Sötétcápa

Sötétcápa
Akváriumi példány
Természetvédelmi státusz
Sebezhető
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes) Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii) Öregrend: Cápák (Selachimorpha) Rend: Kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) Család: Kékcápafélék (Carcharhinidae) Nem: Szirticápák (Carcharhinus) Blainville, 1816 Faj: C. obscurus
Tudományos név
Carcharhinus obscurus (Lesueur, 1818)
Szinonimák
Carcharhinus iranzae Fourmanoir, 1961 Carcharhinus lamiella (non Jordan & Gilbert, 1882) Carcharhinus obscurella Deng, Xiong & Zhan, 1981 Carcharias macrurus Ramsay & Ogilby, 1887 Carcharinus iranzae Fourmanoir, 1961 Carcharinus obscurus (Lesueur, 1818) Eulamia obscura (Lesueur, 1818) Galeolamna eblis Whitley, 1944 Galeolamna greyi Owen, 1853 Galeolamna macrurus (Ramsay & Ogilby, 1887) Prionodon obvelatus Valenciennes, 1844 Squalus obscurus Lesueur, 1818
Elterjedés
Elterjedési területe (a sötétkék a biztos előfordulási területe, míg a világoskék területeken, csak feltételezik a jelenlétét)
Hivatkozások
Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Sötétcápa témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Sötétcápa témájú médiaállományokat és Sötétcápa témájú kategóriát.

A sötétcápa (Carcharhinus obscurus) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó faj.

Ez a szirticápafaj a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is a sötétcápa sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték. Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. A vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; az eddigi lemért legnagyobb példány hossza 4,2 méter és testtömege 347 kilogramm volt. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú felépítésű. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. A hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak.

A felnőtt porcos halnak igen változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokkat, tengericsillagokkat, mohaállatokkat, tengeri teknősökket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt. Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22-24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3-14 kis sötétcápa van. Mivel vándorló életmódot folytatnak és igen ritka porcos halak, a különböző nembéli állatok ritkán találkoznak egymással; emiatt a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a hímektől kapott ondót. A sötétcápa egyike azon cápáknak, amelyek a leglassabban növekszenek és későn érik el az ivarérettséget. A sötétcápa csak 20 éves korában tekinthető felnőttnek.

Mivel nagyon lassan szaporodik a sötétcápát igen veszélyezteti az ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt halásszák, amelyekett az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszinten mérsékelten fenyegetett fajként, míg az USA kelet part menti vizeiben sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának.

A sötétcápa rendszerezésének története

Neve

A sötétcápát először 1818-ban Charles Alexandre Lesueur, francia természettudós írta le, illetve nevezte meg. Lírását a „Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia” egyik számában adta ki. Lesueur először a Squalus nembe helyezte, a fajneve az obscurus a sötét vagy szürke színezetére utal. A későbbi taxonomusok felismerték, hogy ez a cápafaj nem Squalus nembéli, hanem a szirticápák (Carcharhinus) egyike. A francia természettudós egy észak-amerikai példány alapján írta le a fajt, de azt az egyedet nem nevezte ki típuspéldánynak.

Számos korábbi forrás Carcharias (később Carcharhinus) lamiella-ként említik ezt a porcos halat; ezek az elnevezések 1882-ből származik és David Starr Jordan, valamint Charles Henry Gilbert ichthiológusok alkotásai. Habár Jordan és Gilbert e neveket egy állkapocs leírásához adták, melyet egy sötétcápa részének vélték - és ezt tekintették a faj típuspéldányának, később kitudódott, hogy az állkapocs valójában egy bronzcápához (Carcharhinus brachyurus) tartozik. Emiatt a C. lamiella név nem a sötétcápa szinonimája, hanem a bronzcápáé.

A sötétcápa megnevezés mellett, e cápafajt magyarul kormos cápának és feketecápának is nevezik. Az angol területeken ennél jóval több megnevezése is van: bay shark (öböl cápa), black whaler (fekete bálnakövető), brown common gray shark (közönséges barna-szürke cápa), brown dusky shark (barna sötétcápa), brown shark (barna cápa), common whaler (közönséges bálnakövető), dusky ground shark (sötét fenékcápa), dusky whaler (sötét bálnakövető), river whaler (folyami bálnakövető), shovelnose (lapátorrú) és slender whaler shark (karcsú bálnakövető).

