Árpád magyar fejedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Árpád magyar nagyfejedelem szócikkből átirányítva)
Árpád
Árpád vezér ábrázolása aKépes krónika egy miniatúráján
Árpád vezér ábrázolása a
Képes krónika egy miniatúráján

Magyar fejedelem
Uralkodási ideje
890 körül900 vagy 907
Elődje Álmos
Utódja Zolta
Életrajzi adatok
Uralkodóház Árpád-ház
Született 845 (?)
Magyarország
Elhunyt 907. július eleje (?)
(körülbelül 62 évesen)
Magyarország
Házastársa Abacil (?)
Gyermekei Liüntika
Tarkacsu
Jelek
Jutocsa
Zolta
Édesapja Álmos
Édesanyja Enéh (?)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Árpád témájú médiaállományokat.
Árpád leszármazottai Bíborbanszületett Konstantin szerint

Árpád (845? – 907. július?) a magyar törzsszövetség nagyfejedelme[1] volt a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek.[2][3] Tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik halálát követően négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.

Származása és tisztsége[szerkesztés]

Nevének etimológiája egyértelmű, az árpa főnév -d kicsinyítő képzős alakja. Az árpa szó a legkorábbi török nyelvemlékek (az ótörök göktürkök középkori feliratai) óta szinte minden török nyelvben arpa alakban található meg.

Arab források arról írnak, hogy a magyaroknál a honfoglalás előtt valamikor létezett a kettős fejedelemség intézménye, ami ugyanaz, mint a kazárok szakrális kettős királysága. Eszerint a magyar kende és gyula hasonló viszonyban voltak, mint a kazár kagán és kagán-bég. Vitatott azonban, hogy ez a rendszer meddig élt, fennállt-e a honfoglalás idején.[4]

A későbbi források szerint Álmos vezér gyermeke volt, a honfoglalás idején, 895-ben középkorú férfi, akinek fia, Liüntika már önállóan hadsereget vezetett. Árpád még Álmos életében a törzsszövetség vezetője, nagyfejedelem lett. Erről Bíborbanszületett Kónsztantinosz császár tudósít bennünket, akinél 948 körül magyar küldöttség járt Bulcsú harka vezetésével, aki mindezt elmondta neki. A küldöttség tagja volt Árpád egyik dédunokája, Termecsü is. Bulcsú szerint Árpád nagyfejedelemmé választása 55 évvel korábban történt,[3] ami a 893 körüli választást jelenthet.

Árpád törzsszövetségbeli pozíciója vitatott, mivel Kónsztantinosz sem nála, sem utódainál nem említi a méltóságnév magyar fordítását. Györffy György szerint a gyula tisztséget viselte, majd Kurszán kende Fischa menti meggyilkolása után (904) magához ragadta annak rangját, így jött létre a „fejedelem” tisztsége, míg a gyula rangot más törzsfő – Györffy szerint Tétény – kapta meg csökkent hatáskörrel. Kristó Gyula szerint Árpád a kende tisztséget viselte, s mint ilyen, nem játszott tényleges szerepet a honfoglalás harcaiban, ez inkább a gyula tiszte volt. A középiskolai tankönyvek az első verziót tartalmazzák.

A honfoglalás[szerkesztés]

Munkácsy Mihály festménye a honfoglalásról

893-ban Nikétasz Szklérosz, a bizánci császár követe Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt az Al-Dunánál egy bolgárok elleni hadi szövetségről. A bizánciakkal az egyezkedés még elhúzódott, és közben az Etelközben szállást találó magyar törzsek a Kárpát-medence felé egyre gyakrabban tettek felfedező utakat. Ezeket legtöbbször maga Árpád, vagy „társfejedelme”, Kurszán szervezte, de legalábbis támogatta a gazdag vidék felderítését, hiszen már akkoriban foglalkoztatta a magyar törzsek vezetőit, hogy nyugatabbra vonulnak. 894-ben Árpád szerződést kötött a morvák fejedelmével, Szvatoplukkal, miszerint a magyar és morva hadak együtt kiűzik Pannóniából a keleti frankokat. Ennek a szövetségnek az emléke a fehér ló mondájában őrződött meg. Szvatopluk halála után a magyar törzsek megszállták a Felső-Tisza vidékét, és Árpád serege élén 895-ben a Vereckei-hágón át az Alföldre lépett, és elfoglalta a területet.

