II. Sándor pápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Sándor pápa
a katolikus egyház vezetője
Papa Alexandre II.jpg
Eredeti neve Anselmo da Baggio
Született 1010/1015[1], Baggio
Milánó
Megválasztása 1061. szeptember 30.
Beiktatása 1061. október 28.
Pontifikátusának
vége
1073. április 21.
Elhunyt 1073. április 21.
Róma
Ellenpápa II. Honoriusz
Előző pápa
Következő pápa
II. Miklós
VII. Gergely

II. Sándor (1015 k.[1] Baggio1073. április 21., Róma) lehetett a történelem folyamán a 156. egyházfő, aki a katolikus egyház élére állhatott. Több mint tíz éves pontifikátusa során Sándornak szembe kellett néznie az egyházat bomlasztó fegyelemmel. Szintén a Hildebrand által fémjelzett reformpápák közé tartozott, és ennek megfelelően erős kézzel próbált véget vetni a klérus viselkedésének torzulásain.

Elődjétől, II. Miklóstól komoly ellentéteket örökölt, amelyek a lateráni zsinat nyomán kerültek felszínre. Ez nemcsak a császári udvarral, hanem a Rómában kiskirályként élő nemességgel szemben is nehézségeket szült.

Rögös út a Lateránba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élete és pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg Anselmo da Baggio néven látta meg a napvilágot a lombardiai Baggio városában. Neve is mutatja, hogy családja szülőhelyének nemesi rangú ura volt. A tehetős család minden erejével támogatta az ifjú Anselmo tanulmányait, amelyet a mai Franciaország területén álló Bec kolostorában kezdett meg.

A vallásos neveltetés arra sarkallta Anselmot, hogy elvégezze a papi szemináriumot, és később az Úr szolgálatába álljon. Tanulmányait a clunyi apátságban folytatta, ahol akkoriban Hildebrand is tanult. Ez a városka számított akkoriban az egyházi reform kiinduló bázisának, és itt alapozta meg Anselmo későbbi szigorú erkölcseit.

Pappá szentelése után szülőföldjére került. A milánói érsek, Wido vezette egyházmegyében szinte Itáliaszerte egyedüliként tombolt az egyházi fegyelmezetlenség. Az érsek Rómától is függetleníteni akarta egyházát, és nem ismerte el a pápa elsőbbségét. Anselmo és több kortársa létrehozta a Patariát, amely azokat a világi és egyházi embereket foglalta magába, akik ellenezték a dobérzoló, és hitehagyott egyház képét, egyszerűbben: Wido irányítását.

Miután Szent Péter trónját is reformpárti egyházfők töltötték be, és egyre nagyobb hatalommal rendelkeztek, ezért Wido igyekezett elhalgattatni Anselmot és társait. A milánói püspökökkel azt eszelték ki, hogy Anselmot a német-római udvarba küldik, hogy távol legyen egyrészt tőlük, másrészt Rómától.

De később kiderült, hogy ez a terv csak olaj volt a tűzre. Anselmo Németországban is elvetette a reform magjait, és a német papság egyik vezető személyisége lett. Szívesen látták a császári udvarban is, és Ágnes császárné kegyeibe is beférkőzött. Ezért aztán 1057-ben Lucca püspökénbek szentelték fel. Ezzel a császári döntéssel Anselmo visszakerült a milánói egyházmegyébe, ahol sokkal nagyobb hatalommal és befolyással szólhatott bele Wido intézkedéseibe. Még ugyanabban az évben a Szentszék követévé nevezte ki Anselmot, hogy próbálja megszüntetni a szakadást Lombardiában. Később Hildebrand is csatlakozott hozzá, és végül II. Miklós pápa óhajára Damiáni Péter is Milánóba érkezett. A három kiváló szónok végül sikerrel járt, és 1059-ben Wido fejet hajtott Róma előtt, és átvette annak szabályait.

II. Sándor pápa

Az első konklávé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Miklós 1059-ben megtartott lateráni zsinata, amely új szabályokat alkotott a pápaválasztást illetően, már születését követően pár hónappal nagy felfordulást okozott mind a klérus mind a világi politika körében. Miklós törvényei alapján az egyházfő megválasztására kizárólag a bíboros-püspökök voltak jogosultak. Az ő választottjukat az egész bíborosi kollégiumnak joga volt megszavazni, de másnak a törvények nem engedtek beleszólást a választásba. A német-római császár jogát is a megerősítésre, mint az egyház által adott előjogra korlátozták. Ezen felül az apostoli szék a normannokkal kötött szövetséget, akiknek a feladata a hit és a pápaválasztás védelme lett.

Ezek után várható volt, hogy II. Miklós halála után az első választás erős ellenérzéseket kelt a korabeli hatalmak között. 1061 őszén, a pápa sírja felett már csatarendbe rendeződtek a hildebrandi reformelveket vallók, és azok ellenségei. A hét bíboros-püspök a törvényeknek megfelelően összeült Miklós halála után, és választásuk Lucca püspökére esett. A másik párt Cadalus, parmai püspököt jelölte a pápai trónra, aki mintaképe lehetett volna a reformok ellenzőinek. Cadalus szimóniával jutott hatalmához, és nem vetette meg a mulatságokat sem. A bíborosok kollégiuma megerősítette a hét bíboros-püspök választását, és a pápai trónra emelte Anselmot, aki felvette a II. Sándor uralkodói nevet. Mielőtt felszentelték volna Sándort, a kollégium legátust küldött a császári udvarba, hogy értesítse a régensnőt és a császárt az új egyházfő személyéről. De a német udvar Miklós döntéseiben csak saját jogainak elvesztését látta, ezért meghallgatás nélkül küldték el a bíborosok követét. A főpapok előre sejtve a készülődő vihart, 1061. szeptember 30-án hivatalosan is felszentelték Sándort hivatalába.