Rendszertani besorolása

Carcharhinus altimus Carcharhinus plumbeus Carcharhinus falciformis Carcharhinus perezi Carcharhinus galapagensis Carcharhinus obscurus Carcharhinus longimanus Prionace glauca

A szirticápák filogenetikus rokonsága az izoenzimes szekvenciák alapján.

1982-ben Jack Garrick az alaktant felhasználva törzsfejlődéses-vizsgálatot (philogenesis) végzett a Carcharhinus-fajok körében. Garrick a kutatásai alapján a sötétcápát és galápagosi cápát (Carcharhinus galapagensis) helyezte az úgynevezett „obscurus csoport” középpontjába. Ez a csoport a nagytestű, háromszög alakú fogú és a két hátúszó közti kiemelkedéssel rendelkező fajokat foglalja össze. Ebbe a csoportba tartoznak: a nagyorrú cápa (Carcharhinus altimus), a karibi szirticápa (Carcharhinus perezii), a homokpadi cápa (Carcharhinus plumbeus) és az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus). Ezt a csoportosítást 1988-ban Leonard Compagno is megerősítette a taximetrikus kutatásában, valamint 1992-ben Gavin Naylor is, amikor az izoenzimes szekvenciákat kutatta. Naylor a háti kiemelkedéssel rendelkező fajok rokonsági kapcsolatait is megállapította; szerinte a sötétcápa, a galápagosi cápa, az óceáni fehérfoltú cápa, valamint a kékcápa (Prionace glauca) alkotják a legváltozatosabb kládot.

Kifejlődése

Az őskori leletek elég sok fosszilizálódott sötétcápa fogról tanúskodnak; bár a fogak alapján elég nehéz megkülönbözteti a különféle Carcharhinus-fajokat. Megkövesedett sötétcápa fogak a miocén (23-5,3 millió év) kori rétegekből is ismertek; a legfőbb miocén kori lelőhelyei: a Grenadában levő carriacoui Grand Bay-formáció, az egyiptomi Moghra-formáció, a floridai Polk megye és talán az észak-venezuelai Cerro La Cruz. Késő miocén és kora pliocén (11,6-3,6 millió év) korszakbeli megkövesedett fogakban bővelkednek a következő helyek: a Yorktown-formáció, az észak-karolinai Pungo folyó és a Chesapeake-öböl térsége; bár az itteni fogak kissé eltérnek a modern sötétcápáétól, és gyakran, bár tévesen az óceáni fehérfoltú cápának tulajdonítják. Észak-Karolinában két fosszilizálódott sziláscet közelében is találtak Carcharhinus fogakat; az egyik késő pliocén korszaki és a Goose Creek Limestone-nál volt, míg a másik csak 12 ezer éves és a pleisztocén-holocén korok határán élhetett.

Előfordulása

A sötétcápa világszerte megtalálható a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizekben, bár az előfordulási területe nem egységes, azaz egyes állományok között sötétcápamentes térségek vannak. Az Atlanti-óceán nyugati részén az Amerikai Egyesült Államokbeli Massachusetts államtól és a Georges Banktől (óriás tengeralatti homokpad az USA és Kanada között) kezdve, a Bahama-szigeteken és Kubán keresztül, egészen Brazília déli részéig lelhető fel. Ugyanez óceán keleti részén és a Földközi-tenger nyugati felén is megtalálható. Az Atlanti-óceán ezen részén a következő országok és szigetek vizeiben fordul elő: Kanári-szigetek, Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Sierra Leone, Portugália, Spanyolország, Marokkó és Madeira-szigetek; az utóbbi négy helyen nem biztos az előfordulása. Az Indiai-óceánban főleg a Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik és Madagaszkár part menti vizeiben található meg; az Arab-tengerben, a Bengáli-öbölben és talán a Vörös-tengerben is csak kis állományai élnek. A Csendes-óceán nyugati felén a sötétcápa előfordulási területe Japántól kezdve egészen Új-Kaledóniáig tart. Az északi és déli határai között elterülő Kína, Kínai Köztársaság, Vietnam és Ausztrália vizeiben is megtalálható. A Kelet-Csendes-óceánban Kalifornia déli részétől, a Kaliforniai-öböltől, valamint a Revillagigedo-szigetektől kezdve egészen Chile északi részéig található meg. Az Atlanti-óceán északkeleti és középső részén, valamint a trópusi szigetek környékén megfigyelt példányok meglehet, hogy nem is sötétcápák, hanem galápagosi cápák. A mitokondriális DNS-vizsgálatok és a DNS-szekvenálás azt mutatják, hogy az indonéziai és ausztráliai példányok egy egészen eltérő állományt alkotnak.