894-ben érett meg a bizánci-magyar együttműködés, és Árpád megtámadta Simeon, bolgár cár birodalmát. A magyar csapatokat Kurszán vezér, társfejedelem vezette. A bolgár cárság sorozatos csatavesztést szenvedett a magyar seregektől, és az Al-Duna területét feladták. Ezzel a Délvidék is Árpád népének uralma alá került, de az al-dunai csaták alatt a bolgárok szövetkeztek a besenyőkkel, akik megtámadták és elfoglalták a magyarok védtelen szállásterületeit Etelközben. Simeonnal 895-ben megütköztek, a rendkívül véres Déli-Bug menti csatában, melynek során a magyarok 20 ezer fős veszteséget okoztak Simeon hadának, de a csatában mégis alulmaradtak. A vesztes csata után a besenyők által elfoglalt etelközi területeikre vissza nem mehettek, így a Kárpátok hágóin át a korábbi portyázásaik során már alaposan megismert Erdélybe menekültek, és itt le is telepedtek, csak gyenge dunai bolgár helyőrségekkel találták szembe magukat (melyeket korábban az ő támadásaik gyengítettek meg jelentősen) a Kárpát-medence keleti felében. A Tisza vidékéig magyar terület lett a Kárpát-medence, és Árpád serege sorozatos csatákat vívva szilárdította meg pozícióit az új hazában.

899 márciusában Arnulf keleti frank király követsége érkezett a nagyfejedelem udvarába, és arra kérte Árpádot, hogy segítsen neki legyőzni az itáliai király seregeit, és akkor a magyaroké lehet egész Pannónia, azaz a mai Dunántúl. Árpád seregei legyőzték I. Berengár itáliai király hadait, és a Lombardiából hazatérő magyar seregek birtokba is vették a Dunától nyugatra eső területeket. Azonban a morvák is szemet vetettek ezekre a területekre, és megtámadták az itt szállást kereső magyarokat. Árpád serege legyőzte a morvákat, és büntetésül elfoglalta azok nyitrai hódításait is, így 900 őszére az egész Kárpát-medence magyar fennhatóság alá került, és Árpád vezetése alatt végéhez ért a honfoglalás.

Szállásterülete[szerkesztés]

Árpád szállásterülete a korabeli tudósítások alapján 900 előtt Kelet-Magyarországon,[4] a Felső-Tisza vidéken[3] lehetett. A nyugati források ugyanis nem tudnak Árpádról, csak Kurszánról, az Árpáddal és utódaival kapcsolatba lépő bizánciak viszont úgy írják le Magyarországot, mintha az csak a Tiszántúlból állna, bár megjegyzik, hogy tőlük nyugatabbra a frankok vannak.

Az valószínűsíthető, hogy a bizánciaknak Árpád utódai a saját uralmuk alatt álló területről számoltak be részletesebben.[4] Györffy György a honfoglaló magyaroknál úgynevezett félnomád, téli-nyári legelőváltó életmódot feltételezett, melynek során Árpád és fiai is – az állatok vízigénye miatt – egy-egy folyó mentén vándoroltak téli és nyári szállásuk között. A helynevek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád téli szállása – nyilván 900, Pannónia elfoglalása után – a Pécs részét képező Árpádváros, a korábbi Árpád falu volt, míg nyári szállása – ezt Anonymus is megerősíti – a Csepel-szigeten, s közben a Duna jobb partján nomadizált. De fennmaradt egy nyári szállás neve a Sárvíz mellett is, Jutas partvonalán, a Sárkeresztes és Moha közötti Árpád-völgy Székesfehérvár mellett.[5]

Négy fia pedig a Duna, a Sárvíz és a Kapos-Szék-patak partján nomadizált úgy, hogy téli szállásuk egymáshoz viszonylag közel, a Duna két partján Kalocsa magasságában volt, Zoltáé például Solt mellett. Jelek nyári szállása Üllő mellett, Tarkacsué Tarrós mellett, Jutasé a ma Veszprém részét képező Jutaspuszta területén, Zoltáé pedig Bodrogban, a mai Vajdaságban. Kurszán ugyanekkor Árpádhoz hasonlóan a Duna jobb partján nomadizált, téli szállása Aquincumban, nyári szállása a Csallóközben volt 904-ig, amikor a bajorok megölték. Györffy György szerint Árpád ekkor Kurszán partvonalával meghosszabbította a sajátját, új nyári szállásának szintén a Csallóközben maradt helynévi nyoma.[5]

