VI. Ince pápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
VI. Ince pápa
a katolikus egyház vezetője
Innozenz VI.gif
C o a Innocenzo VI.svg
Eredeti neve Étienne Aubert
Született 1282, Beyssac, Limoges
Megválasztása 1352. december 18.
Beiktatása 1352. december 30.
Pontifikátusának
vége
1362. szeptember 12.
Elhunyt 1362. szeptember 12.
Avignon
Előző pápa
Következő pápa
VI. Kelemen
V. Orbán

VI. Ince (12821362. szeptember 12.) uralkodói névvel lépett fel a katolikus egyház legfőbb méltóságának trónjára a történelem 199. pápája. Ő volt az ötödik avignoni egyházfő, aki tíz éves uralkodása alatt fontos változásokat hozott az egyházi szervezetben. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen elődje, VI. Kelemen pápa teljesen kiürítette a pápai kincstárat, így a pénzügyeket és az egyházi szervezetet újra erős kézzel kellett megragadnia Krisztus földi helytartójának. Ince felismerte a rendteremtés súlyát, és kiválóan sikerült visszarendeznie a XXII. János pápa által megalkotott kissé kapzsinak is nevezett egyházi szervezetet. A kincstár rémes állapota miatt Ince pontifikátusa szinte teljes egészében a rendrakás jegyében telt. De volt egy másik nagyon fontos törekvése is a pápának. Róma és a Pápai Állam teljes visszaállítását és anarchiájának felszámolását is küldetésének tartotta. Ezzel megindította a pápák visszaköltözésének folyamatát.

Élete a pápai trónig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Étienne Aubert néven született 1282-ben a Limoges tartományban álló Les Monts-ban, amely a mai Beyssac városkának felel meg. Ifjú koráról és származásáról semmit nem őriztek meg a krónikák, de annyi bizonyos, hogy a vallásos család hatására kezdte meg tanulmányait Toulouse-ban. Feltehetőleg gazdag családból származott, hiszen anyagi és személyes befolyás nélkül akkoriban csak úgy kerülhetett valaki egyetemre, hogy korábban szerzetesnek állt. Étienne civil jogot tanult, amelynek elvégzése után a város legfőbb jogi méltósága lett. Jogi karrierjének csúcsán valószínűleg XII. Benedek pápa rábeszélésére az egyház szolgálatába állt. 1338-ban Noyon püspökévé szentelték fel. Benedek akkoriban a pápai udvar szerkezetének módosításával foglalatoskodott, amelyben elsődleges szempontként az erkölcsösség és az igazság szerepelt. Ebben az átszervezésben segédkezhetett Étienne, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, mint Benedek. Ezek miatt a közös vonások miatt a pápa és a püspök kiváló kapcsolatot tartottak fenn, és később az itt tanultakat felhasználta pápasága idején is. 1340-ben Clermont püspöke lett, majd 1342-ben bíborosi rangra emelték. 1352-ben Ostia bíboros-püspöke lett és egyben a pápának fenntartott bűnbocsánati esetek intézője, azaz a Poenetentiaria vezetőjeként a penitenciáriusi hivatalt viselte.
1352. december 6-án VI. Kelemen halála után a bíborosi kollégium huszonöt tagja gyűlt össze konklávéra az avignoni palotában. A huszonöt kardinálisból akkorra már csak két nem francia származású főpap volt. Ebből kifolyólag a választás viszonylag gyorsan lezajlott. Étienne megválasztása azonban eltért az eddig megszokott ügymenettől. Ő volt az első egyházfő, akinek megválasztása előtt a bíborosok írásban vették szavát bizonyos ígéretek megtartására. Az úgynevezett capitulationes elfogadása után adták voksukat a bíborosok a jelöltre. Így Étienne bíboros kötelezte magát arra, hogy nem szentel fel újabb bíborost addig, amíg a kollégium tagjainak száma le nem csökken 16-ra, és akkor is csak annyit nevezhet ki, hogy az összlétszám húsz legyen. Ezen felül a bíborosok testületének kétharmados beleegyezése kellett egy újabb kardinális megválasztásához. Ez a bíborosok hatalmának egyértelmű növekedését jelezte. A pápai hatalom egy részét próbálták meg ezzel a szerződéssel kisajátítani. Étienne aláírta a capitulationest, de kikötötte, hogy csak akkor teljesíti a szerződésben foglaltakat, ha azok nem sértik az egyházi törvényeket. Így 1352. december 18-án a kollégium bátran választotta meg pápának az ostiai bíborost. A koronázás után Étienne felvette a VI. Ince uralkodói nevet. Ezzel megkezdődött az ötödik pontifikátus Avignonban.

Az építő pontifikátus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ince trónralépése után határozott irányvonalakat szabott a pápai udvar és az egyház számára. Koronázási beszédében is kitűnt, hogy Kelemen tékozló uralkodása után az ő feladata a Szentszék anyagi és erkölcsi rendjének helyreállítása lesz. Ennek keretében legelső döntésével semmisnek nyilvánította a megválasztása előtt aláírt capitulationes tartalmát, mert azt a kánoni törvényekkel ellentétesnek nevezte. A szerződés lehetetlenné teszi a pápa szabad döntését, amely a kánoni jog szerint Istentől származik, és ezért azt nem lehet korlátozni.
Közvetlenül a bíborosok hatalmának visszaszorítása után nekilátott a pápai kincstár állapotának helyrehozatalában. Több adót visszaállított, amelyet korábban XII. Benedek eltörölt, majd igyekezett visszaszorítani a kúria költségeit. Egyházi átok terhe mellett kötelezte a főpapokat, hogy saját egyházmegyéjükben tartózkodjanak. A korábbi egyházfők alatt ugyanis rengeteg érsek és püspök tartózkodott a pápai palotában, amelynek költségei szintén a kúriát terhelték. Ezek után karcsúsította a pápai udvar szervezetét, több hivatalnoki pozíciót felszámolt. Egyszerűsítésre törekedett, elutasította a pápai udvar pompáját, a felhalmozott műkincseket inkább áruba bocsátotta, mint gyűjtötte, bár a krónikák feljegyzései szerint Ince is rajongott a művészetekért. Nem volt ritka, hogy egyesek korábbi kinevezését visszavonta, keményen fellépett a több méltóságot birtoklókkal szemben. Felszenteléseiben szigorúan az alkalmasság elvéhez ragaszkodott, és komolyan átgondolta a főpapi székek betöltését. Emellett azonban a nepotizmust nem vetette el, és az ő rokonai is elárasztották a pápai udvart és a bíborosi kollégiumot.