E cápafaj legfőbb élőhelyei a tengerpartmente és a kontinentális self vége között vannak, beleértve a bukóhullámok térségét is. Mivel ezeken a helyeken fordul elő, a sötétcápa kénytelen megosztani az elterjedési területét más, specializáltabb szirticápákkal; például: a pertokmentén élő homokpadi cápával, a nyílt vízi selyemcápával és óceáni fehérfoltú cápával, a mélytengeri nagyorrú cápával, valamint a szigetek környékén élő galápagosi cápával és fehérfoltú szirticápával. Egy kutatás során, melyet a Mexikói-öböl északi részén végeztek, a halbiológusok megfigyelték a sötétcápa általában 10-80 méter mélyen tartózkodik, de időnként 200 méter mélyre is lemerül. A legmélyebben megfigyelt példányok 400 méteres mélységben voltak. A 19-28 °C-fokos vízhőmérsékletet kedveli. Kerüli az alacsony sótartalmú vizeket, például a folyótorkolatokat.

Nomád életmódot folytató porcos hal, majdnem mindig az egyik helyről a másikra vándorról. Akár 3800 kilométeres utakat is megtesz. A felnőtt a fiataltól eltérően általában távolabbra vándorról. Észak-Amerika mindkét partján a sötétcápa a meleg nyári napokon északabbra vonul, míg a tél közeledtével az Egyenlítő felé húzódik. Dél-Afrikában a fiatal, 90 centiméternél hosszabb hímek és nőstények elhagyják szülőhelyeiket és dél, illetve észak felé szóródnak szét; az északra vonulók a KwaZulu-Natal tartománybeliekkel kell, hogy megosszák a területet. Néhány év múlva csatlakoznak a felnőttekhez és még ember által ismeretlen útvonalakon elvándorolnak máshová. A fiatal sötétcápa a tavaszt és a nyarat a bukóhullámok környékén tölti, míg ősszel és télen a nyíltabb vizekbe húzódik. Miután eléri a 220 centiméteres hosszúságot ez a szirticápa elkezdi az észak-dél irányú vándorlását KwaZulu-Natal és Nyugat-Fokföld között. A nála nagyobb, 280 centiméteres példányok akár Mozambik déli részéig is eljutnak. Ausztrália nyugati partjainál nyáron és ősszel, a felnőttek és a fiatalok egyaránt a partok mentén „járőröznek”, de nem mennek be a védett, szülőhelyül szolgáló partrészekbe.

Megjelenése

A szirticápák egyik legnagyobb képviselője. Átlagos hossza 320 centiméter és testtömege 160-180 kilogramm közötti. Eddig a legnagyobb kifogott sötétcápa 420 centiméter hosszú és 347 kilogramm tömegű volt. A nőstény nagyobb, mint a hím. A testfelépítése karcsú és áramvonalas, torpedó alakú; Pofája szélesen kerekített, de nem nagyobb a szája szélességénél. Az orrlyukait alig fejlett bőrlebenyek takarják. A közepes méretű szemeit egy harmadik, védő szemhéj védelmezi. A szája szélein, nagyon rövid, alig látszó mélyedések vannak. Mindkét állkapcsának mindkét oldalán 13-15, de általában 14 fogsor ül. A felső fogak szélesek, háromszög alakúak és kissé befelé hajolnak; rajtuk nagy és érdes fogazottság van. Az alsó fogak viszont keskenyek, egyenesen felállnak és a fogazottságuk finomabb. Az öt pár kopoltyúnyílása testéhez képest eléggé hosszú.