Családja és utódai[szerkesztés]

Felesége nevét nem őrizte meg a történetírás. Öt fiának neve maradt fenn: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta/Solt. Mind az ötöt Kónsztantinosz hagyományozta ránk, azonban két különböző helyen. Az egyik helyen, ahol a honfoglalásról és a kalandozásokról van szó, említi Liüntikát, aki ekkor nyilván a legidősebb, felnőtt fiú lehetett. Egy másik helyen, ahol a fiait és az ő korabeli utódaikat sorolja fel, nem említi Liüntikát, csak a négy másikat, és azoknak is csak egy-egy fiát. Nyilván itt csak az utódlás szempontjából fontos utódokról van szó. Liüntikának, úgy tűnik, nem maradt Konstantin idejére fiúutóda.[4][5]

Halála[szerkesztés]

Árpád utolsó nagy csatáját Anonymus szerint 907 júliusában vívta, amikor a bajor és keleti frank csapatok le akarták rázni adófizetési kötelezettségüket. Azonban az egyesített seregeket megállították a magyarok (pozsonyi csata), és ezzel kétségkívül magyarrá lett a Kárpát-medence. Kérdéses, hogy ekkor Árpád élt-e még. Egyetlen korabeli forrás sem említi ekkor, csak a háromszáz évvel későbbi Anonymus, aki nagyon sok korabeli forrásból ismert tényt nem tud, másokat viszont – amelyeket egyetlen korabeli forrás sem említ – tudni vél. Esetleg épp a fejedelem halálhíre – Árpád ekkor kb. 60 éves lehetett, ami akkor nagyon magas kornak számított – válthatta ki a keleti frankok támadását, azonban erre sincs korabeli adat.

A legendák Árpádja[szerkesztés]

A Képes krónika szerint a hun Aetilea/Attila/Atilla/Etele hatodízigleni leszármazottja; Csaba szépunokája; Ed ükunokája; Ügyek dédunokája, Előd unokája; Anonymus szerint viszont Attila távoli leszármazottja, Ügyek és Emese unokája; abban viszont egybevágnak a források, hogy Álmos vezér gyermeke.

Mivel Anonymus Árpád halálát 907-re teszi,[6] örökösének pedig a legfiatalabb Zoltát nevezi meg, kialakult egy olyan elképzelés, amely szerint Árpád és három idősebb fia (Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas) a pozsonyi csatában estek el. Erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték, valószerűtlennek is tűnik, hogy a fejedelem és három szóba jöhető örököse mind kimentek volna a harcmezőre életüket kockáztatni (Anonymus egyébként sem ejt szót sem a pozsonyi csatáról, sem Árpád többi fiáról). A legenda szerint Óbudán temették el a honfoglaló hadvezért és fejedelmet.

Galéria[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár (913–959) X. század közepén szerkesztett államkormányzati műve, amit az utókor a De Administrando Imperio ( DAI – A birodalom kormányzásáról ) címmel látott el, Árpádot egy ízben a „Turkia [Magyarország] nagyfejedelme (μέγας Τουρχίας αρχων) ” méltósággal említi. Mintegy fél évszázaddal később Querfurti Brúnó egy Magyarországra indított levélről szólt akképp, hogy azt Gézához, „a magyarok nagyfejedelméhez (ad Ungarorum seniorem magnum)” intézték. Mivel Árpádot és dédunokáját, Gézát egyaránt a ’nagyfejedelem’ jelentésű uralkodói titulussal ruházta fel egy-egy külhoni szemlélő, ezért kézenfekvő, ha az általuk vezetett államot utólag Magyar Nagyfejedelemség néven nevezzük. Lásd: Szabados, György (2013) Egy steppe-állam Európa közepén: Magyar Nagyfejedelemség. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, 6-7. pp. 119-150. ISSN 1842-5089
  2. Bíborbanszületett Konstantin szerint megasz arkhón
  3. ^ a b c Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5 
  4. ^ a b c d Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest: Balassi. 1997. ISBN 9635061404  
  5. ^ a b c Györffy György: István király és műve. 2. kiadás. Budapest: Gondolat. 1983. ISBN 9632812212  
  6. Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak. (Anonymus: Gesta Hungarorum)

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Árpád magyar fejedelem témájú médiaállományokat.
Előző
Álmos
Magyar uralkodó
895 – 907 (?)
Következő
Zolta