtoni követévé, egyben a New York-i állandó magyar ENSZ-képviselet vezetőjévé.[1]

Az 1956-os forradalom napjaiban[szerkesztés]

Saját (1990-ben tett) nyilatkozata szerint 1956. október 23-án a Magyar Rádió külföldi adását hallgatva értesült a budapesti tüntetésekről, és később is főleg a külföldi sajtóból, rádiókból szerzett híreket, mert a hivatalos külügyminisztériumi csatornákon alig kapott információt. Az eseményeket első perctől a szocialista államrenddel szemben álló ellenforradalomként kezelte: „Elsősorban aggódtam, mert attól féltem, hogy olyan változás következhet be Magyarországon, ami egyrészt anarchiához vezethet, vagy pedig egy horthysta jellegű restaurációhoz.”[1]

1956. október 27-én Kós Péter rejtjeles táviratban tájékoztatta a budapesti Külügyminisztériumot, hogy a nyugati hatalmak az ENSZ elé akarják vinni a magyarországi felkelők ellen behívott szovjet csapatok beavatkozását. Arkagyij Szoboljev, a Szovjetunió ENSZ-be delegált képviselője figyelmeztette Kóst, és rajta keresztül a magyar külügyi vezetést, hogy a „magyar ügy” a legrövidebb időn belül az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé kerülhet. Kós részletes tájékoztatást kért az otthon zajló eseményekről, és eligazítást kért, milyen nemzetközi jogi érvekkel tudná igazolni a szovjet katonai beavatkozást. Kérte mértékadó magyar külügyi vezető kiutazását és részvételét a kinti diplomáciai tárgyalásokban.[1]

Kós rövidesen újabb táviratot küldött Budapestre, melyben közölte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa Október 28-án, vasárnap, New York-i idő szerint délután 4 órakor – Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok beterjesztésére – napirendjére vette a magyarországi politikai helyzet megtárgyalását. Az ülésre Magyarország képviselőjét is meghívták. Közölte, Szoboljev szovjet ENSZ-képviselő azt szorgalmazza, hogy a kérdést a Biztonsági Tanács végleg törölje napirendjéről, vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább az ülést napolják el október 31-ig. Kós sürgette, hogy a külügyminiszter vagy helyettese azonnal utazzon ki New York-ba.[1] [4]

Október 28-án délelőtt Kós hivatalos úton megkapta a Nagy Imre-kormány nyilatkozatát, amely rögzítette, hogy a magyar forradalom és szabadságharc a Magyar Népköztársaság „belügye”, és tiltakozik a nyugati államok, ideértve az ENSZ-et is, illetéktelen beavatkozása ellen. A nyilatkozat szövegét az október 29-i magyarországi forradalmi sajtó is leközölte. A kormánynyilatkozat utasította Kóst, hogy a szöveget hivatalos magyar kormányálláspontként köröztesse. A kitűzött időpontban, 1956. október 28-án délután 4 órakor összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogy megtárgyalja a magyar felkelés ügyét. Arkagyij Szoboljev szovjet ENSZ-képviselő tiltakozott a kérdés napirendre vétele ellen, és érvelését többek között a magyar kormánynyilatkozat szövegével támasztotta alá. Az ülés este 10 órakor véget ért, határozathozatal nélkül. 1990-es nyilatkozata szerint Kós „semmi mást nem tett, mint (…) következésképpen végrehajtotta azt, ami minden diplomatának elemi kötelessége: kormányának utasítását.” Varga László egy 1992-es cikkében ezt a kormány-nyilatkozatot (ill. azt ezt közlő táviratot) hamisítványnak minősítette, a hamisítással a szovjet diplomáciát, és magát Kóst is megvádolta.[5][1][6][4]

Október 29-én, hétfőn a budapesti Szabad Népben, a Magyar Dolgozók Pártjának központi napilapjában is megjelent a kormány hivatalos állásfoglalása, „A magyar ENSZ-megbízott nyilatkozata” címmel. A szöveg szerint; Kós Péter, a Magyar Népköztársaság washingtoni rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere, a Magyar Népköztársaság állandó ENSZ-megbízottja az alábbi nyilatkozatot adta át Dag Hammarskjöldnek, az ENSZ főtitkárának:[1]