A nagy mellúszói akkorák, mint a test egyötöde; továbbá sarló alakúak, végeik kihegyesednek. Az elülső hátúszója csak közepes méretű és sarló alakú; a vége kihegyesedik és a hátsó része erősen bemélyül. A töve arról a szintről indul, ahol a mellúszók hegyes vége van. A második mellúszó jóval kisebb, és mindjárt a farok alatti úszó fölött helyezkedik el. A két hátúszó között alacsony kiemelkedés húzódik. A farokúszója nagy és magas, jól fejlett alsó nyúlvánnyal; a hosszabb felső nyúlvány vége félé egy kis bőrlebeny látható. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke gyémántalakú és öt vízszintes kiemelkedése van. Testszíne felül a bronztól kékesszürkéig változik, míg a hasi része fehér. A hasi rész fehér színe feljön az oldalakra is, ahol fokozatosan összeolvad a háti rész szürke színével; de addig fehéres sávként mutat. Az úszói, főleg a mellúszók alsó részei és a farokúszó alsó nyúlványa a végeik felé besötétednek. Ez a színjelenség főleg a fiataloknál figyelhető meg jobban.

Életmódja

Csúcsragadozóként a tápláléklánc felsőbb szintjein helyezkedik el, ennél fogva pedig egy-egy térségben kevés egyedszámmal rendelkezik. A nagyobb állománysűrűségek a ritka szülőhelyeken vannak. A felnőtt porcos hal olykor a hajókat követi, messe a nyílt tengerre; ilyen hely például az Agulhas-áramlat. Észak-Karolinában, a Cape Fear folyó torkolatának környékén megfigyelt sötétcápák átlagos 0,8 km/órás sebességgel úsztak. A sötétcápa az egyik gazdaállata a remoraszerű Echeneis naucratesnak. Az ismert élősködői a következők: a galandférgek (Cestoda) (Anthobothrium laciniatum, Dasyrhynchus pacificus, Platybothrium kirstenae, Rhynchobothrium ingens, Tentacularia coryphaenae, és Triloculatum triloculatum); a laposférgek (Platyhelminthes) közé tartozó egyenesfejlődésű mételyek (Monogenea) osztálybeli Dermophthirius carcharhini és Loimos salpinggoides; a Stibarobdella macrothela nevű pióca (Hirudinea); az evezőlábú rákok (Copepoda) közé tartozó Alebion-fajok, Pandarus cranchii, Pandarus sinuatus és Pandarus smithii; a Gnathiidae családbeli ászkarákok (Isopoda) lárvái; valamint a tengeri ingola (Petromyzon marinus).

A kifejlett sötétcápának alig van természetes ellensége. Fiatal korában viszont több ragadozó étlapján is szerepel, mint például: a homoki tigriscápáén (Carcharias taurus), a fehér cápáén (Carcharodon carcharias), a bikacápáén (Carcharhinus leucas) és a tigriscápáén (Galeocerdo cuvier). KwaZulu-Natal partmenti úszókat védelmező, úgynevezett „cápahálók” jelentős mértékben lecsökkentette a nagytestű cápák, köztük a sötétcápa egyedszámát. Mivel e térségből nagyjából kihaltak a felnőtt cápák, nincs mi egyensúlyba tartsa a fiatal példányok számát; emiatt fiatal túlszaporulat lett, amely károsan érinti a térségbeli halászipart és a biológiai sokféleséget. A fiatal cápák nagy károkat okoztak a kisebb csontos halak körében.

Táplálkozása

A sötétcápa nem specializálódott semmiféle zsákmányra. Mindent felfal ami útjába kerül és számára ehető. A vízfelszíntől a tengerfenékig egyaránt vadászik, bár kedvelt táplálkozó helye az utóbbi. Ha lehetősége adódik, akkor a felnőtt cápa testtömegének a 10%-át is felfalhatja egy ültében. Mérések szerint egy 2 méteres példány foghegye 2 négyzet milliméternyi területen 60 kilogramm súlyt gyakorol. Ez a legnagyobb érték, amelyet valaha cápánál mértek; és bizonyíték arra, hogy teljes erejét a fogainak végére sűríti. Az Indiai-óceánban, ha bőséges a táplálékkínálat, a fiatal sötétcápák nagy rajokba gyűlnek össze.

