Az 1956-os forradalom emigrációja

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az 1956-os forradalom hatására, október végére fokozatosan megszűnt a határellenőrzés. A szovjet csapatok intervenciója eleinte nem irányult a határok lezárására, ezért a Nyugattól addig hermetikusan elzárt magyar lakosság előtt november közepéig, végéig gyakorlatilag nyitva állt a nyugati (és a déli) határ. Ez alatt a néhány hét alatt (nyugati és korabeli magyar értékelések szerint egyaránt) mintegy 200 000 ember menekült el az országból, túlnyomórészt a zöldhatáron át. A korabeli kommunista propaganda és ennek alapján a köznyelv ezeket a kivándorlókat – együtt a többi, a pártállami időszak alatt jogellenesen külföldre távozó személlyel – disszidensnek nevezte. Közülük 1957 nyaráig a Kádár-kormány amnesztiáját (mentesítés a tiltott határátlépés büntetőjogi következményei alól) elfogadva 11 ezren hazatértek, míg az itthon maradottak közül 12 ezren még 1957-ben családegyesítés címén engedéllyel távozhattak az országból.[1][2] A legtöbb menekült az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Németországban, Svájcban és Franciaországban telepedett le,[1] ahol munkát vállalva, többségében középosztálybeli egzisztenciát teremtve integrálódtak a helyi társadalmakba.

Az emigráció nemzetközi háttere[szerkesztés]

A magyar forradalomra a hidegháború egyik mélypontján került sor, ezért az azt övező nemzetközi figyelem óriási volt. A magyar menekültek megsegítésére jól szervezett nemzetközi humanitárius akció indult. 1957. április 1-ig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 kivándorló 70%-át, 135 417 személyt már elszállítottak Ausztriából és Jugoszláviából, az elsődleges befogadó államokból.[2] A menekültekkel kapcsolatos nemzetközi jog előírta az egyéni üldözöttség bizonyítását, mint a menekült-státus előfeltételét. A magyar menekültek azonban 1956 novemberétől olyan nagy számban érkeztek Ausztriába, hogy ügyük egyéni elbírálása lehetetlenné vált. Oscar Helmer akkori osztrák belügyminiszter kijelentette: nincs idő az egyéni vizsgálatokra. A többi nyugati országgal egyetértve a magyarokat első látásra („prima facie”) elfogadható menekülteknek tekintették. Ez volt nemzetközileg az első olyan eset, amikor a menekülteket nem egyénenként, hanem csoportként kezelték.[2]

A menekülés és a menekülttáborok[szerkesztés]

1956. november 14. Magyar menekültek érkeznek Utrechtbe a Vörös Kereszt segítségével

A menekülők teherautókon, buszokon, gyalog jutottak el a zöldhatárig. Az osztrák határon az aknazár miatt csak meghatározott útvonalakon lehetett biztonságosan átjutni. Budapestről jellemzően teherautókkal szervezett fuvarok indultak a határra. November 4-ét követően a megerősödő szovjet katonai vezetés elrendelte a határ fegyveres őrizetét, a menekülthullám még folytatódott, voltak halálos áldozatokat követelő lövöldözések. Végül a határ fegyveres őrizete olyan fokot ért el, hogy a menekülés fokozatosan megszűnt.

Sokan mentek az USA-ba, ehhez képest viszonylag kevés magyar került Franciaországba, Angliába (15 ezer), Német Szövetségi Köztársaság (15 ezer).[2]

1957 nyaráig a Kádár-kormány amnesztiáját (mentesítés a tiltott határátlépés büntetőjogi következményei alól) elfogadva 11 ezren hazatértek.[2], miközben 1957 májusáig mintegy 12 ezer főnek – elsősorban családegyesítés címén – engedélyezte az ország elhagyását.

A menekültek befogadásának és finanszírozásának politikai és gazdasági szempontjai[szerkesztés]

Puskás Ferenc labdarúgó kislányával Olaszországban, 1956. december 10-én. Puskás Ferencné 1956. december 1-jén többszöri sikertelen próbálkozás után jutott ki négyéves kislányával, gyalog menekülve a megszállt Magyarországról Ausztriába, hogy azután Olaszországban csatlakozzon férjéhez

A magyar menekültek fogadására, ellátására, elhelyezésére fordított összeg egészében véve mintegy 100 millió akkori dollár volt, ami mai értéken több mint 1 milliárd dollárt jelent. A finanszírozás bőkezűsége szorosan összefüggött az akkori magyar függetlenségi harc iránti nemzetközi szimpátiával, valamint a hidegháborús helyzettel. Gazdasági és politikai szempontból a magyarok ideális menekültcsoportként jelentek meg, hiszen nagyrészt fiatal, egészséges, jól képzett, egyedülálló férfiak voltak, akiket gyorsan munkába lehetett állítani. Az is sokat nyomott a latban, hogy fehérek voltak, és az egész akkori nyugati világot figyelembe véve nem túl nagy tömegben érkeztek. A Német Szövetségi Köztársaságban például 1956. január 1-jén 216 ezer menekült élt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) mandátuma alatt - az ehhez oda érkező mintegy 15 ezer magyar nem jelenthetett különösebb gondot.[2] Politikai szempontból az is fontos volt, hogy antikommunizmusukhoz nem fért kétség, és a korabeli vezető nyugati hatalom, a nemzetközi menekültügyi rendszer legnagyobb anyagi támogatója, az Amerikai Egyesült Államok számára a kommunista országokból menekülők a hidegháború propagandafrontján is jól felhasználható tömegnek számítottak.