„A Magyar Népköztársaság kormányának tudomására jutott, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia javaslatára 1956. október 28-án összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyarországi eseményekkel kapcsolatos kérdések megtárgyalására. Ezzel kapcsolatban a Magyar Népköztársaság kormánya határozottan leszögezi, hogy 1956. október 23-án és az ezt követő napokban lezajlott események és az azok során hozott intézkedések a Magyar Népköztársaság kizárólagos belügyét képezik és ezért nem tartoznak az ENSZ hatáskörébe. A Magyar Népköztársaság kormánya egyben hangsúlyozza, hogy az elmúlt napokban lezajlott magyarországi belpolitikai eseményeknek semmiféle kihatása nincs a nemzetközi békére és biztonságra, és annak fenntartását a magyarországi események nem veszélyeztetik. Az ENSZ Alapokmányának I. fejezet 2. cikkely 7-es pontja a következőképpen hangzik: Jelen alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az ENSZ-t arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzon. amelyek lényegileg valamely állam belső joghatóságának keretébe tartoznak, és nem kötelezi a tagokat arra sem, hogy ilyen ügyeket a jelen alapokmánynak megfelelő rendelkezési eljárás alá bocsássák... Mindezek alapján a magyar kormány határozottan tiltakozik minden, Magyarország belügyeit érintő kérdés megtárgyalásának napirendre tűzése ellen. Mivel ilyen kérdéseknek az ENSZ-ben való megtárgyalása a Magyar Népköztársaság szuverenitásának súlyos megsértését jelentené, nyilvánvalóan ellentétben állna az ENSZ Alapokmányában lefektetett elvekkel.”

Magyar Távirati Iroda, Szabad Nép, 1956. október 29.

A nyilatkozathoz az újság hozzáfűzte, hogy Szoboljev szovjet küldött és Jugoszlávia képviselője is tiltakozott a magyar ügy napirendre tűzése ellen. A Biztonsági Tanács 9 szavazattal, egy (szovjet) ellenszavazattal és egy (jugoszláv) tartózkodással napirendre tűzte a magyar helyzet tárgyalását, és felkérte Magyarország képviselőjét, Kós Pétert, hogy vegyen részt a vitában. Ekkor került először a magyarországi köztudatba Kós (vagy Koós) Péter neve.

Október 30-án a Honvédelmi Minisztérium közleményt adott ki a szovjet csapatok budapesti kivonásának megkezdéséről, ugyanezen a napon Obersovszky Gyula Igazság c. lapjában megjelent Geszti Pál „Azonnal váltsák le a hazaáruló ENSZ-delegátust!” c. cikke:[1]

„Tegnap; amikor az egész világ szabadságszerető közvéleményének elemi erejű felháborodása a Biztonsági Tanács ügyrendjére kényszerítette a magyarországi eseményeket akkor Szoboljev szovjet delegátust egyetlen küldött támogatta: Koós Péter, Magyarország képviselője. A szégyenletesen szolgai állásfoglalásra olyan órákban került sor, amikor a világ úgyszólván minden napilapja, rádióállomása az ENSZ állásfoglalását sürgeti a hazánk belügyeibe történő erőszakos szovjet beavatkozás kérdésében. (…) Követeljük, hogy Nagy Imre kormánya nyilatkozzék ebben az ügyben. Egyetért-e Koós Péter gyalázatos magatartásával? Ha nem - amiben biztosak vagyunk -, hajlandó-e azonnal - ha másként ez nem lehetséges - rádió útján leváltani őt?”

– Geszti Pál, Igazság, 1956. október 30.

Az Igazság 5. számában, mely október 30-i dátumot visel, de október 31-én jelent meg, főcímben közölte: „Leváltották a hazaáruló Koós (sic!) Péter ENSZ-delegátust”:[1]

„Koós Péter - a tegnapi Magyarországot képviselte az Egyesült Nemzetek Szervezetében, nem az igazi, nem a mai Magyarországot. 1956. október 31-én, szerdán délután 2 és 3 között hangzott el Nagy Imre miniszterelnök és Tildy Zoltán államminiszter sorsdöntő beszéde. (…) Egyebek között bejelentették, hogy a hazaáruló Koós Pétert felmentették megbízatásából, soha többé nem képviselheti nemzetünket az Egyesült Nemzetek Szervezetének színe előtt! Ismét győzött az igazság!”

Igazság, 1956. október 30/31.