Ennek a cápafajnak az étlapja igen változatos. Legfőképp csontos halakkal (heringalakúak, makrélafélék, vitorláskardoshal-félék, kardhal, tüskésmakréla-félék, makrahalalakúak, Polynemidae, abroncshalfélék, Alepisaurus, gyöngyöshalfélék (Myctophidae), tengeripérfélék, tengeri durbincsfélék, árnyékhalfélék, laposfejű halak, angolnaalakúak, gyíkhalfélék (Synodontidae), kígyóhalfélék (Ophidiidae), morgóhal-félék (Triglidae), lepényhalalakúak, nyilascsukafélék, tengerimárna-féléknek (Mullidae), sertésfogúhal-félék, Epinephelinae, skorpióhal-félék és sünhalfélék), porcos halakkal (tüskéscápa-alakúak, fűrészescápa-alakúak, angyalcápa-alakúak, macskacápafélék, rókacápafélék, nyestcápafélék, kisebb szirticápák, fűrészesrájafélék, hegedűrája-félék, valódi rájafélék, sasrájafélék és Gymnuridae) és tengeri gerinctelenekkel (fejlábúak, tízlábú rákok, kacslábú rákok és tengericsillagok) táplálkozik. Az előbb felsoroltak mellett a nagy méretű sötétcápák, ha alkalmuk adódik, akkor tengeri teknősökkel, cetekkel (főleg elpusztult példányokkal) és az ember hulladékával is táplálkozhatnak.

Az Atlanti-óceán északnyugati részén e cápafaj táplálékának a 60%-át a csontos halak képezik; ebben a térségben több mint tíz halcsaládból zsákmányol, de táplálékának a legnagyobb részét a Pomatomus saltatrix és a Paralichthys dentatus alkotják. E két halfaj után, főleg valódi rájákkal és azok tojástokjaival táplálkozik; a gerinctelenek közül az Ovalipes ocellatus nevű rák a kedvence. Dél-Afrika és Ausztrália vizeiben szintén a csontos halak alkotják e cápa zsákmányának a jelentős részét. Az újszülöttek és a nagyon fiatalok a heringek és kalmárok ivadékaival táplálkoznak. A két méternél hosszabb sötétcápák már nagyobb csontos halakra és porcos halakra is vadásznak. Amikor a Sardinops sagax nevű heringfélék télen hatalmas rajokba gyűlnek össze Dél-Afrika keleti partjainál, a zsákmányolásukban közepes és nagy méretű sötétcápák is részt vesznek. A vemhes és a nemrég ellett nőstények nem vesznek részt ebben a tömeges vadászatban, valószínűleg azért mert az apró, gyors halak elfogása igen fárasztó lenne számukra. Egy dél-afrikai kutatás azt mutatta, hogy a sötétcápák 0,2%-ának a gyomrában palackorrú delfin (Tursiops truncatus) maradványok voltak.

Szaporodása

Ez a cápafaj, akár az összes többi szirticápa elevenszülő porcos hal, vagyis a kis sötétcápák az anyjuk testéből kelnek ki. A magzat először a többi cápafajhoz hasonlóan a szikzacskóból táplálkozik, de amikor a szikzacskó tartalma elkezd fogyni, a szikzacskón és a méhen redők alakulnak ki, amelyek aztán méhlepényszerű burkot alkotnak. Az Atlanti-óceán északnyugati részén a párzási időszak tavasszal van, míg máshol, például Dél-Afrikában is nincs meghatározott szaporodási időszaka. A nőstény nagy mennyiségű ondót képes tárolni - valószínűleg több hímtől. Az ondót hónapokig vagy évekig is képes egy átalakított mirigyébe (nidamental gland) tárolni. A cápafajnak e különleges képessége azért alakult ki, mivel a felnőtt példányok ritkák és ritkán is találkoznak. Hosszútávú vándorhalként a két különböző nemű porcos hal nehezen talál egymásra.