Eközben a római nemesek, akik korábban igen fontos tényezőnek számítottak a pápaválasztásban, bosszút esküdtek Miklós törvényei ellen, és szövetségre léptek a reformellenes lombardiai egyházzal. Közös követeik felkeresték a császári udvart, és Ágnes császárné engedélyét kérték egy új pápa megválasztásához. A sértődött német-római udvar beleegyezett a rómaiak kérésébe, és 1061. október 28-án Bázelben összehívott egy birodalmi gyűlést, amelyen egyházfőnek választották meg Cadalust, a parmai püspököt, aki felvette a II. Honoriusz uralkodói nevet. A bázeli gyűlésen egyetlen bíboros sem vett részt, és az érvényes kánoni jog alapján törvénytelen volt a pápaválasztás.

Az ellentét hamarosan háborúhoz vezetett. A császári seregek élén Honoriusz bevonult Rómába, de a pápát támogató normann hadak, és Beatrix valamint Matilda, toszkánai úrnők seregei nem engedték elfoglalni az egész várost, és a Lateránba sem engedték be az ellenpápát. Sándornak azonban máshol is akadtak követői. Így például számíthatott a reformpárti német klérusra is, akik Kölni Anno vezetésével megtámadták és elfoglalták a császári udvart. Ágnes a kudarc nyomán zárdába vonult, a birodalmi seregek pedig felhagytak Róma ostromával. 1062 októberében Augsburgban új birodalmi gyűlést tartottak, ahol úgy rendelkeztek, hogy Burchard, halberstadti püspök Rómában a helyszínen derít fényt Sándor megválasztásának törvényességére.

A püspök Sándor javára döntött, és 1064-ben a mantovai zsinaton elfogadták Sándort legitim egyházfőnek. Ugyanezen a zsinaton az egyházfő kiátkozta Honoriust, aki egészen haláláig, 1072-ig nem akart lemondani a pápai trónról, bár egyre kevesebb jelentőséggel bírt ellenkezése.

Reform-pontifikátus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sándor a reformeszmék szellemében lépett fel a pápai trónra. Minden energiáját arra összpontosította, hogy uralkodásának elején sikerüljön győztesként kijönni a trónharcokból. Hildebrand és Damiáni Péter segítségével komoly európai hálózatot épített ki, és szigorú reformpolitikát vezetett be az egyházi életbe. Honorius bukása után a lombardiai egyházmegye vezetését leváltotta, szinte minden egyházi központban reformhívő pápai követeket küldött. Ezek nyomán több főpapot is elmozdított hivatalából. A mainzi, bambergi és strasbourgi érsekektől vezeklést követelt, majd egyházi bíróság előtt kellett felelniük a felhozott vádakra. Még megmentőjét, Annot is sújtotta erkölcsi szigora.

A pápa különösen ellenezte a világi invesztitúrát, a szimóniát, a papi házasságot és bujaságot. Ezek betartatásához ragaszkodott, és a gyenge császári hatalomnak köszönhetően mindenhova elért keze. Soha nem látott sikerként könyvelték el a Lateránban, mikor Sándor elérte, hogy a konstanzi püspök és a reichenaui apát visszaszolgáltassa pásztorbotját és gyűrűjét annak a világi úrnak, akitől azt kapták.

1069-ben IV. Henrikkel, a császárral is komoly vitába keveredett, mert Sándor leváltotta Godfridot, Milánó érsekét, akit az uralkodó nevezett ki az egyházmegye élére. Mire Henrik reagált a pápa döntésére, már Atto, egy reformpárti érsek ült a lombard egyház élén. A császár dühét Sándor a kiátkozás lehetőségével oszlatta szét.

Jelentős nemzetközi eredményeket ért el egész Európában. Főként a Honoriusz elleni harcok idején támogatta a külföldi uralkodókat, lehetséges szövetséget remélve támogatásáért cserébe. Így a normann Roger hadi zászlaját is megáldotta, aki Szicíliát hódította meg. 1066-ban pedig a normandiai herceg, Hódító Vilmos lobogóit áldotta meg, aki hadaival még abban az évben elfoglalta Angliát. Az újraszerveződő angol egyház élére Sándor egykori mesterét, Bec-i Lanfrancot nevezte ki. Egyúttal a Canterbury-i érseket Anglia prímásának tette meg. I. Sancho Ramírez Aragónia királya hosszas egyezkedés után 1068-ban elismerte Sándor hűbéri elsőbbségét, és a római rítusú liturgiát vette át uralma számára, a helyi szertartások helyett.

1073. április 21-én halt meg.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Alexandre II (pape) Átvétel a francia Wikipédiából, forrásmegadás nélkül.

Kiegészítő irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További kiegészítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Sándor pápa témájú médiaállományokat.



Előző pápa:
II. Miklós
Római pápa
10611073
Vatikán címere
Következő pápa:
VII. Gergely