Másnap, november 1-jén a Magyar Nemzetben és az Igazságban megjelent, hogy Kós Pétert korábban Lev Konduktorovnak hívták, és nem is magyar, hanem szovjet állampolgár: „Kós Péter = Lev Konduktorov! Az Igazság Koós vagy Konduktorov?” A továbbiakban a magyarországi forradalmi sajtó hevesen támadta Kós személyét, Lev (vagy Igor) Konduktorov néven szovjet ügynöknek nevezték, kétségbe vonták magyar állampolgárságát, követelték azonnali elmozdítását, a forradalom előtt kinevezett, Rákositól és Hegedüstől örökölt külügyi káderekkel együtt.[5][6] Az Igazság november 1-jei száma hevesen ostorozta a külképviseleteken működő káderek jellemét: „Megdöbbentő, miféle emberek ülnek követségeinken”, írta.[1]

A következő napokban a Külügyminisztérium forradalmi bizottsága megkísérelte a „nagytakarítást”, de az idő rövidsége és a zavaros viszonyok erre nem adtak lehetőséget. November 2-án Kós Péter helyére hivatalosan Horváth Imre külügyminisztert küldték ki, aki azonban Bécsből nem washingtoni állomáshelyére, hanem Prágába szökött, megtagadva az együttműködést Nagy Imre kormányával. (Ezen a napon a BT előtt Szabó János, a delegáció első titkára jelent meg, aki helyett Szoboljev szovjet ENSZ-delegátus beszélt, és sikeresen elérte az ülés elhalasztását).[7] Hasonló módon dezertált Puja Frigyes bécsi nagykövet, Magyarország későbbi külügyminisztere, aki szintén Csehszlovákiába szökött, és az Új Magyarország november 3-i száma szerint a prágai repülőtéren tett nyilatkozatban tagadta meg az őt kinevező kormányt. Tamás Aladár, az ország delhi nagykövete menedékjogot kért az indiai kormánytól. Bogdán István koppenhágai követ több munkatársával együtt a Szovjetunióba menekült.[6]

November 3-án a Magyar Honvéd c. újság még mindig csak ezt írta: „Rövidesen intézkedések történnek a meg nem felelő többi követ leváltására is, így Leó Konduktorov (Koós Péter) washingtoni követére…” is.[1] A Külügyminisztérium forradalmi bizottsága hivatalosan hazarendelte az akkor már szökésben lévő moszkovita külügyesek egy részér, így Horváth Imrét, Tamás Aladárt, sőt a külügyminiszter első helyettesét, Sík Endrét is. Egyes források szerint Kós a Nagy Imre-kormány megdöntésekor, november 4-én is állomáshelyén volt.[5][1] A Magyar Nemzet-nek tett saját nyilatkozata szerint „November 3-án indultam haza, 5-én érkeztem Prágába, ott értesültem arról, hogy megtörtént a szovjet beavatkozás. Ugyanitt ért az a külügyminisztériumi utasítás, hogy haladéktalanul térjek vissza New Yorkba. Így tettem.”[1]

Az események közvetlen tanúja, Hollai Imre, Kós Péter akkori New York-i helyettese, aki utána a hivatal tényleges vezetője volt, visszaemlékezéseiben azonban leírja, hogy Kós a BT október 28-i vitája után másnap egyszerűen eltűnt. Hollai véleménye szerint „egy baráti ország képviselete” azaz a szovjetek segítségével menekült el családjával együtt, és soha többé nem jelent meg a New York-i magyar képviseleten.[8]

Zimándi Pius A forradalom éve. Krónika 1956-ból című, 1992-ben kiadott naplójának november 5-i fejezetében idézi a KádárMünnich-csoport közleményét a rádió reggeli adásában: „…a budapesti adó közli Kádár János és Münnich Ferenc levelét az ENSZ főtitkárához, amelyben bejelenti, hogy a Nagy Imre-kormány nincs már a helyén, és tiltakozik a magyar ügy tárgyalása ellen, mert ez az egész ügy magyar belügy (…) és megerősíti helyén Kós Pétert és Szabó Jánost, eddigi ENSZ-kiküldötteinket.” November 4-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa meghozta 120. számú határozatát, melyben elítélte a Szovjetuniót a magyarországi katonai beavatkozása miatt. December 5-én az ENSZ ismét tárgyalta a magyar ügyet, itt már az ismét hivatalba helyezett Horváth Imre külügyminiszter olvasta fel a Kádár-kormány tiltakozását.[1]

1957-től a rendszerváltásig[szerkesztés]