A különböző nemű sötétcápák felnőttkori hossza és a felnőttkor elérésnek az éve négy különböző előfordulási területen

Régió	A hím hossza és a felnőttkor elérése	A nőstény hossza és a felnőttkor elérése
Északnyugat-Atlanti-óceán	2,80 m, 19 évesen	2,84 m, 21 évesen
Kelet-Dél-Afrika	2,80 m, 19–21 évesen	2,60-3,00 m, 17–24 évesen
Indonézia	2,80 m, az év ismeretlen	2,80 m, az év ismeretlen
Nyugat-Ausztrália	2,65 m, 18–23 évesen	2,95 m, 27–32 évesen

Mivel a sötétcápánál a vemhesség 22-24 hónapig tart és az ellés után pihen egy évig, a nőstény állat csak háromévente ad életet egy-egy alomnak. Egy alomban 3-16 kis cápa is lehet, bár általában 6-12 van. Az alom nagysága nem függ a nőstény méretétől. Az Atlanti-óceán nyugati részén élő sötétcápa nőstények kisebb alomnak adnak életet, mint ugyanez óceán délkeleti részén élők. A nyugati nőstények általában 8, míg a délkeletiek 10 kis cápát ellenek. Az ellések ideje előfordulási területtől függően különböző, bár a legtöbb helyen egész évben, vagy néhány hónap lefolyása alatt történhet meg. Az Atlanti-óceán északnyugati részén késő téltől egészen nyárig, Nyugat-Ausztrália vizeiben nyár és ősz között, míg Afrika déli partjainál egész évben (bár a csúcspont ősszel van) ellhetnek a nőstények. Amikor eljön az ellés ideje a nőstények védett helyekre, főleg lagúnákba úsznak be. Ellés után gyorsan elhagyják a helyet. A lagúnák azért jók, mert sekély vizűek, tehát a nagyobb ragadozók nem érhetik el a kicsiket, továbbá más halak ivadékai is itt keresnek menedéket, táplálékul szolgálva a kis cápáknak. A sötétcápa legfőbb kölykező helyei KwaZulu-Natalnál, Ausztrália délnyugati részén, Alsó-Kalifornia nyugati vizeiben, valamint az USA keleti partjainál New Jerseytől egészen Észak-Karolináig.

Az újszülött sötétcápa hossza 70-100 centiméteres lehet. A kis cápa születéskori mérete nőhet az anyja méretének a növekedésével és csökkenhet az alom nagyságának a növekedésével; azaz ha a nőstény még növekedésben van, az utóbbi alombeli kicsinyei mindig nagyobbak lesznek, mint az azelőttiek; míg ha egy alomban több kis cápa van, kevesebb hely jut nekik, tehát nem nőhetnek a maximális méretükre. Bebizonyosodott, hogy a nőstény képes meghatározni az alom méretét; ha az adott térségben nem jók az életfeltételek, akkor a nőstény csak kevesebb kicsinek ad életet, hogy megnövelje azok megmaradását. Míg a kis cápák az anyjuk testében vannak, a nőstény felhizlalja a májukat; vagyis születésekkor a kis cápa testtömegének az egyötödét a mája teszi ki. Az új porcos hal a májából él, amíg megtanul vadászni. A sötétcápa az egyik leglassabban növekedő cápafaj, továbbá az ivarérettségét is későn éri el, csak miután elér egy bizonyos méretet és kort (lásd a táblázatot). A különböző kutatások e cápafaj körében azt mutatják, hogy a sötétcápa növekedési rátáját nemigen befolyásolja sem az élőhelye, se az adott állat neme. Életének első öt évében, évente körülbelül 8-11 centimétert nő. A sötétcápa legfeljebb 40-50 évig élhet; a maximális kora, csak feltételezésen alapul.

A sötétcápa és az ember

A sötétcápa nagy mérete miatt meglehetősen veszélyes lehet az ember számára. Eddig csak kevés adat van arról, hogy a sötétcápa miként viszonyul az emberrel, azaz a búvárral szemben. 2009-ig a Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File, ISAF) adatai szerint ez a cápafaj legalább hatszor támadott emberre és csónakra; ezekből három alkalommal anélkül, hogy ingerelték volna. A hat támadásból egy halálesettel járt. A bermudai és más szigeteki támadások valójában a galápagoszi cápának tulajdoníthatók. Dél-Afrikában és Ausztráliában az úszni vágyó embereket védő, úgynevezett „cápahálók” számos felnőtt és nagy méretű fiatal sötétcápát ölnek meg. 1978 és 1999 között KwaZulu-Natal vizeiben, évente körülbelül 256 példány pusztult el e hálók miatt. Az ausztráliai vesztességek nincsenek fajokra szétbontva; tehát ezen a helyen nem ismert az elpusztult sötétcápák pontos száma. Ha kiskorában fogják be őket a sötétcápák jól alkalmazkodnak a városi akváriumi élethez.