VI. Ince pápa

Ince megszorításai csak lassan jártak eredménnyel, éppen ezért a pápa jövedelmeinek növelése érdekében vissza akarta szerezni itáliai birtokait. A Pápai Állam és Róma anarchiába süllyedt vagy apró államokra esett szét. Az 1352-ben Avignonba menekülő Cola di Rienzo kiváló szövetségesnek tűnt Ince számára. A pápa közvetlen uralma alá tartozó területek adói létfontosságúnak számítottak a pápai udvar és az egyház pénzügyi fennmaradásának érdekében. Ezért di Rienzot és a spanyol Toledo bíborosát, Albornoz kardinálist a pápai birtokok korlátlan hatalmú urainak nevezte ki. Minden anyagi támogatást megadott nekik, hogy sikerre vigyék a pápai hatalom megszilárdítását Itália középső részén. 1354-ben Cola di Rienzot ugyan meggyilkolták a római nemesek, Albornoz serege azonban sikert sikerre halmozott. A bíboros erőskezű és néhol kegyetlen hadvezérnek bizonyult, aki erős pápai hadak élén leverte a városállamok népi felkelését, és a római Orsinik illetve Colonnák is vereséget szenvedtek tőle. Albornoz Bologna városát is visszacsatolta a pápa közvetlen irányítása alá. Ince sikereinek legfőbb támasza a Német-római Birodalomból érkezett. A trónra lépő Incét azonnal üdvözölte IV. Károly, német király. Ince békés kapcsolatot tartott fenn a német udvarral, és szövetséget kötött az uralkodóval, hogy amennyiben segít helyreállítani a rendet a Pápai Államban, császárrá koronázza őt az örök városban. Károly segítségével pár éven belül sikerült száműzni az anarchiát a sokat szenvedett Itáliából.
1355 húsvétjának vasárnapján a pápa által kinevezett legátus és az ostiai bíboros Rómában császárrá koronázta Károlyt, azzal az előfeltétellel, hogy Károly még a koronázás napján seregével együtt elhagyja a várost. Ez meg is történt, és Károly lemondott az itáliai császári birtokokról is. Azonban hamarosan megromlott a császár és a pápa viszonya, ugyanis Károly 1356-ban a metzi birodalmi gyűlésen kiadta Aranybulláját, amelyben elismerte, hogy a Német-római Birodalom valójában független államocskák szövetsége, amelynek belügyeibe a császárnak nincs hatalma beleszólni. A bulla szentesítette az eddigi gyakorlatot, miszerint a hét választófejedelem jelöli ki az új német királyt, akinek megerősítése már nem függ a pápától. A bulla tehát szétválasztja az évszázadok óta egy tőből fakadó császári és pápai hatalmat. Károly minden korábbi pápai előjogot hallgatólagosan semmisnek nyilvánított, amely ellen Ince tiltakozott. A vita nem fordulhatott komolyabbra, hiszen az egyházfőnek is be kellett látnia, hogy a császár feletti hatalommal semmire sem megy, hiszen a császárnak tulajdonképpen csak annyi joga maradt a bulla szerint, hogy összehívja és feloszlassa a birodalmi gyűlést.

Ince a béke híve volt, éppen ezért nemzetközi politikájában is igyekezett ezt megvalósítani. Az 1339-ben kirobbanó száz éves háború trónralépésekor újabb lendületet kapott. Ince hathatós közreműködésével Anglia és Franciaország 1360-ban megkötötte a Brétigny-i szerződést, amely újra békét hozott a két szomszédos államnak. A háborúk más terhet is jelentettek Ince pontifikátusára. A háborúban garázdálkodó seregek gyakran Avignont is fenyegették. Ezért az amúgyis kimerült pápai kincstárnak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy újabb falakat emeljenek a palota köré. A béke hírnökeként igyekezett újraegyesíteni a keleti egyházakat és a római széket. V. János, bizánci császár aktív levelezésbe fogott Incével, és megígérte, hogy a konstantinápolyi és az örmény egyházakat róma fennhatósága alatt egyesíti, amennyiben a pápa segít elmozdítani a trónról a bitorló VI. Jánost. Azonban a pápa erőit teljesen lekötötte Albornoz bíboros hadjáratának támogatása, így a nagy egyházszakadás felszomálsa újra elodázódott. Uralkodásának utolsó éveiben Ince igyekezett egy hatékony keresztes háborút szervezni a Spanyolországot fenyegető arab seregek ellen. De nem sikerült kibékítenie egymással Aragónia és Kasztília királyát, így ez a terve is kudarcot vallott.
1362. szeptember 12-én halt meg Avignonban. Síremléke ma a Villeneuve-les-Avignon-i karthúzi kolostor altemplomában látható.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző pápa:
VI. Kelemen
Római pápa
13521362
Vatikán címere
Következő pápa:
V. Orbán