A forradalom leverése után Kós Pétert átvette a Kádár-rendszer külügyi szolgálata. Az „1956-os ellenforradalmi lázadás”-ról kiadott kormányzati Fehér könyvek nem említik sem nevét, sem ténykedését. 1957-ben a Külügyminisztérium afro-ázsiai főosztályának vezetője volt, 1958-ban Moszkvába küldték ki követtanácsosnak. 1961–1964 között a Magyar Népköztársaság ghánai nagykövete volt. 1964-1967 között a budapesti Külügyminisztériumban az ún. „Ázsiai nem-szocialista országok főosztályát” vezette. 1967–1973 a Magyar Népköztársaság nagykövete volt Indiában, majd előző munkahelyén, a Külügyminisztérium „ÁNSZO” főosztályán dolgozott. Doktori címet szerzett, de ennek időpontja és tartalma nem ismert. 1967-től tokiói magyar nagykövetként dolgozott 1983-ig, ekkor nyugdíjba ment. Ezután a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársként alkalmazta az 1989-es rendszerváltásig. Közben a kínai és a japán nyelvvel foglalkozott.[1][6]

Az 1990-es rendszerváltás után[szerkesztés]

Az 1989/1990-es rendszerváltás után az 1956-os eseményeket újraértékelték, a sajtó ismét firtatni kezdte Kós Péter működését is. 1990 nyár elején Kós Obersovszky Gyulához, az újraindított Igazság főszerkesztőjéhez fordult, hogy tisztázza saját 1956-os ENSZ-béli szereplését. Szilvási Lajos író, újságíró, a lap akkori munkatársa hosszan beszélt vele, de saját visszaemlékezése szerint semmilyen új információt nem tudott meg tőle. Kós szerint az Igazság október 30. – november 1. közötti számaiban róla megjelent negatív információkat Félix Pál, a Külügyminisztérium forradalmi bizottságának elnöke sugalmazta a cikkírónak, Geszti Pálnak. Szilvási megkísérelt utánajárni ennek a közlésnek, de később (a főszerkesztőnek adott jelentése szerint) „számára az ügy elvesztette jelentőségét.”[1]

1991. augusztus 22-én Magyar Nemzetben Murányi Gábor „A Konduktorov-ügy. Kormánynyilatkozatot ismertettem” címmel írt Kós Péterről: Leírta, hogy Kós még 1990 októberében hosszú (200 oldalnyi) életrajzi interjút mondott magnószalagra, melyet (Kós rendelkezése szerint) az 1956-os Intézet Oral History Archívumának adott át megőrzésre.[1][6] Nyilatkozataiban Kós tagadta a vele szemben felhozott vádakat: „Nem felel meg a valóságnak, hogy én bármilyen hatásköri túllépést követtem volna el, s nem igaz az, hogy én valaha is szovjet állampolgár lettem volna.”[1]

A História folyóirat 1992/8. számában Varga László „Az ENSZ és a magyar forradalom, 1956” c cikkében Kóst K. Kondriasev szovjet állampolgárnak nevezi és felelőssé teszi a Nagy-Imre kormánytól kapott, nemzetközi segítséget kérő táviratokban foglalt utasítások szabotálásáért.[7] Varga a Magyar Nemzet 1992. október 22-i számában nyilatkozott, hogy Kós-Konduktorov ENSZ-beli tevékenysége döntően hozzájárult a magyar forradalom bukásához.[1] Ugyanezt részletesen előadta a Népszabadságban, Pünkösti Árpáddal folytatott beszélgetésében, „Kós Péter miatt bukott el a forradalom?” cím alatt.[1]

1993-ban Domonkos László személyesen hosszabb háttérbeszélgetést folytatott Kóssal, aki nagy mennyiségű adatot és dokumentumot adott át a szerzőnek, de interjú közléséhez nem járult hozzá.[1] A História folyóirat 1993/056-os különszámában Murányi László vitatja Varga László elméletét a kormány-táviratok Kós általi meghamisításáról.[6]

Az 1993-as könyvhétre (már Dr. Kós Péter néven) megjelentette Japán (1945-1992) - mélyponttól a csúcsig című könyvét a Villányi úti könyvek-sorozatban. A kötet Japán második világháború utáni fejlődésével foglalkozik. A könyvet P. Szabó József újságíró, az 1970-80-as évek Távol-Kelet-szakértője lektorálta.[9]

Művei[szerkesztés]

  • Magyar-hindi szótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973.[3]
  • India nemzetközi helyzete és külpolitikai törekvései, „Szolgálati használatra!” készült kiadvány, Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 1975.
  • Japán (1945-1992) - mélyponttól a csúcsig, kiadó: Villányi úti Konferenciaközpont, Szabadegyetem Alapítvány, a Japán Alapítvány támogatásával, Budapest, 1993.[9]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Gecsényi: Baráth Magdolna és Gecsényi Lajos (szerk): Főkonzulok, követek és nagykövetek, 1945-1990. Budapest: MTA Történettudományi Intézet. 2015. = Magyar történelmi emlékek, ISBN 978-963-416-007-6  

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]