Halászata

Ez a szirticápa az egyik legkeresettebb és halászottabb cápafaj, mivel az úszói nagyok és sok belső sugarat (ceratotrichia) tartalmaznak. A húsát frissen, fagyasztva, szárítva és sózva, vagy füstölve árusítják. A bőrét a bőripar használja fel. Májolajából vitaminokat nyernek ki. Az előbb felsoroltak miatt a sötétcápának világszerte ipari mértékű halászata folyik. A legfőbb halászterületek a következők: Észak-Amerika keleti partjai, Délnyugat-Ausztrália és Dél-Afrika keleti partvidéke. Ezt a porcos halat akár hosszú zsinórokkal, akár halászhálókkal egyaránt kilehet fogni. Ausztrália délnyugati vizeiben a sötétcápa halászat az 1940-es években kezdődött. Az 1970-es években évente már 500-600 tonnát fogtak ki ebből a cápafajból. A mélyre leeresztett halászhálók a három évnél kisebb példányokat is befogták; a fogás 18–28%-át az egy évnél fiatalabb egyedek képezték. Ezek ellenére a demográfiai modellek azt mutatják, hogy az állomány mégis életképes, mivel a 2 méternél hosszabb példányok elhalálozási rátája, csak 4% alatt van.

Az ipari mértékű halászat mellett a sötétcápa mellékfogásként is áldozatul eshet, mivel gyakran a tonhalaknak és kardhalaknak kitett csalikat lopkodja. Ilyenkor ha még él is a szóban forgó porcos hal, a halászok nem engedik vissza, hanem levágják az úszóit. A sporthorgászok is kedvelik; ezek közül sem ereszti vissza mindenki. A fiatal példányokat az úgynevezett sporthorgászok főleg Dél-Afrikában és Ausztrália keleti részén fogják ki. Mielőtt az állomány tönkremenjen, az USA-beli Florida nevű állam vizeiben a sötétcápa volt a legfőbb trófea hal; horgászversenyeket rendeztek a kifogására.

Védelme

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszinten mérsékelten fenyegetett fajként, míg az Atlanti-óceán északnyugati részén és a Mexikói-öbölben sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az Amerikai Halászati Társaság (American Fisheries Society) is sebezhető fajnak tartja az észak-amerikai sötétcápa állományokat. Mivel igen lassan szaporodik, ez a szirticápafaj ki van téve a túlhalászás veszélyeinek. Az USA keleti állományai máris túlhalászottak; 2006-ban a Nemzeti Tengeri és Halászati Szolgálat (National Marine Fisheries Service; NMFS) becslései szerint, e térségbeli állománysűrűség az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. 1997-ben a NMFS felvette a fajt az úgynevezett „Species of Concern” nevű listájára, mivel védelmet érdemel, de az US Endangered Species Act listára adathiányra hivatkozva nem került fel. 1998-ban olyan törvényt hoztak, mely szerint a sporthorgászok és a halászhajók (ha mellékfogásként sötétcápát halásztak) vissza kell, hogy engedjék ezt a cápafajt. Habár már létezik ez a törvény, a hatása alig látszik, mivel a zsinórokra fennakadva vagy a hálókba begabalyodva számos cápa amúgy is elpusztul. Továbbá a védelem ellenére, 2003-ban a sporthorgászok körülbelül 2000 példányt fogtak be. 2005-ben Észak-Karolinában olyan határozatot hoztak, mely szerint egy-egy sporthorgásznak egy bizonyos helyen csak egy megszabott ideig szabad tartózkodnia. A polimeráz-láncreakció (egy molekuláris biológiai technológia, mely a DNS enzimatikus amplifikálását használja) segítségével, pontosan meglehet állapítani, hogy az eladásra kerülő cápaúszó sötétcápáé vagy valamely közönségesebb fajé.

Források

• A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. június 26.)
• Carcharhinus obscurus (Lesueur, 1818) FishBase
• Arkive.org
• Divecenter.hu - feketecápa
• Eur-lex.europa.eu - kormos cápa
• Biological Profiles: Dusky Shark at Florida Museum of Natural History Ichthyology Department