A magyarok beilleszkedése szempontjából kedvező volt az is, hogy akkor éppen egy gazdasági fellendülés, konjunktúra indult a nyugati országokban, erősen nőtt a munkaerő iránti kereslet. Paul Weis, az ENSZ menekültügyi főbiztosának vezető jogi tanácsadója a magyar menekültekkel foglalkozó genfi koordinációs bizottság 1957. május 6-i ülésén kijelentette: „a kedvező gazdasági körülményeknek köszönhetően a helyzet a legtöbb országban kielégítőnek tekinthető; a menekültek fokozatosan az egyes országok állampolgáraival azonos jogot kapnak a munkára”. A belga kormánynak az ENSZ főtitkárához 1957 decemberében küldött levele szerint „úgy tűnik, hogy négy-öt hét alatt jóformán az összes menekült munkát talál, és beintegrálódik a belga közösségbe”. 1958 januárjában az Angliába került 15 ezer magyar menekült közül már csak hatszáz volt munka nélkül. Franciaországban 1958 elejétől már hivatalosan úgy értékelték, hogy „minden új magyar menekült a francia közösségbe integrálódottnak tekinthető”.[2]

A magyar forradalommal szemben megnyilvánuló nemzetközi szolidaritás nyomán a befogadó közösségek minden magyar kivándorlót politikai menekültnek, üldözöttnek tekintettek. Úgy vélték, hogy a szovjet kommunista terror elől menekülő szabadságharcosok a nyugati mentalitás számára legfontosabb érték, a szabadság érdekében tették kockára az életüket. Erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy a kiérkező „fáradt hősöket” bőkezű gondoskodással, barátként fogadják. Valuch Tibor Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében című könyvében úgy fogalmaz, hogy az eltávozottak nagy része politikai menekült volt, abban az értelemben, hogy „úgy vélte, hogy a fennálló, illetve a kialakuló politikai-társadalmi viszonyok között az élete veszélybe kerülhet”.[2] Magas volt közöttük a zsidó származásúak aránya is, akik megragadták ezt az alkalmat a családegyesítésre nyugaton élő rokonaikkal, vagy attól tartottak, hogy a magyarországi események újra zsidóüldözésbe torkollanak. Puskás Julianna 5% körülire becsüli a fegyveres harcokban részt vevők és így a közvetlen megtorlás elől menekülők arányát. Szerinte összesen 50-60%-ban lehettek, akiknek a távozásában bármiféle, tágan vett politikai indok szerepet játszott; a többiek elsősorban a jobb élet, a gazdasági érvényesülés céljával keltek útra.

Az 1956-os magyar menekültválság megfelelő kezelése a nyugati kormányok számára bel- és külpolitikai téren egyaránt hasznos volt. A menekültek érdekében tett kormányzati lépések társadalmi támogatottsága magas volt, erősítve az adott kormányok, illetve kormányzó pártok belpolitikai helyzetét. A közvélemény és a kormányok tevékenysége szoros korrelációban mozgott. Amikor a nyugati lakosság érdeklődése 1957 elején lanyhulni kezdett, a kormányok adakozási hajlama is csökkent. 1957. április 24-én azonban A NATO akkor titkos, de ma már nyilvánosságra került dokumentumban kérte fel a tagállamok kormányait, hogy mozgósítsák újra országaik közvéleményét, ne hagyják abba a magyar menekültek támogatását. A vezető nyugati hatalmak ugyanis politikai és erkölcsi vereségnek tekintették volna, ha a magyar menekültek a hazai amnesztia nyomán tömegesen hazatérnek a „szabad világba” való beilleszkedésük esetleges nehézségei miatt.[2]

A magyarok beilleszkedése a befogadó országokban[szerkesztés]

Integrálódásuk a befogadó országokba általában könnyen haladt. Az emigráló családok hosszú távon beilleszkedtek a befogadó országok társadalmába, többségükben dolgozó, középosztálybeli egzisztenciát alakítottak ki.

Az 1956-os kivándorlás demográfiai összetétele[szerkesztés]

A KSH 1957-es titkos jelentése szerint a kivándorlók között többen voltak a városiak – a budapestiek a kivándorlók felét tették ki –, a Dunántúlról magasabb arányban távoztak, kétszer annyi férfi ment el, mint nő, és a menekülők fele nem töltötte be a 25. életévét. A menekülők mintegy 2/3-a aktív kereső, köztük 63,5% fizikai munkát végzett, (34,6% szakmunkás), 25% szellemi munkakörben dolgozott. Az eltartottak között 3200 főiskolás és egyetemista, a felsőoktatási intézményekbe járók több mint 10%-a. A legtöbb menekült az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Németországban, Svájcban és Franciaországban telepedett le.[1]

Magyar kivándorlók eloszlása[3]
Nyugat-Európa 85 000
Brit-szigetek 22 000
Skandinávia 7 500
USA 35 000
Kanada 25 000
Ausztrália, Új-Zéland 12 000
Dél-Amerika 3 800
Afrika 1 400
Közép-Amerika 620

Az 1956-os emigrációs folyamatban távozó 200 000 ember az ország lakosságának kb. 2%-át jelentette. Ekkoriban a magyarországi népesség még növekedőben volt, de az 1956-os kivándorlás 70%-kal meghaladta annak az évnek a természetes szaporodását.[2]

Ismertebb 56-os magyar emigráns személyiségek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Lénárt András: A Nyugat képe életútinterjúkban. 1956-os magyar emigráns diákok életút-elbeszélései menekülésükről, a Nyugatról, a Keletről [1]
  2. a b c d e f g h i j Kecskés
  3. Múzeum, Óbudai: Óbudai Múzeum (magyar nyelven). www.obudaimuzeum.hu. (Hozzáférés: 2017. április 9.)

Források[szerkesztés]

  • Kecskés: Kecskés, D. Gusztáv (2015. október 1.). „Menekültek 1956-ban és 2015-ben”. HVG.  

További információk[szerkesztés]